- Tessék? - nyögte álmosan a telefonba.
- Szia, drágám! - hallotta Deborah édes nevetését.
- Szia, mókuskám!
- Mikor jössz hozzám? - kérdezte Deb.
Castiel a homlokát ráncolta. - Még nem tudom, szívem!
- Ó, de miért nem? Napok óta nem láttalak, ráadásul jössz nekem egy ajándékkal! Nagyon hiányzol, és én is valami cukit vettem neked karácsonyra! Találkozunk ma?
- Nem lehet. - mondta a vörös srác komolyan. - Három napra vagy több időre elutazom apámmal. Mióta elvált anyámtól, alig látom, most ér csak rá. Ne haragudj!
- Ó, de kár, annyira akartalak már látni! - nyavalygott Deborah a telefonba. - Most már utálom a karácsonyt! Nélküled nem az igazi!
- Tényleg sajnálom, virágom! - füllentett Castiel szemrebbenés nélkül. - De így jött össze... Ígérem, majd bepótoljuk!
- Hát jó... de kárpótlásul hatalmas, vagy rengeteg ajándékot kérek! - vihogott a lány.
- Rendben, kicsim! Megbeszéltük. Most mennem kell, mert anyám kész az ebéddel.
- Szeretlek! Szia!
Cast le sem tette a telefont, másik számot tárcsázott.
*****
A nappaliban karácsonyi műsort néztem a családommal, de folyton az ajtót lestem, hátha felbukkan Castiel, amikor megszólalt a telefon. Gyorsan felvettem, mert én ültem a készülékhez a legközelebb.
- Tessék? Marsall lakás!
- Vivien! De jó, hogy te vetted fel! - halottam meg Castiel hangját, és elállt egy pillanatra a szívverésem.
- Szia... Jó, hogy hívsz!
- Tudsz nyugodtan beszélni?
- Nem. - vágtam rá. Ideges voltam, amiért a család előtt titkolózom Casttal.
- Antony ott van? - puhatolózott Castiel.
- Ő is.
- Az egész família? - nevetett nyomorult helytetemen az átokfajzat.
- Aha. - próbáltam olyan válaszokat adni, amiből nem derül ki a hallgató füleknek, hogy kivel beszélek.
- Akkor próbáljunk meg úgy beszélgetni, hogy ne legyen gyanús. - javasolta Castiel. - Hiányoztam?
- Nagyon! - vágtam rá automatikusan és boldogan, amire Tony felfigyelt, így elterelő kérdést tettem fel. - Hogy telt a karácsonyod?
- Jól. - nevetett megint Cast. - Mintha nem tudnád! Te vagy a legszebb ajándékom! Ti mit kaptatok?
- Három mountianbike-ot. Én bordót, Tony feketét, Lucas meg zöldet! Tavasszal együtt kerekezhetünk. És te mit kaptál?
- Új hifit, CD-ket, ruhákat, pénzt meg még sorolhatnám... Akkor ráérsz ma?
- Persze.
- És készen állsz velem tölteni a karácsony első napját?
Vidáman nevettem. - Igen!
- Szuper! Akkor, találkozzunk fél óra múlva a főtéri zebránál! Megfelel?
- Nekem igen... remélem, anyu elenged!
- Ha kitalálsz valami okosat, akkor biztos!
- Oké, igyekszem. Akkor ott találkozunk!
- Nagyszerű. - válaszolta és magam előtt láttam elégedett mosolyát.
- És biztos, hogy a féltékeny párod elenged?
- Deborah? Nyugi, lemondtam a randinkat. Mostantól kezdve csak a tiéd vagyok!
- Ezt örömmel hallom!
- Akkor várlak! Csókollak!
- Én is! Szia! - búcsúztam, és nagyot sóhajtva letettem a telefont.
Lucas rögtön megkérdezte, ki volt az.
- Ö.… csak Kim. Összezördült a szüleivel, ezért feljön a városba. A kettes busszal jön. Elmehetek megvigasztalni? - néztem anyámékra esdeklően.
- Menj csak! Jobb most Kimnek a barátokkal. - mondta anyu együtt érzően.
- Megyek akkor átöltözni! - közöltem, és igyekeztem lassan megközelíteni a szobalétrát, nehogy észrevegyék, mennyire izgatott lettem a rám váró találkától.
Fent gyorsan felfrissítettem a sminkem, felvettem egy fekete csőszárú nadrágot, egy piros garbót és már rohantam is. Az előtérben felkaptam a fehér kabátomat, és egy térdig érő lapos talpú csizmába bújtam.
