A gondos ápoló

Reggel a telefonom zenélésére ébredtem. Nyöszörögve kerestem a mobilt, először azt hittem, elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt. Amúgy is nehézkesen aludtam, mert a földszinti kihúzhatós kanapé kicsit kényelmetlen volt, és a lábam is hasogatott. Félkómásan rájöttem, hogy nem a BWB-től a Wake up szól, hanem a csengőhangom a Heart of fire. Nyögve láttam, hogy Castiel hív. Fel voltam készülve rá, hogy jön egy kiadós fejmosás, hisz a tegnapi zűrzavarban elfelejtettem neki elmesélni, mi történt. Hasra fordultam, felkönyököltem és egy hatalmas sóhaj után szóltam a telefonba.
  - Szia, drágám!
  - Ó, most a drágád vagyok? - halottam a vörös ördög dühös hangját. Már az is harcias kedvére utalt, hogy nem köszönt, csak rám zúdította a sérelmeit. - Mi a faszért a remete sráctól kellett ma reggel megtudnom, hogy félreléptél és megrándult a bokád?
  - Ne haragudj, Castiel! Tegnap zűrzavaros napom volt. - próbáltam megnyugtatni. - Hazafelé jövet történt a baleset, az egész délutánomat a sürgősségin töltöttem, aztán hazaérve körbe ugrált a családom, majd elnyomott a fájdalomcsillapító és hamar lefeküdtem. Meg aztán nem akartam megzavarni a próbátokat. Most nagy szükségetek van a gyakorlásra, hisz holnap versenyetek lesz!
  - És szerinted melyik a legfontosabb? A francos zenélés, vagy te? Természetesen te szerepelsz az első helyen az életemben, minden más mellékes! Szólnod kellett volna a balesetedről!

Halottam a hangján, hogy haragos és megbántva érzi magát. Meg is értettem, igaza van, de szavai nem fedték a mostani valóságot.
  - Tényleg? Ezt mostanában nem vettem észre! - fakadtam ki, bár nem akartam túlfeszíteni a húrt. - Én úgy látom, hogy a zenélés az első, és csak utána jövök én.
  - Vivi - fújt Cast a telefonba - a sírba teszel! Tévedésben vagy, édesem! Fontos a banda meg a zenélés, de csak utánad jön! Ne húzzál fel így matek óra előtt!
  - Jól van, szívem, ne haragudj! - hagytam rá gyorsan, mert kora reggel nem voltam veszekedős állapotban.
  - És hogy vagy? Mit csinálsz? Mivel segíthetnék rajtad?
  - Kicsit érzékeny a bokám, lassan hat az izomlazító, nehezen tudok ráállni. - ecseteltem az állapotom. - Te ébresztettél, még ágyban vagyok. Amúgy a nappaliban kempingezek, anyuék jobbnak látták, ha nem erőltetem a lábam a létrázással. Nem tudsz segíteni. Pihennem kell, tévézek majd, vagy olvasok. Ha minden jól megy és hatni fog a krém, a gyógyszer és a pihenés, akkor hétfőn már mehetek suliba. Bár... mondjuk kényelmesebben feküdnék a karodban, de neked ugye tanulnod kell... - a végén rafinált vigyort vágtam, és sajnáltam, hogy nem látja.
  - Délután benézek hozzád. Igaz, főpróbánk lesz, de egy félórácskát lóghatok. Ma Alexyéknél gyakorolnunk.
Ennyit az első helyemről. - gondoltam fanyalogva, de nem mondtam ki, mert nem akartam balhézni.
  - Az jó lesz. Megpróbálok addig nem belepusztulni az unalomba. - tréfáltam inkább.
  - Vigyek neked valamit?
  - Csak magadat! - vágtam rá egyből. Nem akartam, hogy ajándékokkal vigasztaljon, nekem tényleg elég az ölelése. A biztonságot és melegséget sugárzó, két erős karja. Ennyi elég is a boldogságomhoz, milyen szánalmas vagyok!
