Kínszenvedés

Mikor felébredtem az ájultságból, azt vettem észre, hogy a kanapén ülök és erős karok szorongatnak.
  - Vivi... az Isten szerelmére, a frászt hozod rám!
Antony ijedt hangja kiragadott a kábulatból, és ez rossz volt. Nyomban eszembe jutott, miért kerültem ilyen állapotba. Castiel haldoklik! Kizárt, hogy nélküle tudjak élni! A fájdalom szögesdrótként mart a szívembe és az egész testembe.
  - Castiel... - nyögtem gyenge hangon, mikor kinyitottam a szemem. - Oda kell mennem! Meg kell mentenem!
  - Nyugi, kislány! Kemény fából faragták, fel fog épülni! - nyugtatott Tony, és amikor látta, hogy nem fordulok le a kanapéról, elengedett.
  - Nem... nem... haldoklik! Oda kell mennem! - pattantam fel hirtelen, de a gyors mozdulattól megszédültem.
A bátyám résen volt, elkapta a könyököm és megtartott.
  - Kizárt, hogy elengedjelek egyedül ilyen állapotban! Beszéltem Cast anyjával, amikor elejtetted a kagylót. Beviszlek a kórházba. Még szerencse, hogy Kevin kölcsönadott egy kocsit, hogy az esőbe ne gyalogoljak. Azzal beviszlek a kórházba.

Nem tiltakozhattam, hisz négy keréken hamarabb beérünk, ráadásul jót fog tenni, hogy a tesóm mellettem lesz, ha rossz hírt kapok. Nem!!! Erre még gondolni sem szabad!
Gyorsan kaptuk a kabátokat és beültünk a kölcsön kocsiba. Olyan állapotban voltam, hogy se a színét, se a márkáját nem tudtam volna megmondani.
A kórházba tartva csak rémisztő gondolataim voltak.
Milyen állapotban van Castiel? Él még? És ha nem, mi lesz velem? Hogy fogom túlélni? Nélküle nincs értelme az életemnek. Ha meghal, belepusztulok!
Végig az úton imádkoztam, hogy térjen magához, élje túl a balesetet, mert nem lenne igazságos az égiektől, ha elvennék tőlem! Annyi mindent szerettem volna neki mondani és átélni vele. Nem élhetek nélküle, vissza kell kapnom!
A kórházban kómásan kutyagoltam a bátyám után, aki a recepción megkérdezte, hol találjuk Cast anyukáját. Tony megragadta a karom, úgy vezetett végig a fél kórházon. Halványan tudatosult bennem, hogy a második emeletre lifteztünk. Mintha a testem ott lett volna, de a lelkem vagy a belsőm kiszállt volna belőlem és nem fogná fel, hol vagyok, és miért ott.
Egy fehér, rideg magánváróban találtunk rá Castiel anyjára. A barna, hosszú hajú asszony kék nadrágkosztümben toporgott a klóros szagú helyiségben. Kezében egy agyon gyűrött zsebkendőt szorongatott, azzal törölgette néha könnyes szemeit. Az ajtócsapódásra felénk fordult. Mikor meglátott, sóhajtva lépett elém, de mielőtt megszólalt volna, elé rohantam és átöleltem. Mindkettőnknek szüksége volt a másikra.
  - Jaj, Vivikém... - nyöszörgött az asszony elkeseredve, és ettől, ha lehet még jobban megrémültem.
  - Mi történt? - kérdeztem, mert nem mertem még csak kimondani se, hogy él-e még. Ha nem, tudni se akarom!
  - A rendőrök értesítettek, hogy túl gyorsan vett be egy kanyart és a vizes úton felborult és nekicsapódott egy betonkerítésnek. Szilánkosra tört az egyik lába, kiment a válla, van egy csomó törött bordája és rengeteg vért veszített. Kritikus az állapota. Épp műtik. Megpróbálják rendbe tenni a lábát, de a sok vérveszteség... Istenem, a kicsi fiam! - Kate megint zokogni kezdett és automatikusan kapaszkodtam a két karjába és szorosan öleltem.
Él! Ha halvány remény is van, hogy felépül, abba kell kapaszkodnunk.
Tony oda-vissza járkált a hátam mögött a zöld lócasor előtt, ideges volt és fél füllel hallgatta, mi van Castiellel. Nem szólt, de láttam, hogy őt is megviseli barátja állapota.
  - Minden rendben lesz, Kate néni! Minden rendben lesz! - súgtam az asszonynak biztatva, és fohászkodtam, hogy tényleg így legyen.
  - Hozzak egy kávét, asszonyom? - kérdezte a bátyám udvariasan, amikor leültettem a megtört édesanyát a lócára.
  - Köszönöm, fiam, de nem. Mindjárt összeszedem magam, keresek egy mosdót, aztán egy automatát. Addig ti maradjatok itt, mert rábíztam egy nővérre, hogy tájékoztasson Castiel állapotáról. Eddig nem mertem elmenni, nehogy ne találjanak, amikor... amikor... baj van.
  - Nem! Nem lehet baj! Szeretem, nem engedem el! Nem hagyhat itt! - összetörve huppantam Kate néni mellé. A térdemre könyököltem és a tenyerembe rejtettem az arcom. Nem bírtam már visszafojtani a könnyeimet.
  - Nyugodj meg, gyermekem! Castiel biztos harcol az életéért, ha másért nem, csak azért, hogy újra veled legyen! - simogatta meg a hátam Cast anyukája.
Szavai csöppet sem vigasztaltak, mert eszembe jutott, mit gondolhatott rólam Castiel a szörnyű baleset előtt. Hát épp nem harcol, hogy velem legyen, hisz azt hiszi megcsaltam! Istenem! Végül is én tehetek a balesetről!
Kate néni kiment, ketten maradtunk Tonyval. A bátyám leült a másik oldalamra. Hátát a falnak döntötte, még a feje is nekicsapódott a falnak.
  - Sajnálom, kicsi Vivi! El se tudom képzelni, mit érezhetsz most, de ha Audrey-val lenne valami, abba én is belepusztulnék!
  - Hát még én, hogy sajnálom! - kaptam fel a fejem. Könnyáztatta arcomba lógtak a hajtincseim, de nem foglalkoztam vele. Dühösen néztem a műtőbe vezető ajtóra és ráböktem. - Miattam van ott, ahol! Ha meghal, az én lelkemen fog száradni!
  - Ne beszélj butaságot! - Tony elkapott és erőszakosan a mellkasára vonta a fejem, majd gyengédebben megölelt. - Senki sem tehet róla, hogy ilyen időben is vagánykodott, és motorra ült!
  - Ó, dehogynem! Én tehetek róla, nem érted? - kérdeztem sírástól akadozó hangon. - Látta, hogy Nathaniel megcsókolt! Úgy rohant el, hogy nem hagyta, hogy megmagyarázzam... A halálba menekült inkább...

  - Vivi, ne gondolj ilyen balgaságot! - szólt rám Antony és kicsit megrázott, hogy észhez térítsen. - Az egész csak hülye félreértés volt! Ne hibáztasd magad!
A vigasztaló szavak leperegtek rólam. Akárki mondhatott akármit, bűnösnek éreztem magam, hisz én tehetek róla, hogy nem volt higgadt és zaklatott állapotban ült fel arra az istenverte motorra.
  - Én tehetek róla... én tehetek róla... - kántáltam, mint valami kiakadt mániákus és patakokban folytak a könnyeim. Szép lassan eláztattam Tony vállán a szürke inget. A sírás nem nyugtatott meg. Nem láttam már, mi értelme lehet az életemnek tovább. - Ha meghal... vele halok!
  - Az Istenit, húgi! Erre még csak gondolni sem szabad! Ma már fejlett az orvostudomány! Mindent megtesznek, hogy összefoltozzák azt az ütődöttet!
  - Az nekem nem elég! - hisztiztem. Elhúzódtam Antony-tól és összehúzódtam a padon, mint egy rakás szerencsétlenség.
Nemsokára visszajött Cast mamája.
  - Semmi hír? - kérdezte tompa hangon, mikor leült a másik oldalamra.
  - Semmi. - ráztam a fejem. - És nem is tudom, hogy ez jó vagy rossz.
  - Reméljük a legjobbakat!
Idegtépő várakozással és hallgatással telt el a következő óra.
Fogalmam sem volt róla, hány óra lehet, az idő és a tér fogalma megszűnt számomra.
Ijedten összerezzentem, amikor Tony zsebében megszólalt a mobilja. Elővette a zsebéből és kábán nézett a kijelzőre.
  - Anya az. Biztos aggódik. Elmondom neki, mi a helyzet. - jelentette ki a tesóm. Felállt és az ablakhoz sétált. Ott felvette és a sötétségbe kibámulva halkan elduruzsolta az a keveset, amit megtudtunk.
Mikor Tony befejezte a beszélgetést és visszaült mellém, Kate néni megérintette a kezem, hogy magára vonja a figyelmem.
  - Vivi, nem kell itt virrasztanod! - szólalt meg az asszony. - Nyugodtan hazamehettek! Nem kell itt maradnotok! Neked holnap iskola.
  - Iskola? - ismételtem meg a szót, mintha kínaiul lett volna. - Nem, arra most gondolni se tudok! És nem tudnék hazamenni. Beleőrülnék a tétlenségbe, és a hírekre várásba. Itt akarok lenni. Lehet, hogy hülyeség, de itt... közelebb érzem magam hozzá! Szüksége van rám!
Megint könnybe lábadt a szemem.
  - Hát jó, te tudod! - hagyta rám Kate. Gondolom látta, hogy nincs kivel beszélni, mert bármikor hisztérikus rohamot kaphatok.
  - Anya azt mondta, maradhatunk, ameddig akarunk. Reggel felhívja az osztályfőnököd és elmondja neki, miért maradsz ki. - közölte Tony.
  - Jó, mert én nem megyek innen sehova! - feleltem elszántan.
Erős akartam lenni, de belül cseppet sem voltam az.
Megint jó darabig ültünk csendesen. A lábam remegett, a szívem nyugtalanul zakatolt. Imádkoztam, és magamban könyörögtem Istenhez, hogy ne vegye el tőlem Castielt.
Összerezzentünk, amikor kinyílt a műtőbe vezető ajtó, és kilépett rajta egy szőke, hajhálós, hosszú köpenyes, harminc körüli nő. Kate nénivel egyszerre álltunk fel és siettünk oda a nővérkéhez.
  - Hogy van a fiam? - kérdezte az aggódó anyuka rémülten.
  - Stabilizálták az állapotát. - közölte a nővér. - Sajnos össze kell csavarozni a lábát, de ez még mindig jobb, mint a másik lehetőség. - látszott a nőn, hogy gondosan megválogatja a szavait, hogy ne rémisszen halálra minket. - Valószínűleg reggelig a műtőben lesz, és még utána sem láthatják, mert az altató és a nyugtató hatása miatt nehezen fog magához térni.
  - De túléli? - kérdeztem reménykedve.
  - Ha nem lép fel komplikáció, akkor igen. Fiatal és erős szervezete van a fiúnak. Te ki vagy, a húga? - pillantott rám a nő érdeklődve.
Tony a háttérből figyelt minket rezzenéstelen arccal.
  - Nem... a barátnője!
  - Nahát! Vörös pár! Ilyet ritkán látni! - mosolygott a nő. - De nyugodj meg kislány, a barátod jó kezekben van! Megteszünk mindent...
  - Köszönjük, Judith. - bólintott Kate néni.
  - Most vissza kell mennem! Kitartást önöknek!
A nő visszament a műtőbe, én meg legszívesebben utána rohantam volna, hogy megnézzem, nem hazudott-e. Bármit megadtam volna, hogy csak egy pillanatra lássam Castielt és megmondjam neki, hogy szeretem, mindennél jobban szeretem, és ráparancsoltam volna, hogy harcoljon az életéért. Ha nem teszi, nekem is végem!
Nem volt mit tenni, visszaültünk a helyünkre.
Teltek a kínkeservesen lassú órák, majd megőrültem a várakozástól. A világ legrosszabb érzése volt, hogy ott kell ülnöm tehetetlenül, és várni a semmire és reménykedni. Nem gondoltam, hogy mostanában ilyen helyzetbe kerülök, és hogy Castiel életéért kell fohászkodnom. Sajnos a sors ráébresztett arra, hogy a boldogság múlandó és minden összedőlhet, mint egy kártyavár. Castiel élete csak egy hajszálon függ, és ettől borzasztóbbat el se tudtam volna képzelni.
Tony lement, a földszinti csarnokból hozott nekem egy forró csokit és letett a lábam elé egy fél literes narancskólát, de már a forró italt is alig bírtam magamba préselni, mert a sok visszafojtott sírástól gombóc keletkezett a torkomba, és alig tudtam nyeldesni.
Már hajnalodott, mikor elértem arra a pontra, hogy már gondolkodni se tudtam. Az egész éjszakai virrasztástól elkábultam, így legalább nem kavarogtak félelmetes dolgok a fejemben. Ültem ott, mint egy kiégett roncs, mozdulni és szólni se tudtam.
Reggel ötkor megint jött a nővér és közölte velünk, hogy Castiel túl van a műtéten, erősek az életjeleni. Átvitték egy steril szobába, de sajnos még nem mehettünk be hozzá, meg amúgy sincs magánál. A hír viszonylag jó volt, de kicsit se nyugodtam meg. Csak akkor fogok igazán megkönnyebbülni, ha belenézhetek a csodálatos szempárba és beszélhetek vele. Akkor már fogom tudni, hogy velem marad, nem adta fel az életet.
Miután megkaptuk a "jó" híreket, kisebb vitám alakult ki Tony-val. A tesóm győzködött, hogy menjünk haza aludni egyet. Görcsösen maradni akartam, de végül Kate nénivel együtt csak meggyőztek, hogy pihenjek egyet, hisz Castiel is alszik. Csak úgy mentem bele, ha délután rögtön visszajöhetek és értesítenek, ha Castiel állapotában bármilyen változás van.
Mire ágyba kerültem égett a szemem az egész esti virrasztástól, és zsongott a fejem. Ledobáltam a ruháimat és fehérneműben bújtam az ágyamba. Túl gyenge és kimerült voltam ahhoz, hogy letusoljak. Csak nagy sokára merültem az álom jótékony semmijébe, mert még elalvás előtt sokáig kergettek a rémisztő képek. Féltem a legrosszabbra gondolni, ugyanakkor reménykedni se mertem nagyon, nehogy ökölcsapásként érjen majd a kegyetlen valóság. Iszonyú helyzet volt ez, amit a várakozás elviselhetetlenné tett.
Egy óra felé ébredtem fel. A konyhaasztalon találtam egy üzenetet a bátyámtól, hogy be kellett mennie dolgozni, nem tud velem jönni a kórházba. Megrémített, hogy egyedül kell szembenézzek a történtekkel. Magamba erőltettem egy kis kaját, de mintha papírt rágtam volna, pedig szerettem a sonkás, vajas kenyeret, de most csak azért préseltem magamba, hogy ki ne dőljek a nap folyamán. Gépiesen mentem zuhanyozni, aztán magamra húztam a szekrényemből az első kezembe akadó darabokat, egy farmert és egy kék pulcsit. Rettegve mentem a közeli buszmegállóhoz. Reméltem, az, hogy nincs hír, az a jó hír.
A kórház előtt felhívtam Kate nénit, ő lejött elém, mert nem voltam benne biztos, merre kell menni. A liftben elmondta, hogy már teljesen stabil Cast állapota, be is engedték hozzá, de még mindig alszik. Tudtam, hogy az jó, mert alvás közben regenerálódik a szervezete. Megkönnyebbültem, de ez még mindig nem volt elég. Kate a baleseti sebészet nővérállomására vezetett és megkérte az ott dolgozókat, hogy engedjenek be Castielhez. Mivel a barátnője vagyok rábólintottak, engedélyeztek nekem tíz percet. Beöltöztettek, lábzsákot is kellett húznom, de bármire hajlandó lettem volna, csakhogy végre láthassam. A nővér egy szobához vezetett és mutatta, hogy menjek be. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset.
A szobába belépve először csak a hatalmas rácsos ágy szúrt szemet, aztán elsírtam magam, amikor felfedeztem a fehér ágyneműben a vörös üstököt. Torkomban ugráló szívvel mentem közelebb az ágyhoz. Castiel lába le volt takarva, de fel volt kötve és óriásinak tűnt, azt gondoltam be van gipszelve a takaró alatt. Elborzasztott a becsövezett, holtsápadt fiú látványa. Az orrából és a karjából csövek kacskaringóztak, de egy monitor egyenletes csipogása jelezte a szívverését és ebben a pillanatban ez volt a legszebb zene, mert ez jelezte, hogy dobog a szíve. Pillantásom a bal vállára esett, ami be volt kötve, ahogy gondolom a bordái is, de azokat fedte a fehér takaró. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy megérintsem, de annyira törékenynek látszott, hogy nem is tudtam szabad-e. Nem érzékeltem, mikor ment ki a nővér, szemem itta az imádott fiú látványát.
Rövid habozás után, bénult és reszketeg újaimmal megérintettem az arcát. Bőre hűvös volt, de élt! Sírtam és nem tudtam, hogy a boldogságtól, vagy a szomorúságtól, hogy így kell látnom. Vegyesen kavargott bennem a két érzelem.

   - Castiel... Remélem halassz! - szólaltam meg, mert úgy éreztem, tudatnom kell vele, hogy itt vagyok. Idiótának éreztem magam, amiért egy alvó emberhez beszélek, de legalább azzal vigasztaltam, hogy erőt adok neki. - Könyörögve kérlek, hogy küzdj az életedért! Szeretlek! Ne merj itt hagyni, mert nem tudom, mit csinálok veled és magammal! Élj! Még szükségem van rád! - a monológom végén elcsuklott a hangom és megint sírásban törtem ki. Lehajoltam és megcsókoltam a homlokát. Ha tehettem volna, addig csókoltam volna, míg fel nem ébred, de persze tudtam, hogy nem lenne hatása, vagy épp nem lenne helyes. Nagy volt a késztetés, de ellenálltam neki.
  - Letelt az idő, kisasszony! - lépett be a helyiségbe az előbbi nővér.
Értetlenül néztem rá. Máris eltelt a tízpercem? Ez volt életem legrövidebb tíz perce. Kétségbe estem. Mi van, ha már csak ennyi időm maradt Castiellel? A gondolat mellbe vágott. Görcsösen megmarkoltam a takarót és megkockáztattam még egy utolsó puszit Castiel hűvös és mozdulatlan szájára. Letöröltem a könnyeimet és követtem a nővérkét kifelé. Egy kuka mellett eldobtam a hajhálóm és a lábzsákom. Kate néni a tegnapi váróban várt. Felpattant és elém sietett. Megfogta a két kezem.
  - Na, hogy látod? Rendbe fog jönni? - kérdezte a zöld blúzos és fekete nadrágos asszony.
  - Hát... alszik. Erősen ver a szíve, és gondolom ez jó jel. Kicsit megrázott, hogy így kell látnom. - vallottam be szipogva. A könnyeim pillanatnyilag felszáradtak, de a hangom érdes volt. - Az én rendíthetetlen és életerős vörös ördögöm, ott fekszik, mint egy élő halott, becsövezve, mozdulatlanul, hamuszürke arccal. Odaadnám a fél karom azért, hogy ne legyen itt!
  - Vivike, ne beszélj butaságokat! - Kate néni még mindig szorongatta a kezem. - Baleset volt, senki nem tehet róla, és senki nem változtathat rajta. Tudom, hogy a fiam fel fog épülni. Itt még nem érhet véget az élete, hisz még tizennyolc éves sincs. Nagy kegyetlenség lenne a sorstól, ha elvenné tőlünk! Úristen, erre még csak gondolni sem szabad!
  - Reméljük a legjobbakat! - sóhajtottam és reméltem, hogy ez az egy vágyam teljesülni fog. Csak vissza akarom kapni Castielt, másra nem is vágyom. Nem mondtam még neki elégszer, hogy szeretem, hozzá akarok menni, gyerekeket akarok szülni neki. Nem érdekel se a tanulás, se a jövő, ha Ő nem lesz a része.
  - Igen, csak az maradt nekünk, a remény. - sóhajtott a barna, hosszú hajú asszony. Láttam rajta, hogy iszonyatosan fáradt és kimerült.
  - Kate néni, itt van amióta Castielt behozták? Pihennie is kéne, mert így csak saját magának árt. Én szívesen maradok még, amíg hazamegy és alszik egyet, vagy felfrissíti magát.
  - Kedves vagy, kislányom, de délelőtt hazamentem, aludtam pár órát. Itt akarok lenni, ha felébred. Te menj nyugodtam pihenni, amint van valami, úgyis hívlak. Már beszéltem George-gal, úton vannak ide Lucy-val. Úgy beszéltük meg, ők maradnak éjszakára, reggel váltom őket. Vivien, neked nem kell itt rostokolnod. Pihenj egy nagyot! Túl fiatal vagy ahhoz, hogy feleslegesen itt törd magad.
Legszívesebben én is ott virrasztottam volna reggelig, de beláttam, hogy igaza van Cast anyukájának. Túl kimerült voltam a vitához. Elköszöntem és hazabuszoztam.
Otthon anyu a nappaliban várt. Csak akkor tudatosult bennem, hogy vacsoraidő van, amikor kedvesen megölelgetett és kérte, hogy menjünk a konyhába enni. Lenyomott egy székre és elém tett egy tányér bolognai spagettit. Kiszolgált, mint kiskoromban.
Anya leült velem szembe és gondterhelten méregetett.
  - Mi újság a kórházban? - kérdezte anya, aki szürke hosszú pólót viselt, barna nadrággal.
Nagyot sóhajtottam, mielőtt megszólaltam.
  - Beengedtek hozzá tíz percre. Be van kötve a válla, a bordái, és összecsavarozták a lábát. Még alszik, nem tért magához a műtét óta. Borzalmas volt így látni, infúzióra és oxigénre kötve. Reméljük, hogy már túl van a nehezén, és fel fog épülni.
  - Sajnálom, kicsikém! Tudom, milyen sokat jelent neked ez a fiú. - anya az asztalra könyökölt és a tenyerébe temette az arcát.
  - Ő az életem. Ha nem éli túl, belebolondulok!
  - Tudom, drágám! - anya átnyúlt az asztal felett és kisimította az arcomba lógó hajam. - Bízni kell a legjobbakban. De nem áll meg az életed, Vivien! Engedélyezek neked holnapra még egy napot itthon, de aztán vissza kell menned a suliba. Neked is jobb lesz, ha újra a barátaid között leszel, és visszazökkensz a hétköznapokba.
Legszívesebben felmordultam volna, hogy a gimi és az életem nem lesz a régi, ha nincs ott Castiel, de nem akartam anyával hadakozni, hisz csak jót akart.

  - Hát jó. Majd megyek suliba, de holnap még bent leszek Castiellel, hátha felébred.
  - Beszéltetek az orvossal? Hosszú lesz a gyógyulási folyamat?
  - Nem tudom. Kate néni nem mondta. Holnap megkérdezzük, ha már biztosan reménykedhetünk. Most még minden olyan bizonytalan. - hadartam egy szuszra, mert erre még csak gondolni is fájt.
  - Minden rendben lesz. - biztatott anyu. - Castiel erős fiú. Túl fogja élni.
  - Hát... nagyon remélem. - suttogtam, és megint a sírás fojtogatott.
Mivel csak ide-oda tologattam a spagettit a tányéron, inkább otthagytam. Felálltam és a mosogatóba tettem a tányérom.
  - Megyek, lefürdök, aztán alszom egy nagyot.
  - Jól teszed. Fel kell töltődnöd, mert jelen pillanatban úgy nézel ki, mint akin keresztül ment egy úthenger.
  - Úgy is érzem magam. - nyögtem, majd felvonszoltam magam az emeletre.
A forró fürdő jót tett élettelen testemnek, de a szívem nem akart begyógyulni.
Az ágyamban fekve írtam Kimnek egy SMS-t, hogy tudja, holnap se megyek suliba. Röviden leírtam, mi történt Castiellel. Két perc múlva Lysander hívott és kiakadva kérdezte, mi történt. Megrázta barátja állapota és kérdezte, melyik kórházban van, mert holnap suli után első dolga lesz bemenni hozzá. Kedves hangon nyugtatgatott, hogy ne gondoljak a legrosszabbra, de persze hiába beszélt. Addig nem lesz nyugtom, míg ki nem nyílik a szürke szempár.
  - Lysander, én elpusztulok, ha történik vele valami. - siránkoztam a jó barátnak, miután lediktáltam a kórház nevét és címét. - Annyira szeretem, túlságosan szeretem ahhoz, hogy tovább tudjak élni nélküle!
  - Vivi, ne gondolj ilyenekre! Nem lesz semmi baj! Cast erős és fel fog épülni. Vissza fog jönni hozzád! Biztos vagyok benne, hogy harcol az életéért, mert ő sem akar még elválni tőled!
  - Ebben ne legyél olyan biztos. - húztam el a szám keserűen, de ezt Lys nem láthatta telefonon keresztül. - Látta, hogy Nathaniel megcsókolt, ez okozta a bajt. Ezért ült fel ész nélkül a motorra és ezért most gyűlöl engem.

  - Hogy a villám csapjon abba a szőke seggfejbe! - káromkodott Lys, pedig ritkán hallottam csúnya szavakat a szájából. - Megölöm! Már egy ideje aggódtam, hogy az új személyiségű Nath még gondot fog okozni, de hogy miatta fekszik most Castiel ott, ahol, ez már sok!
  - Én vagyok a hibás, nem ő! - tiltakoztam.
  - Nem, bébi, nem! Nem te csókoltad meg a kretént, hanem ő téged. Csak ő a felelős Cast balesete miatt és tuti, hogy a mi kis barátunk is így fogja gondolni, ha felébred!
  - Ha felébred! - nyögtem megint sírva.
  - Persze, hogy felébred! Vivike, ne add fel a reményt! Tudom, hogy Castiel rendbe jön, és amint visszajön a suliba péppé veri Nathanielt.
  - Bár már ott tartanánk! - sóhajtoztam.
  - Higgy benne, magadban és bennetek! Csak ez segít.
  - Kösz, Lys, hogy meghallgatod a panaszkodásomat!
  - Ugyan már! Te ugyanolyan fontos vagy nekem, mint Castiel! Arra vannak a barátok, hogy átsegítsük egymást a lelki válságokon és együtt nevessünk, vagy sírjunk. Remélem, hamarosan együtt örülhetünk Cast felgyógyulásának!
  - Kösz, Lysander, tényleg jólesnek a szavaid! De most leteszem, mert majd kiesik a telefon a kezemből. Tegnap délután óta alig aludtam, ha meg mégis, rémálmok gyötörtek! Kérlek, ne mondd el senkinek a suliba, mi történt Cast balesete előtt.
  - Még szép, hogy nem mondom! Számíthatsz rám! Jó pihenést, és ne aggodalmaskodj feleslegesen! Puszika és légy erős!
  - Oké, köszi! Jó éjt neked is!
A mobilt a párnám alá dugtam és jó darabig csak feküdtem a sötét plafont bámulva üres fejjel.
Aztán megrohamoztak a visszafojtott érzelmek, kitört belőlem a zokogás.
Még mindig csak Castielen járt az eszem. Fohászkodtam, pityeregtem, hogy gyógyuljon fel és jöjjön vissza hozzám, mert nélküle tényleg vége az életemnek...

Végzetes félreértés

Eltelt két hét, már lassan október közepén járunk. A helyzet változatlan, az apró-cseprő vitáktól eltekintve boldog voltam Castiellel. A kapcsolatunk jó és stabil, folyamatosan igyekezett kimutatni, hogy én vagyok neki a legfontosabb. Boldog voltam, csak a többiek nyűglődtek. A kosárklubban Nath egy B-s barna hajú lánynak csapta a szelet és kiakasztott, hogy ezt csinálja Iris háta mögött, de nem mertem beárulni a barátnőmnek, nem akartam a rossz hírvivő lenni. Kim és Lysander megvoltak, de elég sűrűn összekaptak hülyeségeken. Iris és Rosa elvoltak a fiúkkal, de nem láttam őket felhőtlenül boldognak. Eva lassan teljesen beilleszkedett közénk. Egyre barátságosabb és nyíltabb lett. Már hivatalosan is a mi bandánkba tartozott, nem úgy mint, Tori, aki csak Amber után kutyagolt. Ren semmit sem változott. Továbbra sem haverkodott senkivel, elvolt magában és mindenkit hűvösen elküldött, aki barátkozni akart vele. Engem is csak a sulin kívül fogadott el, mikor a húgára vigyáztam, a gimiben szinte keresztülnézett rajtam.
Úgy jött ki a lépés, hogy reggeliző szünetben egyedül nyomultam a büfében, mert a banda a hidegben bagózott odakint, így miután megvettem a sajtos csigámat, megálltam a fekete vastag pulcsis és farmeres Ren mellett. A fiú a falnak dőlve pizzaszeletet evett, odasiettem mellé.
  - Jó étvágyat! - mosolyogtam rá.
  - Kösz, neked is. - viszonozta a fiú udvariasan, de alig nézett rám.
Kicsit sem tetszett, hogy megint játssza a jéghegyet, és úgy döntöttem, ezt meg is mondom neki.
  - Ren Willford, mikor enged már fel a kő szíved? Nem unalmas, hogy folyton egyedül lógsz és nem barátkozol senkivel?

  - Nincs szükségem barátokra. - felelte a kék szemű fiú morcosan. - Minél kevesebb ember van mellettem, annál kisebb az esélye, hogy megbántanak, elárulnak, vagy átvernek!
  - Ez de hülye felfogás! - tiltakoztam hevesen, miután lenyeltem a számban forgatott falatot. - Körülötted nincs is senki. Ne légy már ilyen zárkózott. Sokkal boldogabb az élet, ha barátok vesznek körül!
  - Nem hinném. - húzta el a száját Ren. - Jó megfigyelő vagyok. Lysander és Kim folyton veszekednek, Rosa és Iris megjátsszák, hogy boldogok, de valójában szenvednek. Kentin barátnője Armin felé kacsingat, és meglátásom szerint a te boldogságod sem tökéletes a rockereddel!
Meglepetten néztem a borús hangulatú srácra. Nem is gondoltam, hogy ennyi mindent észrevesz. Tényleg olyan, mint valami csendes megfigyelő. Pontosan látta, kinek mi a gondja, pedig nem beszélt ilyesmikről senkivel.
  - Érdekes, milyen éles látásod van! Ha ennyire ráérzel mások gondjaira, talán segíthetnél nekik a megoldásban!
  - Még mit nem! Megvan a saját bajom, nem kérek másokéból! - tiltakozott a fiú. - Téged szívesen meghallgatlak, ha gondod van, de a többiek problémájára magasról tojok!
  - Milyen kedves, hogy legalább velem törődsz! - válaszoltam gúnyosan. - De nekem semmi gondom nincs!
  - Ezt próbálod magadnak bebeszélni. - mosolygott Ren az orra alatt. - De a szíved mélyén is így gondolod?
  - Igen. Csak az bánt, hogy a barátaim szenvednek. Nem tartom igazságosnak, hogy én boldog vagyok, ők meg nem.
  - Ó, a kis mártír! - legyintett Ren. - Szánalmasan túl jó szíved van!
  - Neked meg tudod, mi a bajod? - kérdeztem feldühödve. Borús gondolkodása mélyen felbosszantott. - Szerintem, azért vagy megkeseredve és befordulva, mert hiányzik az életedből a szerelem! Ha lenne egy lány az életedben, te is megváltoznál!
Ren ellenségesen pillantott rám.
  - Téged ismerve már ki is találtad, kivel kéne járnom.
Akaratlanul is elmosolyodtam, mert igen, gondoltam már rá, hogy kivel kellene összejönnie.
  - Hát... elképzeltelek már Evával.
Ren megrázkódott, mint akire ráesett egy undorító bogár.
  - Pont egy ilyen halálosan unalmas lányt néztél ki nekem? Csalódtam benne, Vivi! Jobban kedvelem az eleven, szenvedélyes, minden lében kanál csajokat!
Meghökkenve pislákoltam. A típus, amit leírt, nem gondoltam, hogy illene hozzá. Bár, jobban belegondolva, talán egy erős egyéniség tudna hatni csak a jégszívű kis hercegre.
  - Neked pszichiáter kell, nem barátnő! - incselkedtem vele.
  - Lehet. - nevetett Ren.
Mivel becsengettek, a fiú lazán átkarolta a vállam és a földrajz terem felé vezetett. Meglepett, hogy nem szégyell érintkezni velem a többiek előtt, de nem érdekelt. Jókedvre derítettem, és ennek nagyon örültem. A terem előtt már gyülekezett egy csapat, ezért Ren óvatosan levette a kezét a vállamról és egy lépésnyit elhúzódott tőlem. Rám kacsintott, aztán a fülébe dugta a hallgatót.
Megint kizárta a külvilágot és engem is.
Következő szünetben a csajokkal lógtam és Viola áradozását hallgattam Dimitry-ről. Már mindent tudtam csodás szeméről, selymes hosszú hajáról és szédítő mosolyáról. Lila hajú barátnőm egyébről sem tudott beszélni, de ezúttal nem dorgáltam le, tanultam a múltkoriból. Úgy cseszi el az életét, ahogy akarja!
Következő szünetben Kentin és Patty rábeszélt, hogy menjek ki velük az udvarra, így kivettem a kabáttárolóból a fehér, bélelt, szőrmés kapucnis dzsekim és rávettem a lila pulcsimra. Nem akartam megfagyni, de szívesen csatlakoztam Castielhez és Kimékhez.
Castiel és csapata a szokásos fa alatt cigizett, mikor meglátott megkínált engem is, aztán a karjába vont, hogy így melegítsen fel. Hálásan simultam hozzá és a zsebébe dugtam a szabad kezem.
Egy darabig semleges dolgokról beszéltünk, aztán a fekete térdig érő szövetkabátos Evangeline elmesélte Amberék újabb bénázását a zeneóráról. A végén már a hasunkat fogtuk a nevetéstől.
  - Ha már a zene a téma, Kentinnel úgy döntöttünk, szombaton elmegyünk az új bárba. - vette át a szót a méregzöld, katonai stílusú kabátos Patty. Jobban nem is öltözhetett volna a párjához, mert mindkettőjükön fekete zsebes nadrág volt. - Nyitóbuli lesz a Dream Drinkben. Ez olyan élőbulis lokál, ahol minden hétvégén kezdő zenekarok mutatkoznak be. Most valami rockegyüttes lesz a színpadon.
  - Hm, ez jól hangzik! - bólogattam lelkesen és arcon csókoltam Castielt. - Megyünk mi is?
  - Naná! Régen buliztunk már, ráadásul szakmai szempontból is megnézhetek egy kezdő zenekart. Jó program lesz.

  - Mi kihagyjuk, már elterveztük, hogy kettesben töltjük a hétvégét. - közölte a piros rövid dzsekis, és zöld farmeres Kim.
  - És te, Eva? - kérdezte Ken a fekete hajú lánytól.
  - Ha tömegben megyünk benne vagyok. Meghívom Alexyt, hogy legyen társaságom, ha ti összebújtok! - kacsintott rám Eva. - Meg engem is érdekel, hogy viselkedik egy kezdő zenekar a színpadon.
  - Oké, akkor hétvégi program lezsírozva. - nevetett Patty.
Ekkor a fekete térdig érő gót ruhás, vastag harisnyás, hosszú csizmás és szürke, nyitott kabátos Nina lépett oda hozzánk. A lányt még most láttam először igazán közelről. Sárgás szőke haja össze volt fogva a nyakában, a frufruja enyhén rózsaszín árnyalatú volt. Szürke szemében lila fény csillogott. Igazán szépnek nem volt mondható, mégis egyedi és valamilyen szinten érdekes lány volt.
Nina édes mosollyal az arcán odalépett Lysander mellé és átnyújtotta neki a kezében szorongatott poharat.
  - Hoztam neked kapucsínót, Lys, mert tudom, hogy szereted. Ráadásul nem szeretném, ha ebben a hidegben baja lenne az angyali hangodnak.
Kim feltűnően belekarolt a párjába.
  - Te csak ne aggódj a pasimért, Barbie baba! - förmedt riválisára a fekete bőrű lány. - Ne másszál a barátomra, mert megtéplek!
Nina csodálkozva húzta fel fitos orrát.
  - Ne parázzál már, te nőszemély! Lysander és én csak haverok vagyunk és együtt zenélünk! Magadat égeted a túlzott féltékenységgel! Ne csodálkozz, ha a srác majd beleun és kidob!
  - Az nem fordulhat elő! - csúfolta ki Kim a másik lányt. - Egy ilyen műszépség, mint te, labdába sem rúghat mellettem!

  - Ne balhézzatok már, csajok! - kérte Eva emelt hangon. - Ne ess túlzásokba, Kim! Nina és Lysander úgy vannak, mint én Castiellel. Haverok és duetteket énekelnek.
  - Na, ezzel kurvára megnyugtattál ám! - jegyezte meg fog csikorgatva Kim.
  - Drágám, tényleg olyasmit látsz, ami nincs! - csitította féltékeny barátnőjét a zöld-fekete csíkos pulóveres és fekete nadrágos Lys. - Nekem nem kell más, csak te!
Szerencsére Lysander ölelése és szavai lenyugtatták a túlérzékeny Kimet. Nina elsétált a kapucsínóval együtt, amit Lys nem fogadott el, Ken és Patty megint az új bárról kezdett beszélni, hogy eltereljék a témát. Hálás voltam ezért, mert megelőzték a katasztrófát. Féltem, hogy Ninának igaza lesz, és előbb-utóbb Lys megelégeli barátnője túlzott birtoklási vágyát. Ismertem annyira Lysandert, hogy tudjam, ő, akinek eddig csak rövid románcai voltak, hosszú távon nem fogja elviselni Kim féltékenységét. Ha ez megtörténik a barátnőm padlóra kerül...
A nap további része viszonylag eseménytelenül telt el.
Az utolsó óránk tesi volt, kosaraznunk kellett. Castiellel, Rennel, Kimmel és Kentinnel játszottam egy csapatban, Nath, Amber, Leigh, Rosa és Armin ellen. Lesöpörtük a pályáról az ellenfeleinket, mivel mi jól összejátszottunk, még Ren is mindenkivel elvolt és jó passzokat adott Castielnek, míg Nath csapata szétszórt volt és kétbalkezes. Amíg a többiek játszottak, csapatosan a lelátón pihentünk. Castiellel összebújva, Kentinékkel hülyéskedve figyeltem a többiek játszmáját.
Mire véget ért az óra, már nagyon kellett pisilnem, ezért az öltözőben a WC-be vettem az irányt. Azt gondoltam, legalább nem kell nyomorognom öltözködés közben, mert a többi lány addigra elhúz. Elszöszöltem a kézmosónál, újra a fejem tetejére fogtam a hajam és megmostam az arcom. Mire végeztem, valóban csend volt az öltözőben. Mikor kiléptem a mosdóból olyat láttam, amitől ledermedtem. Amber és Nathaniel vadul smároltak. A fiú a méregzöld vasszekrényekhez nyomta a lányt és csók közben taperolta. A látvány fejbe kólintott. Hogy tehetik ezt Irisszel és Leigh-el?
Mivel hangtalanul csöppentem közéjük, hogy felhívjam magamra a figyelmet, visszaléptem és hangosan becsaptam magam mögött a mellékhelység ajtaját. Ez hatott, a párocska szétrebbent és felém fordult. Amber pironkodva, Nathaniel gonoszul nézett rám.

  - Hogy tehetitek ezt? - kérdeztem felháborodva. - Mindketten kapcsolatban vagytok!
  - Törődj a magad dolgával, kicsi Vivi! - mordult rám a fehér pólós és szürke melegítős srác ellenségesen, aztán kisétált az öltözőből, mintha mi sem történt volna.
Ottmaradtam kettesben Amberrel.
  - Kérlek, Vivi, el ne járjon a szád! - fogta könyörgőre a szőkeség, aki rózsaszín szűk pólót viselt, kék pamutnadrággal.
  - Nem értelek téged, Amber! Azt hittem, szereted Leigh-t. Emlékszem, mennyit küzdöttél, hogy szétmenjenek Rosával, erre az első adandó alkalommal félrelépsz! Szívtelen vagy és kegyetlen.
  - Te ezt nem értheted! Szeretem Leigh-t, de valami vonz Nathanielben! Megveszek érte, mert rossz, dögös és erőszakos.
Szavai letaglóztak, de valamilyen szinten meg is értettem, hisz tavaly én is ezzel az érzéssel küszködtem, mikor Castiel ostromolt. Nincs jogom ítélkezni felette, és nem is szólhatok bele mindenki életébe.
  - Csináljatok, amit akartok, nem érdekel!
Jelezni akartam, hogy befejeztem a beszélgetést, ezért a szekrényemhez léptem és elkezdtem átöltözni. Igyekeznem kell, mert azóta Castiel már biztos elszívta a cigijét és a csarnok előtt vár. Nem akartam nagyon megvárakoztatni. Amber hamarabb elkészült, mint én, duzzogva eliszkolt.
Összepakoltam én is, gondoltam egyet, leengedtem a hajam, a fekete hajgumim a csuklómra tekertem. Mikor a hátizsákommal a fél vállamon kiléptem a homályos folyosóra, rögtön kiszúrtam, hogy Nathaniel immár farmerdzsekiben, barna pólóban és fekete macskakarmos farmerben a falnak támaszkodva rám vár. Tudtam, hogy nem úszom meg veszekedés nélkül.
Erőt vettem magamon és határozottan megindultam felé.
  - Vivien Marsall, légy szíves ne másszál bele a magánéletembe! Ha kikotyogod, amit láttál, nagyon meg fogod bánni!
Nem ijedtem meg tőle, hiába lépett fenyegetően elém. Alig harminc centire állt meg előttem és haragosan villogó szemekkel nézett, de engem inkább mulattatott, mintsem félelmet keltett volna bennem.
  - Igazán? Mit árthatsz, te nekem? Saját magad alatt vágod a fát. Esztelenség, hogy kikezdtél Amberrel, mert mindenkinek fájdalmat okozol ezzel. Ki akarod nyíratni magad? Iris vagy Leigh meg fog ölni! Ha így folytatod, hamarosan kitekerik a nyakad, de meg is érdemled! - ellenségesen néztem a borostyán szempárba. - De tudod mit? Örömmel fogom végig nézni a bukásod! Megérdemelnéd, hogy valaki végre ellássa a bajod!
  - Na, és ha arra játszom? - Nathaniel, ha lehet még közelebb lépett hozzám. Az arca veszélyesen közel volt az enyémhez, szinte a homlokomon éreztem a leheletét. Most már kezdtem megijedni, mert borzongás futott végig a gerincemen. Nem voltam felkészülve arra, hogy így tud hatni rám. Megbénultam és levegő után kapkodtam. Nath fenyegetően tovább beszélt: - Lehet, hogy van, ami megéri, hogy Castiel agyon verjen...
  - Castiel? - néztem fel rá értetlenül. Nem értettem, hogy jön ide Castiel, hisz Amberről, Leigh-ről és Irisről beszéltünk.
Mire kitaláltam volna a szándékát, és hogy miért hozta szóba a pasimat, már az ajka lecsapott az enyémre. Leblokkoltam. A vad és birtokolni akaró csók egy pillanatra megszédített, akaratlanul is viszonoztam a szenvedélyét, de aztán észhez tértem, ficánkolni kezdtem, de hasztalan, az erős karok szorítása fogva tartottak. Erősebb volt, mint én, az agyammal próbáltam tiltakozni, hogy ne viszonozzam a csókot, de nagyon nehezemre esett. Ez a brutális barom túl jól csókolt, jobban, mint amikor együtt jártunk. Talán a megváltozott személyisége miatt lehetett így. Jó darabig tehetetlenül tűrtem a csókot, de próbáltam a mellkasának feszíteni a tenyeremet, hogy kiszabadítsam magam.
A csarnokajtó hatalmas dörrenéssel csapódott be, és ez megzavarta a támadómat. Kihasználtam ezt és minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól Nathanielt.
A becsapódó ajtóra lestem. Egy fiú távozott éppen nagy léptekkel, de megfagyott a vér az ereimben, mert a vörös haja lobogott a szélben.
Istenem, Castiel látta, hogy Nathaniellel smárolok! Miért, miért, miért? Úgy éreztem, összeomlott a világ. Gyorsan összekaptam magam és utána rohantam, hogy megmagyarázzam neki, ha még lehet. Egyszer már elveszítettem a nyári táboros idióta csók miatt, ez nem történhet meg még egyszer! De ha mégis, Nathanielt felakasztom, vagy kocsi alá lököm!
Ilyen gondolatokkal a fejemben rohantam Castiel után, de nagy volt az előnye, mire a parkolóhoz értem, már felpattant a motorjára és elviharzott. Sírás fojtogatott és legszívesebben bömbölve térdre rogytam volna. Megint nem hallgat meg! Ilyenkor szokott őrültségeket gondolni és tenni!
Az életem egy perc alatt romokba dőlt és mintha pont ezt siratná az időjárás is, eleredt az eső. Először csak apró cseppekben szitált, de aztán hatalmas szemekkel zúdult le rám egy kiadós zuhé. Nem érdekelt, hogy bőrig ázom. Ott álltam összetörve a szakadó esőben, a könnyeim elvesztek az eső cseppjeiben. Nem is tudom, mennyi ideig álltam ott a szinte üres parkolóban, a szakadó esőben, de mikor már a hajam a fejemre tapadt és a csontomig hatolt a hideg, összeszedtem magam és ólom nehéz lábakkal elindultam haza. Mire hazaértem lenyugodtam egy kicsit, és azzal biztattam magam, hogy megtalálom a módját, hogy tisztázzam a félreértést Castiellel. Nem fogok beletörődni csak úgy, hogy elveszítsem egy ilyen hülyeség miatt. Tudnia kell, hogy őt szeretem, és nem tudtam
védekezni Nath erőszakossága ellen. Anyu még nem volt otthon, így nem kellett magyarázkodnom, miért vagyok olyan, mint egy ázott kutya. Felmentem az emeletre, levettem vizes gönceimet, aztán a nappaliban letelepedtem kedvenc kanapémra. Azonnal felhívtam Castielt a mobilomról, de persze nem vette fel. Ott ültem reményt vesztve és idegesen. Öt percenként hívogattam, de semmi válasz. Tudtam, hogy szándékosan csinálja, mert képtelenség, hogy ebben az esőben motorozna és azért ne hallaná. Egyetlen lehetséges megoldás volt: méghozzá az, hogy direkt nem akar velem beszélni. Mondjuk nem csodálkoztam, azok után, amit látott. Már láttam, hogy telefonon nem fogom elérni, ahhoz meg nem volt bátorságom, hogy átrohanjak náluk. Hagyni akartam neki némi időt, hogy lecsillapodjon. Ha zaklatott állapotban egymásnak esünk, abból nem sülhet ki semmi jó. Kezdett megőrjíteni ez a tehetetlenség. Megint rám tört a rettegés, hogy így lesz vége a kapcsolatunknak, ezért a kanapé karfájára dőltem és sírni kezdtem. Kidagadt szemekkel, remegve a kétségbeeséstől talált rám a bátyám több, mint egy óra múlva.
Tony szinte halálra rémülve guggolt le mellém, és egyből faggatni kezdett, hogy mi bajom.
  - Elvesztettem Castielt... - kezdtem elcsukló hangon, aztán az egész rémes történetet elmeséltem, attól kezdve, hogy rajtakaptam Nathanielt Amberrel az öltözőben.
Ezüst hajú tesóm nyugtatóan ölelgetett, és azzal biztatott, hogy szeretjük egymást eléggé ahhoz, hogy ezt is átvészeljük. Ő is úgy látta, hogy jobban járok, ha akkor beszélek Castiellel, ha már lenyugodott. De én féltem. Volt egy olyan érzésem, hogy Cast olyan állapotban van, hogy mindenféle őrültségre képes lehet, hisz láttam már ilyennek, és az életre szóló lecke volt mindkettőnknek.
Az idő csak vánszorogva telt. Újra és újra rácsörgettem Castielre, de még mindig nem vette fel. Már tuti volt ötven, vagy száz nem fogadott hívása, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy tudja, meg akarom vele beszélni a dolgokat. Csak ne lenne ilyen makacs! Hogy rendezhetném a dolgokat, ha meg sem hallgat? Megint bizsergett bennem a menni akarás, de azt se tehettem, mert nem lehettem benne egészen biztos, hogy otthon van. Ekkor mentőötletként eszembe jutott, hogy felcsörögjem az otthoni számukat, de persze azt sem vette fel senki. Dühösen a kanapé végébe hajítottam a telefonom. Pont abban a pillanatban jött vissza a konyhából Tony. Leült mellém és a kezembe nyomott egy bögre, forró kakaót. Kiskorunkban anya ezzel nyugtatott minket, de tudtam, most ez sem segít. Mégsem akartam megbántani, hisz a tesóm szeméből sütött az aggodalom, ezért elvettem tőle az egyik bögrét.

  - Nyugi, húgocskám! Ha lecsillapodott a felbőszült bika, jönni fog, majd meglátod!
  - Nem fog. - ráztam a fejem csalódottan és a csészét szorongatva próbáltam felmelegíteni merev, hideg ujjaimat. - Ismerem már annyira, hogy most vérig sértődött, tombol és épp bosszút forral.
  - Na és? Lehet éppen üti-vágja azt a szőke taplót!
  - Na, ezzel aztán sikerült megnyugtatnod! - húztam el a szám és féloldalasan haragos pillantást vetettem Antonyra. - Gondolod örülnék, ha kinyírnák egymást? Nincs otthon sem ő, sem az anyja, mert a vezetékes telefont sem veszik fel. Ha tényleg Nathanielhez ment... ó-jaj...
  - Ne gondoljunk a legrosszabbra, húgi! Minden rendbe fog jönni! - Tony nyugtatóan átölelte a vállam és én hálásan dőltem a mellkasára, de a szívemben kesergő fájdalmat nem tudta elűzni. Az együttérzése nem segített, inkább elszakított bennem valamit és Tony mellkasára borulva ismét rám jött a sírógörcs. Szenvedtem, és erre nem láttam már gyógyírt.
Órák telhettek el, mert mikor magamhoz tértem már besötétedett, íncsiklandó illatok jöttek a konyha felől, így arra következtettem, hogy anyu már időközben hazajött. Tony mellkasán tértem észhez, a hajam az arcomba lógott.
A bátyám felfigyelt a mocorgásomra, mert kisimította a hajamat a szememből.
  - Szia, álomszuszék! Remélem, jobban vagy.
De a vidáman csillogó lilás árnyalatú szemek csöppet sem vidítottak fel.
  - Nem, kicsit sem. - nyögtem. Felegyenesedtem és kihúzódtam a kanapé szélére. Átkulcsoltam a felhúzott térdeimet a karommal és a fejem a térdemen nyugtattam. - Nem jelentkezett Castiel?
  - Nem, felébresztettelek volna, ha igen.
Ez a hír megint elkeserített. Csak az zakatolt a fejemben, hogy elvesztettem, nem kellek már neki.
Tony láthatta a szememben gyülekező kínokat, mert elkapta a kezem és gyengéden szorongatni kezdte.
  - Ne kínozd magad, kis tesó! Ha Cast olyan barom, hogy meg sem hallgat, akkor ne foglalkozz vele! Ne bánkódj, hisz lehet, hogy nincs is miért.

  - Ó, dehogynem! - vágtam rá keserűen. Nem tehetek róla, de már csak negatív gondolataim voltak. - Az eltűnése mindent megmagyaráz. Azt hiszi megcsaltam Nathaniellel és kiadta az utam. De én ebbe belehalok!
A fejem megint a térdemre csuklott, a hajam fátyolként fedte el nedves arcom.
  - Jaj, Vivi... - Tony mondandóját a vezetékes telefon hangos csöngése szakította félbe.
A tesóm felpattant és felvette a telefont.
Miután bemondta, hogy Marsall lakás, jó darabig hallgatott, érdeklődve pillantottam rá.
  - Téged keresnek. - nyújtotta felém Antony a kagylót.
Gyenge lábakkal feltápászkodtam.
  - Ki az? - kérdeztem a tesómtól.
  - Egy nő, nem mutatkozott be, csak téged kért...
Rosszat sejtve vettem át a telefont.
  - Tessék? Vivien vagyok!
  - Jaj, Vivi, de jó, hogy elértelek! Kate vagyok... - Castiel anyjának a hangjából sütött az aggodalom és ez szíven ütött. - Baj van... - az asszony már zokogott.
  - Mi... mi történt? - kérdeztem remegve, de féltem hallani a választ.
  - A fiam... brutális karambolt szenvedett. Most indulok hozzá a kórházba. A rendőrök azt mondták csúnyán összetörte magát. - Kate hangját alig értettem, annyira hadart és zokogott. - Élet-halál között van, azt mondták nem biztos, hogy megéli a reggelt...
A kagyló kiesett a kezemből, a lábamból kiment az erő és a szívem megfagyott. Olyan erővel tört rám a fájdalom, hogy én is bele akartam halni.
Castiel haldoklik! - ez volt az utolsó gondolatom, aztán elszürkült előttem a világ és ájultan összeestem.

Mindenki lelki szemetesládája

Másnap reggel Kimmel megint szabadjára engedtük a fiúkat. Vettünk egy-egy pohár kólát és a büfé melletti falnál iszogattunk.
Fekete szűk nadrágban és piros magas nyakú pulcsiban dőltem a falnak, lábamnál hevert a hátizsákom, meg a Castielé. Megint én vigyáztam a cuccára, míg kint bagózott.
  - Jó volt tegnap az a kis kikapcsolódás a Bázison. - jegyezte meg Kim, aki ezúttal nem viselt sapkát. Fekete haja fel volt hátul tupírozva, gyöngyös farmert viselt és sárga, kötött pulcsit, ami kiemelte bőre barnaságát.
  - Ja. A játék jó volt, de a hülye kérdések... - húztam el a szám nyafogva. - Te és Lys rohadt gonoszok voltatok. Nagyon megérdemlitek egymást.
Kim erre csak felvihogott.
  - Na hallod! Jó érzékünk van beletaposni mások életébe. Most nagyon jól elvagyunk, de valamiért rossz előérzetem van. - vallotta be Kim szem forgatva. - Valamiért úgy érzem, a boldogság mulandó, és nemsokára történik valami borzasztó. Félek kicsit.
  - Ne izélj már, te csaj! - csaptam barátnőm vállára indulatosan. - Ne fesd az ördögöt a falra! Igenis jár nekünk a boldogság!
  - Az biztos, mégis tartok tőle, hogy a rajongók hada megszédíti a páromat.
  - Ha tudni akarod, én is ettől parázok. Castiel túl jó pasi. Nem tudom, hogy fogom bírni, ha sikeres lesz a zenei pályája és lógnak majd rajta a csajok. - ismertem be a kételyeimet. A cipőm orrát bámultam és a kólámat lötyögtetem a pohár alján. Még Kimnek is nehéz volt bevallani a félelmeimet.
  - Lysander mindig nyakra-főre csajozott, félek, hogy kísértésbe fog esni. Az ösztöneim már riadóztatnak.
  - Csak remélni tudjuk, hogy szeretnek annyira, hogy ne kacsingassanak más felé. - huncut mosolyt küldtem Kimnek. - Ráadásul Eva és Alexy szemmel tartja nekünk a fiúkat.
  - Na igen... - sóhajtott Kim. - Kérdés, hogy elárulnák-e nekünk, ha gáz van.
  - Alexy tuti. - vágtam rá. - Kellemesen csalódtam benne. És szerintem Evangeline is, bár őt még nem kértem meg, hogy tartsa szemmel Castielt.
  - Én nem bízok a csajban. Van benne valami fura. - mondta ki a véleményét a rövid hajú lány. - A helyedben nem bíznám rá Castielt, mert néha túlzásba pajtáskodik vele. Nehogy itt lecsapja a kezedről!
  - Ugyan már, Kim! Te paranoiás vagy! Szerintem Cast nem Eva esete, Castiel meg nem adna engem egy zárkózott apácáért.
  - Úgy legyen! Mert az tuti, hogy nálad pörgősebb és szenvedélyesebb csajt nem talál.
  - És ezt ő is tudja. - nevettem, de a szívem mélyén azért voltak kételyeim.
Becsengettek és elvonultunk a földrajz teremhez. Utáltam ezt az órát, de mivel Castiel mellett ültem és dugi puszikat kaptam, amikor a tanár a térképnél magyarázott, rögtön jobban kibírtam.
Reggeliző szünetben egy darabig nyalakodtunk Castiellel, de miután Dakota elrángatta tőlem, egyedül maradtam a kőkemény párizsis zsemlémmel. A büféasztalnál csupa idegen állt mellettem, mert Kim kiment a fiúkkal. A többieket nem láttam merre bujkálnak.
Unottan rágcsáltam, amikor Patty keveredett mellém egy kis üveg Coca-Colával a kezében.
  - Csá! Mizu? - kérdeztem mosolyogva a copfos, farmer csőnadrágos és zöld felsős lánytól.
  - Nem sok. Kentint elhagytam valahol.
  - Örülök, hogy jól megvagytok. - vágtam rá őszintén.
  - Nos igen... annak én is. Csak néha  Kenre rájön az öt perc, és olyankor nem bírom elviselni. Elég sűrűn összezördülünk mostanában.
  - Igen, Kennek van egy furi természete. - ismertem el. - De aranyból van a szíve, a bohóc szerep csak álca.
  - Tudom, de néha akkor is sok. - Patty meghúzta a kólásüveget, aztán szemöldök ráncolva nézett rám. - Mondhatok neked valamit bizalmasan?
  - Persze. Remélem, nem a szakításon gondolkodsz! Olyan cukik vagytok együtt!
  - Szakítani? Nem, nem hiszem... - nézett rám elkeseredve Patty. - Jól érzem magam Kentinnel. Olyan, mint én, csak fiúban, de pont emiatt érzem úgy, hogy néha nem jó így. Néha uncsi, vagy túl viharos a kapcsolatunk, középút nincs. Van, hogy inkább testvéremnek tekintem, mint szerelmemnek. De lehet, ehhez az is hozzájárul, hogy tegnap biliárd után levittem a húgom a játszótérre és ott volt Armin. Megismert a kosárklubból. Sötétedésig ökörködtünk. Annyira jó fej, helyes és az ellentéte Kentinnek. Kétértelmű megjegyzésekkel húzott, és kicsit úgy tűnt flörtölt velem. Nem érdekelte, hogy Kennel járok. Természetesen nem történt köztünk semmi, de eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha vele járnék.
Mikor Patty befejezte a monológját sokáig csak álltam ott, és gondterhelten próbáltam feldolgozni a hallottakat. Értettem, hogy a lány unja az ellaposodott kapcsolatát, de a helyében én biztos nem kacsingatnék más felé, ha így járnék Castiellel. Megsajnáltam Kentint, mert nagy érvágás lenne neki, ha Patty, akit imád elhagyná, mert talált jobbat. Az meg, hogy Patty-nek Armin tetszik, csak még nagyobb galiba lenne. Reméltem, erre nem kerül sor.
  - Én ebbe nem akarok beleszólni, és nem is vagyok pártatlan, hisz tudod, hogy Kentin a szívem csücske. - kezdtem a mondókámat idegesen. Nem akartam belefolyni, de muszáj volt. - Olyan nekem, mint egy féltestvér. Ha szereted, tolerálni kell egymás hóbortjait és közösen kell találni megoldásokat a problémákra. Neked kell tudni, szereted-e igazán, csak arra kérlek, ne bántsd meg. Légy vele őszinte és beszéljétek meg, ha baj van.
  - Igazad van, Vivike. Alszom rá egyet, és megtárgyalom vele a gondokat. Túlságosan ragaszkodok hozzá ahhoz, hogy könnyedén elváljunk.
  - Na, ennek örülök. - sóhajtottam megkönnyebbülve. - Nem akarom, hogy más szenvedjen, amikor mi Castiellel remekül megvagyunk.
  - Az biztos, hogy irigylésre méltó a kapcsolatotok! - értett egyet Patty vidáman. - Süt rólatok a boldogság és az összetartozás. Csak így tovább!
Örültem, hogy elterelődött a téma és annak is, hogy mindenki szép párnak lát minket Castiellel. Dagadt a mellkasom a büszkeségtől.
Történelem órán Rosával ültem, mert Kim átcuccolt Violához, Lysander meg Castiellel bandázott.
Az óra szörnyen unalmas volt, nem kötött le a francia forradalom.
  - Mizu, Rosaly? - löktem meg a könyökömmel a fekete, hosszú, szűk felsős és fehér nadrágos szépséget.
  - Á, semmi jó! - sóhajtott Rosa mogorván. - Sikeresen elültetted a bogarat a fülembe. Már nem vagyok száz százalékosan boldog Gabriellel. Ráadásul emészt a gondolat, hogy Amber padlóra fogja küldeni Leigh-t, és ez máris fáj. Nem tudok mit tenni, mert rájöttem, hogy még mindig kötődök az exemhez.
  - Az élet bonyolult. - jegyeztem meg bölcsen.
  - Ez aztán nagy segítség! - háborgott Rosa és megrázta platinaszőke sörényét. - Ezt magamtól is tudom! Az a kérdés, meddig mehet ez így tovább, és mikor omlik össze megint az életem?
  - Az elkerülhetetlen mindig akkor következik be, amikor nem számítunk rá! - mondtam megint, mint valami kínai szerzetes.
  - Vivi! Elalvás előtt valami pszichológia blablát olvastál és pozitív gondolatokkal ébredtél? - kérdezte gúnyolódva, de tréfásan Rosa. - Az ilyen beszólásoktól nem vagyok előrébb! Te mit csinálnál a helyemben?
  - Én mondtam, hogy szólnék Leigh-nek, mit művel a kedvese, és Gabe-nek is megmondanám, hogy valami megváltozott, de ezt még nem tetted meg, szóval nem tudok mást mondani.
  - Képtelen vagyok árulkodni Leigh-nek. Másrészt nincs is bizonyítékunk Amber ellen. Az egy dolog, hogy hallottad, mit mondott Toriéknak, de nem láttuk, így lehet csak hencegett. Az pedig, hogy Nathaniel körül legyeskedik, még nem elég.
  - Akkor mit vársz, mit mondjak? Várd meg, míg magától beüt a mennykő. Mert be fog, arra mérget vennék. - feleltem elszántan, mert biztos volta benne, hogy Rosa kapcsolatának napjai Gabriellel meg vannak számlálva, ahogy Leigh is rá fog jönni, milyen is Amber valójában.
A nap végén még Iris is nekem kezdett panaszkodni. Együtt álltunk a suli kapuban, mert Castielt vártam, tovább tartott a zeneszakköre, mint a kosárlabda edzésem.
Iris fekete, rövid szövetkabátban és lila nadrágban ácsorgott mellettem.
  - Minden rendben? - kérdeztem a fonott hajú lányt, mert a szeme alatt karikák virítottak és elgyötört volt az arca. Dideregve húztam össze magamon a szegecses dzsekit, mert ismét ránk köszöntött az őszi szeles, borongós idő.
  - Nem igazán. - húzta el a száját Iris. - A múlt héten még Nathaniel jó fej volt, de mostanában megint túl bunkó és hideg. Kétszer is hiába vártam egymás után, mert inkább Jinxékkel lógott. Ilyenkor elgondolkodok, hogy baj van, ha fontosabbak neki a haverok, mint én. És akkor ott van még, hogy csak a jó ég tudja, mit csinálnak, amikor bandáznak.
Csajoznak, menőznek és füveznek. - gondoltam fanyalogva, de nem mertem kimondani, hisz nem volt rá bizonyítékom.

  - Ha nem vagy vele boldog, ideje lenne elgondolkodnod a szakításon. - jegyeztem meg óvatosan. Nem volt jó nézni, hogy ez az életvidám csaj megkeseredett a köcsög Nath mellett. - Nem gondolod, hogy jobb lenne nélküle, ha csak szenvedést okoz neked?
  - De vannak jó napjaink is! - érvelt Iris.
  - És megéri a borzalmakat az a néhány jó pillanat? Mert szerintem nem. Ha Castiel ilyen lenne, nem maradnék mellette, akármennyire szeretném. Fel kell ismerni, ha valami nem működik és nem szabad erőltetni.
Reméltem, hogy Iris nem sértődik meg, amiért nyíltan kimondtam a véleményemet. Sokkal boldogabb lennék, ha a lány szakítana Mr. Bunkóval, mielőtt teljesen tönkre teszi. Mert biztos voltam benne, hogy nemsokára Amberre, vagy valaki másra cseréli ezt a megbízható és számára már unalmas lányt.
  - De én...
  - Ne mondd, hogy szereted! Te nem a mostani énét szereted, hanem azt, aki régen volt! Fogd fel, hogy már sosem lesz olyan! - Iris szavába vágtam és dühösen kimondtam mindent, amit gondoltam. - Ha továbbra is vele maradsz, csak magadat kínzod! Ne tedd tönkre az életedet egy barom miatt!
  - Könnyű azt mondani! Tényleg szeretem, túlságosan is szeretem. - közölte könnybe lábadt szemekkel Iris. - Hiába papolsz nekem, tudom, hogy ha a helyembe lennél, te is harcolnál Castielért és reménykednél, hogy miattad megváltozik!
Ezzel kifogta a szelet a vitorlámból, mert igaza volt. Dumálok, osztom az észt, de tuti, hogy én is kitartanék Castiel mellett, ameddig csak lehet. A szerelem őrültségekre készteti az embert és reményt ad akkor is, ha már veszett az ügy.
  - Igazad van, csajszi! - sóhajtottam reménytelenül. - Nem akartam a nagyokost játszani, de hidd el, még nem ismered igazán Nathaniel rossz oldalát. Meg fog csalni téged, erre mérget is vennék. Készülj fel, hogy nagy csalódást fog okozni neked! - figyelmeztettem a lányt óvatosan.
  - Erre nem is akarok gondolni! - hárította Iris.
  - Jó, akkor beszéljünk másról. - váltottam témát. - Te is rajzra jársz Dimitry-hez. Hogy halad Viola a meghódításával?
  - Ó, annyira szánalmas. - legyintett Iris, de azért mosolygott. - Viola nagyszerű rajzoló, de a pasas előtt játssza a butuska kezdőt. Folyton tanácsokat kér tőle, mindig a közelébe férkőzik és mereszti rá a baba szemeit. Ma még az ecsetkészletét is leborította, mikor a tanár mellé ért. Aztán együtt szedték fel, de látnod kellett volna! Direkt úgy helyezkedett, hogy Dimitry betekinthessen a dekoltázsába. Viola annyira teper és vicces őket figyelni.
  - És mit gondolsz, sikerrel fog járni?
  - Meg van rá az esély. - bólogatott Iris. - Szerintem, a szépséges tanár úr gerjed Violára. Legalábbis másképp néz rá, mint ránk többiekre és többet is foglalkozik vele.
  - Nahát, mik ki nem derülnek. - mosolyogtam. - Drukkolok, hogy összejöjjenek, már ha Viola komolyan gondolja. De a módszerei nem tetszenek. Még nem is szakított Matthew-val és másik pasira hajt. Ez nem tisztességes.

  - Bizony. Én se gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedik, de hát szerelmes, és ez elvette az eszét.
  - A szerelem nem mentség az őrültségekre.
  - Lehet, de sok mindent megmagyaráz. - felelte Iris fájdalmas arccal és tudtam, hogy már nem Violára céloz, hanem saját magára.
  - Azért remélem, mind olyan boldogok lesztek egyszer, mint én. - biztattam kedvesen.
  - Neked nagy szerencséd volt. Castiel és te tökéletes pár vagytok. Őrültek, vidámak, szenvedélyesek és kiszámíthatatlanok vagytok, mégis tökéletesen kiegészítitek egymást.
  - Azért ne hidd, hogy nekünk nincsenek rossz napjaink meg veszekedéseink, de megtanultuk kezelni az ilyen helyzeteket. A boldogság kulcsa a megértés és a problémák tisztázása.
  - Meg a jó szex. - vigyorgott Iris.
Elpirultam, de azért hevesen bólogattam.
  - Na igen, az sem mellékes! - már láttam közben, hogy Castiel felénk sétál fél vállán a fekete hátizsákjával. - Végre jön Castiel.
- Akkor én megyek is! - búcsúzott Iris. - Elgondolkodok majd a tanácsodon, de azt azért nem hiszem, hogy képes lenne Nath megcsalni! Szia, és szép délutánt nektek!
Iris gyors léptekkel elindult jobbra.
Amikor Castiel mellém ért, mosolyogva átölelt.
  - Szia, drágám! Örülök, hogy megvártál!
  - A legfőbb rajongód megfagyni és képes, csakhogy lásson! - nevettem vidáman. Egymás derekát ölelve elindultunk hazafelé. - Viszont ki kell majd engesztelned! Lilára fagyott a kezem és a lábam!
  - Szívesen felmelegítelek, amit a szobádba értünk! - ígérte a vörös ördög kihívó mosoly kíséretében.
  - Ó, már alig várom!
  - És hogy telt a napod? Láttam, a csajok nem hagytak unatkozni. Minden szünetben rád tapadt valaki. - váltott témát Castiel, miközben átvezetett a zebrán. Jó érzés volt a hidegben magam körül érezni meleget és biztonságot sugárzó karját.
  - Te szemmel tartasz engem?
  - Bizony ám! A fél szemem mindig rajtad tartom, arra az esetre, ha valami öngyilkos Casanova rád akarna cuppanni! Ha egy is a közeledbe menne, a balesetin kötne ki! - ezt Castiel olyan lazán közölte, mintha csak az időjárásról beszélt volna.
  - Védelmezel, mintha a tulajdonod lennék! - fújtam, de nem sértődtem meg, inkább örültem, hogy ennyire ragaszkodik hozzám.
  - Az is vagy, angyalom! Az is vagy. - mosolygott a fiú és hozzám hajolt, hogy homlokon csókoljon.
  - Nem vitázom, mert igaz. - mosolyogtam szeretettel. - Úgy örülök, hogy ennyire flottul működik a kapcsolatunk. Képzeld, ma én voltam a csajok lelki szemetesládája. Kim, Patty, Rosa és még Iris is nekem panaszkodott a gondjairól.
  - Biztos azért, mert bíznak benned és látják, milyen boldog vagy. Azért kérnek tanácsot tőled, mert tudják, hogy neked nincsenek problémáid. Tökéletes a szerelmi életed - velem!
Az utolsó mondat hallatán hangosan felnevettem.
  - Kicsit sem vagy elszállva magadtól! Ez annyira beképzelten hangzott.
  - Lehet, de akkor is ez az igazság. - vigyorgott Cast, és még a szürke szeme is felragyogott.
  - Nos... igen. Nem tehetek róla, hogy te vagy a boldogságom! - mondtam ki érzelmesen és nem szégyelltem, hogy így érzek. Ha ő velem volt semmi más nem számított, és semmi gond nem ért el.
  - Zene füleimnek! - nevetett megint a fiú. - Csak érjünk haza és megmutatom, te mit jelentesz nekem!
  - Folyton a szexen jár az eszed! - zsörtölődtem tréfásan, és az oldalába böktem az ujjam.
  - Á, dehogy! Csak rajtad, és ha már így van, miért ne dobnánk fel az unalmas napokat egy kis élvezettel?
  - Minek is tiltakoznék, amikor én is ezt akarom? - vigyorogtam csábítóan.
Castiel rosszallva nézett rám.
  - Jó lenne, ha az ilyen vallomásokat nem az utcán tennéd meg, mert még elvesztem a fejem és rád vetem magam egy kapualjban!
  - Júj! Nagyon siessünk haza! - jelentettem ki ártatlan képpel. Vidáman elkaptam a kezét, húztam magam után. Futva tettük meg azt a jó pár métert hazáig.
Közben azon járt az eszem, hogy nem értem, mit nyűglődnek a többiek. Annyira egyszerű boldognak lenni....