Castiellel tartottuk a távolságot, úgy gondoltam, a barátságunk nem túl jó alapokon áll, hisz amit a közelében érzek, semmi köze a haversághoz. Biztos észrevette, hogy megint szándékosan kerülöm, mert ő sem közeledett felém. Vagy betartotta az ígéretét és csak Deborah-ra koncentrált.
A suliban előkerültek az ünnepi dekorációk. A tantermeket fenyőágakkal és papír díszekkel dobtuk fel. A nagy aula közepére felállítottak egy két méteres fenyőfát, amire megint csak kézzel készített díszek kerültek és világító izzósor. Szerettem az ünnepi hangulatot, olyan vidám és varázsos volt minden. Mikulás napja előtt az osztályfőnökünk egy sapkába írta a nevünket, és ki kellett húznunk, kinek vegyünk ajándékot. Én Rosa nevét húztam ki, vettem neki egy mikulás csomagot, de a sok csoki mellé csempésztem bele egy tollkészletet, meg egy kis macis kulcstartót. Engem Nathaniel húzott, a tőle kapott csomagomba egy vastag, prémes szárú szobazokni volt és egy gyöngyös karkötő. Peggy Armint húzta, de Kim elcserélte vele a cetlijét, így lökött barátnőm egy plüss kutyával ajándékozta meg a pasit, aki titkon tetszett neki. Castielt Charlotte húzta ki, de a lány minden fantázia nélkül csak édességgel lepte meg a vörös szívtiprót. Cast Ambert húzta ki. Amber dagadt a büszkeségtől, mikor kiszedegette a tőle kapott csomagból a fésűkészletet, tükröt és hajcsatokat. Én meg csak magamban röhögtem rajta, mert ez olyan volt, mintha Cast Barbie babának tekintené.
Az utolsó héten Kimmel együtt mentünk plázázni, hogy megvegyük családtagjainknak a hiányzó ajándékokat. Huszonegyedikén mentünk utoljára suliba. Aznap nem is voltak rendes óráink, az első két óra elment a karácsonyi ünnepséggel. Mikor kiengedtek minket a suliból, legjobb barátaimmal a Manhattanbe vettük az irányt. Ott akartuk megajándékozni egymást. Peggy megint lógott, így négyen mentünk a kávézóba. Kimtől egy zenélő ékszerdobozt kaptam, Violától egy plüss macit, Kentintől meg egy fekete göndör szőrű kisbárány figurát. Kicsit aggódtam, mikor rám került a sor az ajándék osztásban, mert féltem, hogy nem jól választottam. Violának és Kimnek egyforma Garfieldos kerámia perselyt vettem, meg egy-egy apró gyöngyös barátság karkötőt. Kentin nagyobb ajándékot kapott, mert huszonhetedikén ünnepli 16. szülinapját. Egy fekete pólót vettem neki és egy dögcédulás nyakláncot. Kicsit elszomorított, hogy szünet alatt távol leszek a legjobb barátaimtól, de legalább pihenünk kicsit, és feltöltődve kezdjük majd az új évet.
Karácsony előtt egy nappal anyával és a két tesómmal vacsoráztunk. Apu még nem jött haza, holnap érkezik a gépe Párizsból.
Húslevest ettünk, rántott húst és tört krumplit. Az aznap történtekről meséltünk anyunak.
- Anyu - kezdte az öcsém, miközben a krumplit turkálta a kanalával. - Mi lenne, ha karácsonykor átjönne az egyik barátom?
- Na ne! - vágtam rá tiltakozva egyből.
- Még csak az kéne! - háborgott Tony is. - Nem szeretném, ha kis pisisek szaladgálnának körbe a fenyőfán! Ne, anya, ne engedd!
- De miért? Robby-val csak számítógépeznénk. - próbálta győzködni Lucas.
- Nem is tudom. - bizonytalankodott anyánk.
- Ne már! Ha neki szabad, akkor én is elhívom Kentint, vagy Kimet! - kiáltottam hevesen.
- Én meg Kevint! - szólt Antony. - Csak úgy igazságos, ha mind hívhatunk valakit!
- Szó sem lehet róla! - rázta a fejét anya. - Ennyi vendégnek estig főzhetnék!
- De anya! - mondtuk egyszerre mindhárman.
- Na jó. - enyhült meg a kedves anyuka. - Egyezzetek meg, hogy ki legyen az az egy személy, akit meghívhattok, mert többet nem engedek!
- Kentin!
- Kevin!
- Robby!
- Elég! - kiáltott ránk anyu. - Egyszerűbb lenne, ha olyan személyt választanátok, akit mindhárman ismertek!
- Olyan nincs! - háborogtam.
Tonyval még meg tudnék egyezni, hogy hadd legyen Kim a vendég, de az öcsém reménytelen volt.
