Barát a bajban

Karácsony első napjának reggelén Castiel karjában ébredtem, de az öröm nem tartott sokáig, mert eszembe jutott, hogy nem tölti velem az ünnepeket, elutazik az apjával. Igazságtalannak tartottam, hogy tavaly, amikor még nem voltunk egy pár, vele lehettem, most meg testestől lelkestől összetartozunk, mégis távol lesz tőlem. De sajnos ez van, el kell fogadnom, hogy a családunk is a világon van. Cast már korán reggel elment tőlünk, mert a tizenegy órai géppel készült New Yorkba, és még be kellett előtte csomagoljon az útra. Csak nehezen és csalódottan engedtem el.
Gyűrött, kék, hosszú pizsama felsőben és térdnadrágban mentem a konyhába kávát inni, hogy felfrissüljek és felélénküljek.
Anya már a helyiségben tevékenykedett, épp gombát és sajtot panírozott a konyhapultnál.
Kitöltöttem magamnak egy kispohár kávét, aztán lerogytam egy közeli székre.
  - Szia, kicsim! Korán keltél, hamarabb, mint a fiúk, ez új tőled! - üdvözölt mosolyogva anyám.
  - Jó reggelt! Sajnos, Castielnek el kellett mennie. Most kísértem ki. Elutazik a papájával néhány napra. - vázoltam a történteket csüggedten.
  - Kár. Sally nénéd nagyon szerette volna már megismerni.
  - Keresztanyu ide jön? - kaptam fel a fejem csodálkozva, mert erről nem is tudtam.
  - Igen, nálunk tölti az ünnepeket. Pont meg akartalak kérni, hogy takaríts ki a vendégszobát, mert két napig nálunk fog lakni.
Örültem a keresztanyám érkezésének, de még mindig nem voltam elég vidám, hisz a hangulatomat eléggé levitte az, hogy a szerelmem nem lesz velem.
  - Oké, megcsinálom. - bólogattam, miközben lassan kortyolgattam a kávém.
  - Ha azzal kész leszel, átugorhatnál egy tárca sütivel a Willford gyerekekhez. Hadd egyenek egy kis finom házi édességet.
Anyám mellékes javaslatától majdnem félrenyeltem a meleg kávét. Már a név hallatán is gombóc keletkezett a gyomromban. Tudtam, hogy át kéne mennem, hisz ajándékot is vettem a kis Sissy-nek, de a bátyjára gondolni se akartam. Féltem vele szembenézni. Az a csók a bálon mindent elrontott. Tartózkodni akartam tőle. Tudom, butaság, hogy félek, de mégis rettegtem attól, mit láthatok Ren szemében. És én hogy viselkedjek vele ezek után? Mégis össze kell szednem magam, hisz továbbra is én leszek a kislány dajkája. Majd valahogy igyekszem elkerülni a bátyját. Igen! Ez lesz a megoldás!
  - Jó, majd délután átugrom, úgyis vettem egy pónit Sissy-nek.
  - És a bátyjának? - kérdezte anyu érdeklődve, amikor felálltam és a mosogatóhoz vittem kiürült poharam.
  - Neki semmit. - válaszoltam közömbösen.
Közben pedig arra gondoltam, hogy olyasmit adtam Rennek, amit nem is akartam. Egy csókot, ami kellemesebb volt, mint kellet volna. Egy csókot, ami megmérgezte a barátságunkat. Egy csókot, ami tönkre teheti az egész életem, ha napvilágra kerül.
Úgy láttam, jobb, ha befejezem ezt a beszélgetést, ezért gyorsan elspuriztam, hogy nekiessek a vendégszoba kitakarításának. Lassan és alaposan végeztem a munkát, hogy minél tovább tartson.
Portalanítás közben eszembe jutott, hogy legutoljára Viktor lakott ebben a szobában. Vegyes érzelmekkel gondoltam a fiúra. Jó lett volna tudni róla, már többször eszembe jutott, hogy írnom kéne neki, de valahogy nem vitt rá a lélek. Úgy voltam vele, ha ő nem kíváncsi rám, akkor én se keresem, másrészt meg nem tudtam, együtt van-e még Tiriával, és mit szólna a szőke cápa, ha érdeklődnék a pasija felől. Mélabúsan dolgoztam, de még mindig jobb volt Viktorra és Castiel hiányára gondolni, mint arra, mi vár rám délután. Nem nagy kedvem volt átmenni Willfordéknál. Sissy ellen nem volt kifogásom, de valahogy a bátyuskáját a hátam közepére sem kívántam.
Nem tudtam tovább húzni az időt, kiporszívóztam, aztán lementem anyuhoz a konyhába.
Időközben már elkészítette a kaját, a konyhaasztalnál teázott, a szomszédba szánt süti már ki volt készítve az asztal sarkára, le is volt fóliázva.
  - Kész vagy? - kérdezte anya tök feleslegesen.
Kész voltam, minden értelemben.
  - Igen. - sóhajtottam.
  - Itt a süti, szeretettel küldöm a gyerekeknek, a nappaliban pedig találsz a kanapén egy táska ruhát, amit a bátyád már kinőtt. Odaadhatnád a fiúnak, hogy ő is kapjon valamit.
