Szív kontra ész

 

 - Castiel? - kiáltottam egyszerre döbbenten, megkönnyebbülve, de ugyanakkor felháborodva is.

  - Szia, cica! Merre jártál?

  - Nem tartozik rád! - válaszoltam ellenségesen. Mint mindig, ha haragudtam rá, most is támadásba lendültem. - Megint el akartál gázolni? Nem csak motorral, bicajjal sem tudsz közlekedni? Jobb, ha kocsiba nem is ülsz, mert tömegkatasztrófát okozol!

  - Azt is csak miattad!

Ellenségesen néztem rá, aztán elléptem előle és otthagytam. Gyorsan trappoltam az utcában lefelé.

Castiel persze könnyedén utolért, lassan tekert mellettem.

  - Elviszlek. Pattanj fel a vázra!

  - Inkább nem! Nincs más dolgod, minthogy folyton utánam mászkálj?

  - Jaj, Vivieni, ne hisztizz már! Velem jössz, és kész! - szólt rám követelően Cast.

  - Nekem te ne parancsolgass, Castiel! 

  - Ez nem parancs, kérés volt. - nézett rám ártatlan szemekkel Castiel.

És ennek az igéző tekintetnek nem tudtam ellenállni. Eszembe sem jutott előző fogadalmam, egyszerűen képtelen voltam távol tartani magam tőle. Ha a pokolra kerülök, akkor se tudok neki nemet mondani.

  - Hát... nincs kedvem gyalogolni, és rég bicajoztam... úgyhogy elvihetsz.

  - Na, látod! Minden érv mellettem szól. 

Sajnos a szívem is! - sóhajtottam reménytelenül, és mielőtt meggondoltam volna magam, felültem elé a bicikli vázára. Cast rögtön elindult és a mellkasa a hátamhoz ért. A testemben rögtön elindult a már jól ismert bizsergés. Ekkor jöttem rá, hogy pont ezért egyeztem bele őrült ötletébe, mert vágytam erre az érzésre. Olyan jó volt érezni, hogy ennyire közel van hozzám. 

  - Nem is tudtam, hogy cangád is van. - szólaltam meg, csakhogy eltereljem a saját figyelmemet. 

  - Mint látod van, de csak akkor veszem elő, ha már hideg van motorozni. - halottam a hátam mögül Castiel hangját. - Nem félsz, hogy felborítalak?

  - Azt nem mernéd - nevettem. - mert tudod, hogy utána megfojtanálak.

A srác is nevetett. 

  - Ó, igen... számítanék rá. Néha olyan konok tudsz lenni.

Majd az őrületbe kergetett, mert amikor beszélt, leheletét a tarkómon és a hajamban éreztem. 

  - Én? Hát persze.

  - Amúgy nagyon sietsz haza? - váltott hirtelen témát szívem megdobogtatója. 

  - Nem igazán, de muszáj...

  - Dehogy muszáj! - nevetett megint Cast és lefordult egy mellékutcán. 

  - Ne, Castiel! Ez emberrablás! Azonnal fordulj vissza, és vigyél haza! - kiáltottam kiakadva és dühömben rántottam egyet a kormányon, ami nagy hiba volt, mert a bicikli megbillent alattunk. Szerencsére Castielnek jók voltak a reflexei, mert az utolsó pillanatban letette a lábát, így megóvott minket a felborulástól. 

  - Megőrültél? Majdnem eltaknyoltunk! - kiáltott dühösen a fiú.

Leugrottam a kerékpárról és szembe álltam vele. 

  - Te őrültél meg, mert nem haza akartál vinni!

  - A Flört Caféba akartam menni, gondoltam, jó buli lenne. 

  - Van szád, miért nem kérdeztél meg? - kérdeztem élesen.

  - Mert úgy is nemet mondtál volna!

  - Ebben igazad van. - ismertem be mosolyogva. Nem tudtam már mit mondani, ezért hátat fordítottam, hogy induljak haza. Castiel azonban elkapta a kezem és egy erős rándítással maga felé húzott. Fél lábát a földön tartotta a másikat meg a pedálon. Fájdalmasan nekicsapódtam a bicikli vázának, ő meg veszedelmesen nézett rám. 

  - Addig nem nyugszom, míg meg nem szelídítelek, kis boszorkány!

Teljesen magához húzott, már amennyire ez lehetséges volt a bicaj miatt. Levegő után kapkodtam a döbbenettől, de ő már apró csókokkal halmozta el az arcom. Kinyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de Castiel ajka lecsapott rá, és nyelve erőszakosan feszítette szét a szám. Akaratom ellenére is viszonoztam a csókot és éreztem, hogy az egész testemben ijesztő forróság árad szét. Menthetetlen voltam, mert csak Castiel érintésére reagáltam ilyen hevesen. Alig tudatosult bennem, hogy az egyik kezem a kormányon lévő kezén nyugszik, a másik meg önálló életre kelve megindult felfelé a vállán, majd a tarkóján. A testem hozzásimult és megéreztem mennyire kíván. 

  - Vivien... Vivieni... kellesz nekem! - súgta halkan a fülembe. - Olyan jó érezni téged!

Biztos ezt mondja Deborahnak is! - hasított belém a sötét gondolat, amikor kitisztult a fejem. 

Ösztönösen ellöktem magamtól a biciklit és az feldőlt, a fiúval együtt. 

Castiel felháborodva nézett rám, gyorsan felállt és leállította a bicót a támasztójával.

 Lesöpörte a nadrágjáról a port, aztán villogó szemekkel nekem esett. 

  - Mi ütött beléd hirtelen? 

  - Még kérded? Traktáld a barátnődet efféle hülyeségekkel! Biztos most is vár. - vágtam rá dühösen és elrohantam. Nem tehetjük ezt Deborahval! 

  - Vivien, várj! Miért vagy ilyen kis mufurc? - jött utánam Cast és maga mellett tolta a kerékpárt. 

  - Mert állandóan terrorizálsz! - közöltem zaklatottan, miközben kifelé trappoltam a sötét mellékutcából. 

  - Ez nem is igaz! Én csak szeretnélek meghódítani. 

  - Neked egy nő nem elég? - néztem rá mérgesen. - Menj csak a kis Deboradhoz és hagyj engem békén! Nem leszek kettőtök közt a harmadik. 

Castiel megütközve kapta fel a fejét.

  - Honnan tudod a csajom nevét? Tőlem biztos nem.

Ó, jaj, elszóltam magam!

  - Csak úgy tudom. - nyögtem ki remegve.

  - Honnan?

  - Csak úgy tu...

  - Mi van Vivike, megakadt a lemezed? Mondd el!
  - Miért mondanám?

  - Mert kikövetelem!

  - Mégis hogyan? Megversz?

  - Csókkal hatásosabb lennék. - vigyorgott nagyképűen Castiel, és ettől viszketett a tenyerem. Legszívesebben pofán csaptam volna, de nem akartam kihúzni a gyufát. 

  - Csak azt ne! - nyögtem és inkább beszélni kezdtem. - Irisnél voltam pletykapartin és...

  - Ne is mondd tovább! - csóválta a fejét Cast. - Gondolom, én voltam az egyik témátok!

  - Valóban - vágtam rá és örültem, hogy nem kellett bevallanom, személyesen is ismerem a barátnőjét. Talán ez az aduász később még jól fog jönni.

Közben elértünk a házunk elé. Megálltunk a kapu előtt. 

  - Bejössz? - kérdeztem udvariasságból.

  - Nem.

  - Akkor jó! - mondtam ki megkönnyebbülve és jeges pillantást küldtem felé.

  - Ennyire utálsz? Most miért?

  - Mert egy beképzelt szemétláda vagy! - zúdítottam Cast képébe a haragomat. - Nem tudod felfogni, hogy nem vagy az esetem? Igazán békén hagyhatnál már!

  - Ugyan már... ezt magad sem hiszed, bébi.

  - Bébi a nénikéd! - vágtam vissza szikrázó szemekkel. - Elegem van a veszekedésekből, és elegem van a csókjaidból! Legyünk már végre barátok!

De mintha Castiel nem figyelt volna arra, amit mondtam, kutatóan fürkészte az arcom és a testem, s ettől megint rám jött egy hőhullám. 

  - Áll még az előbbi ajánlatod? 

  - Miféle ajánlatom???

  - Behívtál, nem?

 Zavartan elpirultam.

  - Az nem ajánlat volt... Csak azt hittem, találkozni akarsz a bátyámmal. 

