Ébredező érzelmek

Másnap reggel, az esti kavargó gondolataimhoz képest elég kipihenten, és magamtól keltem. Fél szemmel az éjjeli szekrényen világító órára néztem. 7:15!!! Jó ég! Elaludtam! Rémülten ugrottam ki az ágyból, magamra húztam egy szürke zsebes nadrágot, és egy sötétkék felsőt. Gyors smink, fésülködés és már rohantam is. Megint kihagytam a reggelit. Rohantam a suli felé, de amikor megszólalt a figyelmeztető csengő még csak a kapuban jártam.
Elkések! Elkések! - izgágáskodtam magamban. Már tuti elkezdik a földrajz órát, mire beérek.
Sietségemben szét se nézve berohantam a folyosóra. Épp a lépcső felé vettem az irányt, amikor összeütköztem valakivel. Hatalmasat estem, de az illető a kezét nyújtotta, felrántott és a kezembe nyomta farmer válltáskám.
Természetesen a suli nagymenője volt a balesetem okozója, és a megmentőm is. Miért kell mindig szó szerint belebotlanom Castielbe? Az agyamban össze-vissza cikáztak a gondolatok. Egyik felem örült, a másik felem rettegett. Legszívesebben kihasználtam volna az alkalmat az ismerkedésre, de aztán elvetettem az ötletet. Nem kellhetek én egy olyan srácnak, aki bármelyik lányt megkaphatja a suliból. De talán, megérne egy próbálkozást. Elemi erővel vonz ez a rossz fiú, nem tehetek róla!
A "próbálkozásomból" csak egy halvány mosoly lett, többet nem mertem megkockáztatni. Zavartan néztem rá, és vártam, mit mond vagy tesz.
- Ö.... bocs. - nyögtem, miután nem akart megszólalni, csak megfejthetetlen pillantásokkal meredt rám. - Máris elkéstem... Rohanok, és nem vettelek észre. Bocsi, hogy beléd szaladtam.
Ó, Vivien! Ez aztán értelmes mondat volt! Mi van veled ma? - kérdeztem saját magamtól.
  - Semmi baj, én is késésben vagyok. Siessünk, úgyis ugyanoda tartunk! - mosolygott kedvesen, és esküszöm, hogy kihagyott a szívverésem. Elképesztő mosolya volt, a fekete nadrág és fekete kapucnis pulóver is remekül állt neki. Olyan volt, mint egy sötét lovag. Minden anyuci rémálma, aki elől lakat alatt tartják az ártatlan lányokat.

Együtt trappoltunk fel a két hosszú lépcsősoron, megcélozva a föci termet.
Nem tudtam, hogy kezdjek vele beszélgetést, és ez nem volt rám jellemző.
Castiel törte meg a csendet.
  - Reggel majdnem elaludtam, ráadásul a mocim kereke is lapos volt, így kénytelen voltam gyalog jönni, mert nem volt időm kicserélni. Még szerencse, hogy nem késtem el ennél is jobban.
Oldalról sandítottam rá, miközben egymás mellett lépkedtünk felfelé a lépcsőn.
Vajon most miért társalog velem ilyen kedvesen? És miért bámul olyan idegesítően első naptól kezdve? Komolyan nem értem ezt a srácot, eddig bunkónak gondoltam, de ez a hirtelen jött kedvessége nagyon idegesített. Egyre dühösebb lettem, amiért nem tudom őt kiismerni. És ha dühös leszek előbb-utóbb robbanok! És annak nem lesz jó vége...
  - Pechemre még a mobilom is otthon hagytam. - közölte velem, amikor felértünk a terem elé.
  - És ez kit érdekel? - sziszegtem dühösen.
Otthagytam, és bekopogtam a terem ajtaján. Szerencsére, még nem volt bent a tanár, megúsztuk figyelmeztetés nélkül. Persze az osztálytársainknak rögtön feltűnt, hogy egyszerre érkeztünk. Castiel egyből hátra cammogott Lysanderhez.
  - Vivi, te elaludtál? - kiáltott rám hangosan Kim, mikor mellé értem. Na, ha eddig aludtam, a hangerőtől, most magamhoz tértem.
  - Akárcsak Castiel. - kiáltott előre Lysander vigyorogva.
  - Csak nem együtt keltetek? - tréfált Kentin.
  - Ja, úgy is egy utcában laknak. - kontrázott rögtön Lisa.
  - Majd, ha fagy, akkor kelek ezzel az alakkal! - kiáltottam oda nekik, és hogy rájátsszak, úgy csináltam mintha kirázna a hideg. - De csak nyugodtan dumáljatok, nem zavar.
Leültem Kim mellé, aki pont a Castielék előtti padban ült. Túl közel, túl közel! - gondoltam reménytelenül.
Kipakoltam a füzetem és a tollat a padomra, mikor egy kéz vállon ragadott és hátrafordított.
  - Hé, Vivien Marsall, neked mi a franc bajod van velem? - kérdezte a vörös ördög.
Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Egyrészt azért, mert nem tudtam neki konkrét magyarázatot adni, másrészt azért, mert túl sok volt a fültanú.
  - Én... izé... semmi bajom veled, csak unom, hogy állandóan az utamba kerülsz! - vágtam rá élesen. Azt mondtam ki, ami először eszembe jutott. De aztán jött a düh és nem bírtam magammal. - Ráadásul, nem bírom a beképzelt macsókat.
  - Annak tartasz? - Castiel csak kihívóan mosolygott a sértéseim hallatán.
  - Sok minden mást is gondolok rólad, de azt jobb, ha nem tudod!
  - Nem értem, miért húzod az orrodat rám! Nem ártottam neked... még!
Még hogy nem? Megbűvöltél a sötét pillantásoddal és azzal, hogy irtó jóképű vagy! Ez neked nem elég? - gondoltam magamból kikelve. - Elég ok ez a furcsa bizsergés arra, hogy távol tartsam magam tőled, és elüldözzelek a közelemből.
De mivel ezt nem mondhattam ki, lenyugtattam magam és próbáltam kedves lenni.
  - Igazad van, Castiel - próbáltam békülni. Nehogy azt gondolja már, hogy egy hisztis liba vagyok! - tényleg túlreagáltam a dolgot. Bal lábbal keltem, és rajtad vezettem le a haragomat. Elég rázós nyaram volt, túl vagyok két szerelmi csalódáson. Egy hónapja csúnyán megcsaltak, és még nem igazán hevertem ki. Azóta szinte minden fiút ellenségnek tekintek.
Nem vagy normális, Vivien! - szidtam magam. - Miért beszélsz a magánügyeidről Castielnek? Kezdesz megőrülni, de tényleg!
  - Bocs, a viselgetésemért. - nyögtem ki a végén.
  - Semmi baj. - mosolygott megint Cast elnézően. Ha még egyszer rám mosolyog, vagy elájulok vagy képen törlöm! - Néha nekem is vannak rossz napjaim. És nem kell ezerszer bocsánatot kérned, amiért belém szaladtál, véletlen volt és kész. El van nézve... Ha te is elfelejted, hogy majdnem elgázoltalak nemrég.
Azért lássuk be, nem bántam volna, ha minden reggel ilyen "koccanásban" lenne részem.
  - Oké.
  - Akkor nincs harag? - kérdezte Cast megint túl kedvesen.
  - Nincs. - mosolyogtam.
Ha akarnék se tudnék rá haragudni. Ma a kelleténél többet mosolygott rám, és úgy éreztem magam, mint egy szédült kisgyerek a körhinta után. Te jó ég! Tuti belezúgtam, ebbe a beképzelt, de igen jóképű pasiba! Hogy történhetett ez meg? Túl hamar jöttek ezek az érzések, és ez nagyon nem jó. Majd koppanok, mint a nyáron Martinnal. A könnyen jött érzések könnyen el is múlnak. Sajnos, a szívemnek sosem tudtam parancsolni, ezért estem Martin csapdájába is. Kihasznált az a szemét, mert csak addig kellettem neki, míg ki nem békült a volt barátnőjével. Fura, hogy Castielről mindig a nyári csalódásom jut eszembe. Külsőre pedig nem is hasonlít a két srác. Gondolataimat az érkező tanár zavarta meg.
Föci után még végig szenvedtünk egy nyelvtan órát is az ofővel. Aztán jött az angol óra, amin úgy ültünk, mint németen, így szembe volt velem az az átkozott szürke szempár. Ebéd szünetben lementünk a büféhez. Mind szendvicset vettünk, és a büfétől jobbra leültünk egy lócára. Én Kimmel és Kentinnel ökörködtem, Viola pedig kinézett magának valami harmadéves, fekete rövid hajú srácot, le sem vette róla a szemét. Peggy elmondása szerint Garynek hívják a srácot és Jade haverja. Kentin azzal húzta Violát, hogy végre Ámor őt is szíven találta. A narancssárga ruhás Peggy, rögtön közölte, hogy szívesen szól az érdekében. Persze erre az én kis nyuszi barátnőm, ráripakodott, hogy meg ne merje tenni. Jobb neki, ha távolról figyelgeti csak, mert nem akar pofára esni. Valahogy megértette ezt. Kim oda se figyelt ránk, a büfénél zenét hallgató Armint szuggerálta. Mikor a srác elkapta a pillantását, elbűvölő mosolyokat küldött felé.