Nagyokat pislogtam. Ciki volt, hogy anyám a bátyám kinőtt gönceivel zavar át a szomszédba. Féltem, hogy Ren majd felhúzza magát és nem fogad el alamizsnát, de nem mertem kimondani anyámnak, mert még azt hinné, direkt akarok gonosz lenni Rennel. Inkább lenyeltem a keserű pirulát, fogtam a tárcát és a nappali felé siettem.
  - Át sem öltözöl? - kérdezte anya meghökkenve.
  - Minek? - pillantottam le viseltes farmeromra és halvány rózsaszín kötött pulcsimra. - Nem randira megyek, csak átugrom a szomszédba. Felveszem a kabátom és kész vagyok.
  - Te tudod. - vont vállat anyám. - Ha esetleg sokáig leszel, lehet nem találsz itthon később. Kimegyek Sally elé a vonathoz, aztán meg eltöltjük az időt a karácsonyi vásárban. A bátyád is készül valahová Audrey-val, de este már mindketten itthon lesznek.
  - Jó, anya. - válaszoltam egyhangúan. Anyu biztos furcsállja a lehangoltságom, de bíztam benne, hogy azt hiszi, Castiel elutazása miatt búslakodom, ezért nem teszi szóvá. Ami így is volt... részben.
Gyorsan kiballagtam a nappaliba, a dohányzó asztalról felkaptam a Sissy-nek szánt lila csomagocskát és a nagy fehér táskát a kanapéról.
Miután magamra húztam a kabátom, izgatottan léptem ki a házból. Hideg volt, de nem cipzároztam össze a kabátom, csak összefogtam magamon. Gondoltam, ilyen rövid úton nem fogok megfagyni.
Izgatottság és szorongás lett rajtam úrrá, de ez nem a kellemesféle, hanem a zavaró, fojtogató érzés. Nem tudtam, mi vár rám, és ez nagyon frusztrált.
Mire elértem Renék házát és keresztülkutyagoltam az udvarukon, akkora gombóc szorongatta a torkom, mint egy golflabda.
Hideg-meleg borzongás futott végig rajtam, amikor bekopogtam.
Nem kellett sokat várnom, szinte másodpercek múlva kicsapódott előttem az ajtó. Sissy trappolt elém, hosszú sötét haja lobogott mögötte. A kislány szeme felcsillant, amikor meglátott. Nagyon édes volt, fehér harisnyában, zöld-piros kockás skót szoknyában és fehér blúzban. Mivel a két kezem tele volt, egyikben a sütit egyensúlyoztam, a másikban az ajándékdobozt, és még a ruhás szatyor is a csuklómon csüngött, jobb híján a derekam és a lábam ölelte át a csöppség.
  - Viviii! Boldog karácsonyt! - sikkantott Sissy.

  - Szia, kicsi! Neked is! Nagyon csini vagy! - guggoltam le a lányka mellé meghatódva és arcon pusziltam. Jól esett, hogy ennyire örül nekem, és ragaszkodik hozzám.
  - Mert már készülődünk apuval. Vidékre megyünk a nagynénémnél, ott töltöm a szünetet. - felelte Sissy, de láttam rajta, hogy nincs feldobva a gondolattól. Viszont Zacket is megértettem, hogy a testvérére bízza a gyereket, hisz tudtam, hogy dolgozik a két ünnep között is.
  - Á, értem. És beengedsz? Anya sütit küldött nektek és egy kis ajándékot is hoztam. - váltottam hamar témát, nehogy eltörjön a mécses.
Sissy buzgón bólogatott és félreállt az ajtóból, hogy be tudjak nyomulni a nappaliba.
Rögtön átadtam a kis dobozt a lánynak, a ruhás szatyrot pedig leraktam a fotelbe, a sütit meg az asztalra.
Sissy csillogó szemekkel letépte a díszcsomagolást a póniról, miközben szétnéztem a nappaliban. Az ablak előtt egy kis asztalon állt a feldíszített műfenyő, ennyi utalt a karácsonyra csak, amúgy minden a szokványos volt. Sissy babái a kanapén feküdtek. Zajt hallottam a fürdőből, s reméltem, hogy Zack az, és Ren nincs otthon.
  - Júj, Vivi, ez nagyon cuki! Kaptam egy mini Barbie-t, azt rá tudom majd ültetni! - örvendezett Sissy és hevesen ugrándozott a kezében a kis négylábú jószággal.
  - Örülök, hogy tetszik. - mosolyogtam szívből.
A kislány meg is ragadta a kezem és a kanapéhoz vezetett, hogy játsszak vele, amíg nem indulnak.
Jó darabig csendben öltöztettük a babákat, karácsonyi divatbemutatót tartottunk a kanapé háttámláján, amikor kiviharzott Ren a szobájából. A fiú csupa feketében suhant át a nappalin, szinte észre sem vett minket, csak átvágott a helyiségen és a konyhába ment.
Idegesen összerándult a gyomrom. Nem akartam vele találkozni, valami mégis azt súgta, beszéljek vele, hogy elkerüljük a félreértéseket a későbbiekben. Ha most nem tisztázzuk azt a csókot, később csak rosszabb lesz.
  - Sissy, megyek, váltok néhány szót a tesóddal, te addig bontsd ki a sütit és játssz tovább! - kértem a kislányt, és már fel is pattantam, mielőtt meggondolom magam.
Még láttam a szemem sarkából, hogy a kicsi a sütire veti magát, aztán nagyot sóhajtva Ren után léptem a konyhába.
A fiú épp narancslét töltött magának egy pohárba a hűtőszekrény mellett.
Gyorsan hadarni kezdtem, mert idiótának éreztem magam.
  - Boldog karácsonyt nektek! Anya küldött sütit, és hoztam egy táska ruhát is neked, ami már nem jó a bátyámra. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy te is kapj valamit...
  - Kösz. - válaszolta Ren egykedvűen és erősen az ivólé kortyolgatására koncentrált.
Nem tetszett, hogy ilyen rideg. Most megint kezdünk mindent elölről? Visszaépítette a falat maga köré? Ezt nagyon nem akartam...
  - Ren... nem beszélhetnénk meg, ami a bálon történt? Én... - kezdtem a kínos témát dadogva, de ő a szavamba vágott.
  - Nincs miről beszélni! Ne csinálj belőle nagy ügyet! - a srác komor tekintettel felém fordult, hátát a pultnak támasztva összefonta a karját a mellkasa előtt, fél kezében lötyögött a narancslé. - Az a csók semmit se jelentett, ahogy te sem jelentesz nekem semmit! Csak provokálni akartalak, hogy egy kicsit leszállj a magas lóról. Felejtsd el az egészet!

A jég kék szemek szinte égettek. Tanácstalanul piszkáltam a pulóverem ujját a csuklóm körül. Szavai szíven ütöttek, és féltem, hogy nem is mond igazat. Nem ismertem eléggé, hogy ezt megítéljem. Mindenesetre kapóra jött, hogy így gondolja, hisz rég eldöntöttem már, hogy kitartok Castiel mellett. Csak vissza akartam kapni a barátomat, azt a Rent, aki mostanában barátkozott velem és poénkodott. Nem akartam elveszíteni, ugyanakkor kínzott valami legbelül, hogy nem lenne jó vége a haverkodásunknak, ha ő esetleg másképp érez. Eleget szenvedett már élete során, nem akartam tetőzni a gondjait. Megmakacsoltam magam és én is megpróbáltam közömbös arcot vágni.
  - Helyes. Örülök, hogy így gondolod, mert én rendíthetetlenül kitartok Castiel mellett. Szeretem, és csak ő számít nekem. Nekem ő az igazi... szóval nem hagynám el... miattad. - a szavak önkéntelenül jöttek a számra. Komolyan gondoltam, amit mondtam, mégis akadozva beszéltem.
  - Nagyon helyes. - bólogatott a fekete hajú srác és hanyagul ismét kortyolt a poharából. - Tegyünk úgy, mintha meg se történt volna az a baromság. Még mindig te vagy a húgom pesztrája, ne legyünk rosszban.
Az ajánlatot szívesen elfogadtam, hisz én se akartam feszültséget kettőnk között, amikor nem tudjuk kikerülni egymást.
  - Nagyszerű. - lélegeztem fel. - Akkor gyere, egyél egy kis sütit, amíg a húgod fel nem falja mindet!
Visszamentünk a nappaliba. Sissy ölében a sütis tányérral falatozott, Ren meg pofátlanul elvette tőle és közölte, hogy a maradék az övé. A családi idill remek volt, még egy darabig babáztam a kicsivel, Ren a kanapén tévézett, mégis éreztem, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Bármennyire tagadtuk, a fal már közém és Ren közé épült. Egészen addig maradtam a Willford házban, míg Zack ki nem jött a fürdőből és közölte Sissy-vel, hogy csomagoljon, mert indulnak a testvérénél.
Jó szórakozást kívántam a kislánynak, aztán magamra vettem a kabátom, hogy otthagyjam őket.
Kint elég hideg volt, ezért futva tettem meg hazáig az utat. Reméltem, hogy Sissy valóban jól fogja érezni magát, és azt is, hogy idővel Rennel túltesszük magunkat azon a hülye csókon és elmúlik a feszültség kettőnk között.
A délutánom további része unalmasan telt. Pár nappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy egyedül fogom tölteni a karácsony első napját. Tony Audrey-éknál időzött, anyám keresztanyámmal csavargott, az öcsém és apu horgászni mentek, és Castiel.... túl messze volt. Hát kicsit sem voltam ünnepi hangulatban. Nem jó egyedül lenni a szeretet ünnepén.
Hogy ezen változtassak, úgy döntöttem áthívom Kiméket, vagy Kentinéket, ezért az üvegasztalról elvettem a telefonom. A zenetévén karácsonyi dallamok szóltak a háttérben. Csodálkoztam, mikor észrevettem, hogy jött egy üzenetem. Izgatottan nyitottam meg. Boldogság töltött el, mikor láttam, hogy Castiel írt. Részletesen beszámolt a repülőútjáról és arról, mit látott eddig New Yorkból. Örültem, hogy miután elfoglalta a szállodai szobáját, én voltam az első gondolata, ez nagyot lendített depis hangulatomon. Csak arról tudtam neki írni, hogy keresztanyám nálunk vendégeskedik, aztán áttértem arra, mennyire hiányzik és magányos vagyok nélküle. Csak jöttek és mentek a másoknak talán nyálas szerelmes szavak oda-vissza, de nem bántam. Pont ez kellett, hogy ne érezzem magam egyedül. El is feledkeztem róla, hogy fel akartam hívni a barátaimat, sötétedésig SMS-eztem távol lévő kedvesemmel. Mikor Castiel elbúcsúzott, mert vacsorázni ment az apjáékkal, a távirányító után nyúltam. Az egyik csatornán találtam egy karácsonyi filmet, amiben az volt a lényeg, hogy egy házaspár a válás után jött rá, hogy még mindig éreznek egymás iránt. Egész belemerültem a történetbe. Jó volt és poénos, ráadásul Dean Cain volt a főszereplő.
Amikor vége lett a filmnek egy műanyag tárcát megpakoltam kajával és azzal vonultam vissza a tévé elé. Meglepett, hogy már sötétedik és a családom még sehol, de nem foglalkoztam vele különösebben, újabb filmet kerestem, hogy kikapcsolódjak. Alig kezdtem hozzá a salátának és a töltött csirkecombnak, megszólalt mellettem az ott felejtett mobilom. A tárcát félrerakva a teló után nyúltam. Meglepett, hogy egy ismeretlen szám villogott a kijelzőn, de azt gondolva, hogy talán Lucy, vagy George hív, izgatottan szóltam bele.
  - Tessék? - kérdeztem emelt hangon.
  - Szia, Vivi! Ren vagyok. Apám telefonjából néztem ki a számod...
Meglepődtem és zavarba jöttem attól, hogy Ren felhívott, és nem tudtam mire vélni, hogy keres.
  - Baj van? - kérdeztem, mert valahogy remegő volt a hangja és bizonytalan.
  - Nos... igen... Kicsit kínos, de apám miután lepasszolta Sissy-t, egy kocsmába vezetett az útja. Háborgott egy sort, elmondott minden szarházinak, aztán kihajított a lakásból... - hadarta a fiú egy szuszra. - Nem volt kit hívnom. Beugorhatok hozzátok, amíg lenyugszik, vagy elalszik, és vissza tudok osonni a házba?
  - Persze. Hol vagy most? - bólintottam rá azonnal. Jó jelnek vettem, hogy engem talált meg a bajban. Talán ez a békés út előjele kettőnk között.
  - Az utcán vagyok... majdnem előttetek.
  - Akkor gyere máris! Meg ne fázz! - kiáltottam indulatosan. Ki is nyomtam a mobilt és az ajtóhoz mentem, hogy ott várjam meg a családi drámával küszködő fiút.
Alig egy percig ácsorogtam az ajtónyílásban, felbukkant Ren. Még mindig a délutáni fekete cucc volt rajta, meg egy nyitott sötétszürke kapucnis pulcsi, amin látszott, hogy csak kapkodva húzott magára, még be sem cipzározta.
  - Igazán nem akarok alkalmatlankodni... - toporgott előttem Ren bizonytalan pillantással.
  - Nem zavarsz. - bizonygattam, és a nyomaték kedvéért megragadtam a karját és a kinti huzatból az előtérbe rántottam.
  - Azért ne érj hozzám! - villant rám a szürkéskék szempár. Megszokhattam volna már, hogy a szeme színe a hangulatával együtt változik, de mégsem ez lepett meg, hanem az az "azért" a mondata elején. Olyan volt, mintha arra akarna figyelmeztetni, hogy attól még hogy látszólag barátok maradtunk, tartsam meg a távolságok, különben....
  - Oké-oké. - nyeltem nagyot és levettem a kezem az alkarjáról. Intettem neki, hogy menjen be a nappaliba.
Ren besétált, érdeklődve nézett körül. A tévéről a félbehagyott vacsorámra tévedt a pillantása.
  - Egyedül vagy? - kérdezte hitetlenkedve.
  - Igen... a családom csavarog. - próbáltam nem kimutatni, mennyire rosszul esett, hogy mindenki programot szervezett, engem meg kihagytak. - Ülj le és mesélj! Vacsorázol velem?
Ren arcán megrándult egy izom, de aztán gondolom legyőzte a büszkeségét, mert leült és bólintott.
   - Akkor helyezd magad kényelembe, mindjárt jövök! - kértem.
Gyorsan megpakoltam egy nagy tányért kajával és bevittem a fiúnak. Ren félénk mosollyal elfogadta. Leültem mellé a kanapéra, felhúzott térdeimre vettem a tárcám. Együtt ettünk, csendben és békében. Ahogy azt figyeltem, milyen vehemenciával esett neki Ren a finomságoknak, arra gondoltam, talán ma a süti volt az egyetlen kaja, amit evett, s összeszorult a szívem. Mégsem tettem megjegyzést, nem akartam elrontani a hangulatot, vagy magamra haragítani.

Evés után kijelentettem, hogy hozok valamit inni. Gyorsan töltöttem egy kis barna kólát két pohárba, de aztán hirtelen ötletből vezérelve a tegnap felbontott bort is kivettem a hűtőből és öntöttem a kólához. Azt gondoltam, ránk fér egy kis alkohol.
Visszamentem, és amikor leültem a kanapéra, Ren kezébe nyomtam az egyik poharat.
  - Egy kis bor is van benne. - közöltem mielőtt a fiú beleivott volna.
  - Le akarsz itatni? - tréfált a srác, de a szeme nem volt olyan vidám, mint a szavai.
  - Nem... csak gondoltam megnyugtatja az idegeidet.
  - Semmi baj az idegeimmel. - legyintett Ren. Hátradőlt a kanapén, mint egy jóllakott rottweiler, legalábbis én annak láttam. Örültem, hogy legalább a finom vacsival könnyítettem nehéz sorsán. Közben Ren tovább beszélt: - Már megszoktam, hogy néha az apám kikel magából. A karácsony nem a kedvenc ünnepünk...
Épp valami vigasztalón törtem a fejem, amikor kivágódott az előtéri ajtó és anyámat szinte félrelökve beviharzott a kelekótya keresztanyám.
  - Vivike! Te egyre szebb vagy! Hadd ölelgesselek meg! - anyu testvére

sötét rózsaszín árnyalatú hosszú hajjal és csinos fehér szövetkabátban röppent elém és szinte a nyakamba vetette magát. Úgy ölelgetett, mint akinek az a szándéka, hogy szeretetből megfojt. Magamban mosolyogtam rajta, de azért viszonoztam az ölelést. Mikor elengedett felálltam, s örömmel léptem elé.
  - Szia, keresztanyu! De örülök neked!
  - Örülhetsz is! Két napig foglak boldogítani titeket, és egy rakás ajándékot hoztam!
Közben láttam a szemem sarkában, hogy Ren kellemetlenül feszeng a kanapé sarkában, amiért belecsöppent a családi örömködésbe. Mire észbe kaptam már fel is állt.
  - Na... én most megyek. Köszönöm a vacsorát, de nem akarok tovább zavarni.
  - Nem, ne... - kértem, de nem jutottam tovább, mert keresztanya kék szeme a jóképű fiúra villant.
  - Nahát, micsoda szépfiú! Angela mondta, hogy remek barátod van, most már én is látom!
A helyzet még kínosabb lett, hogy Sally azt hitte, Ren a nagy szerelmem.
  - Nem... kereszt, nem. Ő nem Castiel. Csak Ren, a szomszéd fiú. - magyaráztam, és magam is éreztem, milyen bugyután hangzik, hogy "csak Ren".
  - Nekem tényleg mennem kell. - nézett szúrósan Ren.
  - De hát nincs hová menned... Kérlek, maradj, biztos nem bánják anyuék. - kérleltem könyörgő szemmel. Kétségbeesetten néztem a srácra. Beleborzongtam a gondolatba, hogy kint fog kószálni az utcán, mint egy hajléktalan, miközben én családi idillest játszom a szeretteimmel. Nem akartam, hogy elsomfordáljon, mint egy kivert kutya.
  - Mi a baj? - kérdezte anyám, és köztem és Ren között kapkodta a tekintetét.
Nem akartam elárulni a barátomat, ezért kertelni kezdtem.
  - Bizonyos okok miatt Ren nem mehet haza, és felajánlottam, hogy maradjon, de mint látod, menni akar.
  - Ugyan már, fiacskám! Felőlünk maradhatsz! Mi szeretjük, ha tele van a ház. Vivi, menjetek fel a szobádba, majd szólok, ha előkerülnek a fiúk és Audrey, és vacsorázhatunk...
  - Mi már ettünk. - nyeltem nagyot. Féltem, hogy fel kell menjek kettesben Rennel a szobámba, mégsem akartam, hogy kint mászkáljon a hidegben. - Akkor maradsz? - néztem megint a fiúra félszegen.
Ren bizonytalanul pillantott rám, de aztán rábólintott.
Sóhajtva intettem a létra felé. Felmásztam, és amikor a fiú is jött utánam, megint némán mutattam a szobám ajtajára. Beléptem és felkapcsoltam a világítást. Gyorsan leültem lila takarós ágyam szélére, míg Ren bizonytalanul állt a helyiség közepén és kritikus szemmel nézett körül.
  - Ilyesmire számítottál? - kérdeztem, csakhogy oldjam a feszült légkört.
Ren még mindig bambán nézelődött zsebre dugott kézzel, a posztereimet és a vackokat nézte a szekrényem polcán. Szeme megakadt a bekeretezett Castiellel közös fotókon.
  - Valami ilyesmire. Igazi csajkuckó... Gondolom, én vagyok a második pasi, akit beengedtél ide.
Idegesen felhúztam a két térdem és köré kulcsoltam a karomat. Kicsit elpirultam, mert nem volt jó a feltételezés.
  - Igazából a harmadik vagy.
  - Hm, ez meglepett. Nem is gondoltam, hogy volt Castiel előtt életed. - jegyezte meg Ren, és miután megunta a bárgyú ácsorgást, leült az íróasztalom elé, csak kicsit felém fordította a széket.
A megjegyzés gúnyos volt és lekezelő, ráadásul téves is, de nem akartam veszekedni. Karácsonykor nem, főleg egy olyannal, akinek nincs hová mennie, mert az alkoholista apja kidobta.
  - A magánéletemhez semmi közöd. - szögeztem le dacosan.
  - Jó, akkor beszéljünk másról, ha már itt ragadtam. Mesélj magadról, hogy kicsit ne gondoljak a saját bajomra. - kérte kedvesen Ren.
Szívesen megmondtam volna, hogy fesztelenebben tudnánk beszélgetni, ha mellém ül és nem a széken himbálózik, de nem akartam túlfeszíteni a húrt. Jobb is, ha tartja tőlem a távolságot, mert még nem tudtam benne úgy bízni, mint a csók előtt.
  - Hát jó. Ha akarod mesélhetek. Hol kezdjem? - kérdeztem.
  - Talán a legelején. Megszületett Vivien Marsall, aztán...
Mosolyogva kezdtem el a történetem. Minden apró részletre kitértem, ami eszembe jutott. Még az óvodai csínytevéseknél jártam, amikor keresztanyu behozott nekünk egy kis kólát és sütit. Evés-ivás közben tovább meséltem, már ott tartottam, hogy megszületett Lucas, és hogy imádtuk a kicsit, meg hogy mennyit szívattuk egymást Tony-val, amikor Ren kijelentette, hogy elzsibbadt a széken, így átült mellém. Így közelebb került a süteményes tányérhoz is, némán eszegetett tovább, miután felszólított, hogy folytassam. A sztorim az ideköltözésünkkel folytatódott, jöttek a gimis élmények és az olthatatlan szerelmem története, ami Castielhez köt. Ren ezt is némán hallgatta, meg is lepődtem, hogy nem tett rosszmájú megjegyzéseket, de ösztönösen megéreztem, hogy most nincs kötekedő hangulatban. Gondolatban újra átéltem azokat a pillanatokat, amikor mindig veszítettem Debby ellen, a szerencsétlen próbálkozásaimat a többi sráccal, és végül a boldogságot, amikor megkaptam szívem választottját. Keserédes mosollyal tértem rá, hogy nem tartott sokáig az idill, mert felbukkant a gaz csábító, Tiria, és álnok módon megkörnyékezte Castielt, engem meg Viktor vitt kísértésbe. Bár már egyszer körvonalakban beszéltem Rennek a megcsalásról, most minden fájdalmat újra élve, kiszáradt torokkal beszéltem a múltam ennek a pokoli szakaszáról. Kitértem arra is, hogy Lys akkor milyen közel állt hozzám, mégis örülök, hogy Kim mellett kötött ki. Fél pohár narancskólával leöblítettem a száraz torkom, aztán már arról meséltem, hogy muszáj volt megbocsátanom Castielnek, mert nélküle értelmetlen volt az életem. A közös nyaralásunk és a mindennapos apró kalandok az én csodáim az életemben.

  - Happy end. - mondta Ren, amikor elhallgattam.
Csak most tűnt fel, hogy elszaladt az idő. Rálestem a faliórámra. Már kilenc óra is elmúlt, mégsem akartam, hogy Ren elmenjen. Olyan ritkán nyílok ki ennyire valakinek, rettegtem is, hogy pont olyannak mesélek a tündérmesébe illő életemről, aki sosem kapott elég szeretetet és sosem becsülték meg eléggé. Sajnáltam Rent, de tudtam, ha kimutatom, csak magam ellen fordítom.
  - Nos igen... Boldog vég. - ásítottam egy nagyot. - Nem is tudom, mikor beszéltem ennyit magamról utoljára. És az a furi, hogy jól esett. - valahogy nem akartam ajtóstól rontani a házba, de úgy éreztem, én is szeretnék belelátni újdonsült barátom életébe. - Te nem akarod megpróbálni?
  - Nem is, tudom... Biztos, hogy érdekel a gyászos életem?
  - Igen, persze! - biztattam bátran. Valahogy ösztönösen éreztem, hogy most végre megtudhatok róla valamit. Bele akartam látni az életébe, meg akartam érteni, miért lett ilyen zord.
De anyám keresztülhúzta a számításaimat és kihívott, hogy beszélni akar velem.
Mérgesen hagytam magára Rent és követtem anyukám a szobám elé a kis lakótérbe.
  - Mit akarsz? - kérdeztem mogorván.
  - Ne beszélj velem, ilyen hangnemben, Vivien Marsall. - kérte a kék ruhás anyukám. - Csak tudni szeretném, meddig marad a vendéged. Keresztanyádékkal már megvacsoráztunk és le is fürödtünk. Lefekvéshez készülődünk és még nem is köszöntötted igazán, és Audrey is hiányol.
  - Bocs, ne haragudjatok, de Rennek gondjai vannak, és úgy gondoltam illő mellette lennem, ha már barátok vagyunk. - hadartam egy szuszra. Nem akartam kikotyogni a srác titkait, de úgy éreztem anyám meg fogja érteni, ha tőmondatokban beszámolok a bajáról. - Zack berúgott és kihajította a fiát. Szegénynek nincs hová menni.
  - Ó, te jó ég! - kapott a szájához megrökönyödve anyu. - És hol van a szegény pici lány?
  - Szerencsére ő kimaradt a drámából, délután lepasszolták vidékre.
  - Hála az égnek! - könnyebbült meg az én csupa szív mamám. - Mondanám, hogy maradjon itt a srác, míg nem javul a helyzet, de nincs szabad szobánk.
Ekkor nekem is támadt egy ötletem, de féltem, hogy anyám agyrémnek fogja tekinteni.
  - És ha itt marad, és a szobámba alszik? Beviszem neki a hálózsákot és csinálunk neki egy vackot a földön. Még mindig jobb megoldás, mint a saját ötlete, hogy a híd alá, vagy hajléktalan szállóra menjen.
Tudtam, hogy nem lesz sikere az ötletnek, hogy egy idegen fiú aludjon nálam, de azzal is tisztában voltam, hogy anyámnak nincs szíve kiengedni az utcára egy szerencsétlenül járt gyereket.
  - Nem tudom, Vivi. - csóválta a fejét az anyukák gyöngye. Rövid haja ide-oda repkedett. - Hogy engedjem meg, hogy egy kamaszfiú táborozzon nálad? És mit fog szólni Castiel?
  - Anya! Megbízhatnál bennem! Együtt érzek Rennel és sajnálom, de ennek semmi köze a kapcsolatomnak Castiellel. Persze, amiről nem tud, az nem fáj neki. Férfiből van, tuti féltékeny lenne, de nincs rá ok. Rennel csak barátok vagyunk, és nem fogom kidobni az utcára.
  - Na jó. - anyám beleegyezően bólintott, aztán a gardróbszekrény elé sétált. Kivette a hálózsákot, néhány takarót és a kezembe nyomta. - Ha kell, Tony biztos kölcsön ad valami ruhafélét alváshoz.
  - Köszi, anyu, egy angyal vagy!
Megkönnyebbülten és a kempingcuccokkal felpakolva masíroztam vissza a szobámba. Ren épp kólát kortyolgatott, de mikor meglátott a hálózsákkal, értetlenül nézett rám.
  - Te mit csinálsz?
  - Beköltöztetlek. - feleltem lazán. - Körvonalakban elmondtam anyunak a helyzeted és megengedte, hogy itt maradj, amíg apukád reggelre kialussza az alkohol mámort.
   - Vivi, én nem...
Nem hagytam, hogy kifogásokat keressen, vagy restelkedjem.
  - Ez már el van döntve. Ha azt hiszed, hogy hagyjuk, hogy karácsony éjszaka az utcán kószálj, akkor nem ismered a Marsall családod. Anya szívén viseli mindenki sorsát, és én is a barátod vagyok, szóval nincs, de! Itt maradsz. A szőnyegen nem lesz túl kényelmes, de mivel a bátyámnál Audrey alszik, és itt van keresztanyám, be kell érned a padlómmal.
  - Nem is tudom, mit mondjak erre. - bizonytalankodott Ren, de láttam rajta, hogy azért meghatja a törődés.
  - Semmit se mondj! Csak segíts elkészíteni a fekhelyed.
Ren még egy halvány mosolyt is megengedett magának.
  - Hát lehet ellenkezni Vivien Marsall tornádóval?
Jókedvűen nevettem a megjegyzésén.
  - Hahaha! Ezt már Castiel is megtanulta, majd te is megfogod!
  - Köszönöm. - sütötte le kék szemét Ren. Fekete haja az arcába hullott, s ekkor arra kellett gondolnom, hogy ha nem lenne ilyen sündisznó, lányok hada futna utána.... mert jóképű volt!
Közös erővel leterítettük a plédeket a szőnyeg közepére, közvetlen az ágyam elé, aztán ráraktuk és kisimítottuk a hálózsákot.
Ren azt mondta, ha már itt marad, egyből lefekszik, én meg magára hagytam és kimentem lefürödni.
Nemsokára macis alvó pólómban és kék könnyű pamut térdnadrágban tértem vissza. Lekapcsoltam a világítást, csak az éjjeli lámpát hagytam égve a kis szekrényen.
  - Alszunk, vagy beszélgetünk? - kérdeztem, miután elhelyezkedtem az ágyamban. Kényelmesen a fejem alá igazítottam a kispárnám, a másikat meg Rennek nyújtottam.
A fiú hálásan elvette. Felém fordult, miután ő is elhelyezkedett.
  - Nem tudok aludni, beszélgethetünk.
  - Oké. - féltem, hogy kíváncsinak fog tartani, de még mindig bennem volt az, hogy hallani akartam a történetét. - Mielőtt anyu bejött, mesélni akartál magadról... Van még kedved hozzá?
Ren sokáig hallgatott, azt hittem nem akar válaszolni, vagy esetleg már elaludt.
  - Nem sok jó dolog volt a gyerekkoromban, nem akarlak elszomorítani. - a fiú bársonyos hangja betöltötte a sötétet. Szerettem volna segíti neki, vagy elűzni a bánatát.
  - Figyelj, én szeretném tudni, hogy és mitől lett Ren Willford az, aki.
  - Oké, rendben. - Ren az oldalára fordult és a párnával együtt a karját is a feje alá gyűrte. Jég kék szeme rám villant. - Gondolom, azt tudod, mi történt anyukámmal.
Ez nem kérdés volt, hanem megállapítás, így csak némán bólintottam.
  - Nos... anyám balesete után magamba fordultam, tudtam, hogy én tehetek róla, hogy meghalt, hisz én játszottam a gyufával. Kicsi voltam még, de ezzel tisztában voltam. Igaz, abban az időszakban apám győzködött, hogy nem én tehetek róla, de persze nem hittem neki. Zack mindent megtett, hogy én és a húgom semmiben ne szenvedjünk hiányt, de persze nem volt könnyű egy kicsi lánnyal és egy eleven kölyökkel. Pszicho mókushoz hordott, eljátszottam előtte, hogy túl vagyok anyám halálán és feldolgoztam a történteket, csak azért, mert drága volt az agyturkász, és tudtam, hogy apám nem kertes túl jól. Ahogy Sissy nőtt és cseperedett, apám úgy vállalt egyre több munkát és túlórát. Tíz éves korom óta legalább száz bébicsőszt ismertem meg. Egy sem volt túl sokáig az életünk része. Vagy Sissy riadt őzikés viselkedése, vagy az én utálatom mindig elriasztotta őket. Talán tizenkét éves lehettem, amikor rájöttem, hogy apám is tehet róla, hogy a lányok elmentek. Iszogatni kezdett esténket és... nos igen,

bepróbálkozott a csinosabb bébicsőszöknél. Csakhogy az alkohol alattomos vigasz. Egyre jobban rákapott. Biztos rájött, hogy az ital ideig-óráig elfeledteti vele a bánatot és a magányt, így egyre sűrűbben és egyre többet kortyolgatott. Sokáig nem értettem a viselkedését. Aztán eljutottunk arra a szintre, amikor részegen kimondta, amit mindketten elfojtottunk. Engem hibáztatott mindenért. Állandóan a fejemhez vágta, hogy én öltem meg az anyámat, rengeteget bántott szóval vagy tettel. Sőt, mikor elfajultak a dolgok, azt is mondta, hogy nekem kellett volna bent égnem. Gondolatban mindig igazat adtam neki, én is így éreztem.
Fájdalom hasított a szívembe és a mellkasomra szorítottam a kezem. Elképzeltem a kis vézna, világító szemű, sebhelyes gyereket, aki nem szeretett élni, mert még az apja is azzal gyötörte, hogy ekkora tragédiát okozott. Annyira szerettem volna megvigasztalni, de nem jöttek szavak a számra, mert féltem, ha megszólalok, elsírom magam.
  - Apám hangulata ingadozó lett. Voltak hetek, vagy jobb esetben napok, amikor elmerült az alkoholfogyasztásában és olyankor maga volt a sátán. És voltak a tiszta időszakai, amikor mindent bánt, esküdözött, hogy nem igaz, amit mondott, szeret minket és az életét adná értünk. De mikor újra kísértésbe esett és megkóstolta a piát, minden kezdődött elölről. Érdekes módon Sissy-t sosem bántotta. Megszólalásig hasonlít anyámra és hímes tojásként kezelte. Szerintem, ezért lett a kishúgom ilyen zárkózott, mert burokban nevelte. - Ren tartott egy kis szünetet, mint aki elveszett az emlékek örvényében, de aztán folytatta. - Egyik városból a másikba költöztünk, mert amikor kiderült apám alkoholproblémája, mindig kirúgták és máshol kellett indulnia tiszta lappal. Sosem volt igazi otthonunk és sosem lettek barátaink, mert mire megszoktuk valahol, jött egy új város. Meg aztán nem is akartam barátokat, gyilkos voltam és nem akartam, hogy megtudják a titkom, vagy lássák a hegeimet. Féltem, hogy csalódni fognak bennem az emberek. - Ren a plafont bámulta, s én sajgó szívvel figyeltem szomorú arcát. - A karácsony mindig kritikus időszak volt nálunk. A szeretet ünnepe, ráadásul anyám halálának évfordulója, mert karácsonykor égett le a házunk. Ilyenkor apám semmi másra nem tud gondolni, csak a tragédiára, ezért kicsit meg is értem, hogy iszik, hogy felejtsen, de sajnos az alkohol kihozza belőle az állatot, és nem lesz beszámítható. Sajnálom és megvetem, de nem tudok rá haragudni. Gyenge ember, nem tudja feldolgozni az érzéseit. Januárba megint a régi lesz, és minden rendben lesz, amíg fel nem basszák az agyát, vagy depis nem lesz. Ilyen az életünk, már hozzászoktam.
Ren befejezte a történetet, s még mindig nem tudtam megszólalni, mert a sírás fojtogatta a torkom. A visszanyelt könnyek feszítették a szívem és a torkom. Annyira sajnáltam, és még jobban szerettem volna segíteni rajta. Egyetlen gyerek sem érdelem ilyen sorsot és ennyi szenvedést. El sem tudtam képzelni, milyen lennék, ha ilyen labilis lenne az életem, hogy mit tennék, ha ennyi szörnyűséget kéne elviselnem. Ösztönösen lenyúltam és megfogtam Ren kezét.
Nem volt szükség szavakra. Felnyújtotta a kezét a matracom szélére, így kényelmesen tudtam szorongatni. Nem akartam kimondani, hogy sajnálom, mert tudtam, azzal megbántanám, de ez az apró érintés is elég volt. Mellette voltam, s ez mindkettőnknek jó volt.
  - Jaj, Ren... - súgtam a sötétbe.
  - Sss! - kérte a fiú. - Ne mondj semmit! Örülök, hogy elmondtam, és hogy itt vagyok.
  - Én is örülök, hogy én vagyok az egyetlen, akinek ezt elmesélted. - súgtam vissza könnybe lábadt szemekkel. Mert bár nem mondta, ösztönösen éreztem, hogy még senkinek sem beszélt sanyarú sorsáról azelőtt.
  - Én köszönöm, hogy ilyen vagy. - mosolyodott el Ren a sötétben.
Nem értettem ezt, hogy érti, de ez nem az a perc volt, amikor ezt firtatni kellett. A kapcsolatunk békés lett és meghitt. Lett egy közös titkunk és örültem, hogy a bizalmába fogadott.
Úgy aludtam el, hogy Ren kezét szorongattam....