Apró félrelépés

Reggel teljes harci díszben - kisminkelve és felöltözve másztam le a földszintre. Sötétkék szőrös, hosszított pulóvert vettem fel, fekete bársonynadrággal. Már a nappaliban éreztem a frissen főtt kávé illatát, így tudtam, hogy a családomból már valaki ébren van és reggelizik.
Amint beléptem a konyhába, apró lábacskák körmei caplattak felém a márványpadlón. Örömmel guggoltam le, ölbe vettem Lucky-t, magamhoz öletem, hogy megszeretgessem.
  - Hát szia, drágaságom! Hiányoztam?
  - Most nem tudom, hogy nevessek, vagy mérgelődjek, amiért már csak a második drágád vagyok! - halottam meg Castiel tréfás megjegyzését.

Most néztem csak szét, a pasim és anya az asztalnál ültek és kávéztak.
Nevetve letettem a kutyust, Cast felé röppentem és lazán az ölébe pattantam.
  - Hát bocs, a szívem kettőtöké. Nincs okod a féltékenységre. - viccelődtem és cuppanós csókot nyomtam az arcára.
Castiel persze felbátorodott, két karja a hátam simogatta, szája az ajkamra tapadt. Jóleső bizsergés futott végig a testemen, imádtam így kezdeni a reggeleket.
Anyám a torkát köszörülte, hogy figyelmeztessen, nem vagyunk egyedül.
  - Bocs, gyerekek, de kicsit visszafoghatnátok magatokat kora reggel, ha én is itt vagyok!
  - Jaj, anyu, ilyen a szerelem! - nevettem és zavaromban Castiel nyakába temettem az arcomat.
Anyukám jobbnak látta, ha csendesen lelép, hogy készüljön a munkába.
Kettesben maradtunk, s ezt kihasználva átöleltem a nyakát és várakozás teljesen néztem a szemébe.
  - És mit csinálunk hétvégén? Nálad, vagy nálunk leszünk? - kérdeztem derűsen.
Szinte éreztem, hogy befeszül alattam, és ez rögtön rossz érzéssel töltött el.
  - Sajnos, nem érek rá szombaton. - szabadkozott Castiel, nem nézett a szemembe, a pulcsimra szegezte tekintetét. - Sasha fellépést szervezett nekünk. A város szélén van egy bár, ahol engedélyezték a fiatal tehetségek fellépését. Rajtunk kívül még két zenekar is fellép, utána meg bulizunk. Ez nagy lehetőség. Megismer minket a közönség, gyakoroljuk a színpadi mozgást és megmérettetjük magunkat a másik két bandával. De ha kialudtam magam, vasárnap délután átjövök hozzád.
Ha azt hitte, hogy vigasztal pár óra együttlét vasárnap délután, hát nagyon tévedett. Persze értettem, hogy fontos nekik a hírnév és a gyakorlás, ha be akarnak futni, mégis kétségbe ejtett, hogy alig vagyunk együtt, s már-már kezdünk eltávolodni egymástól. Hiányoztak a régi szép idők, a közös csavargások, csendes összebújások a tévé előtt, vagy a szobájában. A tegnapi négyes randi kivétel volt, meg persze néha a szexre is szakítottunk időt, de úgy éreztem ez már nekem édes kevés. Kezd kihalni a kapcsolatunkból a meghittség, az intimitás, és rettegtem, mi lesz ennek a vége. Bele se akartam gondolni, mi lesz, ha tényleg felfedezi a világ. Akkor aztán jönnek a túrnék, állandó fellépések és a rajongók hada. El fogom én azt viselni? Mert jelenleg úgy éreztem, nagyon NEM!
  - Hát ez... csodálatos. - mondtam, miután abbahagytam a dilemmázást.
  - Jaj, Vivieni! - Castiel a vállára hajtotta a fejem. - Sosem tudtál hihetően hazudni!
  - Én nem... vagyis, ne érts félre, örülök nektek, csak kétségbe ejt, hogy alig van időnk egymásra.
  - Sajnálom, szívem, de valamit valamiért. Sokat agyaltam a jövőmön, és úgy érzem, megtaláltam a helyes utat. Nekem énekelnem kell, az a célom, hogy híres rockzenész legyek. Nekem is fáj, hogy alig vagyunk együtt, de gondolj arra, milyen lesz néhány év múlva rockerfeleségnek lenni.
Szavai kissé megnyugtattak, hogy a távoli jövőt is velem képzeli el, és hogy ilyen elszántan törekszik a sikerre. Mégis rossz volt belegondolni az ezzel járó nehézségekbe. Mégis ki kell tartanom mellette, mert a rinyálással csak tönkre teszem a kapcsolatunkat.

  - Megértelek, és próbálom is elfogadni a karrierépítésedet, csak nehezen viselem, hogy keveset vagyunk együtt. Úgy érzem, a kapcsolatunk már nem olyan, mint régen. - adtam hangot az aggályaimnak.
  - Drágám, ha belegondolsz, a mi kapcsolatunk sosem volt szokványos és nyugodt. Emlékezz csak vissza: először hárman voltunk, mert Deborah is a képben volt, aztán bevetted Nathanielt negyediknek. Aztán mire normalizálódott a kapcsolatunk, jött a te Viktorod és Tiria, meg a Lysanderes félreértés. Talán csak nyáron volt két nyugodt hónapunk, amikor visszajöttem Floridából. Majd megkezdődött a suli, neked jött Sissy és a remete, nekem pedig a zenélés. Valljuk be, sosem volt bonyodalommentes a kapcsolatunk.
Kissé elhúzódtam tőle, felháborodva néztem rá.
  - Azt ne mondd, hogy neked ez így megfelel! Ha csak azért vagy velem, mert kihívásnak tekinted a kapcsolatunkat, az nem valami jó alap!
  - Félreértettél, Vivim! - magyarázkodott Cast, és közben a hátam simogatta. - Csupán rávilágítottam, hogy sosem voltunk egy átlagos, unalmas pár! A kapcsolatunk már sok mindent kibírt, és mi tagadás, bírom, hogy harcolnunk kell egymásért és a boldogságért. Ha ez bűn, akkor se tudok, mit csinálni, ilyen vagyok!
  - És én ilyennek szeretlek, és tudom, hogy megéri küzdeni. - válaszoltam meghatottan, mert igaza volt. Amellett, hogy elrabolta a szívem, bizony, én is élveztem, hogy sosem unalmas a kapcsolatunk és napról napra bizonyítjuk az érzéseinket egymásnak. Mégis úgy éreztem, nagyon kevés az együtt tölthető idő. Belőle sosem elég, ez az igazság. - Szeretlek, és jöhet bármi, kitartok melletted.
Hogy bizonyítsam az érzéseim, apró csókot nyomtam a szájára, amin már szépen gyógyult a karika, majd hátrasimítottam vállig érő haját, szeretettel túrtam a hajába.
De akkor olyasmit fedeztem fel, amitől félbe hagytam a mozdulatot és rémülten meredtem a fülére.
  - Castiel! Mi a frász lett a füleddel? Begyulladt a fültágító, igaz? Rémesen néz ki! Fáj?
Meg akartam érinteni a pirosra gyulladt és gennyes fülcimpáját, de elrántotta a fejét.
  - Persze, hogy fáj, hozzá ne nyúlj! - rázkódott meg Castiel és elkapta a fejét.
  - Mióta fáj, és miért nem mentél orvoshoz? - kérdeztem aggódva. Lecsúsztam a lábáról és elé álltam.
  - Tegnap este kezdett el fájdogálni, éjszaka pedig nem tudtam aludni ezen az oldalamon.
  - Orvoshoz kell menned vele! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. - Nem ér annyit a vagány külső, hogy elfertőzőn a füled! Ma nem jössz suliba! Bemész a kórházi ügyeletre és megnézeted! Nem hagyom, hogy az egészségeddel játssz! A fül nélküli rocksztár kicsit sem szexi! Irány az orvoshoz!
  - Ma nem maradhatok ki a suliból. - állt fel Castiel is. - Sasha utolsó óra után egy hangstúdióba visz minket. Egy amatőr együttes lemezfelvételét nézhetjük meg, nagy lehetőség, nem hagyhatom ki!
  - A sírba teszel a makacsságoddal! - förmedtem rá. - Akkor csináljuk azt, hogy elmész a dokihoz, én meg szólok az ofőnek, hogy késel az első órákról. Így a sebed is megnézik és a hangstúdióról sem maradsz le!

  - Így már mindjárt jobban hangzik. - mosolygott Cast, és átkarolta a derekam. - Szeretlek, kisokos!
  - Jaj, te hízelgő majom! - a mellkasára csaptam, de aztán szeretettel hozzá bújtam.
Túl sok idő nem maradt a romantikázásra, mert rohanunk kellett a buszhoz. Épphogy csak elértük, és nem volt már ülőhely. Állva utaztunk, de nem bántunk, mert így zavartalanul ölelhettük egymást. A búcsúzkodás rövid volt, mivel én a suli előtti téren szálltam le, Castiel pedig tovább ment két megállót, a kórházhoz. Majdnem odazárt a buszajtó, mert hosszúra sikeredett az utolsó csók.
A suliban még órák előtt megkerestem az osztályfőnököt, és elmagyaráztam Cast szerencsétlen esetét. Megígértem a nevében, hogy behozza az ambuláns lapot.
A matekot, földrajzot és bioszt végig idegeskedtem, aggódtam, hogy mit csinálhatnak a szerelmemmel. Az óra utolsó tíz percében fellélegeztem, amikor bocsánatkérések közepette befutott. Rögtön mellém ült, s kérdőn néztem rá.
  - Jól vagy? Mit csináltak veled? - félresöpörtem a fülétől a vörös tincseket, hogy megnézzem, de csak egy fehér ragtapaszfélét láttam ott.
  - Összevarrták. Szerencsére a három kicsi pont nem gyulladt be, de a tágító helyét összevarrták. Ha begyógyult csak egy pontot lövetek a helyére, tanultam az esetből.
Elképesztett, hogy még be sem gyógyult és már a következő piercingen jár az esze.
  - De fáj?
  - Nem. Kaptam érzéstelenítő injekciót. De a jó hír, hogy a szám rendben van. Azzal nem lesz gond, már majdnem begyógyult.
  - Reméltem ezután meggondolod, mibe vágsz bele. - súgtam megrovón.
  - Hát persze. - vigyorgott az orra alatt Cast, de egy szavát se hittem.
A nap további részében körbe ugráltam Castielt, lestem minden óhaját és baját, aggódtam érte és megint ápolónőt játszottam, mint a motor-balesete után. Cast nagyon élvezte ezt és édes csókokkal köszönte meg a babusgatást és figyelmességet.
Utolsó szünetben már csatlakoztak hozzánk Castiel bandájának a tagjai, így a szerelmem élénk eszmecserébe kezdett Lysanderrel, Alexyvel és Evával a suli utáni kiruccanásukról. Dalokról, akusztikáról és profi előadókról volt szó, így csendben maradtam. Cast viszont felélénkült, csillogott a szeme, hevesen magyarázott és imádattal beszélt a gitározásról és éneklésről. Bevallom, kialakult bennem némi féltékenység, vagy irigység-féle. Megmagyarázhatatlanul rossz érzés volt, hogy nem vagyok része életének ezen részének, és hogy nem csak rólam beszél ilyen áhítattal. Fájt, hogy ennek nem vagyok a része, aztán meg utáltam magam, hogy ezt érzem, de nem tudtam tenni ellene. Nincs ez jól, hogy csak látszólagosan támogatom a karrierjét. Önző dögnek éreztem magam, vagy kétszínűnek, mégsem tudtam legyűrni ezeket a kínzó gondolatokat.
Utolsó óránk töri volt, a kapuban elbúcsúztam szerelmemtől, s megint csak zokon esett, hogy délután már nem találkozunk, mert a stúdió látogatás után próbálnak, ahogy holnap is, hogy felkészüljenek a szombati zenés fellépésre. Mellőzöttnek és elhanyagoltnak éreztem magam, már megint.
Bánatosan bandukoltam hazafelé a sáros járdán, mert időközben a fagyott föld kiolvadt, és minden tiszta sár, latyak és trutyi volt.
Bár mélabús hangulatban voltam, a hallásom jó volt. Valaki szapora léptekkel igyekezett utánam. Biztos voltam benne, hogy Ren az, ezért mosolyogva megálltam, meg se fordultam, úgy szóltam hozzá amikor már a hátam mögé ért.
  - Szia, Ren! Gondolom, velem tartasz.
  - Szia! Neked hátul is van szemed? - kérdezte félénk mosollyal a sötét ruhás srác, amikor beért.
Automatikusan együtt indultunk tovább.
  - Á, dehogy! Csak gondoltam, hogy más nem lehet, aki lohol utánam, mivel a páromnak programja van, és megint nélkülem.
  - Eléggé le vagy lombozva. - jegyezte meg, s menet közben az arcom pásztázta szürkéskék szemével. - Figyeltelek ma, nem voltál toppon. És ha jól látom és érzem, a rosszkedved oka Cas-sal kezdődik és -tielre végződik.
Csüggedten a fejem csóváltam.
  - Nem, nem ő a baj, inkább én.
  - Ezt, hogy érted? Nekem elmondhatod, úgyse tudom tovább adni senkinek, hisz nincsenek barátaim.
Biztató tekintete és aggodalma hatására, úgy éreztem, kiönthetem a szívem. Ren mindig megbízható volt, plusz átéreztem a magányát is jelenleg.

  - Tényleg nem Castiellel van bajom, hanem saját magammal. Ő nem tett semmi rosszat, csak én viselem nehezen, hogy a második helyre szorultam az életében. Reggel közölte velem, hogy nem tölthetjük együtt a hétvégét, mert fellépése lesz. Megértem, de annyira szerettem volna már kicsit több időt tölteni vele. Igaza van, a kapcsolatunk sosem volt zökkenőmentes, harcolnunk kellett a szerelmünkért, de kezdek belefáradni. Ma stúdióba mentek, holnap főpróba, szombaton fellépés. Mi maradt nekem? Egy átkozott vasárnap délután! - a végén megemeltem a hangom, mert dúlt bennem a harag.
  - Erre most mit mondjak? - vágott bizonytalan képet Ren. - Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Ebben az esetben nem lehet értelmes tanácsot adni. A barátod komolyan veszi a zenélést, irigylem a kitartását és az akaratát, ezzel fogja sokra vinni. Másrészről téged is megértelek, aki mellőzve érzi magát és többet szeretne a szerelmével lenni. Ezt hívják igazi patthelyzetnek.
  - Tudom. - durcásan rágtam a szám szélét. - Ezt mind nagyon jól tudom, de akkor is jönnek a sötét gondolatok és rossz érzések. Ha már az elején ilyen nehezen viselem, mi lesz később? Kibírom, ha hónapokig turnézni fog, és lányok ezrei csüngenek rajta? Mert, hogy el fog jutni ideáig, az nem kérdés. Túl tehetséges, túl egyedi és lenyűgöző egyéniség. Én meg ki vagyok mellette? Egy nyavalygó senki! És az még a borzasztó, hogy utálom saját magamat, amiért magamhoz akarom láncolni. Hisztizek és önző vagyok!
  - Ne ostorozd magad! - kérte Ren, s egy vigasztaló mosolyt küldött felém. - Azzal csak rosszabb lesz. Majd túl leszel a letargián. Ha biztosan szeretitek egymást megoldódik majd.
 - De nem tudok így éni! Örök másodikként, a karrierje mögött kullogva. - dühösen,  egyensúlyozva lépkedtem a járdaszegélyen. - Én teljesen akarom őt, nem csak hébe-hóba néhány órára.
Hisztim és dühöm hatására kibicsaklott a bokám. Elestem volna, ha Ren nincs résen. Elkapta a derekam és megmentett a sárba landolástól. Pillanatnyi fájdalom hasított a bokámba, a karjába kapaszkodtam és fél lábon ugráltam.
  - Úristen, Vivi! Nagyon fáj? - kérdezte Ren aggódva.
  - Nem, már nem. Nagyobb volt az ijedség. - feleltem a szám szélét rágva és nagyokat sóhajtozva. Lenyugtattam magam és letettem a jobb lábam, hogy tovább menjünk, de rögtön eltorzult az arcom a fájdalomtól. Nem tudtam rendesen ráállni. Mintha késsel bökdösték volna.
  - Ó... Istenem!
Ren ijedten topogott mellettem, hűvös ujjaimat szorongatta. Szeméből pánik és féltés sugárzott.
  - Ennek a fele se tréfa! Lehet, hogy eltört, vagy kificamodott a bokád! Kórházba kell menned!
  - De hogy? - kérdeztem fájdalommal küszködve. Szégyelltem, de még a könny is kicsordult a szememből.
  - Nyugi, kislány, nyugi! Mindjárt kitalálok valamit! - próbált uralkodni a pánikon Ren. Fél kézzel még mindig az ujjaim szorongatta, a másikkal gondterhelten a hajába túrt.
  - Nem birok elgyalogolni a kórházig! - keseregtem.
  - Hívok segítséget! - ígérte a fiú. Láttam, hogy szinte csikorognak az agyában a fogaskerekek. - A menhely nincs messze. Felhívom Toddot, hogy jöjjön értünk. Ebben az esetben Laeti biztos elengedi egy kis időre.
Meg sem várta a válaszom, szabad kezével a kabátja zsebéből elővette a mobilt, és már hívta is a munkatársát. Idegesen elhadarta a srácnak, mi történt, ő meg megígérte, hogy öt perc múlva itt lesz értünk. Amikor Ren letette a telefont, hálásan néztem rá.
  - Köszönöm.

  - Nem kell, egy barát sosem hagy cserben. - még egy pajkos kacsintást is megengedett magának, s ettől felmelegedett a szívem. Iszonyú jóképű lenne, ha nem mindig a bánatát sugározná a külvilág felé. Ezektől a gondolatoktól egy pillanatra még a lábfájásomról is megfeledkeztem.
  - Aranyos vagy. - nyögtem a fogaim közt súgva, mert közben megfeszegettem a lábam, hátha csillapodott a fájdalom, de persze nem.
  - Ne gondold...
Haragosan néztem rá, de nem tudtam vele vitába szállni, mert megállt mellettünk egy piros autó és Todd integetett belőle.
Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, alig vártam, hogy végre beüljek hátra, mert a féllábon ugrálás és egyensúlyozás kivette belőlem az erőt. Viszont még két méter választott el az autótól.
Ren láthatta rajtam a bizonytalanságot, mert fél kézzel átölelte a derekam és fél karom átvette a vállán, hogy megkönnyítse a járást. Nem volt más választásom, fele sulyommal rá nehezedtem, így bicegtünk a kocsi felé. Kicsit kínos volt ilyen közel lenni a sráchoz, de nem akartam ilyesmiken rágódni, minél előbb orvoshoz kell jutnom.
A kórházba vezető úton azon járt az eszem, hogy ez aztán egy peches nap. Délelőtt Castiel kötött ki a sebészeten, délután meg én!
Ren végig aggódva és nyugtatóan szorongatta a jobb kezem, szinte el sem engedte a balesetem óta.
A sürgősségire már a két fiúra támaszkodva jutottam be. Toddnak ezerszer megköszöntem a segítséget, aki csak akkor hagyott ott minket, amikor biztosítottam róla, hogy lesz mivel hazamenni. Következett egy jó óra idegtépő és fájdalomtól eltompult várakozás a baleseti előtt. Leültem egy szabad műanyag ülőkére, Ren pedig mellettem toporgott. Jól esett a törődése, és tudtam, hogy ha el akarnám küldeni, nem hallgatna rám, mellettem maradna, így meg sem próbáltam.
Már a fejem is hasogatott, mire végre szólítottak, hogy bemehetek a dokihoz vizsgálatra.
Elmondtam, mi történt, aztán egy ápoló tolókocsiba ültetett és elvitt röntgenre. Amikor kifelé toltak, odaszóltam az aggódó Rennek, hogy menjen haza, de ő makacsul a fejét rázta. Ahogy gondoltam, nem akart magamra hagyni.
Újabb félórát vártam a nyamvadt tolószékben egy emberekkel teli folyosón, mire sorra kerültem a röntgenen. Onnan visszavittek Renhez, és azt mondták, majd szólnak, ha meglesz az eredményem.
A szomszéd srác közben végig mellettem maradt, hozott egy pohár forró csokit az automatából, majd a tolókocsi karfáján pihenő karom simogatta, hogy megnyugtasson. Érintése furcsa volt, nem volt ránk jellemző ez a meghittség, de nem akartam most ilyenekkel stresszelni magam, volt elég bajom.

Újabb fél óra múlva megint szólítottak, és a srác betolt a vizsgálóba. Mivel senki sem mondta, hogy menjen ki, mellettem maradt és végig a kocsim támláját szorongatta görcsösen.
A doktor elmondása szerint szerencsém volt, nem tört el a lábam, csak megrándult. Gumifáslit, izomlazító kenőcsöt és fájdalomcsillapítókat kaptam.
Bekötött lábbal, receptekkel a kezembe bicegtem ki az előtérbe Rennel.
  - Köszönöm, hogy mellettem voltál. Igazán hálás vagyok. - öleltem meg a srácot, amikor megálltunk egy kevésbé forgalmas helyen.
  - Mondtam már, hogy nincs mit köszönni. Ez a normális. - szerénykedett a fiú és zavartan eltolt magától. - Hogy jutsz haza?
Gyanítottam, hogy azért váltott témát, mert kínos volt neki a hálálkodásom, és én hagytam. Valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrált köztünk és nem akartam firtatni. Még nem voltam kész rá. Nem mertem belegondolni a következményekbe.
 - Felhívom a bátyám. - döntöttem nyomban és már elő is vettem táskám oldalzsebéből a telefonom. - Biztos értem jön valamelyik haverjával.
Úgy is tettem, felcsörgettem dilis tesómat. Antony majd szívbajt kapott, amikor közöltem vele, hol vagyok, de gyorsan lenyugtattam, hogy csak egy kis rándulásról van szó. Nyomban megígérte, hogy Kevinnel értem jönnek.
A két srác hangosan és feltűnően üdvözölt, majdhogynem ki is tessékeltek minket a kórházból.
A hazaúton hátul ültem Rennel, két megmentőnk elől. Tony a sarki patikánál kiszállt a kocsiból és kiváltotta a gyógyszerem és krémem, aztán már zavartalanul suhantunk hazafelé.
Amikor megálltunk a ház előtt Ren segített kikecmeregni az autóból.
Véletlenül túl közel kerültem hozzá, megöletem és hálásan szorongattam.
  - Hiába nem akarod, akkor is köszönöm, hogy ma mellettem voltál és annyi mindent tettél értem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm...
A fekete hajú srác görcsösen ölelt, de mikor Antony megköszörülte a torkát zavartan elengedett.
  - Hát... akkor szívesen... és most már pihenj, ne erőltesd meg a lábad! Aludj egy nagyot, hogy hamarabb meggyógyulj!
  - Úgy lesz! És jó éjszakát! - felbuzdulva még egy puszit is nyomtam a srác arcára, mielőtt elment.
Amikor Ren eltűnt, a fekete kabátos bátyám könnyedén az ölébe vett.
  - Most akkor hülyíted ezt a kis srácot? - kérdezte Tony, Kevin előttünk baktatott és kinyitotta nekünk a kisajtót.
  - Nem, dehogy! - tiltakoztam hevesen. - Csak a legjobb barátom.
  - Persze-persze. De látom, hogy néz rád!
  - Hallucinálsz! Ren tisztában van vele, hogy imádom Castielt, és nem állna közénk. Csak barát, ne láss bele olyat a kapcsolatunkba, ami nincs. - róttam a bátyám, de már az előtérben jártunk, ahol óvatosan a lábamra állított. - Amúgy se hiányzik most nekem a baromságod!
  - Attól még, hogy nem ismered el, igazam van!

  - Hagyjál! - förmedtem rá. A hangos szóra elénk jött anyánk, aki halálra rémült a bekötött lábam láttán.
  - Istenem, Vivi, mi történt veled?
  - Nyugi, anyu, csak egy apró félrelépésem volt, és ez a seggfej Tony nem törődik a fájdalmammal, hülyeségekkel zaklat!
  - Jaj, édesem! - ölelt át anyu szeretettel, s én boldogan simultam a meleget sugárzó karokba.
A családom körülöttem sündörgött, aggódtak, kiszolgáltak, s én élveztem a figyelmüket. A kanapéra ágyaltak le nekem, hisz képtelenség lett volna felmászni a létrán. Vacsi után fáradtan és kimerülve dőltem új ágyamba. Már félálomban jutott csak eszembe késő éjszaka, hogy a nagy zűrzavarban és fájdalomcsillapítótól lezsibbadt aggyal nem is gondoltam arra, hogy szólnom kellett volna Castielnek arról, mi történt velem. Na de majd holnap, bár egyből tudtam, hogy balhézni fog... és jogosan...