  - Fékezd magad, Kim! - szóltam rá megrovón. - Ilyenkor nem jut eszedbe Alex? Ha vele jársz, nem tisztességes más fiúkkal szórakozni! Ha tényleg szereted, ne flörtölj, ha meg nem, akkor szakíts vele és csak utána cicázz Arminnal!
  - Jaj, Vivi, ne légy már ilyen maradi! Én szeretem Alexet attól még, hogy megnézek más pasikat. Tuti, hogy ő sem jár csukott szemmel. Egy kis szórakozás nekem is jár, ezzel még nem csalom meg. - közölte a barátnőm. - Csak élvezem az életet. 

  - Jó-jó. Csak nehogy túlzásba vidd! - figyelmeztettem. - Nem is csodálom, hogy nagyon féltékeny a párod. Igaz, hogy Armin egész jó pasi, de megérné neked összeveszni miatta?
  - Armin jó pasi? - Kentin csak erre figyelt fel a beszélgetésünkből. - Akkor én mi vagyok?
  - Te? Átlagon felüli vagy! - nevettem rá vidáman. - Ha jól emlékszem, bepiálva domináns hímnek nevezted magad.
  - Te még erre is emlékszel? - csodálkozott Ken.
  - Hát lehet a te hülyeségeidet elfelejteni?
Az biztos, hogy azt a két boldog és felszabadult napot, amit Kennel töltöttem, sosem felejtem el.
A csengő megint felriasztott a gondolataimból.
Biosz óra után matekon szenvedtünk. Hiába próbáltam a tanárra koncentrálni, egyszerűen nem tudtam figyelni. Pedig tudtam, hogy hétfőn felmérést írunk, és ezen múlna minden, de nem tudtam kiverni a fejemből a mai Castiel mosolyokat.
  - Hé, Vivi, ne alélj! - szólt rám Kim. - Mi van veled? Nem vagy ma magadnál, vagy mi?
  - Mi... mi... mi van?
  - Olyan szórakozott vagy, mint aki máshol jár.
  - Semmi... csak rossz napom van.
  - Pedig olyan fejet vágsz, mint egy andalgó szerelmes. - kuncogott Kim.
  - Szerelmes, én? Na, ne röhögtess! Nincs senki olyan a láthatáron, akibe szer...
  - És Castiel? És Dakota? És Nathaniel? És Kentin? - sorolta rögtön a fiúkat a barátnőm.
  - Ne viccelj! Egyik sem! Csak egy kicsit szórakozottan keltem, ennyi az egész.
  - Ha te mondod. - hagyta rám Kim.
  - Csöndet, kisasszonyok! - szólt ránk a tanár. - Kíváncsi leszek, ilyen virgoncok lesznek a dolgozatíráskor is?
Matek után Kimék megint a kedvenc kávézójukba mentek, de most csatlakoztam hozzájuk én is. Elég jól szórakoztunk, kólát ittunk, nevetgéltünk, aztán hátra mentünk kicsit biliárdozni. Kennel porig vertük Peggyt és Kimet. A győzelem mámorával a fejemben indultam haza.
A házunk elé érve legszívesebben visszafordultam volna. A ház előtt ült Tony, sárga motorján, mellette meg Castiel parkolt kék Yamaháján és vidáman dumáltak.
Már megint ő! Uram irgalmazz!
Feszülten közeledtem feléjük.
  - Cső! - köszöntem lehangoltan, amikor a kisajtóhoz értem.
  - Szia, Vivica! - üdvözölt a bátyám.
  - Ne szólíts így, Antony! Te is utálod a hülye beceneveket, Toninyo!
Castiel csak nevetett a testvéri evődésen.
  - Olyan helyesek vagytok, amikor civakodtok.
  - Neked nem osztottam lapot! - kötözködtem megint vele. Vajon miért csinálom? Ez zsigerből jön, az tuti fix!
  - Úgy hallottam, harapós kedvedben vagy ma, hugicám.
  - Az biztos! A fejedet is leharapom, ha kell, meg azét is, aki dumált! - vágtam rá harciasan. Ezek kibeszéltek? Megint felment az adrenalinszintem.
Castiel arcán ravasz mosoly jelent meg.
  - Valami mást is leharaphatnál...
