Katasztrófa

Hétfő reggelre sikerült kicsit összeszednem magam. Nyugodt lelki állapotban indultam suliba, bár nem nagyon örültem, hogy ott megint szembe kell nézzek Castiellel. Már annyiszor eljátszottuk ezt! Mi lesz ezután? Nem tudtam, hogy kéne viselkednem.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Reggel a szokásos duma a haverokkal. Csak harmadik óra után indultak be az események.
A büfé előtt gyülekeztünk a bandámmal, és mindenkinek feltűnt, hogy a mindig mosolygós Viola el van kenődve.
  - Hogy telt a hétvégétek? - kérdezte hirtelen a piros, fűzős felsős és csőnadrágos Rosa.
  - Szarul. - vágtam rá ösztönösen.
  - Rémesen! - helyeselt Viola.
  - Mi volt a bibi, csajok? - kérdezte a barátnőjét ölelgető Kentin.
  - Csakis ti, fiúk! - vágtam rá morcosan.
  - Mi történt, Viola? - érdeklődött kedvesen Kim. - Nagyon el vagy kenődve... Azt sejtem, hogy Vivinek ki keseríti meg az életét, de veled mi van?
  - Thomas... - a lila hajú lánynak elcsuklott a hangja és könnybe lábadt a szeme. - Megcsalt! Összevesztünk és szakítottunk. Közölte velem, hogy talált nálam jobbat és azt mondta, hogy unatkozott mellettem. A barátnőm mondta ki, hogy most Angie Robinsonnal kavar... az egy lotyó!
  - Jó nő. - csúszott ki Ken száján, de miután Kim gyilkos pillantást vetett rá, gyorsan hozzátette. - Már végig ment rajta a fél város.
  - Sajnálom, Viola, hogy ez történt. - érzett együtt vele Kim. - De ne szomorkodj, majd találsz jobbat!
  - Az meg a Thomas baja, ha egy ringyó kell neki. - próbáltam én is vigasztalni.
De hogy ezután miről beszéltek, már nem tudom, mert kintről bejött Castiel Jade-el és rögtön kiszúrtam, hogy feszült arccal telefonál. Közben becsengettek és nyelvtan órára kellett vonulnunk, így elsodródtam Casttól, pedig láttam rajta, hogy baj van.
Már majdnem beléptem a terembe, amikor Castiel az ajtóban elkapta a karom, és megakadályozta, hogy bemenjek. Rögtön láttam rajta, hogy zaklatott és ideges.
  - Mi a baj? - kérdeztem aggódva és elfelejtettem minden haragom.
  - A baj nem is kicsi...  Kitty hívott...
  - Az ki? - semmit sem értettem, de az idegessége átragadt rám is.
  - Deborah nővére! Szörnyű, de Deb tényleg megtette... Megtette!
  - Mi???... Micsoda? Ugye nem? - hebegtem a legrosszabbra gondolva, mert az arcára volt írva, hogy katasztrófa történt.
  - De! Meg akarta ölni magát! Beszedett egy csomó gyógyszert! A Szent George Kórházban van! Szerencsére, Kitty időben észrevette, kimosták a gyomrát. Istenem, Vivi, nem akartam, hogy ez legyen... Én vagyok a hibás... én vagyok a hi...
  - Nem, Castiel, nem! - bár én is kétségbe voltam esve, nem akartam, hogy a fiú magát ostorozza. Most rám van szüksége és bátorításra, nem fogok vele veszekedni és gáncsoskodni. A vállára tettem az egyik kezem. - Nem csak te vagy a hibás! Mi ketten okoztuk ezt a fájdalmat neki! Tudhattuk volna, hogy rossz vége lesz.
Castiel nem tudott megszólalni, csak kétségbeesetten magához ölelt és csak szorított és belém kapaszkodott. Hagytam, mert tudtam, most ezzel segíthetek neki a legtöbbet.
  - Jaj, Vivieni... most mondd meg, mit csináljak?
  - Castiel - nyögtem a nevét nehezen. - Castiel... légy erős! - eltoltam magamtól és a szemébe néztem. - Menj be hozzá a kórházba! Mellette a helyed!
  - Na, ne! Mi van, ha látni sem akar? Talán csak felzaklatnám egy látogatással.
  - Nem hiszem. - csóváltam a fejem. A szívem a fájdalom mardosta, mégis képes voltam józanul gondolkodni. - Most látnia és éreznie kell, hogy mellette vagy! Csak a megtört lelkek képesek az öngyilkosságra. Neki most az kell, hogy ott legyél vele!
  - Félek, hogy nem bírok szembe nézni vele. - ismerte be Cast vonakodva.
  - Pedig meg kell tenned! Lehelj bele újra életet! Most biztos nincs kedve élni, de bizonyítsd be neki, hogy van még közös jövőtök! Menj, én meg majd... drukkolok nektek.
  - Beszaladok akkor a táskámért! - jelentette ki Castiel, mikor sikeresen meggyőztem.
  - Hagyd, majd én hazaviszem! - ajánlottam rögtön. - Kimentelek a tanárnő előtt is, délután pedig gyere be nálunk a táskádért, legalább beszámolsz Deborah hogylétéről.
  - Kösz mindent, Vivien! - bólintott rá Cast. - Sokat jelent a segítséged! Jó tudni, hogy számíthatok rád.
  - Rám mindig! - vágtam rá határozottan, aztán intettem neki, hogy menjen.
Persze már elkezdődött az óra, mire bementem a terembe. Idegesen megálltam az ofő asztala mellett.
  - Á, Vivien Marsall! Épp most kérdeztem a többieket, hogy nem tudják-e, hová tűntél te meg Castiel.
  - Elnézést, tanárnő... - hebegtem zavartan a csizmám orrát nézegetve. Remegő kézzel a pulcsim ujjával játszadoztam. - Castielnek el kellett rohannia sürgősen...
  - És ezt, hogy gondolta? - háborgott a tanárunk. - Megüzeni nekem, hogy lelépett?
Az osztály kíváncsian várta a válaszom.
  - Igen, tanárnő... vagyis nem, tanárnő! - belegabalyodtam a saját mondatomba. Már paradicsom piros színben pompáztam. - Szóval... az történt, hogy kapott egy fontos telefont...
  - És csak úgy ukmukfukk itt hagyja az iskolát? Még a táskáját is itt felejtette! Hová lógott? - kérdezte az osztályfőnök, egyre mérgesebben.
  - Nem szívesen mondom ki mindenki előtt, hogy mi történt. - nyögtem nagy nehezen.
  - Nem? Akkor beírom igazolatlan hiányzónak az uraságot és kap egy intőt is.
  - Ne! Ne tessék! - beláttam, hogy csak rontottam a helyzeten, így kimondtam az igazat. - Castiel barátnője öngyilkos lett, hozzá rohant be a kórházba!
A diákseregen megdöbbent moraj futott végig.
  - Borzasztó! - látta be a tanárnő. - Sajnálom! Miért nem ezzel kezdted?
  - Mert nem akartam, hogy mindenki ezen csámcsogjon! - feleltem haragosan és a helyemre mentem.
Kedvtelenül lehuppantam Kim mellé. Barátnőm rám meresztette nagy, zöld szemét.
  - Nem hiszem el! Deb... Miért?
Képtelen voltam egész mondattal felelni. Csak ültem magamba roskadva, előre bámulva a semmibe.
  - Miattunk!
  - Basszus! Még jó, hogy nem halt meg!
  - Hagyj már, Kim! - szóltam rá, és előre buktam a padomra és ráborultam. - Ne most beszéljük ezt meg! Meg kell emésztenem a történteket. Majd, ha lesz erőm, mindent elmesélek.
Ezután még végig kellett szenvednem egy fizika, osztályfőnöki és töri órát. De túl ideges voltam ahhoz, hogy bármire is odafigyeljek. Minden órára magammal cipeltem Castiel hátizsákját és csak azt vártam, hogy végre hazamehessek. Az egész osztályon eluralkodott a rosszkedv. Mindenkit lesújtott a hír, hisz mind ismerték Deboraht. Amikor hazafelé battyogtam a két táskával, szitálni kezdett a hó. Máskor mindig felvidított a havazás, de most ez sem segített. Ahhoz most túl ideges, és feszült voltam, hogy értékeljem a természet apró örömeit.
Mikor hazaértem, anyám pont kilépett a bejárati ajtón. Még épphogy nem kerültem el.
  - Szia, anya! Hová mész? - kérdeztem meglepődve.
  - Mariához megyek, egy munkatársamhoz. De te mióta jársz két táskával iskolába? - mért végig anyu furcsállva.
Leakasztottam a vállamról a szürke Nike zsákot és zavartan lóbáltam a kezemben.
  - Ó.… ez... a Castielé. Sürgősen el kellett rohannia a suliból, én meg elhoztam, úgyis erre jön haza, majd bejön érte. - magyaráztam megint csak zavarban.
  - Mióta vagytok ilyen jóban? Tony szerint mindig eszitek egymást! - gyanakodott a szemfüles anyukám.
  - Kénytelen voltam megbékélni vele. - füllentettem gyorsan. - És mivel most bajban van, segítek neki. Fő a békesség és a barátság.
  - Na, jó... én most megyek. Kaja a gázon, egyél és tanulj! Ne várd a fiúkat, Antony hosszú napos, Lucas meg Will barátjánál van.
  - Okszi! - bólintottam. Egy puszival búcsúztam anyutól, aztán bementem a házba.
Tudtam, hogy nem fogok enni, mert nincs étvágyam. A türelmetlenség és az idegesség kikészítette a gyomrom. Egy falat se menne le a torkomon. Így a két táskát ledobtam a kanapé mellett a földre, majd lekuporodtam a kanapéra. Egyáltalán nem bántam, hogy most egyedül vagyok. Negyedóra tétlenség után megküzdöttem a házival, aztán azzal telt az időm, hogy rágtam a körmöm a fotelben gubbasztva. Folyton az ajtót lestem, alig vártam, hogy megjöjjön Castiel.
Csak rá tudtam gondolni és aggódtam Debby-ért is.
Öt óra tízperckor csengettek. Úgy ugrottam ki a fotelból, mint akit puskából lőttek ki. Ezerrel kalapáló szívvel rohantam az ajtóhoz.
A fiú rezzenéstelen, kifürkészhetetlen arccal lépett be a nappaliba, miután a fogasra akasztotta a kabátját.
  - Szia! - köszönt Cast hűvösen, lehajtott fejjel. Baromira zavart, hogy nem akar rám nézni.
  - Hali! Ülj le! - tessékeltem a kanapé felé, és amikor helyet foglalt megkérdeztem: - Innál valamit?
  - Most esetleg egy szíverősítő whisky segítene... de kösz, nem kérek semmit, csak azt, hogy ülj le mellém és vigasztalj!
Ez volt az, amit kérés nélkül is megtettem volna. Szó nélkül leültem mellé és az ölében összekulcsolt kezeire tettem az enyémeket.
  - Jaj, Vivi... olyan szörnyű volt ez a nap! - fakadt ki Castiel. - Halálra aggódtam magam! - a hangja elgyötört volt és gyenge. - Nem bírom idegekkel!
  - Mi volt? Mondd már el! Szétrobbanok, ha nem nyugtatsz le, most rögtön! - kértem kicsit indulatosan. Castiel végre mélyen a szemembe nézett.
  - Iszonyú nagy balhét rendezett, amikor meglátott! Kígyót-békát kiabált rám, még sosem láttam ilyen hisztisnek. A nővérek alig tudták lecsillapítani. Szerencsére Kitty rendes volt és segített meggyőzni Deboraht arról, hogy csak számít nekem, ha rögtön berohantam a kórházba. A fél napom azzal telt el, hogy esküdöztem, hogy mindent megbántam és szeretem.
  - És elhitte? - kérdeztem, és lenyeltem a torkomban keletkezett óriási gombócot. Észre sem vettem, hogy egyik kezemmel ösztönösen az alkarját simogattam, Castiel ugyanis csak egy barna pólót viselt koptatott farmerral.
  - Nem igazán... Kételkedik bennem - és igaza van! Szemét voltam vele... Nem kellett volna így viselkednem. - ismerte be bűnbánóan, és még mindig a karját simogattam. Képtelen voltam megszólalni.
Castiel nagyot sóhajtott, majd a vállamra hajtotta a fejét és átölelte a derekam. - Annyi gond van... te vagy az egyetlen jó dolog az életemben.
  - Ez nem igaz! - nyögtem fájdalmasan. - Inkább én vagyok a problémáidnak az oka!
  - Ezt most miért mondod? Ez egyáltalán nem igaz! - Castiel felkapta a fejét, és gyengéden megsimogatta az arcom. - Egy kincs vagy nekem, Vivieni. Ezt komolyan mondom... Felforgattad az életem, mióta beköltöztél a városba és belibbentél a szívembe.
  - Hallgass, Cast... most már ne mondj ilyeneket! Megegyeztünk valamiben! Neked most Deborahnak kéne a legfontosabbnak lenni. Gyógyítsd be az összetört szívét! - kértem remegő hangon. Annyira nehéz volt ezt mondani.
Castiel újból magához ölelt, s ettől érezni kezdtem a testemben a bizsergést, de próbáltam nem törődni vele.
   - Mit gondolsz, meg fog neked bocsátani?
  - Már megtette. Úgy két óra körül elzavart... Hazamentem, letusoltam és átöltözve. Újult erővel visszamentem egy hatalmas vörös rózsacsokorral. Addig hajtogattam, hogy ballépés volt a viszonyom, hogy a végén elhitte. Bocsánatot kértem, és megesküdtem, hogy minden úgy lesz, mint azelőtt.
Tudtam, hogy ez volt a jó döntés a részünkről, mégis fájt ezt hallanom. Százszor is elismételtem magamban, hogy ez volt az okos lépés, mégis sajgott a szívem.
  - Ez... ez jó hír. - nyeltem nagyot.
  - Vehetjük annak. - vont vállat Castiel. - De tudod... ez a mai nap rádöbbentett arra, hogy nem csak Deb megnyugtatása miatt akarok visszamenni hozzá. Azt hiszem, még mindig szeretem. Visszajöttek az iránta táplált érzelmek. - vallotta be a vörös srác a szőnyeget bámulva. - Tényleg újra akarom kezdeni az életem vele.
  - Igen? - pislogtam nagyokat, hogy elfedjem a szemem sarkában gyülekező könnyeket. Iszonyúan fájt a tudat, hogy megint őt választotta helyettem. Eljött a végleges szakításunk. Miért is gondoltam, hogy egyszer engem választ Deborah helyett? Sosem tudtam versenybe szállni a tökéletes bombázójával. Persze, hogy őt választotta, én csak egy kis unaloműző kaland voltam neki. Minket csak a szenvedély kötött össze, aminek mostantól kezdve vége.
  - Azt kérte, hagyjam gondolkodni egy-két napig. Rábólintottam, de bele fogok őrülni a várakozásba! Miért nem tudott egyértelmű választ adni?
  - Mert nehéz döntés előtt áll. - mondtam és a hangomban rejlő együttérzés nem Castielnek szólt, hanem Deborahnak. - Át kell gondolnia, hogy megéri-e veled maradni.
Castiel közben még mindig ölelt és a hátam simogatta. Nem akart kiereszteni a karjai közül.
  - Ne aggódj! - biztattam. - Biztosan meggyőzted! Te képes vagy bárki hasába lyukat beszélni.
Castiel keze a pulcsim alá siklott, és hüvelykujjával körbejárta a köldököm.
  - Én csak a te hasadba szeretnék lyukat beszélni! Neked van a világon a legszexibb köldököd!
Hűvösen eltoltam magamtól a kezét és haragosan néztem rá.
  - Nem... Castiel... ezt már nem szabad!
  - De szabad! Deb még nem bocsátott meg teljesen! Amit most teszek könyveljük a múlthoz... csak még egy utolsó bűnt... hisz túl nagy a kísértés! Túl közel vagy!!! - Cast egyre halkabban beszélt, ajka vészesen közeledett az enyém felé. - Mindig rád fogok gondolni - mindig!
Az agyam nem működött már rendesen, de abban biztos voltam, hogy amit most mond, az szöges ellentéte annak, amikor az előbb kijelentette, hogy újra érez Debby iránt! Most akkor mikor hazudott? Sosem fogom megtudni...
De a szeméből áradó melegség teljesen megbűvölt. Még csak meg sem próbáltam kitérni előle, amikor puha, követelőző szája az enyémre tapadt. Azonnali reakcióval a testem hozzá tapadt. Kezemmel hevesen simogatni kezdtem az izmos vállakat és mellkast a pólón keresztül.
  - Ó, Castiel... eszeveszetten szeretlek!
  - Bár ne tennéd! - nyögte a fiú, és forró ajka belém fojtott minden további szót.
Testemben égető lávaként zubogott a vér, s lehúztam magammal a kanapéra. Castiel a fejem felett két oldalt feltámaszkodott és vágytól elsötétült szemekkel nézett le rám.
  - Ez a szenvedély sosem fog elmúlni...
  - Tudom! - leheltem.
A fiú újból felém hajolt és megcsókolt, s közben a keze bejárta a domború hajlataimat a ruhámon keresztül, míg fel nem húzta a pulcsim a hasamról. Ekkor lehajolt és ajkával kezdte becézgetni a hasam.
A testemen édes, apró borzongások futottak végig. Halkan sóhajtoztam, amikor a nyelve a köldököm nyaldosta. Teljesen felizgatott ez az aprócska érintés is, remegés futott végig az egész testemen.
  - Ne... - nyöszörögtem rekedten.
  - Ne??? Dehogy ne! - suttogta Castiel és a csípőmre ült. - Bűn ez... de hát édes bűn. Akarsz engem!
  - Nem! - tiltakoztam. - Nem, nem... nem!!!
  - De igen, édesem! A tested elárul... az nem hazudik! Figyeld csak meg! - mondta, és ujjaival a bőröm kezdte cirógatni. A hasamat simogatta, míg keze be nem csúszott a melltartóm alá. Ösztönösen préseltem a csípőm az övéhez, eluralkodott rajtam a vágy. Hihetetlen, hogy ennyire uralkodik a testem felett!
  - Ugye megmondtam? - mosolygott diadalmasan Castiel. - Szeretsz, ezért kellek neked ennyire!
Minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól, és felültem. Szikrázó szemekkel néztem rá.
  - Aljas féreg vagy! Csak kihasználod, hogy ennyire oda vagyok érted! Mit képzelsz te? - kiáltottam haragosan. - Azt hiszed, bármikor az ágyadba bújok, ha kedved szottyan hetyegni? Még mindig azt hiszed, hogy kurva vagyok? Az extra szolgáltatásokért kaptam a ruhákat?
  - Nem, Vivieni, nem! - láttam, hogy nem érti a hirtelen hangulatváltozásomat, de tényleg rosszul esett, hogy megint csak a testem kell neki. - Azért kaptad a cuccokat, hogy tündökölj bennük! Kérlek, Vivien, ne bánts még te is! Van már elég bajom... - túrt a hajába idegesen Cast. - Te vagy az egyetlen támaszom, és most még te is ellenem fordulsz?
  - Nem, Castiel én nem... csak ahogy beszélsz, az néha kihoz a sodromból! Úgy csinálsz, mintha a tulajdonod lennék! Utálom, ha uralkodni akarnak fölöttem!
  - Bocsáss meg, ne haragudj! Ne csináljunk ennél több problémát.
  - Ebben egyet értünk!
  - Helyes. - bólogatott a fiú. - Akkor a téma lezárva?
  - Igen... de kérdeznék még valamit. - kezdtem bizonytalanul, mert valami még fúrta az oldalam és muszáj volt tudnom. - Tényleg szereted Deboraht?
  - Igen. - válaszolta Castiel habozás nélkül. - Jobban szeretem, mint gondoltam, és ez a szerelem nem múlt el, csak kicsit háttérbe szorult. Tudom, hogy rosszul esik ez neked, de ez az igazság! Szabad akaratomból megyek vissza hozzá, és nem kényszerből. Deb az ideális nő a számomra, ő meg én egymáshoz tartozunk.
Az, hogy rosszul esett ezt hallani, az enyhe kifejezés volt. Pokolian fájt. Olyan volt ez a mondat, mintha egy utolsót még belém rúgott volna. Nagyot nyeltem és próbáltam eltitkolni a valódi érzéseimet. Mosolyt erőltettem az arcomra.
  - Az jó... legalább Deborah nem fog szenvedni. Legyél vele olyan boldog, mint azelőtt voltál!
  - De te szenvedni fogsz miattunk, nem igaz? - kérdezte Cast és az arcáról leolvastam némi fájdalmat. Hát csak van szíve!
  - Nem igaz. - próbáltam megnyugtatni őt is, és magamat is. - Az élet megy tovább! Túl leszek rajtad egy-kettőre, majd meglátod... Minden oké lesz, miattam nem kell aggódnod!
  - Milyen erős csajszi vagy! - mosolygott Cast elismerően. A mosolya lehengerlő volt. Édes-meleg érzést keltett bennem. - Akkor mostantól megint barátok leszünk?
  - Miért? Azok voltunk? - nevettem rá.
Ezúttal Castiel játékosan és kacagva ölelt magához.
  - Ezt szeretem benned, kicsikém! Te mindig tudsz nevetni! Olyan elbűvölő vagy! Ha te nem lennél, szürke és egyhangú lenne az életem. Te vagy az én édes őrangyalom!
Antony lépett be a nappaliba és csodálkozva vette észre, hogy ölelkezünk.
  - Ó! Mit látnak szemeim! Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagytok! Csak nem összemelegedtetek?
Én persze azonnal letorkoltam:
  - Ne pofázz, ha nem tudod, miről van szó, nagyokos!
Tony leült a fotelbe és gyanakodva nézett ránk. Kék farmert viselt, szürke pulcsival.
  - Akkor mondjátok el szépen, mi ez a meghittség köztetek?
Castiel elengedett, és kihúzódott a kanapé szélére.
  - Ne értsd félre a helyzetet, Tony! A húgod csak vigasztalni próbált... iszonyú dolog történt... Deborah...
  - Végre kirúgott? - nevetett ezüst szőke bátyám.
  - Rosszabb! Volt egy öngyilkossági kísérlete, mert nem bírta elviselni, hogy van egy másik nőm.
  - Tyű! Szegény lány! És mi van?
  - Kórházban van, de rendbe fog jönni. Most azt várom, hogy megbocsátson.
Míg a fiúk a történtekről beszéltek, egyre jobban magamba zuhantam.