De Lucasnak támadt egy "kiváló" ötlete.
- Tudom már! Én ismerek valakit, akit mindhárman kedvelünk!
- Ki az, te kis pisis? - kérdezte Tony gúnyosan.
- Castiel! - vágta ki a kiskölyök. - Én bírom, mert nyáron focizott velem, és hógolyózni is jár velünk a pályára, Tony-nak barátja, Viviennek meg osztálytársa! - sorolta büszkén a kis öcsi.
- Ez jó! Nekem tetszik az ötlet! - örvendezett Antony.
Én meg csak ott ültem elborzadva. Castiel? Nálunk karácsonykor? Ezt nem engedhetem! Pokoli lenne az ünnepem! És borzasztóan érezném magam.
- Neee! Nem! - kiáltottam hevesen. - Nem akarom Castielt a szeretet ünnepén a házunkban látni! Soha! Nem lehet itt!
- De miért? Olyan jó fej. - jegyezte meg ártatlan szemekkel Lucas.
- És tudtommal, elástátok a csatabárdot. - nézett rám szúrósan Tony.
- Nos... igen... tényleg. - dadogtam zavartan. - De azért annyira jóban nem vagyok vele, hogy egy asztalnál üljek vele Szenteste!
- Már pedig ezt fogod tenni! - döntött édesanyánk. - A fiúk leszavaztak, kislányom!
- Ez nem igazságos! - fújtam bosszúsan. - Akkor inkább elmegyek itthonról!
- Meg ne próbáld! Itt leszel és jó képet vágsz!
- Jó, remek! - vágtam rá duzzogva, és felmentem a szobámba.
Annyira nem tudtam beletörődni a dologba, hogy alig tudtam elaludni. Féltem, hogy Castiel elrontja a családi idillt és attól is, hogy milyen érzés lesz a szeretet ünnepén a közelében lenni.
Már így is hadilábon állt a védekező üzemmódom vele szemben.
Másnap reggelre kicsit lenyugodtam. Úgy voltam vele, jöjjön, aminek jönnie kell.
A dolgokat a másik oldalról szemléltem. Bármennyire is rettegek az érzéstől, ami Castiel felé hajt, titkon vágytam rá, hogy ott legyen velünk karácsonykor. Nálunk lesz... nem otthon... nem Deborahval... hanem velem! Vagyis... velünk! És ekkor hirtelen a fejembe hasított, hogy vennem kell neki valami ajándékot.
Mikor tíz körül lementem a nappaliba, az öcsém vidáman újságolta, hogy Tony beszélt Castiellel és ő boldogan igent mondott a meghívásra. Nem is számítottam másra.
Akkor tényleg vennem kell neki valami ajándékot. De mi a francot találjak ki?
Bejelentettem anyámnak, hogy elugrok még beszerezni egy ajándékot, aztán vettem is a kabátom, a csizmám és rohantam a plázába. Még szerencse, hogy ezek éjjel-nappal és ünnepnapokon is nyitva vannak. A bevásárlóközpont tömve volt, úgy látszik, nem én voltam az egyetlen, aki az utolsó pillanatban akar ajándékot beszerezni. Kutakodva sétáltam és nézem körbe-körbe, hátha találok valami különlegességet, ami megfelel váratlan vendégünknek. De hiába nézelődtem, semmit sem találtam, ami illene a vörös ördöghöz. Amikor személyre szóló ajándékot keres az ember valakinek, akkor jön csak rá, milyen keveset tud arról a személyről, akit meg akar lepni. Nem ismertem a ruháinak méretét, fogalmam sem volt arról, hogy mi tetszik neki, vagy mire volna éppen szüksége. Amit eddig láttam az üzlethelyiségekben járkálva az mind túl drága volt, vagy nem neki való. Több, mint egy óráig járkálgattam hasztalan. Semmit nem találtam, amivel meglephetném Castielt. Olyat akartam, ami nem túl feltűnő, mégis rám emlékezteti. Valami különleges apróságot kerestem, amiből kiderül, milyen különleges ő is a számomra. Elkeseredve sétáltam kifelé, amikor a bejáratnál felfigyeltem egy apró ékszerbolt kirakatára. Közelebb mentem, hogy megszemléljem a kínálatot. Hitetlenkedve csillant fel a szemem. Megtaláltam, amit kerestem! Találtam valamit, ami nem volt drága és a csomagolása is eredeti volt. Egy kerék alakú díszdobozban lapult a legjobb ajándék. Így már boldogan indultam haza.
A délelőtt elment azzal, hogy anyunak segédkeztem a konyhában. Befutott apu is, és miután sorra ölelt minket, ledőlt aludni, mert fárasztó volt a repülőútja.