  - Rendben, meglátogatom. - kapott az ajánlaton mégis a vörös ördög, és letámasztotta a kerítéshez a bringát. Követett befelé a járdán. 

Legnagyobb meglepetésemre a ház ajtaja csukva volt. 

  - Furcsa. Hová lett a családom? - nyögtem elkeseredve és most bántam meg, hogy beinvitáltam a srácot. Mit csinálok, ha nincs senki a házban? Csak ő meg én... Aj-jaj!

De már nem volt visszaút, bementünk a házba és sorra kapcsoltam fel minden villanykapcsolót, ami az utamba került. Levettem a kabátom. Castiel a nappaliban maradt, amíg a konyhába mentem. Anyu mindig hagyott levelet a konyhaasztalon, ha elment itthonról. Találtam is pár sort, amiben azt írta, hogy a két tesómmal lementek vidékre nagyinál. Remek! Engem meg jól itt hagytak!

Töltöttem ki két pohár narancslét, aztán bementem a nappaliba. Az egyiket Cast kezébe nyomtam, majd leültem mellé a kanapéra.

  - A nyomozónő fényt derített családja eltűnésének okára? - viccelődött a srác.

  - Elmentek meglátogatni a nagyit.
  - Szóval kettesben vagyunk.

Ez a mondat olyan sejtelmesen lógott a levegőben, hogy akaratlanul is beleremegtem.

Hogy leplezzem zavartságom felálltam, felkaptam a távirányítót a dohányzó asztalról és bekapcsoltam a tévét. A zenecsatornára váltottam. 

  - A kapuban mondtál valami érdekes dolgot. - kezdte Castiel, furcsán csillogó szemekkel és ő is felállt. - Legyünk barátok? Ugye csak viccelsz? Mi sosem lehetünk "csak barátok".

  - De igen! - vágtam rá hevesen. - Csak barátok!

A fiú a fejét rázta. - Nem.

  - Nem? - kérdeztem vissza csodálkozva.

  - Gyere közelebb, bebizonyítom!

  - Köszönöm, de nincs szükségem bizonyítékokra! - vágtam rá hevesen.

De Cast tovább erősködött. 

  - Elég, ha megfogod a kezem.

  - Ez minden?

Castiel csak vigyorgott. Úgy látszik, jól mulatott a gyanakvásomon.

  - Nem. - közölte hanyagul.  

  - Akkor még... mit akarsz?

  - Téged! Csókolj meg, aztán mondd még egyszer, hogy csak barátok vagyunk!

Ez direkt provokál! 

  - N.… nem tudom, mit bizonyítanék ezzel.

  - Úgy látom pontosan tudod, ezért vagy ilyen ideges. - állapította meg önelégülten Castiel.

  - Nem vagyok ideges! - hárítottam rögtön. - Nem, nem veszel rá holmi hülye játékokra!

  - Ez nem játék, édes! Ez a valóság! Ha megcsókolsz, és utána is azt állítod, nem vagyok rád nagyobb hatással, mint bármelyik jó barátod, akkor minden további nélkül békén hagylak. 

Jó darabig tétováztam, és mérlegeltem magamban. Egyrészt beleborzongtam abba, hogy ÉN megcsókolhatom Castielt, másrészt, azt gondoltam, ha közömbös maradok csók közben, akkor talán tényleg békén hagy. Nagy volt a tét, de mindig szerettem a kockázatokat.

  - Nos... jó. 

Elhatároztam, hogy csak úgy futólag szájon csókolom, minden érzelem nélkül. Megmutatom neki, hogy nem mindenki olvad el a fene nagy vonzerejétől. 

Castiel lassan magához húzott és a kezét a farzsebembe süllyesztette, s már ettől elállt a lélegzetem. Már tudtam is, hogy hibát követtem el. Ahogy hozzá simultam, éreztem Cast testének melegét és megborzongtam. Lassan simogatta a hátam és egyre szorosabban ölelt magához.

  - Castiel....

  - Pszt!

  - Ezt nem...

  - Dehogynem!

Bizsergett a fülcimpám a leheletétől. Arcom Cast nyakához ért és beszívtam bőrének friss, férfias illatát. Ösztönösen vörös hajába túrtam. Amikor ajkával becézgetni kezdte a fülem, halkan felsóhajtottam. 

  - Ne! - nyögtem rekedten.

  - De!

  - Nem akarom...

  - Ahhoz már túl késő!

  - Csak bonyolódnak a dolgok! - próbáltam észhez térni.
  - Majd leegyszerűsítjük! 

És amikor Castiel lehajolt, hogy megcsókoljon, engedelmesen nyújtottam felé a szám. Képtelen voltam tettetni magam! Miközben forrón csókolt, gyengéden cirógatta a tarkóm. Olyan érzéseket keltett fel bennem, amiknek a létezéséről eddig nem is tudtam. Még sosem vágytam ennyire egy fiú közelségére sem. Úgy éreztem, képes lennék teljesen odaadni magam neki. Már a csókjaitól is felforrt a vérem. Csak az a baj, hogy Castiel az a fajta fiú, aki ki is használja, hogy ilyen hatással van a női nemre.

A gondolat megrémített, és zavartan feszítettem a kezem a mellkasának, és igyekeztem távolabb kerülni tőle. Cast tétován, egészen lassan emelte fel a fejét, majd nagy nehezen elengedett. Hátra léptem és nagy levegőt vettem. 

Igen, ő olyan fiú, aki összekuszálja az életemet, és előbb-utóbb tönkre fog tenni. Megbízhatatlan... és ráadásul van barátnője... csak a szórakozás kedvéért van velem! Csak játszik a lányokkal!

Castiel még mindig szenvedélytől szikrázó szemekkel nézett.

  - Nos, mire jutottál? Barát vagyok? Ellenség? Vagy a jövendőbeli pasid?

  - Ne nevettesd ki magad! - próbáltam hűvös lenni.

A fiú erre csak hallgatott.

  - Na jó, beismerem, tévedtem. - láttam be mégis. 

  - Aha! - pislogott Cast.

  - Bizonyos mértékben. 

  - Vagyis? - vágott a szavamba a csábító ördög.

  - Nem csupán barátok vagyunk. 

Castiel elégedetten mosolygott. 

  - De másra ne számíts a jövőben!

Eldöntöttem, hogy véget vetek ennek az értelmetlen játéknak.  

  - Miért nem? Tudom, hogy nem utálsz!

  - Valóban nem. - ismertem be kelletlenül. - De ne várj tőlem semmit! Az életem úgy jó, ahogy van. Nyugodt és nincs, aki korlátozzon. Egyedül vagyok és szabadon. Nincs szükségem egy olyan zűrös alakra, mint te! Nélküled olyan nyugis volt eddig az életem.

  - És unalmas, ugye?

  - Talán. - néztem mélyen a szemébe. - De nekem így tetszik. Az ördögbe is, Castiel, nem vagyunk egymáshoz valók! 

  - Szóval úgy véled, nem én vagyok a megfelelő pasi neked? - Cast összefonta a mellén a karját, és kihívóan nézett rám.

  - Pontosan. - hazudtam szemrebbenés nélkül. 

  - Honnan tudod olyan biztosan? 

  - Egyáltalán nem vagyok benne biztos, de az, aki velem készül megcsalni a barátnőjét, az én szemembe egy szemétláda, és nincs szükségem szemétládákra! Menj csak a kis Deborah-hoz, és hagyj engem békén! Ne nyaggass tovább!

Castiel kinyújtotta a kezét és megsimogatta felhevült arcomat. 

  - Ó, ugyan! Kivárom, amíg hozzám szoksz, kedvesem! 

Ez elég fenyegetően hangzott. - állapítottam meg a szám szélét harapdálva. 

  - Azt várhatod, hapsikám!

  - Miért harcolsz az érzéseid ellen, Vivieni? Engem nem tudsz becsapni! Jó páros vagyunk mi ketten!

  - Már azt hittem vége ennek az értelmetlen macska-egér játéknak köztünk... a héten olyan nyugodt volt minden.
  - Ó, tényleg! - kapott a fejéhez Castiel. - Azt hitted, nem vettem észre, hogy szándékosan kerültél? Menekültél előlem. - az utolsó mondatot nem kérdezte, inkább megállapította.
  - Nem erről van szó, csak jobbnak láttam tartani a távolságot. - vallottam be szemlesütve.
  - Miért?
Ezt hirtelen magam se tudtam, de ekkor megjelent előttem Deborah arca. Nincs jogom közéjük állni. Deborah ugyanúgy szereti ezt a fiút, mint én... Nekem is fájna, ha valaki el akarná venni a pasim!
  - Mert... mert neked ott a barátnőd, aki szeret. - dadogtam reményvesztetten. - Nem tisztességes, amit vele teszel! Hogy tudsz a szemébe nézni azok után, hogy csapod nekem a szelet?
  - Könnyen. - vágta rá szenvtelenül közömbösen Cast.
  - Akkor nem is szereted! - kiabáltam rá dühösen.
  - De igen. És vajon, miért érdekel ez téged?
  - Mert tudom, milyen érzés egy hűtlen fiú barátnőjének lenni. - mondtam komor arccal. - De te ezt úgysem érted meg! Te, aki csak játszol mások érzelmeivel... - hirtelen kibuktam, és minden felgyülemlett keserűségem rázúdítottam. - Te nem tudod, mekkora fájdalom az, ha megcsalnak!... Te, akinek játék az élet... Te, aki mindent megkapsz, és sosem törődsz másokkal! - akaratom ellenére szemem megtelt könnyekkel. - Átgázolsz mindenkin, akit megunsz... és nem számít, hogy az a másiknak nagyon fáj... Te csak magaddal törődsz és az számít, hogy te jól érezd magad! Egy fikarcnyit sem érsz többet egy aljas...
  - Vivi, kérlek halhass el! - kérte a fiú elgyötört hangon. - Szerintem, nem érdemlem az igazságtalan szavaidat!
Gyorsan hátat fordítottam neki, és titokban kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából.
Castiel mögém lépett és nyugtatóan átölelt. A hátam görcsbe rándult, ahogy megéreztem testének közelségét.
  - Menj, és szeresd a barátnődet! Ne akard megcsalni... kérlek! Legyünk végre szimplán csak barátok. - kértem most már könnyes arccal. Annyira fájt ezt kimondani. Nagyon vágytam rá, hogy vele legyek, de nem lehetek a gonosz bestia, aki elválasztja Deborahtól.
  - Komolyan ezt akarod? - kérdezte Cast és elengedett.
  - Igen. - mondtam remegő hangon és alig hallhatóan.
Castiel lehajtott fejjel, búskomoran bólogatott.
  - Rendben. Ha akarod, csak barátok leszünk. Ezentúl nem nyaggatlak, Vivieni, de mérget vennék rá, hogy hamarosan belátod: rossz döntést hoztál. Hiányozni fogok neked.
  - Aligha. - vágtam rá tiltakozva, de legbelül éreztem, hogy igaza lesz. - Meglátod minden könnyebb lesz, ha végre nem... piszkálsz. Jobb lesz, ha mindketten éljük a saját életünket.
  - Beleegyezem, ha tényleg ezt akarod.
  - Ezt! - vágtam rá magabiztosan. Nem láthatja rajtam a gyengeségem, mert akkor elvesztem.
Castiel csak bólintott és az órájára nézett.
  - Már fél hét? A francba! Deb hat óta vár a Flörtben! Elkéstem, de ha veled vagyok... csak úgy rohan az idő.
  - Akkor menj, ne várakoztasd tovább! - szipogtam.
  - Megyek! Szia, Vivieni! - Cast sarkon fordult és kilépett a nappaliból és talán az életemből is.
Magamba roskadva huppantam le a kanapéra.
Vajon helyesen cselekedtem? Tényleg az volt a jó, hogy feladtam a reményeimet, és visszaküldtem életem szerelmét Deborah-hoz? Pedig mostanában minden olyan jól alakult köztünk... Cast végre érdeklődött irántam, ölelt, csókolt és azt bizonygatta, hogy kellek neki... erre elküldtem! Talán nincs még egy ilyen hülye a világon, mint én! Feladtam a boldogságom, csak azért, hogy Castiel ne csalja meg a barátnőjét! Ilyen bolond is csak én lehetek!
Keservesen zokogva nyúltam el a kanapén, mert ha csak lehunytam a szemem, máris magam előtt láttam csillogó szürke szemét és éreztem forró ajkait a számon. Elkeseredetten sírdogáltam, mert tudtam, hogy hosszú időre lesz szükségem, hogy túltegyem magam ezen a fiún. Mindent el fogok követni, hogy kiverjem a fejemből Őt. Hisz nem nekem való.

(a rajzot egy kedves olvasó készítette, aki immár jó barátnőm is. Köszönet érte Király Dóra!)