Mi lesz velem ezután Castiel nélkül? Hogy fogok nap mint nap szembe nézni vele, amikor annyi mindent átéltem már vele? Csakhogy hiába, ha a végén mindig Deborah mellett köt ki...

Búcsú

Már képtelen voltam tisztán gondolkodni. Csak az járt a fejemben, hogy szeretkezni akarok Castiellel. Ilyen izgatott állapotban bármire igent mondtam volna... még magának az ördögnek is, csak hát ezúttal Castiel volt maga, az ellenállhatatlan kisördög!
  - Igen... Castiel... igen, akarom, hogy szeress!
Ahogy ezt kimondtam, Castiel felállt az ágyról és az ajtóhoz ment. Kétségbeesetten néztem utána.
  - Ne, ne, ne!  Ne menj el! - kiáltottam erőtlenül.
De Cast nem akart elmenni, csupán kulcsra zárta a szobám ajtaját.
  - Szeretem az izgalmakat, de nem lenne szerencsés, ha Tony vagy a szeles öcséd ránk nyitna... anyukádról nem is beszélve.
  - Igazad van. - bólogattam, és a hangom még mindig nem volt nyugodt.
Castiel visszajött az ágyhoz, én meg csak ott ültem lélegzetvisszafojtva és bámultam rá.
  - Úgy imádom, amikor így nézel rám! - nevetett. - A szemedben van minden: izgalom, vágy, várakozás, kíváncsiság és szerelem.
Zavartan másfelé néztem. Csak hallotta az uszodában, vagy rájött! De végül is... már mindegy! Most már nem számít, mit érzek iránta!
Mikor újra rá mertem nézni nagyot nyeltem, mert közben megszabadult a felső ruháitól és meztelen mellkassal állt előttem. Megbabonázva meredtem a kockás hasra, izmos karokra. Észrevehette a csodáló tekintetem, mert megint nevetett.
  - Olyan édes vagy... itt az ideje, hogy megkóstoljalak!
Cast az ágyra telepedett és az ölébe húzott. Szétterpesztett lábbal másztam az ölébe, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Ölelkezni és csókolózni kezdtünk.
A heves és perzselő csókok között egyszer csak megszólaltam:
  - Nem is mesélted, mi volt Debbyvel! Megbocsátott? - kérdeztem, miközben a mellkasát simogattam.
Castiel közben ügyesen kikapcsolta a sárga melltartóm csatját. Miközben ajkával bebarangolta a melleim, halkan válaszolt. - Elmondtam neki, hogy milyen jó veled... meg hogy sajnálom, ami történt, de nem bántam meg a veled töltött perceket. Mondtam neki, hogy ha akarja újra kezdhetünk mindent, de ne várja, hogy a bocsánatáért esedezzek.
  - Á!  - kiáltottam fel amikor a vállamba harapott. - Te kannibál!... És mit szólt?
  - Át akarja gondolni az egészet, majd szól, ha döntött. Nem nagyon tetszett neki, amikor bevallottam, hogy azért kerestem ujjat, mert meguntam őt!
  - Te szívtelen barom! - szidtam, de továbbra is tűrtem a cirógatást és a csókokat. - Ezt így megmondtad neki? Lehettél volna tapintatosabb is!
  - Meg én.... - kuncogott Castiel, miközben az alsó ajkam harapdálta.
Az ereimben vadul száguldozott a vérem. Ő meg hagyta, hogy a mellkasát és a vállát csókolgassam.
  - Tökkel ütött! - csóváltam a fejem.
  - De most te mesélj! Mit csináltál ma azzal a pipogya Nath-tal?!?
Felemeltem a fejem és egyenesen a szürke szempárba néztem.
  - Csak barátkoztam. Mint tudod, ő a matektanárom, így jóban vagyunk.
  - Oké, ha semmi több.
Nevetve végig húztam a körmeim Castiel hátán.
  - Te féltékeny vagy!
  - Igen!!!... Igen, az vagyok! Beledöglök, ha arra gondolok, más pasikkal is vagy!
  - Így mint veled... mással nem menne. - ismertem be akadozva, és szenvedélyes csókkal próbáltam ezt bizonyítani.
  - Teljesen megvadítasz... - suttogta Castiel és megemelte a csípőm, hogy le tudjuk rángatni a nadrágom. Aztán megszabadultunk a fekete melegítőalsójától is. Tudtam, hogy innentől már nincs visszaút, de nem bántam. Mellettünk továbbra is szólt halkan a disc, de nem törődtünk vele. Castiel a háta mögött megtámasztotta magát a két kezével, és mikor egyesültünk, a dereka köré fontam a lábam. Egyenletesen mozogva, szinte egyszerre értük el a gyönyör csúcspontját.
Már javában elnyúlva feküdtünk egymás mellett a takaró alatt, amikor arra lettem figyelmes, hogy a bátyám szobájában elhallgatott a zene. Ijedten kaptam fel a fejem.
  - Antony már nem bömböltet! Mindjárt hívnak vacsizni! Hogy fogsz kiosonni? - néztem a fiúra kétségbe esve.
  - Gyorsan és észrevétlenül... de majd csak hajnalban!
  - Mi? Itt akarsz éjszakázni? - kérdeztem döbbenten. Felültem és sebesen öltözködni kezdtem. - Te meghibbantál?
  - Lehet, de maradnom kell, ha nem akarunk lebukni!
Egy pár pillanatig mérlegeltem a szavait. Igaza van! Ha most kilopózik a szobámból a családom valamelyik tagjával biztos összefut, és Tony azt hiszi, már rég elment! Tényleg az a legokosabb, ha meghúzza magát nálam, és csak akkor távozik, ha már mindenki alszik.
  - Rendben van. Maradhatsz. - egyeztem bele habozva. - Lemegyek megvacsorázok, lezuhanyozok és próbálok nem gyanúsan viselkedni. Te meg maradj itt, ne csapj zajt, foglald le magad amíg visszajövök!
  - Nyugi, nem fogok unatkozni! Felhívom anyámat is, hogy ne aggódjon, nem vesztem el.
  - Mit bánom én, csak ne bukjunk le! - vágtam rá idegesen, miközben visszabújtam zöld farmerembe.
  - Imádom, amikor ilyen morcos vagy! - kacsintott Castiel. - Olyan jól áll neked!
  - Én meg utállak, amikor ilyen helyzetekbe hozol, te szívtipró! - mondtam szemrehányóan, de azért megkerültem az ágyat, odaléptem hozzá, szájon csókoltam és végigsimítottam a mellkasát, le a kockás hasáig. A fiú meg színészkedve jajgatott.
  - Aú! Ez hideg!
  - Majd, ha visszajöttem, felmelegítelek! - suttogtam érzéki hangon, és apró csókokat leheltem a szíve fölé. - Imádlak...
  - Tudom! - vigyorgott Cast. - És ki is használom!
Ajkaink hosszú, forró csókban forrtak össze.
Kopogás zavart meg minket.
  - Vivi, kész a kaja! Mi a frásznak zárkózol be? - hallottuk kintről Lucas hangját.
Nehézkesen másztam csak ki Castiel karjaiból. Nagyot sóhajtottam, hogy lenyugtassam a pulzusom, aztán kiléptem az ajtón.
  - Azért, hogy te meg a hülye bátyánk ne zavarjatok! - nyelveltem az öcsikémmel.
  - Blabla... - grimaszolt a kis tesóm, aztán szinte levetette magát a létrán.
Lementem vacsorázni. Csak turkáltam az ételt, nem tudtam enni, hisz izgatott voltam, amiért fent bujkál és vár a "titkos szeretőm."
Egy negyedóra múlva már a zuhany alatt álltam és élveztem, ahogy a forró vízsugár a testemre zubog.
Ügyeltem, hogy a hajam ne legyen vizes. Mire visszamentem a szobámba a srác már leágyalt, az ágyamban feküdt és a BRAVO-t olvasgatta. Rögtön kulcsra zártam a szobaajtót, aztán mellé ültem és elvettem tőle az újságot.
  - Most inkább velem foglalkozz!
  - Na, de Vivien! Épp egy érdekes cikket olvastam Rihannáról!
  - Nem hiszem el, hogy jobban érdekel Rihanna mű szépsége... - bújtam a fiúhoz. - Mint én... aki igazi!
Castiel mosolygó szemekkel mérte végig a kék pólóruhámat, ami a pizsamám volt.
  - De édes ez a kis maci.
  - Ugye, cuki? - kérdeztem büszkén és a póló elején vigyorgó kis jószágra mutattam. - A dili bátyám meg kiröhögött, amikor megvettem.
  - Nagyon jól áll - mint minden, amit viselsz!
  - Imádom a bókjaidat! - suttogtam halkan, miközben a nyakát és az arccsontját simogattam.
  - Én meg a csókjaidat. - lehelte Cast az apró csókok között. -  Olyan jó, amikor megcsókolsz!
  - Egész éjszaka ezt fogom tenni. - ígértem. - Hisz ez az utolsó éjszakánk együtt. Látod... az élet szétválaszt minket!
  - Ne légy szomorú! - kérte a vörös srác és a vállamra hajtotta a fejét, s a kezével végig simította a jobb karom a csuklómtól a könyökömig, majd a vállamig.
  - De az vagyok, ha erre gondolok!
  - Hidd el nekem, leszünk még együtt boldogok. Mi egymásnak vagyunk teremtve, csak most a körülmények elválasztanak minket. Előbb vagy utóbb összejövünk. Tudom, érzem! Nem normális, hogy ennyire egymásba gabalyodtunk... ennek oka van! - magyarázta Castiel.
Sejtettem, hová akar kilyukadni, de nem akartam beleélni magam, mert az a bizonyos szó nem hangzott el... Cast közben már a fülemet rágcsálta, és ettől bizsergés indult el a testemben, a lábujjamtól a fejbőrömig.
  - Most pedig szeress, kiscicám! - folytatta Castiel suttogva. - Szeress annyira, amennyire csak bírsz! Úgy, mintha ez lenne a végzet éjszakája!
Elterültünk az ágyon és én kerültem a fiú fölé.
  - Rendben is lenne... de mi lesz a védekezéssel? Nem akarok teherbe esni! - mondtam ki és elvörösödtem zavaromban, mert kínos volt a téma.
Cast az arcom simogatta.
  - Igazad van, de az gáz, mert nincs nálam gumi... Délután zenét hallgatni jöttem a tesódhoz, nem szexmaratonra... Az előbb is vigyáztam, most is fogok, megígérem!
Valahol éreztem, hogy egy normális lány nem menne ilyesmibe bele, de most nem akartam normális lenni. A vágy erősebb volt bennem, mint a józan ész szava.
Amikor Castiel bejött hozzám és vadul egymásnak estünk, nem gondoltam arra, hogy teherbe eshetek. Akarom Castielt, és ez minden kockázatot megér.
Válasz helyett a csípőjére ültem, fölé hajoltam, csókolgatni kezdtem az arcát, ajkát, állát, nyakát és a fülét. Órák hosszáig cirógattuk egymást és szeretkeztünk. Nem tudtuk megunni egymást. Újabb és újabb módokat találtunk, hogy örömet szerezzünk egymásnak. Tudtam, hogy az éjszaka minden egyes perce végérvényesen a fejembe fog vésődni.
Reggel hat körül még javában édesen aludtam, amikor Castiel ébresztgetni kezdett.
  - Mi... van? - nyöszörögtem.
  - Le kell lépnem.
Összeszedtem magam és kinyitottam a szemem. Castiel már felöltözve ült mellettem az ágy szélén. Felültem én is, és kidörzsöltem az álmot a szememből. Magamra húztam az ágy mellett árválkodó macis pólóm. Mezítláb az ajtóhoz mentem. Mielőtt kiléptem volna, kidugtam a fejem, hogy ellenőrizzem, nincs e már fent valaki. Körbe néztem, aztán intettem a fiúnak.
  - Eddig tiszta a levegő.
Kisettenkedtünk a létráig. Előre mentem, a nappaliban is körbe szimatoltam. Szerencsére, nagy volt a csend. Felszóltam Castielnek, hogy jöhet. Közben meg olyan izgatott voltam, mint egy lopakodó betörő. A fiú másodpercek alatt lemászott, de az utolsó három fokra nem pazarolta az időt, egyenesen mellém ugrott, és hangos puffanással ért földet. Hogy el ne veszítse az egyensúlyát, a derekamba kapaszkodott.
Rosszallóan néztem rá. - Sss!
A fiú csak konokul mosolygott, majd magához húzott és megcsókolt. Váratlanul ért a "támadás", de nem nagyon bántam. Most már tényleg nagyon kevés időnk volt együtt.
A hosszú és bódító csók után nehéz szívvel tuszkoltam ki az előtérbe.
  - Le akarsz rázni? - pusmogott mosolyogva Cast.
  - Nem szívesen, de igen. - kuncogtam.
Muszáj volt tréfálnom, pedig rettegtem az előttünk álló elválástól.
  - Ezt megjegyeztem! - vágott sértődött pofát a fiú. - Ennyire nem tetszett az éjszakai teljesítményem? Pedig nem tartom magam lusta szeretőnek.
Bezártam a hátam mögött a nappaliba vezető ajtót, de közben majdnem elbotlottam az öcsém fél pár cipőjében. Halkan nevettem a megjegyzésen.
  - Azzal semmi gond nem volt! Sőt... átlagon felüli éjszakám volt, egy átlagon felüli pasival.
  - Ezért megérdemelsz egy puszit! - nyomott gyengéd csókot a számra.
Keserédesen felsóhajtottam.
  - Tűnj már el végre! - fakadtam ki. - Csak megnehezíted a búcsúzást... Ugye tudod, hogy innentől kezdve el kell felejtenünk a közös perceket? Új életet kell kezdenünk, egymás nélkül! Te boldog leszel Deborahval... én meg... - elcsuklott a hangom, mert jelen pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy mással is boldog leszek-e még valaha. - Na, de hagyjuk! Ne áltassuk magunkat... Mindennek vége és kész!

  - Igen, vége. - Castiel szomorúan kinyitotta a bejárati ajtót. Odakint még sötét volt és beáramlott a hideg levegő. A fiú kilépett a küszöbön kívülre, de ott megtorpant.
Borzongás futott végig rajtam, ahogy a testem átjárta a hideg, és úgy éreztem, a szívem is fagyosodik. Castiel a kilincsbe és az ajtófélfába kapaszkodva visszafordult hozzám.
  - Így nem mehetek el... - lehelte a fiú és olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy szinte az már fájt. Ez egy igazi búcsúcsók volt. Benne volt minden: vágy, szomorúság, kétségbeesés és véget nem érő forróság. Csak nagyon sokára engedett el és bódultan, könnyes szemekkel néztem rá. A cseppek már ott csillogtak a szemem sarkában, de visszatartottam a sírást. Hevesen magához ölelt és csak szorított és szorított.
Üvölteni tudtam volna fájdalmamban, de csak halk, alig érthető szavak hagyták el a szám.
  - Menj már el! Ne csináld ezt, mert evvel csak még nagyobb fájdalmat okozol! Majd meglátod, hogy ez volt a helyes döntés! El kell válnunk... Csak azt kívánom, hogy légy boldog Debbyvel! - hatalmas gombóccal a torkomban elfordultam tőle. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj elengedni őt és hagyni, hogy máshoz menjen, mikor a boldogságot én csak vele képzeltem el. Mi lesz velem nélküle? Hogy fogunk ezután barátként egy osztályban ücsörögni? A jövő olyan kilátástalan volt nélküle.
Elhúzódtam tőle és az ajtóhoz mentem.
Már a kezem az ajtókilincsen volt, és menni akartam a nappali felé, de a mozdulataim olyanok voltak, mint a lassított felvétel. Vártam, hátha mond még valamit. A szívem mélyén azt reméltem, hogy visszarángat és esküdözni kezd, hogy nem kell neki Deborah, csak én!  Egyedül én! Ha kimondaná, hogy szeret, isten bizony, nem érdekelne Deb és nem engedném, hogy most kisétáljon az ajtón, és az életemből. Nem törődnék semmivel és senkivel, ha Castiel bevallaná, hogy szeret! Milyen szép is volna...
  - Vivieni... - suttogta Castiel érzelmesen a már megszokott becenevem.
A szívemben felgyulladt egy reménysugár. Reménykedve pillantottam rá.
  - Csak azt... azt akarom mondani... hogy légy te is boldog!
És az arcomról lehervadt a mosoly, a szívem kővé dermedt. Az utolsó reményszikra is kialudt.
  - Kösz... köszi! Isten veled! - nyögtem remegő hangon.
  - Inkább viszont látásra, angyalkám! - köszönt el Castiel, aztán leszaladt a lépcsőn. Végig ment a járdán, ki az utcára, aztán eltűnt a szemem elől.  De a szívemből sajnos nem tudtam ilyen gyorsan kiűzni. Elment, végleg kisétált az életemből és talán nem is érdekli, micsoda törést okozott most bennem. De miért is kesergek ezen? Én küldtem vissza Deborah karjaiba. Micsoda élet!
Visszabattyogtam a nappaliba. Épp a létrához értem, amikor anya kék köntösben kilépett a szobájából.
  - Mi az ördögöt csináltál te odakint, kora reggel?
  - Pont ördögöt űztem! - motyogtam szinte érthetetlenül, de aztán értelmesen kimagyaráztam magam. - Képzeld, azt álmodtam, hogy esik a hó, és megnéztem teljesült-e az álmom.
  - Bújj még vissza az ágyadba, kicsim! Korán van.
Naná, hogy szót fogadtam.
A vasárnap pokoli lassan telt. A történtek után semmihez sem volt kedvem. Legszívesebben folyton csak sírtam volna, de nem akartam kiakasztani a családom. Meg aztán nem tudtam volna őszinte és normális választ adni nekik. Este mégsem bírtam tovább, bementem a bátyámhoz és megint pityeregtem kicsit a vállán. Elmondtam az újabb szakítási drámám, csak persze a lényeges dolgokat hagytam ki.
Csodálom, hogy Tony még nem jött rá magától, hogy minden bánatom okozója Castiel....

Eseménydús hétvége

Szombat reggel kilenckor a mobilom ütemes pityegésére ébredtem. Álmosan az íróasztal felé nyújtózkodtam, és a kezembe vettem a telefont. SMS-em érkezett.
 "Legyen szép napod! Megkaptad az esti üzenetemet?" - írta a titkos hódolóm.
Miféle esti üzenet??? Már biztos aludtam, amikor jött. Az összes álom kiment a szememből. Gyorsan rámentem a bejövő üzenetekre. Volt is egy olvasatlan 21: 25-kor. "Álmodj kis angyalkákkal! 😇"
A szívem repesett az örömtől, és gyorsan választ pötyögtem.
 "Persze, hogy megkaptam! Nagyon kedves vagy! Igazán tetszett. 🤩 "
Melegség járta át a szívem. Ez a fiú nagyon cuki és figyelmes...
A srác öt perc múlva válaszolt.
"Örülök, hogy örömet szereztem neked! És mit csinál most az én szépséges vörös cicám? 🥰 "
Ez ám a csávó! Már a szavaival levesz a lábamról.
Huncut mosollyal az arcomon a következőt írtam: "Még az ágyamban dorombolok egy szál semmiben...😉"
Alig kellett várnom a válaszra.
 "Hűha! 😱 Szívesen ott lennék most veled! Mint egy harapós kiskutya megrágcsálnálak..."
Hangosan nevettem egymagam az ágy közepén, mint egy idióta. Ez a pasi olyan észbontókat tud írni.
Rövid gondolkodás után visszaírtam neki:
"Amelyik kutya ugat, az nem harap! Vad cica vagyok, ezt már tudhatnád! És te mi jót csinálsz?"
Óráknak tűnő hat perc múlva jött meg a válasz SMS.
 "Reggelit csinálok magamnak! De szívesebben lennék veled! Gondolj bele: szerelmes suttogások és forró csókok... Csábító ötlet, nem gondolod? Csak te + én. 👨‍❤️‍💋‍👨"
Hirtelen furcsa gondolataim támadtak. Olyan ismerős volt a dumája! Hogy is szokott hívni ez az alak?
Angyalkám... tündérkém... cicám... Édes! Ezek nagyon ismerős megszólítások voltak!
Gondolkozzunk! Gondolkozzunk! Antony biztos nem szórakozna így velem... Lysanderrel szoktam SMS-ezni, meg neki ott van Rosa... Dakota... nem, szerintem ez nem az ő stílusa, és ugye neki is ismerem a számát. Kentinnek nincs mobilja tudtommal, meg Nathnak sincs, mert ő is az otthoni számát firkantotta a füzetembe... Vagy van neki, csak előlem rejtőzködik?
Hirtelen mondatöredékek visszhangzottak a fejemben.
"Túl későn ismertél ki, cicám!" "Tévedsz, angyalom, már az enyém vagy!" - hallottam a fülemben egy jól ismert hangot. - "Miért ostobaság ez, tündérke?"
Késként hasított a szívembe a felismerés. Ó, ugye nem???... Nem! NEM lehet, hogy Castiel küldi ezeket az édes üzeneteket! Nem, az ki van zárva! De mégis... Ha jól belegondolok, többször el akartam kérni a számát és rávágta, hogy majd megadja, de még azóta sem tette meg! De.… nem! Nem lehet Ő! Viszont kitelik tőle! Biztos tudja a számom valahonnan. Tony-tól vagy...
Ez az! Beszélek Antony-val!
Kiugrottam az ágyból, és magamra vettem egy sötétkék kimonót. Egyenesen a bátyám szobájába robogtam. Ahogy sejtettem, a tesóm még az ágyban punnyadt, csak a hamuszürke haja virított a fekete ágyneműben. Melléugrottam az ágyra, és hevesen rázogatni kezdtem.
  - Tonyyyy! Tony, ébredj!
  - Mi... mi van? Ég a ház? - motyogta a bátyám nyöszörögve.
  - Jaj, Tony, valami életbe vágóan fontosat akarok kérdezni! Térj már magadhoz!
  - Eszemben sincs! Ötig buliztam! - közölte Antony kicsit éberebben, de azért a feje alá igazította a párnáját, és kérdőn nézett rám. - Mi ilyen sürgős?
  - Csak azt akarom kérdezni... - hirtelen nem is tudtam, hogy közelítsem meg a témát. - hogy... hogy... nem adtad-e meg mostanában a mobil számom Castielnek?
  - Jaj, hugi! Komolyan ezért versz ki az ágyból hajnalok hajnalán?
  - Igen, mert ez nagyon fontos! Kérlek, válaszolj! - néztem rá könyörögve.
  - Nem, nem adtam meg a számod Castnak! - közölte Tony ásítozva.
  - De ez biztos?
  - Biztos! Álmos vagyok, nem fogyatékos!
  - Jaj, bocsi. - mondtam mosolyogva. Akkor más felől kell megközelítenem a dolgot. - És kitől szerezed a telefonom?
  - Johnny Brown vette a barátnőjének, de mivel nem tetszett a csajnak, Castiel bizniszezte nekem fél áron. - és ezzel megkaptam a választ, amit kerestem. Csak van köze a mobilomhoz, így könnyen kiírhatta a számom, mielőtt eljuttatta Tony-nak. - De miért érdekel ez most ennyire téged?
Erre a kérdésre viszont nem voltam felkészülve. Most, hogy magyarázzam ki? Lázasan gondolkodtam.
  - Tudod... pár napja valaki hívogat ismeretlen számon, de mindig leteszi, mielőtt felvenném. Arra gondoltam, Cast szórakozik, de akkor biztos valamelyik másik lökött osztálytársam. - füllentettem. És már megint Castiel miatt! Hogy vinné el az ördög!
  - Szerintem, nem ő a ludas, ez nem az ő stílusa.
  - Igazad lehet. - hagytam rá és felpattantam. - Na, hagylak tovább pihizni! Bocs, hogy felkeltettelek!
Visszamentem a szobámba és az ágyra vetettem magam. Felhasalva nyomkodtam megint a telefonom.
Gyorsan választ írtam. "Mesés ötlet, csak nem tudjuk megvalósítani. Bocs, hogy sokára válaszolok, de nem találtam a piros melltartóm. 😁" - írtam izgatottan. Ha tényleg Cast az, akkor ráharap a csalira!
Pattanásig feszült idegekkel vártam a következő SMS-t.
Nemsokára meg is érkezett: "Az vadító szín! - főleg rajtad! Szeretnél most velem összebújni? 😗 "
Na várjál csak, te perverz! Majd adok én neked! Egy egyszerű nemmel válaszoltam.
A válasz elragadó volt, mint mindig.
 "Ezt magad se gondolod komolyan 😛 És tudod mit?... A női nemnél csak az igen a jobb! 😃"
Ez tényleg Castiel! Csak ő tudja így csűrni-csavarni a szavakat! T. L. Én úgy gondoltam eddig a két betűre, mint keresztnév és vezetéknév, de mi van, ha angolosan Ti - El... Mint Cas-Tiel! Ó, te jó ég! De hülye vagyok, hogy erre nem jöttem rá hamarabb! Megvagy, te szemét! Most már én fogok játszani veled! Kiakasztalak, Tiel!
"Légy jó fiú, édesem, én most lépek! Randim lesz egy Nath nevű cukorfalattal! 😉 Pápá!"
Gonosz mosollyal az arcomon felkeltem, és felöltöztem. Leráztam és borsot törtem az orra alá! Kettő-null nekem! A telefonommal együtt lementem a konyhába. Anya meg az öcsém az asztalnál teáztak.
  - Szia, nővérkém! - üdvözölt vidáman Lucas.
  - Sziasztok! - ültem le melléjük, elvettem egy szelet pirítóst és teát töltöttem piros csészémbe.
A mobilom az asztal szélére tettem. Míg ettem, az öcsikém vidáman csivitelt. Én meg közben arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a hazugságom az SMS-ördögnek nem csak hazugság lenne? Megbeszélhetnék Nathaniellel egy találkát. Jó fej, és nekem se ártana kicsit kimozdulni itthonról.
A szőke herceg biztos elterelné a figyelmem Castielről és Tielről!
Alighogy lenyeltem az utolsó falatot, ott az asztalnál ülve tárcsáztam a fiú vezetékes számát. Szerencsére, Nathaniel vette fel a telefont.
  - Igen, tessék?
  - Szia, Nath! Vivien vagyok! Nemrég keltem fel, és eszembe jutottál. Nem lenne kedved találkozni velem?
  - Most? - kérdezte meglepetten Nathaniel.
  - Hát... ha ráérsz akkor tizenegy után jó lenne összefutni.
  - Remek ötlet! Egy óra múlva ott vagyok nálad és majd kitaláljuk, mit csináljunk.
  - Oké, akkor várlak!
  - De minek köszönhetem ezt a meghívást? - kíváncsiskodott a srác.
  - Csak... mert kedvellek! Ideje lenne kicsit jobban összeismerkednünk! - mondtam, és közben dühös pillantásokat vetettem az öcsémre, mert az idétlen pofákat vágott.
  - Rendben, Vivien! Veled bármikor!
  - Akkor majd gyere! Szia! - búcsúztam, majd letettem a telefont.
  - Szóval Nathnak hívják a legújabb szerzeményed?! - nevetett Lucas.
  - Semmi közöd hozzá! - vágtam rá ingerülten.
  - Ez az a fiú, akivel matekozni szoktál? - kérdezte anyu elgondolkodva.
  - Igen, anya. Ő Nathaniel.
  - Nagyszerű, semmi kifogásom ellene! Egy aranyos, jól nevelt fiú.
Gyanakodva néztem az anyukámra. Hogy lehet, hogy máris szimpi neki egy esetleges udvarlóm?
  - Anya, miről beszéltél vele, amikor a boltba voltam?
  - Semmi különösről... Csak elmondta, hogy a gimnázium után, jogi egyetemre készül. Szerintem egy ilyen komoly és aranyos fiú. Jobban illik hozzád, mint az össze-vissza csajozó lókötők! - mondta ki a véleményét anyu. - Ráadásul, dolgozni fog a nagybátyja pizzériájában, hogy ne az anyjáék tartsák el. Nem állnak túl jól anyagilag, amióta az apukája - két éve meghalt.
Hitetlenkedve pillantottam anyámra. Többet tud Nathanielről, mint én! Nem is tudtam, hogy már nincs apukája. És talán igaza van anyának. Itt az ideje, hogy lehorgonyozzak egy normális, szeretetre méltó fiú mellett. Nem kellenek már nekem a nagymenők, azokból egy életre elegem van! Nathaniel kedves, rendes és okos. Az lesz a legjobb, ha adok neki egy esélyt, hisz a napnál is világosabb, hogy oda van értem. Egy esély mindenkinek jár, hátha jó fog kisülni belőle!
Tizenegy után meg is érkezett Nathaniel, és elsétáltunk egy cukrászdába. Kehelyből fagyit ettünk, sokat beszélgettünk. Utána Nath ragaszkodott hozzá, hogy menjek fel hozzájuk. Kicsit féltem ettől, de be kellett látnom, Nathaniel más, mint Castiel. Bemutatott az anyukájának. Anne néni nagyon kedves volt és belénk tuszkolta az ebédet, hiába nem voltunk éhesek. Az asszony vidám volt és jó humorú. Ez már nem volt elmondható Nathaniel mostohaapjáról. A férfi mogorva volt és szigorú. Valahogy úgy éreztem, nem szívleli élettársa kisfiát, ahogy engem sem. De Nath figyelmes volt velem, és elterelte a figyelmem a gonosz mostohájáról. Megmutatta a szobáját is és kölcsönadta a Hurts CD-jét.  Ebéd után a Don Pepébe mentünk, ez volt a fiú nagybátyjának a pizzériája, ahol nemsokára dolgozni fog. Hangulatos és felkapott hely volt, nagyon tetszett és megígértem, hogy gyakran fogok majd ott kajálni. Rá kellett jönnöm, hogy egész kellemesen érzem magam a szőke szépfiú társaságában. Bizony, megdobogtatta a szívem Nath visszafogott udvarlása. Jólestek az esetlenül tálalt bókjai, megnevettetett. Abban a pillanatban, úgy éreztem a barátságunk idővel könnyen átcsaphat szerelemmé. Ráadásul, már az is jó volt, hogy a folyton mosolygós szemű Nathaniel társaságában eszembe se jutott a vörös ördög.
Hat körül értem haza. Anya a nappaliban délutáni sorozatokat nézett.
  - Hát a fiúk? - kérdeztem felpörögve.
  - Az öcséd tekereg, Tony meg a szobájában C...
  - Akkor bekukkantok hozzá. - vágtam anyu szavába, és már fel is másztam a létrán.
  - Mi újság, bátyókám? - nyitottam be Antony szobájába, széles mosollyal az arcomon.
  - De jó kedve van valakinek! - jegyezte meg az ágyon ülő Castiel, míg a tesóm mellette henyélt a zöld fotelben. Na, pont ő hiányzott!
  - Castiel... - sóhajtottam nehéz szívvel a nevét. Rossz volt kimondani. - Ha tudom, hogy itt vagy, be sem jövök!
  - Vivien Marsall! Már megint olyan vagy, mint egy kőszikla! - korholt a bátyám.
  - Hagyd csak, már megszoktam! - legyintett a vörös fiú.
  - Hol jártál ma, kisasszony? - kérdezte inkább Tony, mert gondolom nem akart vitázni velem. Kék farmert viselt, fekete V nyakú pulóverrel.
  - Ez engem is érdekelne! - nézett szúrósan Cast.
  - Csavarogtam... Nathaniellel. - vallottam be zavartan.
  - Olálé! Megint egy pasi! - nevetett a tesóm. - A hugi megint kivetette a hálóját.
  - És ha igen? - kérdeztem élesen. Nem mertem Castielre nézni, inkább gyorsan menekülőre fogtam. - Na, most megyek! Unatkozzatok csak, én meg lefoglalom magam a szobámban.
Ezzel már ott is hagytam őket. Bevonultam a kis birodalmamba. Az ágyra ültem, a discmenembe raktam a kölcsönkapott CD-t és hallgatni kezdtem. Közben háttérképet és csengőhangot változtattam a mobilomon.
*
Eközben Castiel búcsúzkodni kezdett Tony-tól és felállt.
  - Jobb, ha megyek! Már biztos az agyadra mentem a nyávogással. Sajnálom, hogy a Debes zűrömmel traktáltalak.
  - Semmi vész, erre vannak a barátok! - állt fel Tony is, és kezet rázott a haverjával. - Néha a húgomnak is én vagyok a lelki szemetesládája. Jól elcseszted a dolgokat Debbyvel... de az a másik nem semmi egy nőszemély, ha így megbolondított.
  - Csodálatos és imádni való csaj, nekem elhiheted!... Most is azon jár az eszem, hogy odamegyek hozzá és...
  - Csak nyugi, öreg! Felejtsd el a nőcit!
  - Nem lehet... Na, de csá! Nem kell lekísérned, inkább adj egy kis hangerőt a hifinek! - pacsizott Cast Antony-val, aztán kiment.
De a fiúnak esze ágában sem volt még hazamenni. Úgy, mint a múltkor, most is belopózott Vivien szobájába. A lány neki hátal ült az ágyon, a feje járt a fülhallgatóban dübörgő zenére, miközben egy BRAVO újságot lapozgatott.
Castiel csak a lányra tudott gondolni. A háta mögé lopakodott, és mielőtt meggondolta volna magát, a lány derekára tette a kezeit, s amikor nem tapasztalt ellenállást felsiklott a két tenyere Vivi hóna alá, majd megérintette a melleit.
*
Az első pillanatban nagyon megrémültem, de aztán az érintés nagyon is ismerős volt, azért nem is fordultam hátra. Elég volt ez az apró simogatás, hogy fellobbanjon bennem a vágy, ami ellen tehetetlen voltam. Bizsergett az egész testem, és azonnal elfelejtettem, hogy tiltakoznom kellene. De meg sem lepődtem ezen, mert mindig ez történik, ha Castiel átölel.
A fiú feltérdelt a hátam mögé, és engedtem az érintéseket. Hátam a mellkasához nyomtam, miközben zihált lélegzettel hátra nyúltam és fél kézzel megérintettem a nyakát. Castiel pedig vágyakozva elkezdte csókolgatni és rágcsálni a fülem, s a nyakam hajlatát. Míg az egyik kezem a hajával játszott, a másikkal lehúztam a fejemről a fülhallgatót, de kikapcsolni már nem volt erőm.
  - Hát lehet téged elfelejteni? - suttogta Castiel, miközben elkezdte kigombolni a rózsaszín kardigánom apró gombjait.
  - Téged sem lehet... - leheltem. - És azt a gyönyört sem, amit átélek veled! Rémisztő... hogy ilyen hatással vagy rám!
  - Mert az enyém vagy, és senki másé! - jelentette ki diadalmasan Castiel, és ügyesen lehámozta rólam a pulcsit, majd a földre engedte.
  - Nem kellene ezt, Castiel... hisz megegyeztünk... hogy mi nem... - próbáltam tiltakozni erőtlenül.
   - Sss! - a fiú úgy hallgattatott el, hogy megszorította a melleim. - Most ne gondolkodj! Ez az utolsó kérésem, Vivienim! Csak egy búcsú éjszakát kérek tőled, semmi többet! Ne tagadd meg magunktól...
Mit is válaszoljak erre???

                              (Folyt. köv.…)

Tony :)

Elutasítás

Másnap reggel nyűgösen ébredtem. Határozottan emlékszem rá, hogy valami szörnyűséget álmodtam egész éjszaka, Castiel, Debby, Tony és én szerepeltünk benne, balhéztunk, veszekedtünk, de nem emlékszem konkrét dolgokra, csak összemosódott képekre.
Elgyötört hangulatban magamra vettem egy méregzöld karcsúsított ingblúzt és a Casttól kapott fekete fényes nadrágot. Nem volt kedvem a hajammal vacakolni, csak megfésültem, és a fülem mögé igazítottam. Zöld szemceruzával húztam ki a szemem, majd kifestettem a szempillámat.
A két tesóm reggelizett, anya már oda volt az oviba. Nem volt étvágyam, így csak beköszöntem a fiúknak, majd a mobilommal és táskámmal a kezemben elhagytam a házat.
Odakint csípős szél fújt, de hó már egy hete nem esett. Csak a hideg és a kopárság uralkodott mindenhol, s úgy éreztem, ez illik is a hangulatomhoz.
Negyed nyolcra a suliba értem. Először letettem a kabátom a tárolóba, még egy kabát sem volt a rácsos falú helységben. Korán volt még, így unottan a hatos terem elé sétáltam, ahol osztályfőnöki órám lesz. Ledobtam a földre a táskámat, aztán lekuporodtam a földre. Alig gubbasztottam öt percet, amikor pityegett a telefonom.
Gyorsan előkaptam és olvasni kezdtem.
 "Szia, cica! Itt a szerelem első SMS-re😙"
Valahogy most nem nagyon dobódtam fel az üzenettől. Rövid választ pötyögtettem.
 "Bocs, de ma nem gerjedek rád! Hagyjál békén! 😡"
Tudom, nem voltam kedves, de nem tehetek róla, ma minden bajom van, és félek a találkozástól Castiellel. Az SMS-lovag vehette a lapot, mert nem írt megint. Bárcsak Castielt is ilyen könnyű lenne lerázni! Van egy olyan sejtésem, hogy a fiú nem fog egykönnyen elengedni. Már csak ezért sem, mert tudja, mennyire oda vagyok érte! Az a szemét biztos kihasználja a gyengeségem!
  - Helló, virágszál! Nagyon le vagy lankadva! - guggolt mellém hirtelen Jade, s kicsit megijedtem, mert annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy nem hallottam a lépteit, csak a hangja riasztott fel.
  - Rossz passzban vagyok. - néztem a srác igéző zöld szemébe szomorúan.
  - Az baj! Még sosem láttalak keseregni! Nagy gond lehet, ha most kibuktál. - szólalt meg kedvesen a zöld hajú fiú.
  - Az élet hullámai összecsaptak a fejem felett. - közöltem szomorúan.
  - Ne búsulj! Gyere, meghívlak egy kólára! Szívesen felvidítalak! - kacsintott Jade. Felállt, elkapta a karom és felhúzott a földről.
Olyan kedvesen nézett, hogy muszáj volt igent mondanom.
Milyen jó, ha az embert ilyen kedves haverok veszik körül.
A büféhez mentünk, Jade vett két pohár kólát, aztán megálltunk az asztalnál.
A fiú mindent elkövetett, hogy jobb kedvre derítsen. Sikerült is neki, mert alig öt perc múlva már gondatlanul nevettem Jade csajozós kudarcairól szóló sztorijain, majd a barátnőjéről is vicces történeteket mesélt. Mikor megjött Rosa, Leigh, Kim, Viola, Ken Evelynnel, Nath és Dajan, csatlakoztak hozzánk, így egész vidám és színes brancsunk lett. Háromnegyed nyolckor megjött Lysander és Castiel. Amikor megpillantottam az ajtón belépő vörös srácot, összeszorult a szívem.
Bár ne kezdtem volna vele... Most semmi gondom nem lenne.
Hamarosan felmentünk oszi órára, aztán ugyanott irodalom óránk volt. Kémia óra előtti szünetben lementem a büfébe rágót venni egyedül, mert Kimék az udvaron ökörködtek Arminékkal.
* Castiel és Lys a büféasztalnál beszélgettek, amikor a vörös fiú kiszúrta az egyedül érkező lányt, felcsillant a szeme.
  - Na, most szépen elbeszélgetek vele! - vágta oda Cast, régi stílusú ruhás haverjának, és amikor Vivi kifelé tolakodott a sorból, egy csomag rágóval a kezében, elé ment és elállta az útját. *
Kihagyott a szívverésem, amikor Castiel elém ugrott.
  - Végre beszélhetünk, szívecském! - a hangja és a pillantása semmi jót nem ígért.
  - Ni... nincs miről tárgyalnunk! - néztem hűvösen a szürke szempárba. - Már elmondtam mindent!
  - Szerintem meg nem! - Castiel nem törődve a tiltakozásommal, megragadta a csuklómat, a lépcső alatti kabáttárolóba tuszkolt. A hátunk mögött becsukta az ajtót. Szinte teljesen sötét volt odabent. Éreztem, hogy itt most teljesen ki vagyok szolgáltatva a fiúnak, és rettegtem, mi fog történni.
  - Eressz ki, te vadállat! Sikítani fogok! Félek itt... - nyögtem idegesen.
  - Tőlem, igaz? - kérdezte Cast, és bár nem láttam, sejtettem, hogy önelégült pofát vág.
  - Igen, tőled félek, meg magamtól is, hogy megint ostobaságot csinálok! - vallottam be kényszeredetten, remegő hangon.
Hátat fordítottam neki. Halványan láttam néhány felakasztott világosabb színű kabátot. Amikor visszafordultam, mert már elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy szembe száljak vele, nem érzékeltem sehol sem őt. Talán megijedt a kitörésemtől, és kiment míg elméláztam? Megkönnyebbülten az ajtónak akartam támaszkodni, de Cast izmos testének ütköztem.
Ettől szinte elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. Bármit is akartam, már nem számított, csak a srác kemény szorítása létezett a csípőmön, titokzatos kisugárzása és ellenállhatatlan testi vonzereje.
  - Miért ostobaság ez, tündérke? - suttogta Castiel fátyolos hangon.
Megfordultam a sötétben, és mint akit hipnotizáltak a karjai után tapogatóztam, mikor megtaláltam, a tenyerem végig csúsztattam a vállain.
Átkozott testi vágy! - dohogtam magamban. - Nem tudok semmit sem tenni ellene.
Lábujjhegyre álltam és átöleltem a fiú nyakát. Előbb szelíden, óvatosan csókoltam meg, aztán olyan szenvedéllyel, amelyben minden elfojtott vágyam benne volt. Hagytam felszínre törni a bennem lobogó tüzet. Castiel teste megmerevedett. Egy pillanatra erősen megszorította a derekamat, aztán hirtelen eltolt magától és elfordította a fejét.
  - Nem, Vivienim! - nyögte Cast. - Nem szabad ezt csinálnod! Tegnap szakítottál velem, nem emlékszel?
  - Csak egy utolsó csókot! - simultam hozzá, és Castiel végre feladta az ellenállást.
Hosszú vörös hajába túrtam, és még szorosabban tapadtam hozzá. Megmarkolta a csípőmet és ajka, mely eddig csak eltűrte a csókom, most mohón tapadt az enyémre. Előbb még elutasító testét most forróság járta át. Nagy sóhajjal adtam át magam a heves érzéseknek, és szerettem volna itt ebben a pillanatban belehalni ebbe a csókba. Odaadóan fogadtam a heves csókokat, és minden józanságom elhagyott, mint mindig, amikor Castiel ölelt. Szemem sarkában megjelent néhány könnycsepp, ami az érzéseimet szimbolizálta.
  - Olyan vagy, mint a kábítószer! Egyre többet és többet akarok belőled! - sóhajtott a fiú.
  - De most utoljára... - ragaszkodtam az elhatározásomhoz, bár igen gyengén.
Castiel erre durván ellökött magától.
  - Szemét kis dög vagy! Nem akarsz tőlem semmit, mégis megcsókoltál!
  - Búcsú csók volt, Castiel... Azt akartam, hogy ezt a csókot sose felejtsd el! Én még... sosem csókoltam meg így senkit, mint az előbb téged! - vallottam be halkan és rekedten.
  - Mert senki sem ébreszt benned akkora szenvedélyt, mint én! Ez így van - és így is lesz mindig!
Ezzel nem vitatkozhattam, mert nagyon igaza volt.
  - Talán. - nyögtem bizonytalanul. Hangomból kiérződött a mérhetetlen szomorúság. - Soha többé nem bújok az ágyadba! Végeztünk! Soha többet ne gyere a közelembe, és soha többet ne csókolj meg! Köztünk semmi sem lehet! - ahogy kimondtam, máris a sírás fojtogatott.
  - Miért, Vivi, miért? - kérdezte csalódottan Cast.
  - Mert rájöttem, hogy Deborah az életénél is jobban szeret téged! Nincs jogom elvenni tőle! Menj vissza hozzá, és élj vele át olyan csodás pillanatokat, mint velem. Nekünk csak ennyi járt!
  - Az nem fog menni, cicám, mert ő nem te vagy... Már nem szeretem őt!
  - De szeretned kell! - vágtam rá, pedig a szívem szakadt meg. Miért most jött erre rá? Miért? - Ő nagyon ragaszkodik hozzád. Kérlek, ne hagyd el, mert megöli magát! Beszéltem vele, tényleg megtenné. Kezd elölről az életed vele!
  - Nem és nem! Én veled akarok új életed kezdeni! - makacskodott Castiel és éreztem, hogy komolyan beszél. Egy héttel ezelőtt ettől a mennyországba éreztem volna magam, de most pokoli lelkiismeret-furdalásom volt.

  - Szó sem lehet róla! Nem leszek a tiéd! - makacskodtam én is.
  - Tévedsz, angyalom, már az enyém vagy!
  - Nem, Castiel! Ha tényleg ennyire sokat jelentek neked, akkor fogadd el az akaratom, és engedj el! Tedd boldoggá Debby-t! Csak ezt akarom!
  - Debby-t? - kérdezte hitetlenkedve a vörös ördög. - Nem érted, hogy ha vele vagyok, akkor is csak rád gondolok? Nem tudok vele kétszínű lenni tovább...
  - Ha eddig az voltál, szerintem ezután is menni fog! - válaszoltam keményen. Most nem szabad elgyengülnöm, mert akkor végem! - Nem látod, hogy mennyire szenvedek a gondolattól, hogy miattam készül öngyilkosságra? Tegnap rettenetesen sírt, mert egy ide járó barátnője beköpte neki, hogy látott minket csókolózni a folyosón!
  - Ó, egek! - döbbent le Cast. - Tudja, hogy mi ketten...
  - Azt nem, hogy velem. - közöltem nagyot nyelve. - De ez még nem minden! Felment nálatok, és anyukád neki adta oda a nálatok felejtett felsőm, így már száz százalékra tudja, hogy csalod.
  - Úristen! Micsoda sokk lehetett neki! - rendült meg a fiú.
  - Ha el akarjuk kerülni a katasztrófát, akkor nem folytatjuk tovább ezt az őrült viszonyt. Legyünk csak barátok és légy boldog Debbel, én meg keresek magamnak egy kevésbé zűrös pasit!
  - Biztos, hogy ez jó lesz nekünk?
  - Egyáltalán nem biztos. - vontam vállat közömbösen. - De ez a leghelyesebb.
  - Egy frászt helyes! - kiáltott Cast kiakadva. - Ketten szenvedjünk, hogy Deborahnak jó legyen? Én ebbe nem megyek bele!
A fiú, mint akit kergetnek kirohant a tárolóból.
Utána szaladtam, és elkaptam a karját.
  - Ne csinálj őrültséget! Ne szakíts vele! Ne miattam...
  - Figyelj, ez az én dolgom! - fordult szembe velem Cast hideg tekintettel, dühösen. - Elbeszélgetek vele, és majd meglátjuk, mi lesz a vége.
Megszólalt a csengő, és nagyon megijedtem a hangos berregéstől.
Castiel meg csak minden további nélkül otthagyott.
Nem is érdekelt, ki látja a vitánkat, és mit gondolnak.
A kémia meg a két angol óra pokoli lassan telt.
Földrajz órán, hogy meg ne öljön az unalom, és ne gubózzak be, SMS-t kezdtem írni a telefonos hercegemnek. "Ezer bocsika a reggeli durvaságomért, de bal lábbal keltem és gondjaim vannak. Haragszol? 🤔 "
Majdnem felvisítottam örömömben, amikor megjött a válasz.
Kimmel együtt izgatottan olvastuk az üzenetet.
 "Azt hiszed lehet rád haragudni? Bárcsak melletted lehetnék, hogy öleljelek!"
Kuncogva néztünk össze Kimmel.
  - Eszméletlen a pasi! - mosolygott a fehér nadrágos és kék pulcsis barátnőm.
  - Az ám, de most kap egy kis leckét!
 "Édes vagy, de akárkit nem engedek a közelembe! Egyébként mit csinál most álmaim hercege?"
Míg az újabb üzit vártuk, Kim megszólalt.
  - Így hamar lemeríted az egyenleged.
  - Még van rajta bőven pénz, ha meg lenullázom, kunyerálok anyutól vagy Tony-tól feltöltőkártyára.
És megjött az SMS.
 "A suliban ülök akárcsak te! És mivel untat a tanár rólad álmodozom."
Majdnem kiestem a padból. Mi van, ha itt van a teremben? - körbe néztem, de legalább a fél osztály telót nyomkodott a pad alatt.
  - Totál nem tudom, ki lehet ez! - néztem kétségbeesve Kimre.
  - Majd kiderül! Ne izgulj! - biztatott Kim. - Egy titkos imádó... Nagyon izgi!
"Álmodj rózsaszínt! Sajnos, én nem rólad álmodom, mert nem tudom, ki vagy és hogy nézel ki!" - írtam vissza rögtön. Öt hosszú perc után jött meg a válasz.
 "A külső mellékes! Ellenállhatatlan mosolyom és stílusom van! És szólíts úgy, ahogy akarsz!"
  - Hűha! - nevettem halkan.
  - Írj már neki valami szépet!
Nem kellet kétszer mondani, azonnal választ pötyögtem.
"Lehet, hogy pont az esetem vagy! Te lennél a kedvencem, ha elárulnád a neved!"
A válasz nem sokáig késlekedett.
 "Mivel ma jó napom van és szépen kértél elárulok két betűt: TL! Ezzel sokat segítettem, ugye? 😁"

T.L.??? De hát erre rengeteg variáció létezik! Lehet Tim, Terry, Tom, Tyler, vagy akárki, az L meg biztos a vezetékneve! A manóba ezzel a pasival! - idegeskedtem.
  - Előbb-utóbb lebukik majd! - jegyezte meg Kim, pedig nem is szólaltam meg, de ráérzett a gondolataimra. Nemsokára kicsengettek, és átvonultunk állami ismeretek órára. Pont a kilences teremhez mentünk, amit tegnap óta utáltam, hisz itt smároltam Casttal, amikor meglátott Deb ismerőse minket.
Az óra utolsó öt percében a mögöttem ülő Viola megkopogtatta a vállam. Mikor kérdőn hátra fordultam felé, egy cetlit nyomott a kezembe.
  - Kitől jött? - suttogtam.
  - Honnan tudjam? Valaki hátulról dobta erre, és a te neved van rajta! - közölte Viola kicsit haragosan.
Most nem akartam vele foglalkozni. Visszafordultam és széttekertem a papírt.
"Haza ne menj nélkülem! Valamiről még beszélnünk kell!!! C."
Már jól ismertem Castiel írását. De vajon, mit akarhat? Már a gondolattól is bepánikoztam.
Óra után a kapuban még elbúcsúztam a haveroktól, csak Kennek tűnt fel, hogy várok valakit.
  - Ki után leselkedsz? Vársz valakit?
  - Én... igen. - vallottam be elpirulva. - Castielt. A bátyám üzent neki ezt-azt, és vissza kell adnom neki egy CD-t.
Jóságos ég! Ez a hazudozás lassan már szokásommá válik!
  - Akkor szia! - és alighogy a barátaim elmentek, jött is Castiel.
  - Kösz, hogy megvártál! - mondta, és együtt indultunk el hazafelé.
  - Ez csak természetes. Kértél, hogy maradjak. De elég az udvariaskodásból! Bökd ki, mit akarsz még! - feszülten lépkedtünk egymás mellett.
  - Csak közölni akartam veled, hogy mindent el fogok mondani Debnek! - de mikor haragosan néztem rá, helyesbített. - Jó, kivéve azt, hogy te voltál az a gyönyörű angyal, aki elvette az eszem. Őszinte leszek vele. Bevallom minden bűnöm, még akkor is, ha nem bocsát meg! Talán nem nézi el, hogy megint félreléptem, és akkor szabad az út nekünk! Nem bánom, ha elküld a fenébe!
  - Engem nem érdekel, hogy intézed, csak hagyj ki a történetből! De tudom, hogy ezt is elnézi neked, mert borzasztóan szeret! - mondtam szomorúan, de hirtelen valami más jutott eszembe. - Ja... és köszönöm a csomagot. Nem kellett volna ennyit költened rám! Minek vetted meg azokat a ruhákat, amiket a múltkor felpróbáltam?
  - Nem csak miattad tettem. Nekem öröm, ha azokban a szép cuccokban látlak! Remélem, nem fogod elégetni őket!
  - Bevallom, megfordult a fejemben, de nem, nem fogom. - akaratlanul is mosolyogtam. - Mind egy-egy emlék az együtt töltött időkről.
  - Akkor jó, mert megbántanál, ha nem viselnéd őket!
  - De hordom! - mutattam a fekete fényes nadrágomra.
  - Helyes. - mondta Cast. - Miért ilyen bonyolult az életünk? Miért nem lehetünk együtt boldogok, mint bárki más?
  - Mert nem vagyunk olyanok, mint "mások"! Mi nem vagyunk egymáshoz valók. - sóhajtottam szomorúan. Nem mertem ránézni.
  - Ó, dehogynem! Erről meggyőződtem az együtt töltött szép napok alatt.
  - Kérlek, Castiel, ne firtasd ezt! Most már úgyis mindegy! Már így is nagyon nehéz elválni tőled! - vallottam be a sírás határán. - Inkább hagyjuk ezt! ... Mikor beszélsz Deborahval?
  - Szombaton. Majd felhívlak, és elmondom, hogy alakult a dolog.
  - Oké. - egyeztem bele, amikor megálltam a kapumban. - Akkor jó hétvégét!
  - Nem lesz az, nélküled, de azért köszi! Sokat fogok rád gondolni. - mondta Castiel, és a pillantása úgy perzselt, hogy tudtam, igazat mond.
  - Na, de Castiel...
  - Ez az igazság! - nevetett rám, de a mosolya mögött ott volt a fedhetetlent szomorúság. Intett még, aztán elment. Sokáig néztem utána, és úgy éreztem, a szívemet is magával vitte.

Összetört álmok

Lassan becammogtam a házba. Anyukám a nappaliban toporgott. Köszönés helyett azonnal beszélni kezdett.
  - Jaj, kicsim, de jó, hogy jössz! Fasírtot sütök, nem tudom itt hagyni! El kéne szaladnod a boltba almáért a pitébe, meg krumpliért!
  - Most? - kérdeztem, miközben az ajtó mögötti sarokba dobtam a táskám. - Nemsokára jön Nathaniel matekozni!
  - Hánykor jön a fiú?
  - Három körül!
  - Addig megjárod a zöldségest! - parancsolta anyám. Nem akartam cserben hagyni, így kénytelen-kelletlen beleegyeztem.
A konyhában felvettem egy nagyobb szatyrot és a pénztárcát, aztán visszavettem a kabátom.
  - Megyek, de ha Nath esetleg hamarabb jön, ne hagyd elmenni! - mondtam anyunak már az előtérből visszakiabálva. - Ültesd le és kényszerítsd, hogy várjon meg!
Meg sem vártam a választ, elhagytam a házat.
A Diákpark mellett volt egy sarki zöldséges, oda vettem az irányt.
Hamar beszereztem a vacsi alapanyagait, aztán hogy lerövidítsem az utat, keresztül vágtam a Diákparkon. Télhez híven viszonylag üres volt a park. Csak itt-ott lézengett néhány unatkozó fiatal.
Nem volt hideg, a hó sem esett, biztos ezt használték ki.
Körül sem nézve cipeltem a nehéz táskát, a csizmám kopogott a macskaköves járdán.
A hirdetőoszlop mellett elhaladva észrevettem, hogy egy barna, hosszú hajú, fekete kabátos lány támaszkodik és keservesen sír. El akartam menni mellette, de akkor a nevem suttogta.
  - Vivi...
Ijedten fordultam a lány felé. Ki a....
  - Deborah! - ismertem fel, amikor közelebb mentem hozzá. - Te itt? És miért sírsz?
  - Ó, Vivien... - Deborah nem tudott beszélni és szeméből patakzottak a könnyek.
Azt sem tudtam, mit csináljak, és mit mondhatnák neki, pedig nagyon szerettem volna tudni, miért sír.
Valami biztos történt, ha így kibukott. Megint előjött a rossz előérzetem.
Gyorsan a közeli padra tettem a szatyrom, aztán Debby-t is odavezettem és leültettem.
  - Mi történt? - kérdeztem félszegen. Éreztem, hogy amit mondani fog, az ki fog hatni az én életemre is. Előre rettegtem.
  - Szörnyűség! - nyöszörgött Deb lehajtott fejjel.
Nagyon - de NAGYON rosszat sejtettem. Tudtam, hogy ami most jön, az nekem is rossz lesz.
  - Úristen, Deborah, mi van veled? Valami iszonyú dolog történhetett, ha így kiborultál.
Kétségbe voltam esve. Mondd már! - ráztam volna fel legszívesebben.
  - Ma úgy volt, hogy Castielnél töltöm a napot, ezért vagyok még a városban. Erre dél körül felhívott, hogy lemondja a közös programot. - A lány szaggatottan beszélt, remegő hangon. - Persze nem mondott megfelelő indokot, csak közölte, hogy nem akar velem lenni!
Kínosan éreztem magam, hisz a szerelme velem akart együtt lenni ma is!
  - Teljesen elhanyagol mostanában! - panaszkodott Deb nyafogva. - De már tudom, miért! Van egy másik cseléd az életében! Ez biztos!
  - Ó! - csak ennyit tudtam mondani, és majdnem leharaptam a nyelvem.
Gyorsan megpróbáltam a lelkére beszélni.
  - Nem, szerintem szó sincs ilyesmiről! Biztos, csak képzelődsz!
  - Nem, Vivi, nem hallucinálok! Hatodik óra után felhívott egy másodikos barátnőm, aki a sulitokba jár. Nicky diadalmasan közölte, hogy látta az én Castielem egy kis szukával csókolózni egy sarokban!
  - Ó, jaj! - egyszerre voltam meglepett és szomorú. Hát csak lebuktunk! Tudtam, hogy ez be fog következni, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. - Biztos ez? Nem lehet, hogy a csaj tévedett és nem Castielt látta?
  - Biztos! Szerinted, hány vörös, loboncos rocker szaladgál a Sweet Amorisban? Tuti, hogy Cast cuppantgatott egy hülye kis tyúkkal!
  - Ez rémes! - kiáltottam fel és nem csak Debnek, magamnak is mondtam. - Hogy történhetett ez meg?
  - És az a szemét azt hazudta nekem, hogy már rég befejezte a viszonyát, azzal a kurvával! Azt mondta, csak én kellek neki... és tessék, ennyit ért a szava! Hazug disznó...
  - Lehet, hogy ez csak egy félreértés. - mást nem tudtam mondani. Legszívesebben én is sírva fakadtam volna.
  - Nem... Még nem tudsz mindent! Nicky hívása után elhatároztam, hogy azért is felmegyek Castielhez, hogy kérdőre vonjam. - Deborah megint pityeregni kezdett. - Persze nem volt otthon! Az anyukája beengedett és leültetett, hogy várjam meg a fiát. Nagyon kedves volt, tejeskávét ittunk, és azt hajtogatta, hogy mennyire örül, hogy Castielnek ilyen szép és értelmes barátnője van. Aztán témát váltott, és azt mondta, kimosta a kanapé alatt maradt felsőmet. Hozott nekem egy piros kis felsőt, és a kezembe nyomta, hogy visszaadja nekem.
Már tudtam, mit akar mondani. Hisz az az eltűnt toppom lehetett. Biztos kiesett a táskámból, amikor megérkezésemkor lelöktem a kanapé mellé.
  - És? - kérdeztem, csakhogy ne legyen gyanús neki a hallgatásom.
A torkomban fájdalmas gombóc keletkezett. Rettentően ideges voltam, és a hűvös ellenére izzadt a tenyerem. Pocsékul éreztem magam.
  - Persze az a gönc nem az enyém volt! Szó nélkül, sírva elrohantam, így kötöttem ki itt. Kiborultam! Most már száz százalék, hogy Castiel megcsal, és a szemembe hazudik! Felhord magához valami közönséges cafkát! Miért nem vagyok elég jó neki?
Mit is mondhattam volna erre ÉN? Ha valaki, akkor pont én, nem tudom megvigasztalni Deboraht, hisz én tettem ezt vele! Ha most elmondanám, hogy én vagyok az a "cafka", akkor csak tetőzném a bánatát. Az csak olaj lenne a tűzre... Úgy döntöttem, inkább hallgatok. Vigasztalóan Deb vállára tettem a kezem.
  - Sajnálom!
Nem is hinnéd, hogy mennyire. - gondoltam könnybe lábadt szemmel.
  - Ó, Vivi, ha Castiel elhagy emiatt a másik nő miatt, esküszöm, hogy öngyilkos leszek! Véget vetek az életemnek, mert nélküle nem akarok élni!
  - Ne csinálj butaságot, Deborah! - kértem rémülten. Még a gondolattól is kirázott a hideg. Ha tényleg megteszi, az én lelkemen fog száradni! Istenem! Hogy kerülhettem ekkora katyvaszba? - Castiel nem érdemli meg, hogy eldobd miatta az élted! Egy hazug vadbarom...
  - Te ezt nem értheted! Te nem szereted őt. - siránkozott szívszaggatóan a barna lány.
Ó, dehogynem! - gondoltam sajgó szívvel. - Jobban szeretem, mint eddig bárkit, és te pont ezért sírsz. Én okoztam a szenvedést neked!
  - Szedd össze magad, Deb! Nem gondoltam, hogy ilyen pityergőgép vagy! Beszéld meg a dolgot Castiellel. Ha tényleg szeret, úgyis melletted fog kikötni. - mondtam nehézkesen. - Meglásd, Cast téged fog választani, nem azt a másik bigét! - biztattam, és már pontosan tudtam, mit kell tennem. Lezárom a Castieles ügyem - méghozzá véglegesen!!!
  - Miért gondolod, hogy ez így lesz? - kérdezte Deborah, miután kifújta az orrát.
  - Mert szeret téged. - mondtam ki vérző szívvel. Úgy éreztem, épp darabokra hullok.
  - Ha szeretne, nem csalna meg!
  - Szeret, de hát ő is fiúból van. Kísértésbe esett, előfordul az ilyesmi. - próbáltam Debby lelkére beszélni, de még én sem hittem el, amit mondtam.
  - Oké, megbeszélem vele. Jobb, ha meghallgatom a sztorit az ő verziójáról. Köszönöm neked, Vivien, hogy megpróbálsz lelket önteni belém! Nem is gondoltam, hogy ennyire kedves vagy. Most már jobban vagyok, elsétálok a buszmegállóba. Otthon átgondolok még egyszer mindent, és majd tiszta fejjel eldöntöm, mit tegyek. - mondta Deborah, amikor felszáradtak a könnyei. - De ha Castiel tényleg elhagy egy ribi miatt, akkor beszedek egy csomó bogyót!
  - Csak azt, ne, Deb, azt ne! Nem éri meg miatta eldobni az életed! Egy pasi sem, ez a hűtlen szemétláda meg még úgyse.
Deborah felállt és a lócán heverő táskámra pillantott.
  - Vásárolni voltál?
  - Igen, anyu engem zavart el a zöldségeshez a vacsi hozzávalóiért.
  - Júj, akkor már biztos otthon kellene lenned... én meg feltartalak. Menj csak nyugodtan, ne aggódj, nem ugrok kocsi alá... ma még nem. - mosolygott Deborah fanyarul.
Valahogy nem nyugtatott meg ezzel a mondattal. Mardosott a lelkiismeretem.
  - Biztos, hogy elleszel?
  - Igen, ne aggódj! Még egyszer kösz a segítséget. Igazán jó, hogy a barátnőm vagy!
Ettől a kijelentéstől megint kellemetlenül éreztem magam. Utáltam kétszínű lenni. Még hogy "barátnő"!
Tíz perccel később már túl voltam a búcsúzkodáson, és a súlyos táskákkal baktattam hazafelé. Sírni tudtam volna bánatomban. Valójában eddig sosem gondoltam bele igazán, mit is érezhet Deborah. Borzasztó lehet most neki. Totál padlón van és miattam! Mert ÉN nem tudtam nemet mondani a pasijának! Deb azért szenved, mert a barátjával hentergek! Undorító vagy, Vivien Marsall! Véget kell vetned a kettős életednek! Castiel miatt ne szenvedjen egy lány se tovább. Se Debby, se te! Nem éri meg!
Hirtelen eszembe jutott, hogy azóta már biztos Nathaniel is vár, ezért felgyorsítottam a lépteimet.
Mire hazaértem, a fiú tényleg várt, a nappaliban beszélgetett anyukámmal.
Gyorsan odaadtam a táskát anyunak, elnézést kértem a késésért, és röviden azzal magyaráztam, hogy a parkban összefutottam egy barátnőmmel.
Aztán háttérbe szorítottam a gondjaim, felmentem az emeletre Nathaniellel a szobámba tanulni.
Leültünk az íróasztalomhoz, és a szőke srác szinte azonnal magyarázni kezdett. De képtelen voltam odafigyelni, szinte nem is hallottam mit mond, csak a gondolataimba merülve bambultam magam elé.
Szemem megakadt a mobilomon. Vajon írt a titkos hódolóm? Talán ő dobna a hangulatomon.
  - Vivien, figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezte Nath kicsit duzzogva.
  - Ó.… izé... ne haragudj! Bocs, de most nem tudok a matekra koncentrálni. - vallottam be szomorúan. - Nagyon sajnálom, hogy feleslegesen tetted meg az utat... de képtelen vagyok ma tanulni! Sok minden történt, és nem tiszta a fejem.
  - Nem jöttem feleslegesen. Láttalak, nekem már az is elég! Viszont az nem tetszik, hogy ennyire le vagy hangolódva.
  - Jaj, Nath, szörnyűségek történtek. - nyögtem könnybe lábadt szemmel. - Egy hülye liba vagyok!
  - De miért? - láttam a szőke fiún, hogy szeretne, de nem tud megérteni. - Olyan zavaros, amit mondasz.
  - Az egyik barátnőm pasijával kavartam! - vallottam be röviden, de fájdalmasan. - Ma összefutottam vele. Már tudja, hogy a szerelme megcsalta, csak azt nem, hogy velem. - meséltem, és már nem tudtam visszafojtani a könnyeimet.
Nathaniel vigasztalóan magához vont és átölelt.
Jól esett a törődés és az együttérzés. Hálásan simultam a mellkasára, a vállára hajtottam a fejem.
  - Micsoda galibába keveredtél, te lány! Ki a csaj, osztálytársunk?
  - Nem! - vágtam rá hevesen. - Csak egy általános iskolás barátnőm... nem ismered. A pasija jár a mi giminkbe.
  - Igen? Én a DÖK miatt mindenkit ismerek. Hány éves a fiú?
  - Tizen... nyolc. - hazudtam akadozó hangon. Némileg megnyugodtam Nath karjaiban, de most meg az bántott, hogy őt is becsapom.
  - Szegénykém... - próbált vigasztalni esetlenül Nathaniel. - Most még szenvedsz, mert friss az élmény, de később jobb lesz!
  - Olyan hülye vagyok!
  - Sss! - ringatott Nathaniel. - Nem vagy az! Te egy kedves, érzékeny lány vagy, aki néha hoz buta döntéseket, de hülyének nem neveznélek.
Sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Olyan esetlenül, mégis kedvesen vigasztalt, hogy szinte zabálni való volt. Felemeltem a fejem a válláról, és letöröltem a könnyeim.
  - Nem is tudom, mi lenne velem nélküled!
  - Valószínűleg sírógörcsöt kapnál. - viccelt.
Az asztalon álló digitális órára pillantottam. Már fél öt! Hamarosan hívni fog Castiel!
  - Te olyan rendes vagy! - néztem a borostyán szempárba hálásan, és kedvesen megérintettem az arcát. Láttam, hogy ettől az apró érintéstől is elakad a lélegzete. Hopp! Ennyire nagy hatással lennék rá?
  - De nem mindenkivel.
Ekkor pityegett a telefonom. SMS-em érkezett. Azonnal utána nyúltam.
 "Hol bujkálsz, hercegnőm? Már 3 üzit is írtam! Árva vagyok nélküled 🥺"
Önkéntelenül is mosolyogtam magam elé.
  - Ki írt? - faggatott Nath.
  - Egy hapsi, de nem tudom a nevét, csak egy ideje irkál nekem.
  - Furcsa... Miért nem hívod fel, és kérdezed meg, ki az?
  - Már próbáltam, de sose veszi fel, ha hívom. Rejtőzködik előlem! - magyaráztam.
  - Ha már tudod a számát, nem nehéz kinyomozni, ki az.
  - Jelenleg, kisebb gondom is nagyobb, mint ez az idegen elmebeteg. Talán, ha megoldódtak a gondjaim, akkor majd ráállok az ügyre.
  - Na... ideje mennem! Nyugodtan hívj fel, ha bármi gond van! - Nathaniel a füzetem sarkára írta az otthoni számát, aztán felállt.
  - Rendben Nathi! Jó a tudat, hogy bármikor számíthatok rád!
Lekísértem a fiút, aztán csatlakoztam anyuhoz a konyhába. Meghámoztam az almákat a pitébe. Alighogy végeztem, csörgött is a nappaliban a telefon.
  - Megyek felveszem, úgyis engem keresnek! - közöltem anyuval.
  - Miért nem a mobilodon hív az illető?
  - Ezt kérdezd meg tőle!
Hamar megmostam a kezem, aztán torkomban dobogó szívvel a készülékhez mentem.
 Szerencsém volt, hogy a bátyám még melózott, Lucas meg karate órán volt, így nem volt fültanúja a beszélgetésemnek.
  - Igen, tessék? - szóltam a telefonba idegesen.
  - Puszi, drágám, itt Castiel! Olyan jó hallani a hangod, de még jobb volna érezni, hogy mellettem vagy! - hallottam Cast jókedvű hangját.
  - Hát ez a kívánságod nem fog teljesülni!
  - Miért vagy ilyen hűvös, tündérkém? - kérdezte Castiel értetlenül, de behízelgő hangon.
  - Mert végeztem veled! Nincs értelme folytatni a kapcsolatunkat! Szeresd Deboraht és kérlek, menj vissza hozzá! Ti szép pár vagytok, nem kellek közétek! Deb nagyon érzékeny, imád és mindent megtenne érted! Légy vele boldog, és felejts el egyszer és mindenkorra!
  - De... Vivieni! Miért mondod ezt most? Szakítani akarok Debbyvel, hogy végre együtt legyünk, igazából!
Ahogy meghallottam ezt a mondatot, rögtön a sírás fojtogatott. Kimondta azt, amit már hónapokkal ezelőtt kellett volna. Csendben nyeltem a könnyeimet. Most akar csak velem lenni, amikor már késő? Istenem, miért ilyen kegyetlen a sors? Szeretem... mindennél jobban szeretem, de megígértem Debnek, hogy visszakapja a szerelmét. Most már minden mindegy... Késő, Castiel! KÉSŐ!!!
  - Ne, ne tedd meg!  - kértem remegő hangon. - Nem hagyhatod el! És ne miattam! Ti összetartoztok... én csak egy kis kaland voltam neked, és mivel most véget vetek neki, nem szakíthatsz vele! - csak mondtam és mondtam, miközben úgy éreztem, a szívem apró kis tűkkel szurkálja a fájdalom. A könnycseppek már az államon csorogtak. - Vissza kell menned hozzá, megértetted?
  - De miért, Vivien, miért? - hallottam a hangján, hogy ő is zaklatott, és nem érti, miért döntöttem így. Jobb is volt így telefonon beszélni vele, mert személyesen csak nehezebb lett volna, hisz nem tudtam volna eltitkolni előle a valódi érzelmeimet.
  - Legyen annyi a magyarázat, hogy ma összetalálkoztam a kedveseddel! - közöltem szárazon. - A másik dolog meg az, hogy már nem kelessz nekem!
Zokogva tettem le a telefont. A legutolsó hazugságot volt a legnehezebb kimondani. Felmásztam a létrán, a szobámba mentem. Az ágyra vetettem magam és szabad utat engedtem a könnyeimnek, a fájdalmamnak. Keservesen sírni kezdtem. Tudom, nem sok értelme volt, de muszáj meggyászolnom ezt a szerencsétlen kapcsolatot. Hisz akkor akart velem lenni, amikor már lemondtam róla. Nincs igazság a földön! Mindennek ez az átkozott szerelem az oka!
Egy jó óra múlva tértem magamhoz, valószínűleg álomba sírtam magam, mert legyőzött a fájdalom.
Erősen pislogtam. A szobámban feküdtem az ágyamon ruhástól. Megpillantottam a mellettem heverő mobilom. Eszembe jutott az SMS- bajnokom. Talán ő fel tud vidítani. Gyorsan rámentem az olvasatlan üzenetekre.
 "Rád vár egy Kedves - válaszolj légy oly kedves😁 "
 "Csip-csip! Hol van, aki csíp? Elvesztél szépségem? Hiányzol😓 "
A harmadik már inkább szívhez szóló volt.
"Minden vágyam együtt lenni veled, csókolni a szád, nézni a szemed! Rábukkantam egy igazi kincsre - s ez a KINCS te vagy, tündérkém!"
 Milyen kedves tud lenni! Ideje válaszolnom neki.
"Szia, Rómeó! Ezer bocsika, hogy ilyen későn írok, de nem voltam telefonközelben. Szívhez szólóak az üzeneteid! 😍 "
Vártam öt- tíz, aztán tizenöt percet, de a srác nem válaszolt, talán megsértődött.
Halk kopogtatásra riadtam fel. Anyu lépett be a szobámba egy óriási csomaggal.
  - Ez még akkor jött neked, mikor a boltba voltál, csak elfelejtkeztem róla. Egy küldönc hozta, de nem mondta, kitől van. A tetején lévő borítékot nem bontottam fel. - anya izgatottan körbejárta az ágyamra tett hatalmas csomagot. - Nem akarod kinyitni?
  - Nem, mert sejtem ki küldte! - néztem ellenségesen a dobozra.
  - Te tudod. - mondta az anyák gyöngye, és csak kiment, nem is faggatott.
Fel s alá járkáltam a szőnyeg közepén. Ki is akartam nyitni, meg nem is. Annyira éreztem, hogy a rejtélyes doboz Castieltől jött... Legalább a levelet meg kéne néznem!
Remegő kézzel nyúltam a borítékért, de alig tudtam kinyitni.
"Viviennek köszönettel azokért a különleges együtt töltött napokért."
Már túl jól ismertem Castiel jellegzetes írását.
Jaj, Castiel, te azért vagy, hogy megnehezítsd az életem!
Nem tudtam levenni a szemem a titokzatos csomagról. Mi lehet benne? Biztos nem bomba... Nem fog robbanni. Meggyőztem magam, hogy muszáj kinyitnom.
A fiókomból elővettem egy ollót és elvágtam a ragasztószalagot. Mikor megismertem a doboz tartalmát, nem akartam elhinni, amit látok. Ott lapult az összes ruha, amit a minap felpróbáltam a butikban és tetszett a srácnak. Most mit csináljak ezzel a sok drága gönccel? Ha visszaviszem neki, abból csak veszekedés lesz, és még korai is lett volna találkozni vele. Most még nem volt hozzá energiám. Nincs más választásom, el kell fogadnom az ajándékot. Sóhajtozva pakoltam a szekrényembe a szebbnél szebb darabokat. Legalább még több emlékem lesz tőle...

Titkolózva

Megálltunk a terem végében az ablak előtt, és csak néztük egymást. Egyikünk se tudott, mit mondani.
A hosszadalmas hallgatás után, végül Castiel törte meg a csendet.
  - Élveztem a társaságod - nagyon is!
  - Akárcsak én! Nem hittem volna, hogy valaki ilyen hatással lehet rám, mint te! Csodálatos volt ez a két nap veled... és ez az éjszaka! - vallottam be szemlesütve.
Castiel csak mosolygott.
  - Ha tehetném, bezárnálak a házunkba, és nem engednélek ki onnan, hogy csak az enyém légy és senki másé! - megfogta a jobb kezem, a kézfejem simogatta, nem nézett rám, csak a tőle kapott gyűrűimet figyelte. - Nagyon erős ez a vonzerő, ami összeköt minket!
Vonzerő? Részemről nem csak ennyi, hanem ennél sokkal, de sokkal több: az igazi szerelem.
  - Igen, de talán jobb lenne, ha mindketten küzdenénk ellene. - próbáltam ésszerű maradni.
  - Ez ellen nem tehetünk semmit! - ölelt magához szorosan Cast. - Ez legyőzhetetlen... Nem tehetünk ellene semmit, csak el kell fogadni! Bele kell törődni a sorsunkba, mi egymásnak vagyunk rendelve! Tudsz te ellenállni ennek? - gyengéden felemelte a fejem és forró csókot nyomott a számra. Éreztem, hogy a forróság végigfut az ereimben és átjárja az egész testemet.
A következő pillanatban már el is engedett és hátrált egy lépést. Én meg nagyot sóhajtottam.
Castiel csak elégedetten nevetgélt.
  - Ugye, hogy nem? Miért tagadnánk meg magunktól azt, ami ennyire jó?
  - Castiel! Te maga vagy a csábítás ördöge! - szóltam rá megjátszott felháborodással.
  - Még hogy ördög? Akkor, biztos azt gondolod, hogy meg akarok szállni egy olyan gyönyörű angyalt, mint te! - viccelődött Cast. - És ugye az ellentétek vonzzák egymást?! Vivi, voltál már a fiú WC-ben? Ott megmutatnám, mit tud kezdeni egy ördög egy angyallal. Izgi lenne nyilvános helyen. - csillant fel a srác szeme.
  - Jól vagy te ilyenkor, Castiel? A nadrágodba csúszott az agyad? - kérdeztem tettetett felháborodással, de valójában tetszett ez az evődés. - Erre aztán végképp nem tudsz rávenni! Ha ilyesmire készülsz, keress mást!... Nem én leszek az, akivel felfedezed a suli WC érzéki rejtelmeit! Nem igaz, hogy egyfolytában csak azon jár az eszed!
  - A közeledben igen! - vágta rá. - Mert elveszed az eszem! Ha látlak, csak arra tudok gondolni, hogy...
  - Elég! - vágtam a szavába és leintettem, mint egy karmester. - Nem akarom hallani!
  - Miért nem?
  - Mert felizgat a gondolat, azért! - nevettem mikor kétségbeesett arcot vágott.
  - Wow! - vigyorgott Castiel.
  - Szeva, gyerekek! - jött felénk Lysander szokásos szerelésében, hátizsákkal a fél vállán. - Hogy ityeg a fityeg?
Felé fordultam, majd, amikor mellém ért arcon csókoltam a fehér hajú fiút.
  - Nem fityeg, de azért helló!
Lys átölelte a derekam, és lassan visszaterelt Cast mellé. - Látom sínen vagytok.
  - Attól függ ezt, hogy érted. - mosolyogtam.
  - Hát úgy, hogy gondolom hosszú volt az éjszakátok! - nevetett Lysander perverzül.
 Fülig pirultam zavaromban. - Ó, igen... meglehetősen.
Mindhárman ráültünk az ablak alatt lévő radiátorra. A két fiú közzé kerültem.
  - Azt hiszem, ez nem tartozik rád, öregem! - figyelmeztette barátját Castiel kicsit fenyegetve. - A hálószoba titok azért titok, hogy az is maradjon!
  - Ebben igazad van. - bólogatott Lys. - Erről jut eszembe! Képzeld, tegnap találkoztam véletlenül Deborahval.
  - Már tudok róla! Tegnap hívott! - a vörös srác úgy beszélt erről, mintha csak az időjárásról fecsegne, közömbösen és hűvösen. - Csak hát nem a megfelelő pillanatban hívott. Majdnem szétcseszte az esténket.
Idegesen feszengtem a két fiú között. Miért kell ezeknek Debről dumálni???
  - Azt se tudtam, mit mondjak neki, amikor rólad kérdezgetett. - mesélte Lysander nyugisan. Tényleg mintha ott se lettem volna.
  - Vettem észre! Ledöntötted az alibimet! Eddig mindig azzal takarództam, hogy veled lógok, de most jól elszóltad magad!
  - Sajnálom! Nem én szóltam el magam, hanem Rosa! Honnan tudhattam volna, hogy a két csaj kebelbarátnő? Eldicsekedték egymásnak, hogy milyen jó nekik velünk, aztán Rosaly elújságolta, hogy egy hete minden szabad percem vele töltöm. Deborah persze ettől besokallt, hazugnak nevezett téged, aztán elszelelt.
  - Sziasztok! - köszönt oda nekünk a terem ajtajában megálló Kim, Viola és Ken.
  - Á, helló! - ugrottam fel, és kaptam az alkalmon, hogy megszabaduljak a kínos beszélgetéstől.
Szó nélkül otthagytam Castieléket, odasétáltam a kedvenc barátaimhoz. Sorra pusziltam őket.
  - Pasizol? - kérdezte a terep simléderes sapis Kim nevetve, mikor ő került sorra.
  - Dehhhogy! - vágtam rá hevesen, elhúzva a szót. - Csak váltottunk néhány szót a fiúkkal! Baj, hogy jóban vagyok velük?
  - Á, dehhhogy! - utánozta előbbi új szavamat Viola.
  - Vivi, gyere velem a mosdóba, meg kell fésülködnöm, közbe meg dumálhatunk! - Kim már el is rángatott onnan, és maga után húzott a női WC-be.
Kim előhalászott a táskája oldalzsebéből egy kis fésűt, levette a sapiját, majd tupírozni kezdte a haját.
  - Tegnap délután hívtalak, de nem vetted fel!
  - Mert le volt némítva.
Kim nem törődött a közbeszólásommal, folytatta:
  - Ezért az otthoni számotokon is próbálkoztam. Tonyval beszéltem, és valami biosz házi-doliról hadovált, hogy nem vagy otthon, mert Irissel tanulsz. Majdnem rávágtam, hogy ilyesmiről nem tudok... szerencséd, hogy kapcsoltam és rájöttem, hogy turpisság van a dologban! Hol voltál, és mit csináltál?
  - Szóval nem szóltad el magad a bátyám előtt? - kérdeztem idegesen.
  - Nem hát! Rájöttem, hogy rosszban sántikálsz! De ki vele! Hol kódorogtál?
Önkéntelenül is elmosolyodtam, ha a tegnapi napra gondoltam.
  - Castiellel töltöttem a délutánt. Először az uszodában voltunk, aztán kitalálta, hogy aludjak nála.
  - És te persze beleegyeztél? - kérdezte felháborodva Kim.
  - Naná! Fantasztikus este volt! Vacsorát csináltunk, filmet néztünk... az éjszaka meg... hú, az forró volt. - számoltam be az estémről olvadozva. - Cast hol gyengéd, hol szenvedélyes, hol tapintatos szerető. Elmondhatatlanul boldog voltam a karjaiban... Reggel együtt keltünk és zuhanyoztunk.
Kim döbbenten hallgatta az élménybeszámolómat.
  - Megáll az eszem! Nem hittem volna, hogy így meg tudsz változni egy fiú miatt! A régi Vivi nem csinált volna ilyet, olyan pasival, aki foglalt! Szex a konyhába meg a zuhanyzóban...
  - Állj! - szóltam rá. - A zuhanyzóban nem szeretkeztünk, csak becézgettük egymást és felejthetetlen élmény volt! Castielen kívül még senki nem volt ilyen hatással a testemre. A mennyekben érzem magam mellette. Ez igazi szerelem, csak kár, hogy ő nem érzi. - sóhajtottam nagyot a végén.
  - Tisztában vagy azzal, hogy mit teszel? - kérdezte Kim megrökönyödve. - Az már nem számít, hogy van egy barátnője? Régebben azt mondtam, hogy vedd el a csajtól a srácot, de inkább nem kellett volna ebbe belekeveredned! Nem veszed észre, hogy ez a vörös pojáca, csak kihasznál? Belegondoltál már, mit fog érezni Deborah, ha ezt megtudja? Nem zavar, hogy botrány lesz és mindhárman szenvedni fogtok?
  - Ez az én dolgom! - feleltem sértődötten. Rosszul esett, hogy a legjobb barátnőm nem érti meg, mennyire szerelmes vagyok. - Én fogok padlóra kerülni, de ez most nem számít! És míg ez nem következik be, addig élvezem a pillanatnyi boldogságot! És ne dumálj nekem a következményekről, amikor te is, nap mint nap cicázol Arminnal, holott neked is ott van Alex!
  - Az más, én nem csaltam meg Alexet! - vágta rá szemét forgatva Kim.
  - Még nem! De talán majd eljön az idő, amikor nem tudsz ellenállni a vonzalomnak, és belemész egy kalandba Arminnal! Ismerlek, meg fogod tenni!
  - Itt már én nem ismerlek téged! - vitatkozott a fekete hajú lány. - Titkolózol és veszekszel! Régen mindig megértettük egymást... de mióta megismerted Castielt, ki vagy cserélve!
  - Lassan felnövünk, Kim! Az emberek változnak. A szerelem lett a legfontosabb az életemben... arról meg nem tehetek, hogy pont Castielt választotta a szívem.
  - Nem akarok veled veszekedni, Vivi! - sóhajtott Kim, és próbálta visszanyerni az önuralmát. - Sajnálom, ha túl keményen vágtam a fejedhez a véleményem. Csak... szörnyű látni, hogy a legjobb barátnőm ész nélkül őrültségbe veti magát. Ez a szemét alak meg sem érdemel téged! Csak egy eszköz vagy a számára, Vivien! Ejteni fog, ha megun, érzem! Castiel ilyen, és szerintem sosem fog megváltozni! Csak jót akarok neked. - nézett rám könyörgő szemekkel Kim.
  - Tudom, de csak hadd döntsem el én, hogy kivel bújok ágyba! Nem haragszom rád... csak kérlek, ne szólj az életembe! - feltéptem a mosdó ajtót, és kiviharzottam a helyiségből. Elegem volt ebből az értelmetlen beszélgetésből.
A folyosó végébe siettem, ahol már gyülekeztek az osztálytársaink.
Fizika óra után két német következett. Szünetben lent álltam az aula közepén a barátaimmal. Zenét hallgatunk, és kólázgattunk, meg csokiztunk.
  - Nagyon cowboyosan öltöztél ma, Vivike! - nevetett rám a narancslét iszogató Rosa.
  - Dögös! - kacsintott rám Kentin.
  - Bár egy kicsit nagy rád az ing. - jegyezte meg az éles szemű Kim.
Dilis barátnőm szürke zsebes nadrágot viselt, fehér sportos kapucnis pulcsival.
  - Csodálkozol rajta? - súgtam oda neki. - Nem az enyém, hanem a tudod kié...
  - Hú! - mosolygott Kim komiszul. - Ti aztán nem vagytok semmik! Közös ágy, közös zuhany, közös ruha! Minden egyszerre? Tényleg nem ismerek rád, kis anyám! - kuncogott a lány, de ezúttal nem bántóan beszélt, hanem viccelődött. Úgy látszik, jót tett a reggeli beszélgetés.
  - Pszt! Te dilis tyúk! Nehogy meghallja valaki! - szóltam rá rémülten. - Még csak az kéne, hogy kiderüljön a titkom!
Nathaniel és Dajan jött be az udvarról, és csatlakoztak hozzánk.
A szőke srác rögtön mellém somfordált.
  - Na, Vivi, mi lesz a korrepetálással? Akkor ma esedékes?
  - Aha, ha ráérsz, ma délután jó lenne! - mosolyogtam a zöld kabátos srácra.
  - Én ráérek... hacsak neked nincs más programod.
  - Nincs. Otthon leszek. Három körül várlak! - vágtam rá azonnal.
  - Oké, ott leszek. És egyébként, érted az új anyagot?
  - Nem... igazán. - válaszoltam, és nagyot sóhajtottam, amikor megláttam a bejáraton belépő Castielt.
Bár a fiú Lyssel és Dakotával sétált be, szinte csak őt láttam. Legszívesebben elé rohantam volna, hogy boldogan a karjába vessem magam. Alig tudtam erőt venni magamon, hogy visszafogjam magam.
Kim vigyorogva oldalba bökött az ujjával.
  - Na! - förmedtem rá.
Szerencsére, Nathék már Kennel és Rosával beszélgettek, így nem figyeltek ránk.
Kim nevetve belém karolt, és a fülemhez hajolt.
  - Kiesik a szemed! Vigyázz, mert a végén még más is észreveszi, mennyire oda vagy a vörös Casanováért!
  - Ugyan már! - legyintettem. - Nem mutatom ki!
  - Még hogy nem! - nevetett ki a fekete hajú csaj. - Majd felfalod a szemeddel! Odavagy érte, és ezt nem tudod tagadni.
  - Na jó, igen. - sóhajtottam. - Folyton ő és a forró percek járnak a fejemben. Annyira vele akarok lenni megint és mindig!
  - Miről folyik a csevej? - fordult felénk az eddig Nathaniellel trécselő Viola.
  - Ó, csak pletykálgatunk. - füllentettem. Bár Viola is nagyon jó barátnőm, valahogy nem mertem beavatni titkos magánéletembe.
Becsöngettek, így a csapat besorakozott a lépcső elé.
A másodikra kellett felbaktatnunk biológia órára.
Előttem Rosa, Kim, Viola, Ken, Leigh és Nathaniel álltak be a sorba. Épp fel akartam lépni az első fokra, amikor kezek tapadtak a csípőmre, és valaki visszarántott.
  - Lépjünk meg, Vivieni! - hallottam a fülemben Cast hangját, és zavartan összerezzentem, amikor szája a fülkagylómat súrolta.
  - Megláthatnak, te őrült! - szóltam rá élesen. Felnéztem a lépcsőn felfelé tartó tömegre. A csapatom már eléggé fent járt, és fel se tűnt nekik, hogy lemaradtam.
Zavartan néztem a mellettünk ácsorgó Lysanderre. Biztos, hogy tud mindent!
  - Kétlem! Ezek a bambák nem vesznek észre semmit! - monda lekezelően Cast.
Dühösen szembe fordultam vele.
  - Ne légy már ilyen flegma! A barátaim nem bambák! Ha őket bántod, az nekem is fáj!
  - Jól van, na! - Castiel bűnbánó, kiskutya tekintettel nézett, aztán Lysre pillantott. - Nyugodtan felmehetsz, haver! Nekem még van egy kis dolgom Vivikével.
Az sem tetszett, ahogy Lysandernek parancsolgat, meg a hangjából áradó kétértelműség megrémített, ennek ellenére vele maradtam.
Lys csak cöngetett, aztán otthagyott minket.
Mosolyogva néztem fel Castielre.
  - Mi jár a fejedben?
  - Mindjárt megtudod! - A srác megragadta a vállaimat, és elkezdett a sportcsarnok felé vezető folyosón végig tuszkolni. A kilences terem előtt egy másodikos osztály tolongott, de nem törődtünk velük, mert csupa idegenek voltak.
  - Mit akarsz? - kerekedett el a szemem.
*Castiel szinte elmerült a kék szempárban. *
  - Megmutatom! - suttogta a fiú.
Szinte megbabonázva bámultam a sötétszürke szempárba. Valami olyasmit láttam benne, amit hirtelen nem tudtam meghatározni.
Egészen addig, míg le nem hajolt hozzám. Cast a sárga falhoz szorított. Ekkor már rögtön felismertem, mit látok a szemében: a vágyat.
  - Nem...
Castiel azonban nem törődött gyenge tiltakozásommal, magához vont és véget nem érően csókolni kezdett. Határozott, mégis puha ajka mohón és sóvárogva fedezte fel a szám.
Vágyakozva szívtam magamba bőrének mámorító illatát, miközben ő gyengéden simogatni kezdte a hátam.
Csak ne lenne ilyen észbontó, ilyen ellenállhatatlanul finom a csókja. - gondoltam, miközben szorosan hozzá simultam. Sóhajtozva ölelgettem. Kezemnek szabad utat engedve másodpercek alatt benyúltam a kabátja alá, hogy simogatni tudjam. A szívem gyorsabban kezdett dobogni, mikor a pólón keresztül is megéreztem milyen forró a bőre.
  - Jaj, kicsim, az őrületbe kergetsz! - nyögte Castiel akadozó hangon. - Szökjünk haza!
  - Nem! - toltam el magamtól a srácot. - Nem fogok lógni, még a kedvedért sem!
  - Biztos? - kérdezte kacsintva, és megint átölelte a derekam.
  - Száz százalék! Szó sem lehet róla! Kinyírnának otthon, ha igazgatóit kapnék!
  - Na, jó... Nem akarom, hogy zűrbe keveredj miattam. Kivárom a délutánt, amikor teljesen az enyém leszel. Már alig várom, hogy megint összebújjunk. Meghívlak egy biliárd partira nálam!
  - Ezt melyik délutánra tervezed? - kérdeztem meglepetten.
  - Természetesen mára!
  - Sajna, ma nem jó! Nathaniellel tanulok. Már le van beszélve!
  - Na, és? Mondd le! Nem hiszem el, hogy inkább a nyomival gürcölsz a könyv felett, ahelyett, hogy velem töltenéd a délutánt!
  - Értsd meg, nem mondhatom le az órát! Tanulnom kell, ha nem akarom, hogy meghúzzanak!
  - De miért pont Mr. Tökéletessel?
  - Mi bajod vele? Csak tanulni fogunk! Jó haverom, de nem több! Kedvelem őt, de ettől még nem kéne féltékenykedned!
  - Jó, oké, megpróbálom elfogadni! - Cast konokul vigyorgott. - Úgyis tudom, hogy rajtam kívül más pasi nem érdekel!
Önkéntelenül is felnevettem, mert ez olyan beképzelten hangzott.
  - Micsoda önbizalom! Te aztán meg vagy elégedve magaddal, és nagyon biztos vagy a dolgodban!
  - Ti 10. C.-sek vagytok? - kérdezte tőlünk egy ősz hajú tanárnő.
  - Nem! - vágtuk rá egyszerre.
  - Akkor menjetek innen az órátokra! A folyosó nem alkalmas szerelmi légyottokra! - mondta a vékony, ötven körüli igazgatóhelyettes.
  - Elnézést! Megyünk is! - vágta rá Castiel, és már kézen fogva el is húzott onnan. Az idegen osztály vihorászva nézett utánunk. Mi meg a lépcsőhöz rohantunk.
Az első fokokon lépdeltünk, amikor elengedtem a fiú kezét.
  - Nem lenne okos, ha együtt mutatkoznánk, tuti bukta lenne.
  - Igazad van, édes! Menj fel egyedül, néhány perc múlva követlek!
Megint csak nevettem.
  - Olyan izgi így bujkálni!
  - Csak le ne bukjunk...
  - Az nem lenne szerencsés! Na, sietek! - felszaladtam a lépcsőn, Cast meg ott maradt és a telefonját kezdte bűvölni. Szerencsére, az osztály még kint állt a terem előtt, a tanár még nem volt sehol.
Öt perc múlva jött meg Miss Kathleen, mi bevonultunk órára. Épp leültünk, amikor befutott Castiel is és mormolt egy halk "elnézést". Mikor elhaladt mellettem, jelentőségteljes pillantást vetett rám, aztán hátra ment Lys mellé.
  - Észrevettem ám, hogy együtt tüntetek el! - vigyorgott Kim mindent tudóan. - Kicsit sem vagytok feltűnőek! Mi jót csináltatok?
A tanárnő persze órát tartott, de nem figyeltünk rá.
Gondolhattam volna, hogy éles szimatú barátnőm előtt nincs titok. - Csak...
  - Ó, értem. - kuncogott Kim. - Gyakoroltatok a biológia órára... vagy felkészültetek rá... Jó kis tanárod van!
  - Kim, Kim, ne álmodozz! Szállj le a földre! Csak elbújtunk egy-két puszira. Izgalmas ez így, de valójában igazad volt... Nem tudom kiverni a fejemből Deboraht! Mindig eszembe jut, hogy Cast nekem tiltott gyümölcs... Ha vele vagyok nem gondolkodok, de később bánt a lelkiismeret. Feledteti velem, de csak ideig-óráig.
  - Sajnos a szerelem már csak ilyen. Néha túl komplikált.
Kim észrevehette, hogy a témától kezdek búskomor lenni, mert hirtelen elkezdte mutogatni a barátjától kapott új Ericsson mobilját.
  - Deb is a pasijától kapott telcsit. - jegyeztem meg a számat húzgálva.
  - Ne gondolj már folyton rá! - kérte Kim együtt érzően. - Reggel még a pillanatnyi élvezetről papoltál! Mi változott azóta?
  - Igazából semmi, csak rossz előérzetem van.
  - Hú, az nem jó!
A tanárnő a sejtszerkezetekről beszélt egész órán, de nem tudtam ráfigyelni.
Ezután volt még egy uncsi matek és egy álmosító történelem óránk.
Az órák után egyből hazafelé vettem az irányt.
Már átmentem a pékség előtt a zebrán, mikor Castiel utolért.
  - Majd felhívlak délután, oké?
  - Rendben. - válaszoltam egykedvűen.
A fiúnak persze azonnal szemet szúrt a kedvetlenségem.
  - Szomorúnak tűnsz. Mi a baj?
  - Semmi... Nem lehet az embernek mindig jókedve. - mosolyt erőltettem az arcomra, de elég gyengén sikerült.
  - De valami csak bánt. - firtatta Castiel.
  - Mondom, hogy semmi, csak félek valamitől... Úgy érzem, valami történni fog! - lelassítottam kicsit, mert nem akartam túl hamar hazaérni.
  - Ne már! Ez butaság! - vigasztalóan megfogta a kezem. - Rossz kedved van, és rémeket látsz! Ez nem az én Vivienim! Légy derűlátó! Én melletted vagyok!
  - Kedves vagy, de valahogy most nem vagyok rózsás hangulatban.
  - Akkor nem maradt más hátra: be kell vetnem a gondűző módszerem!
  - Miféle módsz... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert az ajka megbénított.
Lágy, kedves, de ugyanakkor égető kis csók volt ez. A rövidke csók után erőtlenül Cast vállára csaptam.
  - Te meghülyültél? Lesmárolsz az utca közepén? És ha meglát valaki?
  - Számít az?
  - Nekem igen! Túl lazán veszed a dolgokat, Castiel!
A srác a fejét csóválta.
  - Erre túl későn jöttél rá, kedvesem! Én mindig ilyen voltam, ilyen vagyok, és ilyen is maradok! Kicsit túl későn ismertél ki, Vivikém!
Dühített az önelégült válasza.
  - Elviselhetetlen vagy, Castiel!
  - De azért kedvelsz egy kicsit, ugye? - kérdezte behízelgő mosollyal az arcán, majd lebiggyesztette az alsó ajkát.
Akaratlanul is felnevettem. Sajnos nem tudtam rá haragudni, és most annyira aranyosan viselkedett.
  - Egy kicsit? Ha csak egy picit kedvelnélek, akkor valószínűleg szóba sem állnék veled!...
  - Ez az én szerencsém! Akkor felhívlak később. - mosolygott elbűvölően Cast.
  - Rendben, de csak öt után!
  - Rendicsek. - A srác arcon puszilt, aztán elment.