Délután együtt díszítettük fel a tesóimmal és anyával a fát a nappaliban. Ezt a részét imádtam a karácsonynak, pedig mi gyerekek sokat vitáztunk rajta, hová kerüljenek a színes üveggömbök és egyéb díszek. Mint mindig az utóbbi években mostanában, Lucas tette fel a fa tetejére a hatalmas aranycsillagot. A konyhából kiérződött a mézeskalács illata, a háttérben karácsonyi zene szólt, a családi összetartozás és a melegség hangulata boldogsággal töltötte el a szívem.
Anyu kitalálta, hogy az ebédlő asztalt hozzuk be a kis asztal helyére, hogy közvetlenül a fa mellett fogyasszuk majd el az ünnepi vacsorát. Mikor megterítettünk, felmentem a szobámba átöltözni.
Mégsem ülhetek karácsonyeste melegítőben az asztalhoz... és persze a vendég előtt sem akartam slamposan megjelenni. Egy szürke, oldalt virághímzéses cicanadrágra esett a választásom, bordó pulcsit vettem fel hozzá, aminek az volt a különlegessége, hogy a csuklómon, a nyakamon és végig a mély dekoltázsán nyúlszőr borította. Csillogó szemceruzával húztam ki a szemem, a szemhéjam, és csillámos testzselét kentem a dekoltázsomra. Hajam hátul feltupíroztam és arra is tettem egy kis csillámport. Elégedettem szemléltem magam a fésülködőasztalom tükrében. Az ünnephez megfelelően öltöztem.
Mikor lementem a földszintre, a fiúkat sehol sem találtam, csak anyám ténykedett a konyhába, a hidegtálakat dekorálta. Anyu bírálóan végignézett rajtam.
- Nem vitted túlzásba a csillogást?
- Nem, anya. Az ünnephez méltóan csillogok.
- És nem a vendégünk kedvéért?
Éreztem, hogy elpirulok. Magamban elszámoltam ötig, csak hogy lehiggadjak.
- Á, dehogy... Nem Castiel kedvéért csíptem ki magam. Az a fiú egy felfuvalkodott hólyag... ezért nem akartam, hogy itt legyen.
Tony robogott be, kintről jött, mert sötétkék kabát volt rajta.
- A kinti kis fenyőn már égnek az izzók! - harangozta be büszkén.
- Nagyszerű! - mosolygott anyu. - Akkor szólj apádnak meg az öcsédnek, hogy ők is öltözzenek át!
Antony csak most vette észre dögös szerelésem.
- Hú, de csini valaki!
- Marha! - nyújtottam ki rá a nyelvem.
Mikor az ünneplőbe vedlett családom összegyűlt a hangulatos nappaliban, megbeszéltük, hogy vacsora után jöhet az ajándékozás, de a szülők meglepetésére várnunk kell késő estig. "Jézuskájuk" csak a vendég távozása után érkezik, így mi fiatalok, csak egymást fogjuk megajándékozni.
Megszólalt a csengő és a szívem máris a torkomban dobogott. Még be sem lépett Castiel, máris ideges lettem. Egyszerre féltem, és örültem az érkezésének.
- Nyisd ki az ajtót, Vivien! - szólt rám anyu, aki sötétzöld hosszú szoknyát viselt és azonos színű blúzt.
- Nem... nem lehet! WC-re kell mennem! - kiáltottam rémülten, és a közeli említett helységbe menekültem.
- Egy nőnek szokás ajtót nyitni! - kiáltott utánam anya rosszallóan.
Persze nem kellett pisilnem, csak bepánikoztam a rám váró találkozás miatt. Nagyokat sóhajtva dőltem a WC ajtajának. Rettegtem attól, hogy Castiel megint próbálkozni fog nálam, vagy éppen kötegszik, ahogy szokott, attól függ, milyen hangulatban lesz. És még jobban féltem attól, hogy a meghitt, békés hangulatban nem fogok tudni ellenállni neki. A szeretet ünnepén nem tudom azt játszani, hogy gyűlölőm.
Távollétemben anyám beengedte Castielt. A fiú egy csokor színes gerberával köszönte meg anyunak a meghívást.
- Vízbe teszem a virágot! - mondta épp anyám Castielnek, amikor előmerészkedtem a búvóhelyemről és megálltam a nappali ajtajában.
Castiel éppen fekete, fényes ingben és bársony nadrágban kezet rázott családom férfi tagjaival, de láttam, hogy közben a szemével engem keres. Lerakott a fotelbe egy kis Adidas táskát, majd elbűvölő szürke szeme rám villant. Ekkor mindenki felém fordult, s gombóc keletkezett a torkomban.
- Szi... szia, Castiel! - üdvözöltem, amikor beljebb merészkedtem.
- Helló, Vivieni! - nézett rám a srác csodáló, elismerő pillantással.
Ó, egek... ha így néz rám, végem lesz!
* írói megjegyzés: folyt köv. 😊 *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése