Szép remények

Előre féltem ma suliba indulni. Tudtam, hogy én leszek a szenzáció, és mindenki jó szándékból, vagy csak kíváncsiságból Castielről fog kérdezgetni. Ez a népszerűség átka, nem tehettem ellene semmit. Szegecses dzsekimben, csőszárú farmerben, fehér pulcsiban és bokacsizmában trappoltam a suli felé. Ma is elég hideg volt, ezért szaporán szedtem a lábam.

Megkönnyebbülés volt a fűtött aulába belépni, de ugyanakkor rossz is, mert máris megrohamozott Ken, Patty, Rosa, az ikrek és Castiel hogyléte felől érdeklődtek. Nem győztem hajtogatni, hogy már sokkal jobban van, a sérülésekből fel fog épülni, csak idő kell hozzá. Azt persze nem mondtam senkinek, mennyire megromlott a kapcsolatunk a baleset előtt, vagy miatt. Mindent nem kell tudniuk, nem akartam, hogy sajnáljanak. 

A sok beszédtől kiszáradtam, ezért a büféhez mentem venni egy kis üveg kólát, és két csokis 7 Days-t, mert nem volt nagy étvágyam, gondoltam, majd egyik szünetben magamba erőltetem. 

A büfében Amber, Tori és Lisa keveredett mellém. 

  - Hogy van Castiel? Hallottuk, hogy csúnyán felborult. - kérdezte a kék hosszú felsős és fekete cicanadrágos Amber. Haja művészien fel volt turbózva, műanyag ékszerek csüngtek rajta és kék tűsarkúban feszített. A szőke inkább pletykaéhesen esett nekem, mintsem aggódva. 

  - Ó, már sokkal jobban. Hónapokba telik, míg teljesen meggyógyul, de a lényeg, hogy él. 

  - Olyan bolond, amiért motorra ült abban az esős időben. - csóválta a fejét Tori, aki farmer miniszoknyát viselt, vastag harisnyával és piros, mélyen kivágott felsővel. - Lehetne több esze is.

A rövid hajú lány kritizáló megjegyzése felbosszantott. Haragos szemekkel néztem rá. 

  - Nem bolond, csak vakmerő. Amúgy se tudhatta előre, hogy délutánra ilyen cudar idő lesz. Castiel erős és kitartó, hamarabb fog gyógyulni, mint gondolnátok! 

  - Jól van na! Nem kell leharapni a fejünket! - szólt le sértődötten Amber. - Belegondoltál már, mekkora szerencse, hogy nem ültél mellette? Mert akkor lehet, most te is ott feküdnél az intenzíven... vagy a hullaházban! 

Amber megjegyzése kicsit sem nyugtatott meg, sőt, csak még jobban felzaklatott, hisz tudtam, hogy ha vele lettem volna, meg sem történik a baleset. Hiszen, ha ketten indulunk el, mint máskor, elmaradt volna a csókjelenet Nathaniellel, és mindez nem történik meg. De sajnos ezen már nem lehet változtatni. 

  - Milyen kedves vagy, Amber. - jegyeztem meg gúnyosan. 

Nem akartam vitázni, inkább otthagytam a három gráciát. Láttam, hogy összesúgnak a hátam mögött, de nem bírt érdekelni. 

Megálltam a büféasztal mellett, de nem sokáig ácsorogtam egyedül, mert a hátsó udvarról felém jött Kim és Lysander kézen fogva. 

  - Helló, csajszi! - köszönt vidáman tigris mintás szerkós barátnőm. 

  - Sziasztok! - viszonoztam az üdvözlést, és kicsit belém hasított az irigység. Mit nem adtam volna, ha én is így sétálgathatok Castiellel! 

  - Mizu? - kérdezte a farmerdzsekis és fekete bő nadrágos Lys. 

  - Meg ne kérdezzétek, hogy van Castiel, mert agybajt kapok! - kértem a szememet forgatva. 

  - Mi nem kérdezzük! Tegnap ugyanis meglátogattuk! - közölte harsányan Kim. 

  - Tudtam én, hogy az a hóhányó ezt is szerencsésen túléli. Erre mondják, hogy rossz pénz nem vész el. - jegyezte meg bizakodva Cast jó barátja.

  - Ja-ja! Vittünk neki virágot meg bonbont. Jobb színben van, mint gondoltuk. - fecsegett tovább Kim. - És alaposan be is olvastam neki, amiért ilyen idiótán viselkedik veled! 

  - Igazán nem kellett volna. Ez... a mi dolgunk. - sütöttem le a szemem restelkedve. 

  - De igenis kellett! - vitázott Lysander. - Nem nézhettük tétlenül, hogy ilyen igazságtalan veled! Jól beolvastam neki én is... Egyszer már miattam mentetek szét, vedd úgy, hogy ezzel most törlesztettem. Nem tetszik, hogy ez a félkegyelmű így bánik veled! Elmagyaráztuk neki a dolgokat. Úgy néz ki, sikerült meggyőznünk, hogy ártatlan vagy, és az a barom Nathaniel erőszakoskodott veled. 

Ez jó hír volt, de már nem mertem reménykedni. Mi van, ha Cast csak ráhagyta a barátainkra az egészet, csakhogy békén hagyják? Féltem, hogy nem bocsát meg, és örökre elveszítettem. 

  - Suli után menj be hozzá és boruljatok össze. - kacsintott rám cinkosan Kim. 

  - Nem is tudom... - bizonytalankodtam. 

  - Ne csináld már, te Zizi lány! - hurrogott le Lys. - Mondom, hogy mindent elrendeztünk! Ha nem mész be hozzá, megint csak baj lesz! Ezer százalék, hogy meggyőztük. 

  - Mindenképpen be akartam menni hozzá ma délután. - mondtam végül, de csak azért, hogy békén hagyjanak. Örültem, hogy a barátok segíteni próbálnak, de úgy voltam vele, hogy ha mi ketten nem tudunk túllépni a történteken, akkor ők hiába erőltetik. Most fog kiderülni, mennyire erős a szerelmünk és ez felettébb nyugtalanított. 

  - Szeretnénk is! És folytassátok ott, ahol abbahagytátok! - mosolygott vidáman Kim. 

  - Ni csak, Castiel csatlósai! - lépett mellénk a fekete pulcsis, fehér nadrágos Nath, akinek a hátizsákja fityegett a fél vállán. - Gondolom, együtt sírtok és reménykedtek, hogy az a kretén felépül!

 - Fogd be a szád, te köcsög! - támadtam rögtön, mert a srác hangvétele nagyon felhúzott. - Lehetne némi bűntudatod, mert Castiel miattad van ott, ahol! 

  - Vivi baba, te engem okolsz? Nem én ültettem fel a motorra. - vont vállat közönyösen a szőke vadbarom. 

  - Az lehet, de a te tetted miatt ült fel zaklatottan a motorra, úgyhogy közvetve, de igenis a te hibád! 

  - Ne kenjétek rám a forrófejű dinka balesetét! Nem tehetek róla, hogy ilyen indulatos és hirtelen haragú!
  - Hogy kellett volna reagálnia, amikor lesmároltad a barátnőjét? - kérdezte Kim gyűlölködő pillantással.
  - Talán beverni a képem? - vigyorgott Nath minden megbánás nélkül.
  - Azt én is megtehetem! - mordult fel Lys, és mire észbe kaptunk, pofán csapta Nathanielt, de úgy istenigazából.

Nath hátratántorodott, gyűlölködve nézett Lysanderre, de volt annyi esze, hogy nem szította tovább a balhét, nem ütött vissza. Az állához kapott, majd mintha mi sem történt volna, csak legyintett. 

  - Ezt még elnézem neked, Lysander, mert tudom, hogy hűségesen kutyagolsz a vörös huligán után. Szánalmas vagy, hogy miatta verekedsz. Lesüllyedtél az ő szintjére, de sosem leszel olyan, mint ő! Csak azért nem ütlek agyon, mert mostanában sokat balhéztam, még a végén az igazgatónő kicsap! De jegyezd meg, hogy bosszút fogok állni, haver! 

  - A fenyegetőzéssel nem mész semmire! - torkolta le Kim. - Kotródj el, és hagyj minket békén! Neked nincs se szíved, se lelkiismereted! 

Nath elengedte a füle mellett a megjegyzést. Kérdőn pillantott felém. 

  - Vivike, hogy tudsz ilyen lúzerekkel barátkozni? 

  - Inkább ők, mint az ilyen beképzelt tuskók! Maradj ki az életünkből, és menj a picsába! - válaszoltam felpaprikázva. 

Mivel kisebb tömeg gyűlt körénk, mert érdekelte őket a balhé, Nath jobbnak látta, ha felszívódik. 

Mikor a szőke fiú távozott Kim a fejét csóválta. 

  - Meg tudnám ölni ezt a pukkancsot! Láttam, hogy kint füvezett az előbb, ezért van ilyen felspannolt állapotban! Bár lebukna és menne innen a fenébe! 

  - Felőlem azt csinál, amit akar, csak hagyjon minket békén! - elismerő pillantást vetettem Lysre. - Viszont te szépen leszerelted! Kurva jó jobb horgos volt! 

  - Az csak természetes, ha megvédem a barátaimat. - kacsintott Lysander vidáman. 

Végszóra Eva suhant mellénk és a téma abbamaradt, mert aggódva Castielről kezdett kérdezgetni. Becsengetésig azt meséltem, min ment át és mi vár még rá, míg teljesen felépül. 

Aznap nem először meséltem a platina csavarokról és a kezeléseiről, mert minden szünetben letámadott egy-egy csapat, hogy Castról kérdezgessenek. Még olyanok is jöttek hozzám, akiket csak látásból ismertem, de tudtam, hogy a zene klubba járnak a szerelmemmel. 

Kezdett az agyamra menni, hogy mindig ugyanazt kell ismételnem, de ez egy ilyen nap volt.
Döcögve telt a nap, vagy csak nekem volt egyhangú, amiért mindig ugyanazt kellett ismételnem.
Utolsó órám matek volt, vártam is, meg nem is, hogy végre kicsengessenek. Vágytam rá, hogy bemenjek Castielhez, de ugyanakkor tartottam is tőle, hogy fog fogadni. Ennyire bizonytalan mostanában még nem voltam. Gondolataimba merülve sétáltam ki az iskola kapuján, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki trappol utánam. Reméltem, hogy nincs üldözési mániám, ijedten fordultam hátra. Az agyonmosott kék pufis kabátos és fekete nadrágos Ren szaladt felém.
  - Csá, Vivi! Hazafelé, vagy a kórházba tartasz? - kérdezte a fiú, amikor utolért.
  - Először hazaugrom, aztán megyek Castielhez. - mondtam, és természetesnek vettem, hogy a fekete hajú srác velem gyalogol. - Csak nem be akarsz kísérni?

  - Á, dehogy. - Ren arcán felvillant egy furcsa félmosoly. - Annyira nem csipázom a barátodat, hogy tiszteletem tegyem nála a kórházba.
  - Milyen őszinte vagy! - ráncoltam a homlokom elkeseredve. - Pedig Castiel jó fej, és nem evett még meg senkit.
  - Elfogadtam, hogy te vakon odáig meg vissza vagy érte, de nekem nem kötelező kedvelni. A pasid az a típus, akivel sosem barátkoznék. Viszont azt észrevettem, hogy a gyógyulása ellenére nem vagy valami vidám.
Meghökkenve húztam be a nyakam a dzsekim gallérja alá. Meglepett Ren éles látása. Nem vártam, hogy ilyen jó megfigyelő. Hirtelen kísértést éreztem, hogy egy kívülállónak kiöntsem a szívem.
  - Tudod... vannak gondok... - kezdtem bizonytalanul és nagyot sóhajtottam. Nem mertem a fiúra nézni, meredten azt figyeltem, hová lépjek.
   - Na-hé! Bomba robbant a Paradicsomban? - Ren hangja kicsit gunyoros volt és már megbántam, hogy belekezdtem a vallomásba.
  - Ha ilyen bunkó vagy, inkább nem mondok semmit! - förmedtem rá és egy haragos oldalpillantást vetettem rá.
  - Nyugi, Vivi, csak vicceltem! Mondd el nyugodtan, ha baj van. Elvégre haverok vagyunk, vagy mi a fene...
Ren őszinte tekintetének hatására csak megeredt a nyelvem.
  - Jelenleg Castiel haragszik rám. Fasírtban vagyunk és ez totál kiakaszt. Attól félek, vége a kapcsolatunknak. - nehéz volt kimondani a szavakat, a szívemet mázsás kövek nehezítették.
  - Mi történt? - kérdezte Ren, amikor átsétáltunk a zebrán.
  - Elmondom, ha bízhatok benned és nem mondod el senkinek!
  - Már a feltételezés is abszurd, Vivike! Te tudod a legjobban, hogy nem beszélek és barátkozok szinte senkivel, szóval nincs kinek elmondanom. - felelte Ren a száját húzgálva.
  - Nos jó... - beláttam, hogy igaza van zárkózott barátomnak, ő aztán nem fog pletykálni rólam. - A baleset előtt Nathaniel lekapott a sportcsarnok előtt, Castiel pont látta, és ezért rohant el ész nélkül. Most azt hiszi megcsaltam és tegnap elzavart még a kórházból is. Romokban az életem.
Egyre könnyebben beszéltem a bajaimról. Tényleg jól esett könnyíteni a lelkemen.
Ren elgondolkodva meredt rám és a homlokát ráncolta.
  - De te akartad a csókot Nathaniellel?
  - Dehogy akartam! - a feltételezés mélyen felháborított. - Akkor lássam azt a szőke démont, amikor a hátam közepét! Hirtelen támadott le, nem tudtam védekezni se, és Cast pont a legrosszabbkor toppant be, és persze félreértette a helyzetet. Feldúlt lelki állapotban pattant fel a mocira, ezért történt a baleset.
  - Ez elég nyakatekert szitu. - ismerte el Ren és lelassította a lépteit, mert már elég közel jártunk a házunkhoz. - Csak annyit mondhatok, ha a barátod tényleg szeret, belátja, hogy nem a te hibád, hogy Nath zaklat. Nem is értem, miért loholsz ezután a hirtelen haragú, csökönyös, motoros huligán után. Olyanok vagytok, mint a tűz és a víz. Elgondolkodhatnál, hogy miért van ennyi gubanc köztetek mindig... Megéri a sok vita, félreértés és probléma? Jobban járnál, ha kiadnád az útját, és nem keserítenéd meg vele az életed.

Megálltunk a ház előtt és haragosan néztem alkalmi lelki szemetes ládámra. Megértést vártam tőle, nem kioktatást.
  - Te ezt sosem fogod megérteni! - vágtam vissza dühösen. - Szeretem Castielt, az életemnél is jobban! Lehet, hogy vannak viták meg félreértések köztünk, de csak azért, mert sokaknak nem tetszik, hogy együtt vagyunk. Ha feladnám az első akadályoknál, nem lennék boldog. Én csak vele vagyok teljes és ő az értelme az életemnek. Ez az igazi szerelem és tudom, hogy ő is szeret, számtalanszor bebizonyította már.
  - Jól van! Nem kell leharapni a fejem! - emelte védekezően maga elé a kezét Ren. - Csak elmondtam a véleményem. Bocs, hogy kimondtam, amit gondolok. Ha neked jó így, hát legyen, csak felvázoltam egy másik lehetőséget.
  - Nincs másik lehetőség. - csóváltam a fejem makacsul. - Castiel nélkül életem sincs.
  - Akkor, ha ezt ő is így gondolja, minden rendeződni fog. Majd drukkolok! Ha neked így jó és ő kell, küzdj érte, csak nehogy később megbánd...
  - Köszönöm az aggódásod, de ne félts te engem! Vagyok olyan makacs és kitartó, mint Castiel. Kicsit beparáztam, hogy egy hülyeség miatt elveszíthetem, de ennyi az egész. Vissza fogom szerezni a szeretetét.
  - Ha bízol magadban, az már fél siker. - mosolygott Ren és biztatóan megszorongatta a karom. - A legjobbakat kívánom neked, de tényleg. Bocs, ha kicsit nyers voltam, de én már csak ilyen vagyok!
  - Tudom, már kezdem megszokni. - tréfáltam mosolyogva. - Na megyek, mert egy óra múlva megy a buszom a kórház felé. Puszilom a húgod!
  - Oké, átadom. - mondta Ren és zsebre dugta a két kezét. - Nem üzenem ugyanezt Castielnek, ha nem bánod!
  - Javíthatatlan vagy, Ren Willford! - nevettem. - Tudtommal még sosem ártott neked Castiel, szóval abbahagyhatnád a szívózást!
  - Csak nem bírom a képét, de ezt nem kell neki tudni! - kacsintott Ren és megindult a kisajtó felé. - Na, mindent bele, kislány! Holnap beszélünk a suliban! Csá!
  - Szia! Szép napot! - búcsúztam.
Bíztam benne, hogy otthon találom a tesóm és bejön velem a kórházba, mert féltem egyedül szembenézni Castiellel, de sajnos Tony nem volt sehol. Vagy túlórázott, vagy Audrey-val lógott. Ilyen az én szerencsém. Hamar melegítettem egy kis krumplit sült hússal, belapátoltam és már rohantam is a buszmegállóhoz. Rettegtem attól, hogy mi vár rám, de szembe kell néznünk egymással. Ha örökre elüldöz maga mellől, azt is túl kell élnem valahogy...
Hasonló gondolatok motoszkáltak a fejemben egészen a kórházig.
Már ismertem a járást a sebészetre, lifttel mentem a másodikra. Remegő kézzel és bizonytalan szívvel nyitottam be Castiel szobájába. Résnyire nyitottam az ajtót és bedugtam a fejem, nem mertem egyenesen belépni.
A kék pizsamás Castiel a neszre azonnal felkapta a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Az ölében Autó-Motor magazin hevert.

  - Szia... Bejöhetek? - kérdeztem bizonytalan és remegő hangon.
  - Ha nemet mondok hazamész? - kérdezte Castiel közömbös arccal.
  - Igen. - nyögtem zavartan.
  - Hová lett a kitartásod? De jó... gyere be! - kérte a vörös srác és bal kezével megpaskolta maga mellett az ágy szélét. Láttam, hogy nehezére esik a mozdulat, biztos még merev volt a karja a zúzódás miatt. Az arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, és ez nagyon idegesített. A közönye rosszabb volt, mint a haragja. A dührohamait tudtam kezelni, a makacs elzárkózását viszont nem.
Bizonytalan és lassú léptekkel keltem át a szobán és leültem a dereka mellé. Az arca jobb színben volt, nem volt sápadt és a szeme alatt sem voltak ott a sötét karikák. Ha az ember nem néz felpolcolt, begipszelt lábára, nem hinné el, min ment keresztül. Szürke szeme élettel teli volt és ettől megkönnyebbültem. Csak a szokásos tűz és melegség hiányzott, amit eddig mindig nekem tartogatott. Hidegsége felért egy arculcsapással.
  - Nem hoztál nekem ajándékot? - kérdezte Cast, mert gondolom megelégelte a hallgatást. Csak néztem és nem tudtam, mit kéne mondanom.
  - Ö.… bocs... eszemben sem volt... Csak... csak annyira akartalak látni. - össze-vissza makogtam, mint egy idióta. Most, hogy eszembe juttatta, tényleg lehetett volna annyi eszem, hogy hozok neki valamit.
  - Csak ugrattalak. - csóválta a fejét Castiel és iszonyatosan zavart, hogy alig néz rám.
  - Pedig igazad van. Hoznom kellett volna valami ajándékot. - húztam el a szám és görcsösen megmarkoltam a takarója szélét.
  - Elég ebből! - villant rám a szürke szempár. Cast dühében lesodorta az újságot az öléből és nem foglalkozott vele, hogy hangosan csattan a padlón. - Veszekedj, magyarázkodj, könyörögj, de ne játsszuk az udvarias barmokat! Ezek nem mi vagyunk!
Nagyra meresztett szemekkel néztem rá. Nem tudtam, mit akar, vagy mit vár tőlem, elvégre neki kéne velem veszekednie, nem pedig fordítva.

  - Veszekedni akarsz? - kiáltottam fel végül. - A te állapotodban, szerintem ez nem lenne helyénvaló!
  - Leszarom az állapotomat! Szétzúztam a lábam, de ettől még nem vagyok nyomorék, vagy fogyatékos! - Cast dühös volt, csak azt nem tudtam, hogy rám, vagy a tehetetlen állapota miatt.
  - Nyugodj le, Castiel! Tényleg nem áll szándékomban veszekedni veled. - feleltem nyugalmat színlelve, pedig nagyon nehezemre esett.
  - Szakítani akarsz? - a szürke szempár sötét volt, mint az éjszaka.
  - Nem... én nem... Te igen?
  - Nem, vagyis nem tudom. - túrta hátra a haját ép kezével. Legszívesebben tombolt volna, ahogy ismertem, de a sérülései nagyban gátolták ebben.
  - Szóval azt várod, hogy magyarázzam meg, mi történt... a baleseted előtt. - sóhajtottam, mint aki mindent ért.
  - Igen, azt várom. - Castiel összefonta az ujjait az ölében. - Lys és Kim már mondott néhány dolgot, de a te szádból akarom hallani a történetet.
  - Hát jó. - bólintottam és beláttam, hogy tényleg itt az ideje, hogy elmondjam, mi történt. Itt az esély, amire vártam. Ha meg tudom győzni az igazságról, talán visszakaphatom és visszatér a melegség a szemébe. - Tesi óra után rajtakaptam Nathanielt és Ambert, hogy csókolóztak. Beolvastam nekik, hisz gáz, hogy ezt csinálják Iris és Leigh háta mögött. Nath utánam jött, szó szót követett és azzal vádolt, hogy féltékeny vagyok, amiért helyettem Amberrel foglalkozik. Hiába mondtam neki, hogy téved, az a vadállat csókkal fojtotta belém a szót. Azt tudnod kell, hogy nem akartam azt a csókot. Úgy sajnálom, Castiel! Hibásnak érzem magam a baleseted miatt. - könnybe lábadt a szemem, mert most értem a legnehezebb részhez. - Végső soron, ha átlátok Nathaniel szándékán és időben kapcsolok, nem láttad volna azt, amit, és nem rohansz el ész nélkül. Szóval igazad van, én tehetek róla, hogy most itt fekszel!
  - Én egy szóval sem mondtam, hogy a te hibád. - rázta a fejét Castiel. Keze megindult a csuklóm felé, de félúton félbe hagyta a mozdulatot.
  - Nem is kell mondanod. Tudom magamtól! - a könnycseppek lassan végig gördültek az arcomon. Annyira szerettem volna a nyakába borulni és esküdözni, hogy őt szeretem és kezdjünk mindent elölről, de nem akartam lerohanni, vagy megalázkodni. - Megértem, ha soha többet nem akarsz látni, de tényleg! Majd átiratkozom egy másik suliba, és véletlenül se megyek olyan helyekre, ahol összefuthatunk. Biztos legszívesebben megölnél, és meg is értem! Ha elég időt adsz, majd elfelejtelek... valamikor... egyszer talán...
  - Tudod, mit csinálnék legszívesebben? - villant rám az éles szempár megfejthetetlenül.
Bizonytalanul megráztam a fejem, és olyasmi történt, amire nem számítottam. Castiel elkapta a csuklóm, magára rántott és az ajkai vadul az enyémre tapadtak. Zabolátlan szenvedéllyel vette birtokba a szám. Mámoros, mindent elsöprő csókban forrtunk össze. Minden benne volt amire szükségem volt: ki nem mondott szavak, lángoló szerelem és a hiányolt, heves tűz. Boldogan simultam hozzá és adtam át magam a birtokló csóközönnek.
  - Egy frászt hagyom, hogy elfelejts, Vivieni! Soha az életben! Megértetted? Soha! - duruzsolta a fülembe és ép, jobb kezével a hajamba túrt.
Boldogan pihegtem a mellkasának dőlve és ezúttal én kezdeményeztem a csókot. Így akartam a tudtára adni, mennyire szeretem, és mennyire hiányzott.
Percekig csókolóztunk elfeledkezve a világról, mikor arra lettem figyelmes, hogy Castiel egyre sűrűbben sóhajtozik, aztán már fel-felszisszen.
  - Valami baj van? - néztem a csodálatos, imádott szürke szempárba, ami csak néhány milliméterre volt az enyémtől.
  - Imádlak, csak a bordáim... - nyögte nevetve Castiel, és csak ekkor vettem észre, hogy a fájdalomtól az arca is eltorzult.

  - Ó! - értettem meg hirtelen és elhúzódtam tőle. Felegyenesedtem, vigyázva, hogy ne okozzak neki újabb fájdalmat. - Bocs, nem akartam fájdalmat okozni! - szabadkoztam pirulva.
  - Nekem csak te tudsz, édesem! - Castiel mosolyogva egy hajtincsemmel játszadozott. - De nem baj, bármit túlélek, ha rólad van szó...
   - Én... én nem értelek. - szólaltam meg hitetlenkedve. Óvatosan a mellkasára tettem a kezem, de vigyázva, mintha porcelánbabát érintenék. Nem tudtam, melyik oldalt törtek el a bordái, nem heveskedhetek. - Azt hittem gyűlölsz...
   - Téged gyűlölni képtelenség, Vivi! Nekem te vagy a szerelem, a minden. Az igaz, hogy bepöccentem, amikor smacizni láttalak az idióta Nath-tal, de hát, hogy kellett volna reagálnom? Ne is gondolj olyan csacsiságokat, hogy miattad kerültem ide, mert csak a saját forró fejem juttatott ide! Sajnos hajlamos vagyok az önpusztításra, amikor olyasmit látok, ami nem tetszik, így kell elfogadnod. De a lényeg, hogy szeretlek, és igaza volt Lysandernek, nem veszíthetlek el a saját ostobaságom miatt. Egyszer már majdnem elbasztam mindent, még egyszer nem leszek olyan hülye! - Castielből dőlt a szó, és minden egyes mondat után egyre jobban élt bennem a remény, és újra felragyogott a nap a szívemben.
  - Ó, Castiel! El sem tudod képzelni, min mentem keresztül az utóbbi napokban! Kész voltam megölni magam. Megtettem volna, mert nélküled nem akartam élni! Belebolondultam volna, ha nem éled túl ezt a balesetet... - most már könnyű volt kimondani, mit éreztem amíg nem volt magánál. Muszáj volt kimondanom, tudnia kell, mennyire ki voltam bukva miatta.
  - Erre még csak gondolnod sem szabad, kicsikém! - Castiel a hajamnál fogva gyengéden maga felé húzta a fejem és apró puszit nyomott a szám sarkára. Kicsit közelebb fészkelődtem hozzá, de vigyáztam, hogy ne érjek hozzá. Nem akartam feleslegesen fájdalmat okozni neki. Cast folytatta: - Nem vagyok olyan nagy szám! Meg sem érdemellek téged! Talán egyszer meg kell tanulnod nélkülem élni. Most még szerencsénk volt, de...
  - Sss! - a szájára tettem a mutató ujjam, hogy elhallgattassam. - Ne mondj ilyeneket! Örökké együtt leszünk és mindig szeretni fogjuk egymást. Melletted leszek jóban-rosszban, más nekem nem számít! - vallottam be, a boldogság könnyeivel a szememben. - Ne merészelj még egyszer ennyire közel kerülni a halálhoz, mert nem tudom, mit csinálok veled! Örökké együtt! Ígérd meg nekem!

  - Rendben, szívem, megígérem. - mosolygott Castiel és csókkal pecsételtük meg az eskünket.
Végre megint rózsaszínben láttam a világot. Visszakaptam a reményeimet, az életem és a végzetem. Ennél több nem is kell nekem. Amíg Castiel szíve értem dobog, nem lehet semmi baj.
  - Khm... - lépett be a szobába köhécselve egy fehér fityulás és köpenyes, felkontyolt, fekete hajú, nagydarab nővér. - Úgy látom, már jobban van a fiatalember!
Ijedten rebbentünk szét, pironkodva felültem, és illő távolságra húzódtam Castieltől.
  - Ó, igen, remekül vagyok. - mosolygott Castiel. Szürke szeme pajkosan megvillant.
  - Veszem észre. - viszonozta a mosolyt a nővér. - De úgy látom, a vérnyomás-mérést későbbre kell halasztanunk. Gondolom, most igen magas lenne az eredmény. Visszajövök egy óra múlva, addigra igyekezzen lenyugodni, Castiel.
  - Nem ígérek semmit, Helen. - kacsintott Cast a nővérkére. - Maga mindig csak a műszereivel, meg a tűivel nyaggat!
  - A maga érdeke, fiatalember. - mosolygott a nő. - Majd jövök!
Amikor a nővér magunkra hagyott minket, hüledezve néztem Castielre.
  - Úgy látom, te tényleg nagy hatással vagy a nőkre, minden korosztályt beleértve.
  - Csodálkozol rajta? - nevetett Castiel. Erőlködve, nyögdécselve felült és a karjába vont.
Mindketten felszisszentünk. Én a meglepetéstől, ő a fájdalomtól.
  - Hé,... a bordáid... - tiltakoztam, amikor a két karja szorosan körém fonódott.
  - A pokolba velük! Csak hadd szokják a megterhelést!
Erre csak nevetni tudtam. Ha Castiel egyszer a fejébe vesz valamit, abból nem hajlandó engedni és most egy kicsit se bántam...
  - Tönkre teszed magadat is, meg engem is! - figyelmeztettem óvatosan.
  - Magamat bármikor, de neked nem akarok még egyszer ártani. - súgta Castiel és hosszas csókot nyomott a számra.
Ha a boldogságtól repülni lehetett volna, abban a pillanatban biztos valahol a tenger fölött repkedtem volna örömömben.
  - És meddig leszel még kórházban? - kérdeztem aggódva. Féltem, hogy még egy ilyen akrobatikus mutatvány után összenyomom a maradék bordáit is. Meg kell hagyni, Castiel jól viselte a fájdalmakat, az arca se rezdült.
  - Egy hétig még biztos. - húzta el a száját Castiel. A dolog nem villanyozta fel, de aztán felderült az arca. - De aztán ha elhagyhatom ezt a vaságyat és végre otthon leszek, tökéletesre fejlesszük az ölelkezés tudományát. Majd megtalálom a módját, hogy...
Felháborodva csaptam a hasára, remélve, hogy mégsem okozok neki nagy fájdalmat, csak figyelmeztetésnek szántam a paskolást.
  - Na, de Castiel! Neked máris azon jár az eszed!
  - Tévedsz, drágám! Nekem mindig rajtad jár az eszem.
  - Nem is tudom, miért szeretek egy ilyen perverz őrültet! - ugrattam vidáman.
  - Talán azért, mert kiegészítjük egymást, és a másik nélkül elveszettek vagyunk.
  - Ezzel nem vitatkozom, mert igaz! - sóhajtottam boldogan és ragyogó szemekkel néztem egyetlen szerelmemre. - Te figyi... talán a vízben könnyebben tudsz mozogni... Talán, ha kilógatod a gipszed a kádból és....
A mondatom Castiel harsány nevetése szakította félbe.
  - És még nekem jár azon az eszem, mi? Te már pozíciókat keresel, édesem!
  - Te mondtad, hogy készüljek fel mindenre! - rezegtettem a pilláim ártatlanul, de aztán én is elvigyorodtam.
  - Mondtam, már, hogy imádlak? - kérdezte Castiel és megharapta a fülcimpám.
  - Igen, de nem elégszer!
  - Borzasztó mulasztás a részemről! - mosolygott Castiel. - De talán be tudom bizonyítani...
Természetesen forró csókokkal törlesztette az adósságot, és kicsit se bántam. Bizony, mikor egy óra múlva visszajött a jó lelkű nővérke, Castiel vérnyomása még mindig magas volt, de magyarázatképp ráfirkantotta a kórlapjára, hogy a kamaszhormonok hatása miatt van.
A boldogságom határtalan volt. Végre minden a régi. Ettől szebben nem is alakulhatott volna ez a rémesen induló nap. Most, hogy Castielt visszakaptam, újra az életem része lesz, úgy gondoltam, már semmi rossz nem jöhet. Csak a jóra fogok koncentrálni és mindenben segítem, hogy mihamarabb felépüljön.

Magány

Másnap reggel nyugtalanul ébredtem. Egész éjszaka rémálmaim voltak. A sors kegyetlen tréfát játszott velem, mert olyan életeket álmodtam, amikben nem szerepelt Castiel. Minden felriadásom után új és új életeket éltem meg, de mind borzasztó volt az imádott vörös fickó nélkül. Így egyértelmű lett megint, hogy nélküle nincs is életem, és nem akarok másikat. Mire felöltöztem és lekecmeregtem a földszintre, már senki sem volt otthon. Anyu és Tony dolgozott, Lucas suliban volt. Féltem egyedül indulni a kórházba. Magamba erőltettem egy kis levest, aztán egy pohár kávét. Egyedül és magányosnak éreztem magam a hatalmas házban. A hangulatomon nem segített a rémület sem, hogy vajon milyen állapotban találom aznap Castielt. Vajon jobban van már? Vagy más sosem lesz jobban? A kinti ködös, nyálkás idő is lelombozott. Olyan volt, mintha kifakult volna az életem. A farmerhez és a sárga pulcsihoz felvettem a dzsekimet és magas szárú tornacipőbe bújtam. Dideregve léptem ki a házból és a buszmegálló felé indultam. Már nagyon ismertem a kórházhoz vezető utat, de bár ne ismertem volna! Szörnyű aggodalom tört rám. Csak az vigasztalt, hogy nincs baj, ha Kate eddig nem hívott, de ez nagyon kevés volt a jó reményekhez.

A kórházban a már megszokott váróba mentem. Ott találtam Castiel apukáját és gyönyörű menyasszonyát is. Fáradtan köszöntöttek, látszott rajtuk, hogy ott töltötték az egész éjszakát. Váltottunk néhány szót, de a találkozás nem volt túl örömteli a helyszín és az ok miatt. Mind aggódtunk Castielért. Fél óra múlva George és Lucy távoztak, mert délután be kell menniük az irodába. Mondtam, hogy menjenek nyugodtan, én megvárom Kate nénit és majd együtt megkérdezzük az orvosokat, javult-e már Castiel. Kérték, hogy szóljunk nekik, ha már biztosat tudunk. Órák teltek el, vagy percek, míg ott ültem szótlanul és összezuhanva, nem tudom, de egy örökkévalóságba telt, míg megérkezett Kate. Az asszony kipihentebbnek tűnt, mint tegnap, de az aggodalom és a fájdalom ráncokat hozott létre máskor mosolygós arcán. Mintha éveket öregedett volna a múlthét óta, amikor még minden rendben volt.
Egymás kezét szorongatva kopogtunk be Castiel kezelőorvosának ajtaján. Az ősz, ötven körüli, magas, sovány doktor egyből leültetett minket az asztalával szembe két székre.
  - Mondja, doktor úr, milyen állapotban van a fiam? - kérdezte Kate reszelős hangom, miután bemutatkoztunk.
Összeszorult szívvel vártam a választ. Megszólalni sem volt bátorságom, és nem is nagyon tudtam volna, mit mondani.
  - Túl van a műtéten és jól viselte a beavatkozást. Sajnos, a bal lába csúnyán összeroncsolódott, platina csavarokkal rögzítettük. - válaszolta megnyugtató, mély hangon Dr. Walter. - Három hónap lesz a gyógyulási folyamat, gyógytornára kell majd járnia a fiatalembernek és fokozatosan terhelni a sérült végtagot... A bordatörés magától gyógyul majd, de míg bent van a kórházban légzésterápia vár rá. Szerencsére ez már 6-8 hét alatt gyógyul. Ha minden jól megy, és Castiel állapota így marad hazamehet, hogy otthon lábadozzon. Gipszet fog viselni hat hétig és antibiotikumukat kap a fertőzés elkerülése miatt.
Összeroskadva hallgattam, milyen roncs lett az életerős, eleven szerelmemből. Bele fog pusztulni a tétlenségbe. Ez lesz élete legnagyobb büntetése, ha magához tér.
  - És mikor élhet a fiam teljes életet? - kérdezte a fekete blúzos, és hosszú barna bársonyszoknyás Kate szipogva. Őt is elkeserítette fia állapota.
  - Ha minden jól megy, már két hónap múlva szinte teljes életet élhet. A csavarokat csak egy-másfél év múlva távolítjuk el.
  - És magához tért már az altatásból? - kérdeztem megszeppenten.
  - Igen, az éjszaka folyamán kétszer is. Most már százszázalékosan kijelenthetem, hogy túl van az életveszélyen és a gyógyulás útjára lépett a fiú.
  - Hála Istennek! - könnyebbült meg Kate, de mosolya mögött még ott volt a sok-sok aggodalom.
Én is csak hálálkodni tudtam. Az életem megint kezdett színesedni.
A doktor még elmondta, milyen gyógyszereket kell majd Castielnek szedni és minden apróságra figyelmeztetett minket, amire majd figyelnünk kell. Nem maradt más hátra, minthogy bekéredzkedjünk hozzá.
Megbeszéltük, hogy mégiscsak az édesanyja menjen be először, bár legszívesebben azonnal rohantam volna, hogy Cast nyakába boruljak. De nem lehettem önző, Kate-é az elsőség, mégis csak az egyetlen fiáról van szó. Reszkettem, hol a melegség öntött el, hol a hideg rázott, míg azt vártam, Kate kijöjjön végre Castieltől és bemehessek én. Talán egy óra is eltelt, mire az asszony kijött hozzám és közölte: nem volt szerencséje, Cast még mindig alszik.
Torkomban ugráló szívvel mentem be a betegszobába. Még mindig egyedül feküdt a helyiségben. Ugyanúgy nézett ki, mint tegnap, csak az oxigén nem volt már rajta. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Örültem, hogy megmarad, velem marad, de éreztem, hogy nehezen fogja viselni a 2-3 hónap tétlenséget és amilyen csökönyös, nehéz lesz vele. Még akkor sem lesz hajlandó lenyugodni, ha a saját érdekében kell kímélnie magát.

Görcsösen vágytam rá, hogy végre a szemébe nézzek, beszéljek vele és megmondjam neki, hogy szeretem. A veszteség érzése már elmúlt, most a hiánya miatt szenvedtem. Egy hajszálon múlott az élete, és most a megkönnyebbüléstől potyogtak a könnyeim. Megesküdtem, hogy mellette leszek, támogatom és mindenben segítem a hosszú gyógyulási folyamat alatt.
Ott álltam Castiel fejénél, sérült, letakart testét figyeltem és az imádott, jellegzetes arcot. Sírtam és sírtam, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. A légzésem egyenletlen volt, a szívem nyugtalan. Remegő kézzel túrtam vörös hajába. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor az érintésem hatására egy kicsit megmozdította a fejét. Levegőt is elfelejtettem venni, magamban könyörögtem, hogy nyissa ki a szemét.
  - Castiel... szerelmem! Itt vagyok veled! - súgtam elfúló hangon.
És megtörtént a csoda. A szürke szempár lassan kinyílt és rám villant. Csillogó szemekkel nézett az arcomba, még egy félmosoly is megjelent az arcán. Amikor ki akarta nyújtani felém a bal kezét felszisszent a fájdalomtól. Zavartan nézett bekötött vállára, végül a felkötött lábára.
  - Mi történt? Hol vagyok? - kérdezte reszelős hangon, de ez volt az a hang, amiről két napja álmodoztam.
  - Kórházban. Motor baleseted volt. - válaszoltam óvatosan.
Castiel arcára kiült az értetlenség, de aztán felvillant rajta a felismerés.
  - Ó, már emlékszem! - nyögte és leeresztette a karját. Hűvös lett a tekintete és ez nagyon rosszul esett. Rájöttem, hogy emlékszik arra is, mi történt a baleset előtt, mert szeméből kihunyt a melegség.
  - Castiel... - feltétlen meg akartam magyarázni, hogy félreértette, amit látott. - Tévedés volt. Nem az van, amit gondoltál!
  - Ezt most hagyjuk! - mordult rám Cast és jobb kezével lerángatta a bal lábáról a takarót, hogy megnézze felkötött, begipszelt lábát. - Inkább azt meséld el, milyen állapotban vagyok, de ne merd szépíteni!
Hatalmas érvágás volt az elutasítása és a közönye felém. Nem akartam elveszíteni egy hülyeség miatt, most, hogy végre életjelet adott. Ha nélkülem akar tovább élni, az még rosszabb. Mardosott a kétségbeesés, de próbáltam a kérdésére koncentrálni. Lesz még időnk megbeszélni a dolgokat, ha felerősödött, most türelmesnek kell lennem.
  - A lábad a legrosszabb. Nyílt törésed van, platinacsavarokat tettek bele. Két-három hónapig eltart a gyógyulás. Eltört néhány bordád, a vállad pedig meghúzódott. Úgy sajnállak Castiel! - a végére megint elcsuklott a hangom.
  - A picsába! - mérgelődött Cast és láttam rajta, hogy tehetetlenül vergődik belül. - Már csak ez hiányzott!
  - Erős vagy, drágám, hamar felgyógyulsz, meglátod! - próbáltam vigasztalni, de közben totál idiótának éreztem magam, hogy ott állok mellette és nem foghatom meg a kezét, nem érinthetem meg. Mintha egy üvegfalat húzott volna kettőnk közé. Minden sokkal jobb lett volna, ha szeretettel összeborultunk volna. Ez a kimért ridegség mardosta a szívem.
  - Nem vagyok a drágád! - nyelvelt Cast összehúzott szemekkel. - Menj a kis szőke hercegedhez és hagyj engem békén!
A durva felszólítás ökölcsapásként ért. Valamilyen szinten megértettem az elutasítását, mégis fájt, iszonyúan fájt.
  - Castiel! Ne csináld ezt! Szeretlek! Két napja itt virrasztok melletted! Majd megőrültem, mert azt hittem... meg fogsz halni! - zúdítottam rá az érzéseimet. Tudatni akartam vele, mennyire fontos nekem. Nem veszíthetem most el!
  - Én nem kértem. - nyögte Castiel és nem nézett rám. Meredten a szemközti falat bámulta.
Reménytelenül sóhajtottam.
  - Nem, nem kérted, de én már csak ilyen hülye vagyok! Aggódok azokért, akiket szeretek! Ha történt volna veled valami, megörültem volna, vagy meghaltam volna! - úgy gondoltam muszáj vele megértetnem, mennyit szenvedtem, míg műtötték és válságos állapotban volt. Ha ő makacs, nekem még inkább annak kell lennem.
Castiel a száját húzgálva nézett rám. Szemében vegyes érzelmek bujkáltak. Csalódottság, harag, de némi remény és vágy is vegyült a pillantásába.
  - Elárultál! - vádolt Castiel jéghidegen.
  - Nem, ez nem igaz, Castiel! Nathaniel az akartatom ellenére csókolt meg! Letámadott és hirtelen védekezni sem tudtam. - magyarázkodtam hevesen. Tudtam, hogy ezen múlik most minden. - Sosem szerettem, nem akartam, hogy ez történjen! Mindig téged szerettelek, rajtad kívül nem kell senki! Nagyon kérlek, ne lökj el magadtól egy buta félreértés miatt, mert nélküled nincs értelme az életemnek! Mindennél jobban szeretlek, tudhatnád már!
Nem láttam meghatottságot Cast arcán és ez nagyon elkeserített.
  - Lüktet a fejem, kába vagyok és hasogat a lábam! Nem ez a legalkalmasabb időpont erre a beszélgetésre, drágám. - a becenevet inkább gúnyosan ejtette ki, mint kedvesen. - Menj el! Át kell gondolnom, mi legyen! Egyelőre nem akarlak látni sem!
Legszívesebben ott helyben a föld alá süllyedtem volna. Ordibálni szerettem volna, hogy ne tegye ezt velem, adjon még egy esélyt, de a büszkeségem nem engedte. Ha könyörgök és megalázkodom, csak minden sokkal rosszabb lesz. Megkeményítettem a szívem, hátat fordítottam neki és elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkából.
  - Rendben. Elmegyek! Minden jót, Castiel! - nyögtem ki nagy nehezen, mert gombóc keletkezett a torkomban. Vissza sem pillantottam, elhagytam a szobáját.
Könnyáztatta arccal, alig látva viharzottam végig a folyosón. A kis váróteremben majdnem nekiszaladtam az elém toppanó Kate néninek.
  - Mi történt, Vivi? - az asszony elkapta a karom és végigsimított rajta.
  - Elzavart... - köptem ki a fájó szavakat.
  - Tehát felébredt? - kérdezte Cast anyukája örömmel. - Azonnal bemegyek hozzá. Látnom kell... és ha akarod, beolvasok neki, amiért csúnyán bánt veled!
  - Neee... ne tessék mondani neki semmit! Az csak rontana a helyzeten! Amúgy is, igaza van... - hadartam egy szuszra. El akartam innen húzni a csíkot minél hamarabb. - Majd visszajövök, ha... ha lenyugodott! Viszlát, Kate néni!
Elhagytam a kórházat. A hideg ellenére gyalog indultam haza, jobb volt a friss levegőn bolyongani, mint a buszon nyomorogni.
Sokára értem haza, de legalább lecsillapodtam egy kicsit, és már örömmel tudtam újságolni anyunak és Tony-nak, hogy Cast magánál van és rendben lesz.
Korai vacsora közben anya megemlítette, hogy Sissy az oviban említette, hogy hiányol, ezért gondoltam egyet és evés után meglátogattam. Nekem is hiányzott már a kislány, ráadásul nem akartam egyedül maradni a bizonytalansággal és kesergéssel. Jó elterelés lesz a gyerekkel lógni.
Mikor megnyomtam a csengőt Ren nyitott ajtót. A jóképű fiú világoskék pólót és farmert viselt.
  - Nocsak! A tékozló lány megkerült? - kérdezte Ren gúnyosan, de a szeme pajkosan nevetett.
  - Szia! Restellem, hogy így elhanyagoltalak titeket, de sok volt a gond. - válaszoltam az ajtóban toporogva.
Ren kitárta az ajtót, hogy beengedjen és elvette a kabátom, a fogasra akasztotta.
  - Ja, hallottam. Castiel eltaknyolt. - bólintott a srác közömbösen. - Jobban van már?
Meglepett, hogy Ren mutat némi együttérzést. Nem számítottam ilyesmire, és kimondottan jól esett.
  - Igen, szerencsére jobban van. Sok idő lesz míg felgyógyul, de él, az a lényeg.
  - Hű... ennyire súlyos volt a helyzet? - vonta fel a szemöldökét Ren.
  - Sajnos igen... de már túl van az életveszélyen.
  - Ó, sajnállak!
  - Kösz. - motyogtam az orrom alatt.
Rövid és sikertelen párbeszédünk abba maradt, mert Sissy, aki a nappali közepén a kanapén tévézett, felfigyelt a hangomra és visítva rohant elém.
  - Vivi! - kiáltott a rózsaszín kötött pulcsis és farmer szoknyás csöppség és átölelte a lábaim.
Megilletődve guggoltam le, az ölembe vettem és megölelgettem.
  - Szia, Sissy! Ezek szerint hiányoztam!
  - Nagyon! Ren szörnyen unalmas pesztra! - közölte komoly arccal a bájos kislány.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Jó érzés volt, hogy valakinek számítok, fontos vagyok.
  - Milyen kedves. - húzta el a száját a bátyja, de aztán csak mosolygott. - Nekem sem volt könnyű dolgom, mert ez a kis rémség folyton utánad siránkozott.
  - Velünk maradsz? Eperkét nézzük! - Sissy már húzott is a tévé elé, miután letettem.
  - Igen, maradnék egy kicsit.
Lekuporodtunk mindhárman a tévé elé és a mesét néztük. Megnyugtató volt a családias hangulat, ami körülölelt. Sissy szinte hozzám bújva ült félig rajtam feküdve a kanapén, Ren egy fotelben matekpéldák felé görnyedt.
  - Apuci mondta, hogy kórházban van egy barátod, azért nem tudsz jönni hozzám. - szólalt meg a kislány korát meghazudtoló komolysággal, mikor reklám következett a mesecsatornán.
  - Nos... igen. Egy olyan személyt ért baleset, aki nagyon fontos nekem.
Sissy homlokát ráncolva figyelte szomorú arcomat.
  - De már jobban van? - kérdezte Sissy. - És úgy szereted, mint én Rent?
  - Szerencsére jobban van. Valahogy úgy, csak kicsit jobban! - mosolyogtam. Hogy értessem meg egy óvodással, mit érzek Castiel iránt? - Inkább úgy, mint ahogy Ariel szereti Eric herceget, vagy Barbie Kent.

   - Akkor értem. - bólogatott a kislány komolyan, és a vállamhoz hajtotta a fejét. - Mint ahogy apu szerette anyukámat. De ugye a te barátod nem fog meghalni? Mert az nagyon rossz lenne neked...
Nagyot nyeltem, hisz borzasztó volt, hogy ez a kicsi lány tisztában van az ő korában a halál fogalmával.
  - Castiel nem fog meghalni. Megműtötték és már ébren van. Meg fog gyógyulni.
  - Az jó! - bólogatott Sissy. - Nem akarom, hogy szomorú legyél.
  - Pedig még kicsit az. - szólt oda nekünk lazán Ren és az asztalra hajította a matekfüzetét egy halom rajz és ceruza mellé.
  - Megviseltek a történtek. - mondtam, és jól esett kiönteni a szívem. Pár héttel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy ebben a rideg, lerobbant házban találom meg a melegséget és a szeretetet. A Willford testvérek kicsit az én családommá is váltak. - Nehéz volt elviselni, hogy a szerelmem élet-halál között lebeg. Életem legrosszabb két napja volt.
Panaszkodtam, és még jól is esett kimondani a bennem felgyülemlett félelmeket.
  - A lényeg, hogy nem lett katasztrófa. - hagyta rám Ren, majd felállt. - Na, én megyek vacsizni! Ki kér tükörtojást?
  - Kösz, én nem vagyok éhes. - ráztam a fejem.
  - Én meg már beteg leszek a sok tojástól! Ren csak tojást tud sütni. - nyafogott Sissy színészkedve. Imádni való volt, mikor bosszankodott. - Ments meg, Vivi! Csinálj valami finomabbat!
A kérésnek nem tudtam ellenállni, mégis bizonytalan pillantást vetettem a nagy tesóra.
  - Segítsek összedobni valamit?
  - Hálás lennék, már én is unom a tojást. Ha nem nagy fáradság, nézz szét a hűtőben, mit lehet alkotni vacsorára.
Örültem, hogy szükség van rám.
  - Te is jössz, Sissy? - kérdeztem a kicsitől, amikor felálltam.
  - Neeem! A másik csatornán mindjárt kezdődik a Madagaszkár pingvinjei. Imádom Mortot és a közlegényt! Ki nem hagynám!
Kicsit aggasztott, hogy kettesben kell főzőcskéznem a mord bátyussal, de összeszedtem magam.
Idegesen vonultam ki az apró konyhába, hogy felmérjük a hűtő tartalmát. Mivel találtunk egy nagy darab sajtot és a konyhapulton tésztát, közös megegyezéssel úgy döntöttünk, sajtszósz lesz a menü tésztával és sült virslikarikákkal. A kezdeti feszültség hamarosan elmúlt. Egész jól összedolgoztunk Rennel. Segített nekem, a fűszereket a kezembe adta és ő karikázta fel a virslit, amíg főztem a tésztát és a sajtszószt kavargattam. Az egyszerű vacsi hamar elkészült, és ha már segédkeztem a tesók ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak enni is. Nem igazán volt étvágyam, de nem akartam őket megbántatni, így magamba erőltettem egy kis adagot. Evés közben Sissy szája be nem állt. Ovis történetekkel szórakoztatott, Ren meg néha kötekedve belekotyogott, a kicsi felhúzta magát, így nagyon jó volt a hangulat. Pont ez kellett, hogy ne érezzem magam egyedül és magányosnak. Új barátaimnak köszönhetően megfeledkeztem a gondjaimról és felszabadultan velük nevettem. Egy ilyen fesztelen, vidám estre volt szükségem, hogy ne gondoljak a bizonytalan jövőre és Castielre...
Bármit is hoz a sors, most, hogy Cast életben marad, úgy gondoltam el tudom viselni, ha ilyen barátaim vannak. A bizonytalan, de cserfes kislány és a magába zárkózó tesója immár az életem részei voltak és így volt ez jó. Ők segítettek át a nehézségeken, és még csak nem is tudtak róla...