A kétértelmű megjegyzés hallatán szégyenemben elpirultam, de aztán összeszedtem magam, és zavartan felnevettem.
  - Ez jó volt, Castiel! Sikerült meglepned. - ismertem el. - Ha jó kedvem lenne, valami hajmeresztő választ adtam volna.
  - Tudsz te olyat mondani? - provokált a kis szemét.
Idegesen rágtam a szám.
  - Ne akard tudni, haver! - figyelmeztette a jó tesó.
Több se kellett, kihozták belőlem a rosszat.
  - A tiéd túl visszataszító, így nem szívesen harapnám le. - vágtam rá, és büszke voltam magamra.
 Nem tudja még Castiel, hogy milyen vagyok! Hát tessék!
Tony hangos ovációval és tapssal jelezte, hogy tetszett neki a frappáns válaszom.
Viszont Cast szúrós tekintete azt sugallta, őt nem nyűgözte le a válaszom.
  - Ó, valóban? Én erre, azért nem vennék mérget! Jössz te még az én utcámba, kiscica, és eljön majd az idő, amikor mondjuk... a nyelvemet szeretnéd harapdálni.
Ezzel meg mire célzott? Csak nem sejti, hogy kezdek iránta érezni valamit? Kikészít a titokzatos beszólásaival!
  - Majd, ha fagy! - szóltam vissza, amikor beléptem az udvarra.
De Cast utánam kiabált.
  - Várj már, Vivi, most felkaptad a vizet?
  - Nem! Csak nem érek rá hülyékkel fecserészni! Hétfőn írunk matekból, és egy kukkot sem értek belőle.
  - Tán nem értesz a matematikához? - gúnyolódott a vörös ördög.
  - Nem bizony. Tök süsü vagyok hozzá.
  - Csak egy szívességet akarok kérni még.
Bambán bámultam rá. Még van pofája bármit is kérni tőlem?
  - Mondd!
  - Neked kész van fizikából a sebességszámításos házid? Ha igen, lemásolnám.
  - Tán nem értesz a fizikához? - csúfolódtam most én. - Amúgy kész van, de nem adom oda! Van alattad is jó pár kilométer per óra, számold ki, hogy mennyivel száguldozol! Talán, ha megtanulod kiszámolni, nem gázolsz el ártatlan járókelőket! - vágtam oda, és felszaladtam a lépcsőre, aztán be a házba. Mára túl sok volt már Castielből!
* Cast fancsali képpel nézett a lány után.
  - Nők... szeszélyesek, mint az időjárás. Már azt hittem barátok vagyunk, de mindig van egy-két sértése a számomra.
  - Hát igen. - nevetett Tony. - Ilyenek a csajok. A fene se érti, hogyan működnek belülről. Vivien meg amúgy is olyan, mint egy vulkán. Nemhiába az én tesóm.
Castiel az órájára nézett.
  - Már négy óra! Mennem kell, találkám van, és a fizika leckével is vacakolhatok.
  - Akkor cső!
 * - Csá! - intett Cast. Felvette a sisakot és elsuhant.
 Az ablakból figyeltem az elszáguldó motort.
Miért is voltam vele olyan undok? Talán így védekezek egy újabb csalódás ellen? Olyan vagyok, mint az a virág... Hogy is hívják? Megvan! Mimóza! Összehúzódok és begubózok, ha sérelem ér, vagy ha veszélyt sejtek. Ezért vadítom el a közelemből ezt az irtó jó csávót.
Átkoztam magamban Castielt, de magamat még jobban, mert egy erős, intenzív érzés kerített hatalmába, már akkor is, ha csak erre a srácra gondoltam. Mintha szédítő erejű ütés ért volna, ebben a percben döbbentem rá, hogy beleszerettem. Eddig azt hittem, csak egy múló fellángolást érzek, és csak tetszik, mint még jó pár srác az osztályból, de nem. Ez több annál! Már minden gondolatom Castiel, ez tuti, hogy igazi szerelem, nem csak szeszély. Hirtelen nagyon elszomorodtam, hisz a következmények ijesztőek voltak. Cast pont nem az a típus, akibe bele kellett volna habarodnom. Ráadásul, kínszenvedés lesz közömbösnek és hidegnek mutatkoznom most, hogy erre rájöttem. Nem lehetünk még csak barátok sem, hisz nem tudnám megjátszani magam előtte. Az én barátságom Castiellel befejeződött, mielőtt elkezdődött volna. Vagy több kell, vagy semmi, középút nincs. Hogy lehetek ennyire ostoba?