Kint hideg volt, ezért nyakamba tekertem a kék sálam, és felhúztam a kesztyűm. Odakint nagy pelyhekben hullt a hó, ami csak fokozta a boldogságom.
A zebránál már várt a vörös hajú, bőrdzsekis lovagom.
Rögtön rám nevetett, rövid csókot nyomott a számra, aztán átölelte a derekam, úgy mentünk tovább.
- Megmutatom neked a város legjobb helyeit! - közölte vidáman.
- Remek! Már alig bírok magammal. - ujjongtam, és tényleg így éreztem. Az egész világot magamhoz bírtam volna ölelni, annyira boldog voltam.
Bemelegítésnek a Flört Caféba mentünk. Narancslét ittunk és sütit rendeltünk. Közben vidáman beszélgettünk és hülyéskedtünk. Akárhányszor hozzám ért, vagy váratlanul megcsókolt, mindig úgy éreztem, darazsak kergetőznek a gyomromban.
Fél óra múlva már kéz a kézben sétáltunk a tejfehérségbe burkolózott város utcáin. Nagy meglepetésemre Castiel a jégkori pályára vitt. Kibérelt két korcsolyát, aztán bevezetett a jégre. Mivel életemben először volt ilyesmi a lábamon, esetlenül bukdácsoltam, de nem akartam elrontani Cast örömét. Igyekeztem megállni a saját lábamon. Negyedóra csetlés-botlás után, nagyjából megtanultam menni a korcsolyával. Castiel türelmes tanárnak bizonyult, kedvesen fogta a karom és vezetett, ha pedig a lábaim ki akartak csúszni alólam, nevetve elkapta a derekam, hogy megóvjon az eséstől. Mikor már egyre merészebben siklottam a jégen, akkor kézen fogva, vagy ölelkezve bolondoztunk. Persze olyan is előfordult, hogy kibicsaklott a lábam és magammal rántottam Castielt a jégre, amikor elveszítettem az egyensúlyom. Elég sokan siklottak körülöttünk, de valahogy ennek nem voltam tudatában. Zene szólt a hangszóróból és csodálatos volt a vidám dallamokra csúszkálni a hóesésben. Már tudtam, hogy ez egy olyan élmény, amit sosem fogok elfelejteni. Pihenőt tartottunk, sóhajtva dőltem az oldalfalnak, Cast megállt velem szembe és csak nézett. Én meg sugárzóan mosolyogtam rá.
* Castielnek hevesebben vert a szíve ettől a mosolytól. Elragadónak találta Vivient a hajában olvadozó hópelyhekkel, amelyek úgy csillogtak, mint megannyi drágakő. Ez a lány akaratlanul is összekuszálta az életét, és ő nem akart ez ellen semmit se tenni. Sőt! Alig várta, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljön vele. Lehet, hogy megőrült, mert ilyenkor eszébe sem jutott Deborah....*
Castiel hirtelen kinyújtotta felém a kezét és kisimított egy hajtincset az arcomból. Rögtön olyan erős vágy fogott el, hogy remegni kezdtem. Hogy tud megszédíteni ennyire, egyetlen apró érintéssel?
Cast különös tekintettel nézett rám, majd fölém hajolt. Amikor az ajkunk találkozott, önkéntelenül is felsóhajtottam és szorosan hozzá simultam. A hajamat simogatta, aztán szerető mozdulattal a két tenyerébe fogta az arcom, miközben lassan, gyöngéden felkutatta szám zugait. Csábítón játszott a nyelvemmel, s ezzel felébresztette bennem az olthatatlan vágyat. Heves szenvedély ragadott el a "földtől" és csak Castiel mennybéli ölelését kívántam. Értő becézése az egész testemet izgalomba hozta és megnyitotta a szívem. Önfeledten csókolóztunk, amikor Castiel zsebében elkezdett zenélni a telefon.
- A fenébe! - sóhajtott lemondóan Castiel, amiért el kellett engednie. Kivette a telefont, de nem húzódott el tőlem, mint a múltkor, fél kezével még mindig ölelt.
- Tessék?
- Cső, Casti, itt Tony! - hallotta Castiel Antony hangját.
- Ki az? - tátogtam a srácnak.
Castiel egy pillanatra befogta a mobilt és vigyorogva nevetett rám. - A bátyád.
- Júj! - kiáltottam fel, mint akit rajtakaptak.
A fiú megint a telefonra koncentrált.