  - Picsába! Le kell tennem, integet a matek tanár, hogy menjek be a többiek után! Vigyázz magadra, és szeretlek!
  - Én is téged! Akkor várlak! - búcsúztam én is.
Miután leraktuk a telót, sóhajtva visszadőltem a párnámra. Nem nagyon akartam felkelni, semmilyen testrészem nem kívánta a feltápászkodást. Éhes sem voltam még, és féltem is az erőltetéstől, s úgy döntöttem szunyókálok még egy kicsit.
Alig tettem le a fejem, csöngettek. Nyögve ültem fel. Első gondolatom az volt, hogy talán a szeleburdi szerelmem hagyta ott a sulit, de kizárt, hogy öt perc alatt ideért volna. Összeszedtem magam, és esetlenül az ajtóhoz bukdácsoltam. A sarkamon lépkedtem, és ez a fajta bicegés nem is volt olyan fájdalmas, mint tartottam tőle. Az erőlködéstől kifáradva az előtérben kinyitottam az ajtót.
Legnagyobb meglepetésemre a fekete dzsekis és nadrágos Ren állt a küszöbön, mosolyogva és egy nejlon szatyrot lóbált a szemem elé.
  - Szia, Vivi! Meghoztam a reggelid!
Nem csak a meleg mosolya, a megjelenése is furcsa volt. Az előbb Cast azt mondta, Rentől tudta meg a balesetem, akkor meg hogy került ide a "remete srác"?
  - Szia! Hát te? Hogy kerülsz ide? Nem suliba kéne lenned?
  - De igen, de csak reggel beugrottam az ofőhöz, hogy szóljak, apa üzleti útra ment tegnap este, így én vigyázok a húgomra. Induláskor összefutottam anyukáddal, ő meg felajánlotta, hogy viszi és hozza Sissy-t az oviba, ha cserébe figyelek rád.
Mostanában nem hallottam ilyen bőbeszédű és közlékeny monológot Rentől, így magamban mosolyogtam. Egész kedves is tud lenni, ha akar.
Néma kérésként kitártam az ajtót, hogy bejöjjön.
Bebotorkáltam mögötte a nappaliba, szuszogva rogytam vissza a bevetetlen kanapéra.
  - Most akkor te leszel a bébicsőszöm, vagy az ápolóm? - felpockoltam a lábam és újra kényelembe helyeztem magam a lila, rendetlen ágybelimbe.

  - Kettő az egyben. - felelte a fiú. Zavartalanul levette a kiskabátját, a fotelbe dobta, aztán elkezdte kicsomagolni rejtélyes táskájából az állítólagos reggelim. Amint kinyitotta a zacskót megcsapta az orrom a frissen sült péksüti illata.
  - Hm. - hümmögtem elégedetten. Örültem a "potya" kajának, semmi kedvem nem volt szalámis szendviccsel bajlódni a konyhában. Hirtelen a lekvár és a sült tészta illata meghozta az étvágyam. - A jó Isten küldött téged!
  - Nem. Csak anyukád. - mosolygott megint angyalian a fekete hajú srác. A konyha felé intett. - Keresek valami tárcafélét, ha nem bánod. Nem szeretnék takarítani is utánad, ugyanis az epres croissant eléggé morzsál.
  - Köszi, és ha már ott vagy, melegíts kávét magadnak és nekem is hozz! - kiabáltam utána.
Ren megállt a konyhaajtóban.
  - Úgy látom teszik, hogy rabszolgádnak tekints!
Játékos evődése elképesztett. Csak nem flörtöl velem? Úristen! Ki ez a cuki pasi és hová lett a zárkózott Ren barátom?
  - Roppantul élvezem. - hagytam rá a valósághoz híven. Előbbi csacska gondolatmenetembe nem akartam elmélyülni.
Percek múlva már hallottam a mikró zümmögését, és a konyhaszekrény ajtók ki-be csapódását. Mire kikiabáltam volna, hol találja a műanyag tárcákat, már meg is jelent a kis asztal mellett diadalmas képpel. A papírzacskóból két epres és egy csokis croissant tárcára tett és nekem nyújtotta. Maradt még a zacskóban, azzal a lábamhoz ült és zavartalanul enni kezdett.
  - Még én sem ettem. - közölte, és mivel húzódoztam, meg ne üsse a bekötött lábam, egyszerűen fogta és az ölébe húzta. Tiltakozni akartam, de csak kinevetett volna, így csendben maradtam. Amúgy is kényelmes volt így felpockolva. - Egyébként cuki a pizsid. Castielnek is ezt szoktad felvenni?
Elöntötte az agyam a düh, és szégyenkezve néztem végig kék, macis alvó pólómon és térdnadrágomon.
  - Neki tartogatok szexisebb darabokat is. - vágtam vissza.
  - Mindjárt gondoltam.
A beszélgetés csöndbe fulladt. Nem tudtunk, vagy nem akartunk semmiről se beszélni, így némán falatoztunk. Nem tudtam hová tenni a fiú barátságos megérkezését, a jó kedvét, flörtölését és pimasz megjegyzését a hálóruhámra. Módfelett idegesített, hogy nem tudtam, mire számíthatok tőle. Ez bizonytalanná tett, ugyanakkor vonzott is, hogy kiderítsem, mi lelte.
Lassan végeztünk az evéssel, Ren elvette a tárcát, a konyhába vitte, aztán visszajött és kérdőn megállt előttem.
  - És mi a további terv mára?
  - Azt hiszem, fel kéne öltözni. - feleltem, mert egyre jobban feszélyezve éreztem magam a társaságában pizsamában. De aztán eszembe jutott, hogy fent van minden ruhám. - Ó!
  - Mi az? Fáj a lábad? - aggodalmaskodott a srác.
  - Nem... nem vészes. Csak fel kéne mennem ruháért.
  - Majd én hozok neked valamit.
Az ajánlata kézenfekvő volt, mégis berzenkedtem a gondolattól, hogy felmenjen a szobámba egyedül és a holmim között turkáljon. Viszont nem volt más választásom, biztos voltam benne, hogy a lábamat megterhelné a létrázás.
  - Oké. A nagy szekrény második polcán találsz melegítő alsót és hosszú ujjú pólót.
  - Más nem kell? Zokni, bugyi?
Az arcomba szökött a vér. Még csak az kéne, hogy szemrevételezze a fehérneműs fiókom!
   - Az van rajtam. - nyögtem ki, tuti paradicsom-piros fejjel. Próbáltam haragosan nézni rá, de ő csak nevetett, aztán felkúszott a létrán.
Idegesen vártam, hogy lejöjjön. Közben, hogy elfoglaljam magam, a takaró alól kikerestem a távirányítót, ide-oda kapcsolgattam, csakhogy csináljak valamit.
Nemsokára visszaért Ren, karján egy szürke nadrággal és egy világoskék pulcsival. Hálás köszönettel elvettem tőle.
  - Gondolom, nem előttem akarsz átöltözni. Menjek a konyhába, vagy az emeletre, vagy kísérjelek ki a fürdőbe? -  kérdezte pimasz mosollyal a srác.
Már megint sikerült zavarba hoznia és ez elképesztett.

  - Kimegyek a fürdőbe. - válaszoltam, és rögtön fel is álltam. Nem értettem magunkat. Eddig sosem voltunk ilyen feszültek egymás közelében. Mi történik? Mért félek attól, hogy kiborul a bili és elszabadul a pokol?
Bicegve elindultam a mellékhelység felé, s máris ott termett mellettem. Megfogta a bal kezem, mert a jobban a ruhákat szorongattam, és óvatosan vezetett. Érintése először villámcsapásként ért, majd kellemes borzongás futott végig az egész karomban. Ez roppantul furcsa volt, már-már ijesztő.
Majdhogynem lélegzetvisszafojtva tettem meg azt a pár lépést a fürdőajtóig.
  - Míg öltözködsz, keresek valami nézhető filmet a tévében. - szólt utánam mielőtt eltűntem az ajtó mögött.
A nadrág magamra küszködése megerőltető feladatnak bizonyult, szinte kifáradtam, mire sikerült átvenni a ruhám. Megmostam az arcom, megfésülködtem a kézmosó feletti kistükör előtt, aztán visszamentem a nappaliba. Elsántikáltam a dohányzóasztalig, kezembe vettem a kenőcsöt, majd lerogytam a kanapéra. A kötésemet megviselte az éjszakai mocorgás és az előbbi küzdelem a ruhákkal. Letekeredett és lelógott kicsit. Ha már újra kell kötözni, gondoltam be is kenem a lábam a mentolos krémmel.
  - Segítsek? - ajánlotta rögtön Ren kedvesen.
Még a gondolattól is kirázott a hideg. Valahogy nem akartam, hogy hozzám érjen. Kezdett a helyzet aggasztó lenni. Hiába mondogattam magamban, hogy ez csak Ren, a legjobb barátom, szemernyit se segített rajtam ez a gondolat.
  - Köszi, nem kell. Megoldom.
  - Hát jó. - hagyta rám és kényelembe helyezve magát, hátradőlt a kanapé másik végén.
Amíg én az ölembe húztam a lábam, bekrémeztem és visszatekertem a fáslit, ő fél kézzel a karfán könyökölt, másik kezével a tévét kapcsolgatta a távirányítóval.
  - Hé, a mozi csatornán tíz perc múlva kezdődik a Nagyfiúk 2. Megnézzük?
  -  Már láttam párszor, de nem tudom megunni. Nekem jó lesz. - egyeztem bele rögtön. Mindjárt jobb volt, mint valami romantikus vacak. Sejtettem, hogy kínos lenne vele szerelmes jelenetet bámulni. - Van a fiókban pattogatott kukorica. Ha már mozizunk, adjuk meg a módját!
A fiú máris felpattant. Elmondtam pontosan melyik fiókba találja a nasit, és a nagyobb tálakat, amibe beleöntheti. Öt perc múlva már feljárta a házat a vajas kukorica illata.
Pont időben ért vissza és közénk tette a tálat.
A film nézése közben kissé meg is nyugodtam. Lassan eszegettünk, röhögtünk a poénokon és megint laza és fesztelen lett köztünk a hangulat. Előbbi bolond képzelgéseim elmúltak. Ő tényleg csak Ren, talán a fájdalom szülte a feszült hangulatomat iránta.
A film fél tizenkettő felé véget ért. Sóhajtva nyújtózkodtam. Két órát ülni szinte mozdulatlanul eléggé megterhelő volt.
  - Ez jó volt. - szólaltam meg nyújtózás közben. - Kimegyek pisilni, aztán nézhetünk még valamit.
  - Segítek, mert megint lerúgod magadról a kötést. - jelentette ki Ren.
Rögtön mellém ugrott és felnyalábolt. Az ölébe kapott, de úgy megijedtem, hogy a lábunk alá löktem a takarót, Ren elbotlott benne, s elestünk mind a ketten. Visítva koppantam a földre, a srác pedig rajtam landolt. A takaró némileg tompította az esést, és jobban fájt, ahogy Ren rajtam landolt.
  - De bénák vagyunk. - nevetett a felettem tornyosodó srác. Testével a padlóra szegezett és teljesen betakart, feje a vállamba csapódott.
Megint forróság öntött el. Túlságosan is tisztában voltam teste közelségével.

  - Igen... hát mi... - csak dadogtam, de nem is tudtam mit mondhatnék. Idegességemben megnyaltam kiszáradt ajkaim. Csodálkozva néztem az oly közeli éjkék szempárba.
  - Az istenit! - káromkodott Ren, bár nem tudtam miért, aztán a következő pillanatban ajka az enyémhez ért.
Lebénultam, mert váratlanul ért a csók, aztán mintha megvilágosodtam volna, rájöttem, hogy ez bizsergett a levegőben, mióta csak betette a lábát nálunk. Viszonoztam a lágy csókot, hajtott a kíváncsiság, és talán valami más is. Percekig feküdtünk ott összegabalyodva, mert élveztem végtelen gyengédségét, hisz nem ilyesfajta csókokhoz vagyok szokva. Castiel mindig szenvedélyes, birtokolni vágyó és heves, épp ezért volt ez a csók váratlan és lenyűgöző. Castiel! Ó, Castiel, nem tehetem ezt veled!
Magamhoz tértem a bódultságból, elrántottam a fejem, tenyeremmel kissé eltoltam magamtól Rent.
  - Megőrültél? - néztem a levegő után kapkodó fiú ködös szemébe.
  - Erre csak most jöttél rá? - nyögte a fiú és ülő helyzetbe tápászkodott.
Követtem a példáját, miközben magyarázatot próbáltam találni a viselkedésünkre. Zavaromban a hajam piszkáltam.
 - Ezt nem lett volna szabad... - nyögtem kétségbe esve. Mindkettőnkre haragudtam, hisz még mindig Castielt szeretem, és amit az előbb tettünk, az árulás. - Miért tetted?
 - Elég későn jöttél rá, Vivi. - jelent meg egy fanyar mosoly Ren arcán. - És azért tettem, mert nagy volt a kísértés. Úgy néztél rám, hogy muszáj volt megtennem.
  - Ez nem magyarázat! - dühös voltam és rajta töltöttem ki a bosszúságom. - Tönkre akarod tenni a barátságunkat?
  - A mi barátságunk elég régóta gyenge lábakon áll. Jobb, ha beletörődsz.
Meglepődtem a válaszán. Valami hasonlót éreztem én is, de nem engedhettem, hogy ez tovább fajuljon. Szeretem Castielt, talán túlságosan is, és nem leszek az a csaj, aki mással vigasztalódik, csak azért, mert a pasija elhanyagolja. Pillanatnyi elmezavar lehetett, hogy hagytam és viszonoztam Ren csókját, de ez még egyszer nem fordulhat elő!
  - Nem, nem és nem! Nem fogom hagyni, hogy elfajuljanak a dolgok. A barátom vagy, Castiel a szerelmem, és még ha most nem is hiszed, csak miatta élek. Rég neki adtam a szívem, végérvényesen, és ezen semmi sem változtathat! Ne csinálj ilyet többet, mert búcsút mondhatsz a barátságunknak, megértetted?
Kegyetlen szavak voltak ezek, de ez volt az igazság.
Ren haragos pillantást vetett rám, aztán felvette zárkózott és közömbös álarcát.
  - Legyen így, ha ebben hiszel.
Szavai és tekintete, azt sugallta, hogy nem hisz nekem, de nem voltam hajlandó veszekedni vele. Higgyen, amit akar, nem adom Castielt száz másikért sem!
Felálltam, hogy kimenjek a mosdóba. Hamar pisiltem, kezet és arcot mostam. Reméltem, hogy mire végzek, elmegy. Megigazítottam még zilált hajamat is, bár félve néztem a tükörbe. Kipirul arcom, csalódott tekintetem megrémített. Nem teheti ezt velünk Ren Willford! Se velem, se Castiellel, se saját magával! Túl fontos ő nekem és az imádni való húga, hogy mindent tönkre tegyünk.
Visszamentem a nappaliba. Hát persze, hogy még ott volt.
Az átkozott, bűnös takarót a kanapé karfájára hajtotta, ő meg illedelmesen a kanapé másik végében ült. Ahogy rám nézett, tudtam, hogy tudja, azt akarom, menjen el, és ez még nekem is fájt. Alig kap szeretetet az élettől, és most még nálam is nem kívánatos személy lett. Igazán kegyetlen az élet, és sajnos én is az lettem.
  - Sajnálom, Vivi. Tehetnénk úgy, mintha meg se történt volna?

Volt egy olyan sejtésem, hogy ezen agyalt, míg a fürdőben voltam. Megesett rajta a szívem.
  - Megpróbálhatjuk, de nem ígérem, hogy sikerülni fog. Te akarva-akaratlan fúrod a kapcsolatom, és ezt nehéz megemészteni.
  - Ígérem, jó leszek. - Ren esküre emelte egyik kezét, a másikat szíve fölé rakta. - Ünnepélyesen megígérem, hogy nem lesz több ilyen!
Nem tudtam, hihetek-e neki, de meg kell próbálnunk a barátságunk érdekében.
  - Jó. - nem tudtam mást mondani, a szívem is ezt súgta. Fogtam magam, és visszaültem a kanapéra, előző helyemre. - Nézzünk még tévét.
Abból nem lehet baj. - tettem hozzá gondolatban.
Mivel semmi érdekes filmet nem találtunk, közös megegyezéssel klipeket néztünk a zenecsatornán.
Ha lehet, még feszültebb lett a légkör közöttünk, mint azelőtt, de próbáltunk nem tudomást venni róla. Borzasztó volt ez a helyzet, s reméltem, ha alszunk rá egyet-kettőt, minden a régi lesz.
Hirtelen csengettek, s az éles zajra összerezzentem. Alig múlt még dél, gondoltam a postás lehet.
Felálltam, de Ren megelőzött.
  - Maradj! Pihentesd a lábad, majd én megnézem ki az!
Már rohant is az ajtó felé. Nem hallgattam rá, már a nappali közepén álltam, mikor kitárta az ajtót.
Pontosan láttam, hogy az ajtóban a bőrdzsekis, fekete nadrágos és hátizsákos Castiel áll. A srác szürke szemébe vihar dúlt, amikor meglátta, ki nyit neki ajtót.
  - No lám, Willford! Nem is tudtam, hogy Vivien a húgod! - szólat meg haragosan a vörös srác, és szinte félrelökte, hogy be tudjon jönni a nappaliba. Szigorú pillantással mért végig, aztán élesen megkérdezte: - Mi a frászt keres ez itt? - fejével Ren felé bökött.
Meg sem tudtam szólalni. Váratlan felbukkanása, és az előbbi bűn, ami még itt motoszkált bennem, felemésztette az idegeimet. Istenem, ha negyedórával hamarabb jön, vége köztünk mindennek!
  - Vivi anyukája elvitte Sissy-t az oviba, és megkért, hogy vigyázzak cserébe a lányára.
  - De kedves vagy! - vágta oda a szavakat hetykén és utálkozva Cast. - De most már elhúzhatsz, innentől én leszek a kedvesem mellett!
  - Castiel... ne légy barom! - kértem csendesen, de figyelmeztetően. Mivel mellém lépett és birtoklóan átölelte a derekam, automatikusan átkaroltam én is.
  - Nem vagyok az, de ami az enyém, az az enyém! Cseppet sem örülök, hogy ez a remete már megint körülötted zsong!

  - Csak azt tette, amire anya kérte. - védtem Rent, bár kicsit még sokkal többet is, de erről jobb volt hallgatni. Utáltam, hogy hazudok, de ez volt a helyes, ha nem akarom elveszíteni.
  - Remek. - Cast kihívóan nézett Renre. - Akkor kösz, és viszlát!
Egyértelmű volt, hogy nem akarja itt látni a másik srácot. Nem tetszett, hogy elzavarja Rent, mint egy kivert kutyát, de hagytam, mert egyrészt, nem akartam balhét, másrészt a másik fiú meg is érdemelte, hisz Castiel helyére pályázik. Hát nagy csalódás fogja érni, mert az a hely a szívemben mindig a vörös ördögé lesz. Sajnáltam Rent, azt kívántam, bár ne érezne irántam, és bár ne csókolt volna meg, mert akkor nem lennénk ilyen zaklatott állapotban. De megszokhattam volna már, hogy az élet mindig akkor vág pofán, amikor nem számítok rá.
Ren vetett még rám egy félszeg pillantást, aztán felkapta a dzsekijét a fotelből, bólintott és elrohant.
Megalázottan és magányosan távozott. A szívem egyik fele majd megszakadt érte, de nem mutathattam ki.
  - Végre kettesben. - ölelt meg Castiel, és megcsókolt.
Ez a csók volt az igazi. A szenvedélyes, mindet feledtető, vad csók. Megkönnyebbültem, hogy még mindig így érzek iránta, mert akkor nagy baj nem lehet. Sóhajtva simultam hozzá, élveztem a testemet elöntő forróságot, és szomjasan viszonoztam a hevességét.
Sokáig faltuk egymást, bár elveszítettem az időérzékem. Felnevettem, amikor Castiel a kanapéra huppant és az ölébe húzott.
  - De hiányoztál. - suttogta a számba, miközben homlokát a homlokomnak támasztotta. Az ő levegőjét szívtam be, orromat betöltötte egyedi illata, az arcszesz és a parfümjének kellemes egyvelege. Végre jól éreztem magam, teljesen jól.
  - Te is nekem! El se hiszed mennyire! - súgtam válaszul, némi bűntudattal, de kedvtelve túrtam hosszú hajába. Pont a közelsége és érintése kellett, hogy minden másról megfeledkezzek.
Duruzsoltunk még egy darabig a lábamról és a balesetemről, jól esett az aggódása és törődése.
Még mindig az ölében ültem hozzásimulva, amikor eszembe jutott, hogy most órán kéne lennie.
  - Örülök, hogy itt vagy, de ellógtál a suliból?
  - Dehogy! - nevetett, s ez a hang a szívemig hatolt. - Elfelejtetted, hogy már jó fiú vagyok? Elkérezkedem, hogy veled tudjak lenni. A próbát pedig átrakattam négyre, így ápolhatlak, babusgathatlak, meg mindent, amit csak szeretnél.
Szóval négy óra. Ennyi jut nekem mára belőle!
Észre vehette csalódottságomat, mert a homlokát ráncolta.
  - Kicsim, ha azt akarod, hogy reggelig veled legyek, az is megoldható! Lemondom a próbát és a versenyt, csak kérned kell!
Ajánlata meglepett és meghatott, de tudtam, nem lehetek önző. Nem hagyhatja cserbe miattam a bandát és a karrierépítést.
  - Nem, Castiel, nem teheted ezt Alexyékkel. Számítanak rád, vár a verseny és nem dobhatod el miattam a csodás jövőt. Nyerjétek meg nekem a versenyt, hogy büszke lehessek rátok!
Hálásan homlokon csókolt.

  - Imádlak, Vivieni, de rettegek, hogy ez a fene nagy zenélés a kapcsolatunk kárára megy. Beteg vagy, melletted lenne a helyem, nem egy kivilágított színpadon!
  - Ne butáskodj, szívem! Te mondtad a múltkor, hogy sosem unalmas a kapcsolatunk, és így nem is ununk egymásra. Neked kell a siker, a zenekar és a rivaldafény, és nem fogok az utadba állni! Szeretlek, néha nehezen viselem, hogy alig vagyunk együtt, de annál édesebbek a lopott együtt tölthető percek. Ezek vagyunk mi, ez így kerek.
Komolyan is gondoltam, amit mondtam, hisz nem akartam se elveszíteni, se meggátolni bármiben. Hisz ha miattam sutba dobná a zenélést, egy életre bűntudatom lenne, hogy nem hagyom kibontakozni a tehetségét. Érdekes, hogy erre Ren csókja döbbentett rá. Fura az élet, hisz ez az apró botlás kellett ahhoz, hogy újra egyenesbe lendüljek és rájöjjek, mi az igazán fontos.
Szavaimat Castiel forró csókkal köszönte meg, ami túl hevesre sikeredett, hisz később kikísérleteztük, hogy lehet fájós lábat kímélve, akadálytalanul elmerülni a gyönyörökben.