- Mi van, haver? Mi a pálya?... - egy darabig hallgatott, mert azt hallgatta, mit mond a tesóm. - Tony... most nem alkalmas. Épp más dolgom van. - válaszolt Cast a telefonban, de közben velem szemezett. - Hölgytársaságban vagyok! ... - megint csend, aztán olyat mondott, hogy elállt a lélegzetem. - Nem... épp csalom Deboraht!
Felháborodva a hasába bokszoltam, hogy kifejezzem nemtetszésem, de ő csak nevetett.
- Hogy kivel? - beszélt a vörös szívrablóm a telefonba. - Csak a húgoddal! Ne várd haza, sokáig marad ki miattam!
Mikor eltette a telefont, kiakadva, sokktól feldühödve estem neki.
- Hülye! Kitálalsz Tony-nak? - indulatosan ellöktem magamtól, de Cast elkapta a karomat és visszahúzott magához.
- Ne ilyen hevesen, Vivikém! Csak vicc volt. A tesód már rég lerakta, amikor ezt mondtam.
- Ez kicsit sem volt vicces! - panaszkodtam, de azért békülékenyen a derekába kapaszkodtam. - Nem tetszenek az olyan vicceid, amivel a frászt hozod rám!
- Akkor... mi tetszik? - vigyorgott kétértelműen Cast.
- Mondjuk ez... - megragadtam a kabátját és megcsókoltam. Olyan jó volt az érzés, hogy ezt megtehetem. A szívem máris hevesebben dobogott, és csak tompán hallottam, hogy a hangszóróban felcsendül a kedvenc énekesem dala a Vallomás. A dallam és a szöveg olyan volt, mintha ez a szám direkt nekünk szólna. "Hozhat bármit a sors, hiszen épp most küldött el nekem. Ebben az életben... ebben az életben, semmi se véletlen. Te vagy a legszebb ajándék, mit valaha kaptam…"
A hosszú csók után még csúszkáltunk néhány kört, aztán letelt a fizetett időnk, le kellett adnunk a korcsolyákat.
- Hová menjünk? - kérdezte tőlem Castiel, amikor kint álltunk már az utcán.
- Nekem mindegy, csak veled legyek! - mondtam ki, amit éreztem.
- Ezt örömmel hallom. Eszünk valahol?
Boldogan beleegyeztem, bár nem voltam éhes. Olyan izgatott voltam mellette, hogy úgy éreztem egy falat se megy le a torkomon, de kézen fogva vele mentem a közeli kínai kajáldába, csak hogy vele legyek. Mézes csirkét rendeltünk, de nem tudtam az evésre koncentrálni, csak őt néztem és ez elég volt. Nem tudtam levenni róla a szemem. Elképesztően vonzó jelenség! Teljesen megbabonázott. Szinte egy másodperc alatt levett a lábamról. Iszonyú hatással van rám és őszintén, kicsit féltem is ettől. Mi történik velem? Egy csapásra beleszerettem... pedig soha nem volt rám jellemző, hogy hanyatt-homlok belevessem magam egy bonyolult kapcsolatba. Főleg így, hogy ő máshoz tartozik. De most mégis megtettem.
- Min gondolkodsz ilyen mélyen? - kérdezte, amikor egy kis asztalnál ültünk a bevásárlóközpontban és pálcikával turkáltunk a papírdobozos vacsoránkat.
- Rajtad. - suttogtam halkan, s nem mertem ránézni.
Válaszomra felnevetett, és magamban megállapítottam, hogy mindent szeretek benne: a nevetését, a hangját, a nézését, a mosolyát, a kisugárzását.
Csodálatosan tud mosolyogni. Először a szája húzódik el, aztán ráncocskák tűnnek fel a szeme sarkában és végül felragyognak szürke szemei. Ez a mosoly egyszerűen elkábított.
- Mit szólnál, ha felmennénk az emeletre és beülnénk a moziba? - kérdezte.
- Filmet akarsz nézni? - kérdeztem csodálkozva.
Castiel konokul mosolygott.
- Nem igazán... de jól ellennénk valamelyik utolsó sorban.
Elpirulva mosolyogtam. Igazán izgató és csábító gondolat volt, hogy végig csókolózhatnék vele egy kétórás filmet, de már túl késő volt, ráadásul nem akartam rögtön mindenre igent mondani. Haza kell mennem, mert a család nem fogja elhinni, hogy ilyen sokáig Kimmel voltam.
- Nem rossz ötlet, de nem lehet. - ráztam a feje. - Ideje hazamennem.
- Ne már... még fiatal az este!... Még nem engedlek el!!!
- Kérlek szépen! - néztem rá könyörögve, és sajnálkozva is. - Nem akarok máris lebukni.
- Oké, rendben.
Megint kézen fogva hagytuk el a plázát. Úton hazafelé nem szóltunk egymáshoz, de ez nem kínos csönd volt, hanem meghitt hallgatás. Mikor elértük a zebrát, ahonnan indultunk, megálltam.
- Köszönöm neked ezt a szép délutánt! - mondtam.
- Én örülök, hogy velem voltál! - mondta Castiel, és megint megfogta a kezem. - Holnap merre menjünk?
- Veled megyek bárhova! - nevettem.
- Csodás! Akkor ugyanitt várlak háromkor!
- Rendben.
- A holnapi viszont látásra! - búcsúzkodtam, miközben boldogan néztem ragyogó szemébe.
- Annyira nem akarlak elengedni! - sóhajtott Castiel és közben már a felkarom szorongatta.
- De muszáj! Most megyek. Te várj még vagy tíz percet... Nem lenne okos, ha együtt mennénk a házunk felé.
- Hát jó. - egyezett bele kelletlenül, és egy csókot nyomott a számra.
Fájó szívvel váltam el tőle, de repestem az örömtől, hogy holnap újra láthatom és csókolhatom.
Tökéletes volt a napom, ennél szebb nem is lehetett volna a karácsonyom.
Másnap azzal az indokkal szöktem el otthonról, hogy Irissel akarom tölteni a délutánt, és azt is megjegyeztem, hogy későn megyek haza, mert mozizni is akarunk.
*
Aznap este kilenc után Castiel már otthon henyélt az ágyában, amikor Lysander hívta.
- Szevasz, haver! Mi van veled? Egész délután ki voltál kapcsolva! Deborah nem hagy egy szabad percet sem neked? - kérdezte rögtön Lys. - Nagyon eltűntél... Teljesen lefoglal a kis tyúk?
- Ha befejezted a monológod, elmondom mi van mostanában! - nevetett Castiel. - Téves a megállapításod! Még egy percet se töltöttem Debbyvel.
- Akkor hol vagy? Elnyelt a föld?
- Már két napja Viviennel vagyok.
- És a kis barna? Dobtad?
- Deboraht? Nem! Neki azt hazudtam, elutaztam apámmal.
- Azt hittem, annyira szereted ezt a nőt, hogy nem fogod megcsalni. - zsörtölődött Lysander.
- Én is ezt hittem, de aztán felbukkant Vivien, és felforgatta az életem. Nagyon jól érzem magam vele.
- Szerintem választanod kéne a két csaj között. Nem szép, hogy mind a kettőt bolondítod! - mondta ki keserűen a véleményét Lys.
- Természetesen Deboraht fogom választani. - közölte lazán Castiel, habozás nélkül.
- De akkor mit akarsz a vörös kislánytól?
- Belepusztulok, ha nem kapom meg! Szerintem csak akkor nyugszom meg, ha beadja a derekát. Már nem sok kell hozzá, hogy teljesen levegyem a lábáról. Gondolom, ha már lefektettem, nem fog érdekelni.
- És mit mondasz, majd szegény Viviennek?
- Azt, hogy kész, vége, ennyi volt. - közölte könyörtelenül a tervét Cast a barátjával.
- Szerintem ez a lány nem ezt érdemli tőled! - háborgott Lys. - Ne szédítsd, és ne törd össze a szívét! Tönkre fogod tenni.
- Mi ez a nagy aggódás, Lys? Te is ezt csinálod, már egy ideje a lányokkal.
- Az más! Az üresfejű kis libák ezt érdemlik, de Vivien más!
- Nem érdekel a véleményed! - legyintett Castiel. - Nagyon vonz a kicsike, és ha megkaptam, megy a többi után a felejtésbe.
- És ha a csaj beléd szeret? - folytatta az aggódást az őszinte barát. - Összetöröd a szívét! És még az is ott van a pakliban, hogy te szeretsz bele!
- Én? Ne bosszants ilyesmivel! Szia! - szólt a telefonba dühösen Castiel, aztán kinyomta és az ágy végébe dobta a mobilt.
Mostanában Lysander túl sokat rinyál - gondolta a vörös srác. - feleslegesen.
Akarja és meg is szerzi Vivien Marsallt... bármi áron!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése