Valamit valamiért

Talán csak percek teltek el, nem tudom, nekem egy örökkévalóságnak tűnk, mire meghallottam a szirénázó mentő hangját. Mikor odaértek hozzám, még mindig görcsösen az ölemben szorongattam Lysander fejét.
  - Most már minden rendben lesz, Lys... segítenek rajtad.
Súgtam az élettelen testnek, de ezzel inkább csak saját magamat nyugtattam.
A mentőorvosok azonnal ellátták Lyst, aztán arról kérdeztek, megsérültem-e, mivel én is csupa vér voltam. Mondtam, hogy ez nem az én vérem, így nem vizsgáltak meg. Rettegve szálltam be Lys mellé a mentőautóba. Mikor elindultunk, akkor vettem észre, hogy egy rendőrautó is jön utánunk.
Hamar odaértünk a kórházba, bár nem fogtam fel, ami körülöttem történik, csak a becsövezett fiú hideg kezét szorongattam és könnyezve imádkoztam, hogy meg tudják menteni. A kötés, ami Lys mellkasára raktak elég hamar átvérzett, holt sápadt volt és nem mozdult. Féltem, hogy ebből nagy baj lesz, de a remény élt a szívemben. Nem halhat meg... nem halhat meg, csak ezt hajtogattam.
Hamarosan betolták a kórházba, engem meg egy váróterembe kísértek.
  - Nyugodjon meg, kisasszony, a barátja jó kezekben van. - mondta egy idősebb nővér futólag.
Ki akartam javítani, hogy Lysander nem úgy a barátom, de végül ráhagytam. Nem mindegy ebben a helyzetben, hogy kije vagyok a fiúnak?
Nem tudtam leülni. Fel s alá járkáltam a fehér falú váróban egy sárga lócasor előtt.
Jöttek a rendőrök. Töviről hegyire kikérdeztek. Alig tudtam elmondani a történteket, az izgalomtól a hangom is remegett, de végül közölték, hogy körözni kezdik Deboraht. Már nem érdekelt a kígyó, csak azt akartam, hogy Lysander felgyógyuljon. Mikor végeztek a kihallgatásommal, azt mondták, majd visszajönnek, ha a sértett magához tér, hogy őt is kikérdezzék.
Megint egyedül maradtam a hatalmas váróban. Ekkor kezdett tisztulni a fejem és eszembe jutott, hogy otthon már biztos aggódnak értem. Reszkető kézzel hívtam a bátyám és sírva elmesélten neki, mi történt, és hol vagyok. Tony megígérte, hogy azonnal utánam jön.

Negyedóra idegőrlő, tehetetlen topogás után végre megjött a tesóm, és amikor megláttam elé rohantam, zokogva borultam a mellkasára.
  - Jó ég, Vivi! Rémesen nézel ki, és mi van a barátoddal? - kérdezte Tony, miközben szorongatott.
  - Még semmit se mondtak! Mióta behoztuk, nem tudok semmit! - nyafogtam kétségbe esve. - Az én hibám, ha meghal! Nem kellett volna belerángatnom ebbe!
  - Jaj, te kis buta! Dehogy a te hibád! Az átkozott Deborah műve! Hogy jutott eszedbe, hogy találkozz vele, és miért nem szóltál nekem? - nézett a szemembe Tony, miközben az arcomat simogatta.
  - Nem akartam, hogy közöd legyen Debhez, ráadásul az se lenne jobb, ha most te feküdnél vérben úszva. - zokogtam kiborulva. A szívem meg akart szakadni, nem bírtam már idegekkel.
  - Nyugodj meg, húgi! Nem lesz semmi baj. - nyugtatgatott a fekete pulcsis tesóm.
Egy rémesen hosszúnak tűnő órát várakoztunk, mire jött egy orvos és közölte velünk, hogy Lysander állapotát stabilizálták, elállt a vérzés és szerencsére nem ért fontos szerveket a szúrás, így fel fog épülni. Akkor már a megkönnyebbüléstől sírtam, és rögtön azt kérdeztem, mikor mehetek be hozzá.
Az orvos azt mondta, egy fél óra múlva mehetek. Vártam is a pillanatot, ugyanakkor féltem, hogy milyen állapotban találom Lysandert.
Tony karjában ücsörögve csak eltelt az a fél óra. Egy nővér jött értem, és bevezetett a fiú szobájába.
Lys egyedül feküdt egy apró szobában. A fehér környezetben és ágybeliben csak még sápadtabbnak tűnt.
Remegő lábakkal és repdeső szívvel sétáltam a fejéhez, és óvatosan megérintettem az arcát.
A mellkasán és a vállán körbe hatalmas kötés vette körbe, a kezéből infúzió lógott, de alapjában véve úgy nézett ki, mint aki alszik.
  - Jaj, Lysander... a francnak kellett hősködnöd! Nekem kéne itt feküdni.! - suttogtam bűntudatosan.
A fiú felnyögött és felém fordította a fejét, de nem nyitotta ki a szemét.
  - Még mit nem! Én erősebb vagyok, majd felgyógyulok.
Mikor kinyitotta a szemét, a csodálatos, kétszínű szemét az öröm szikrája végig szaladt a testemen. Annyira boldog voltam, hogy nincs komolyabb baja. Nem akartam elveszíteni a legjobb barátomat.
  - Miért kellet hősködni? Mondd meg, miért? - kérdeztem reszelős hangon és a kezét szorongattam. - Nem kellett volna miattam kockáztatni az életed!
  - Jaj, dehogynem, hercegnőm! Újra és újra megtenném, csak hogy ne bántson az a perszóna!
A fejemet csóválva néztem a szemébe. Nem tetszett ez a kijelentés, hisz nem vagyok én olyan fontos...
Reméltem, ez nem azt jelenti, hogy szerelmes belém, mert akkor nem tudom, mit kezdjek vele. Nagyon fontos nekem Lysander, kedvelem, jól érzem magam vele, de sosem gondoltam rá szerelemmel.
  - Lys... Lys... - először nem tudtam, kimondjam-e pont most a kérdést, de jobb tisztázni a dolgokat, így megkérdeztem. - Ugye... ugye nem azért védelmeztél mert... mert szerelmes vagy belém?
A zöld és borostyán szem fájdalmasan nézett rám.

  - Csak... csak azt tettem, amit az idióta barátodnak kellett volna! Szeretlek, Vivien, olyan vagy nekem, mint a kishúgom. Veled jól érzem magam, jókat hülyülünk, és fontos vagy nekem.
Fellélegeztem. Nem akartam, hogy a csodálatos barátságunkat elcsesszük holmi kósza szerelemmel és örültem, hogy ezt ő is így látja. Lysander fontosabb volt, minthogy futó kalandom legyen vele, aztán meg elveszítsem, ha esetleg nem passzolunk össze. Ha barátok vagyunk, akkor viszont örökre az életem része marad, és ez így volt a legjobb. Merthogy nem tudnám úgy szeretni, mint Castielt, abban biztos voltam. Rossz lett volna, ha Lys másképp gondolja, mert az megint csak a barátságunk végét jelentette volna.
  - Örülök, hogy így gondolod, és szépen kérlek, soha többet ne csinálj ilyet! - kértem és érzelmesen szorongattam a kezét.
  - Rendben, ha csak nem készülsz megint késői találkára a gonosszal! - nevetett Lysander, de nyomban meg is rázkódott, mert fájt neki a nevetés.
  - Deboraht körözik, el fogják kapni. Többé már nem fog ártani nekünk.
  - Így van. - lépett a szobába egy egyenruhás, negyven körüli rendőr. - A doktor értesített minket, hogy a fiatalember magához tért. Kérem, mondják el, mi történt, hogy felvegyük a jegyzőkönyvet.
Egy jó óráig meséltük, mi történt. Mikor a rendőr elment, egy ápoló kitessékelt, mondván a betegnek nyugalomra van szüksége. Nem tiltakoztam, tudtam, hogy Lysandernek sokat kell pihenni, hogy felépüljön. Búcsúzóul homlokon csókoltam, és azzal ugrattam, hogy fel ne csípjen egy csinos nővért s megígértem, hogy minden nap bejövök hozzá.
Tonyval taxival mentem haza. Egész úton kimerülten szunyókáltam a tesóm vállán. Amikor bementünk a házba, anyuék holt sápadtan fedezték fel véres ruhámat. Nekik is elmeséltem, mi történt, de most, hogy tudtam, Lysander jobban lesz, már könnyebb szívvel adtam elő a történteket.
Kimerülve és zaklatottan másztam az ágyamba. Megviseltek a történtek. A stressz, a félem és az aggodalom letaglózott. Újra és újra átéltem ezt a szörnyű estét, mielőtt elaludtam.
Másnap reggel megreggeliztem a családommal, aztán felhívtam Kimet és elmeséltem neki is, mi történt.
A lány csak szörnyülködött, és azonnal mondta, délután bejön velem a kórházba meglátogatni Lyst.
Ebéd után elugrottam a sarki közértbe, vettem egy csomó édességet Lysandernek. Két órakor találkoztam Kimmel a pékségnél, ő ott vásárolt, meg néhány könyvet hozott a betegnek, hogy ne unatkozzon.
Mikor beértünk a kórházba, és megpillantottam Lysandert, egyből feltűnt, hogy már jobb színben van. Kék pizsamát húztak rá a kötésére és boldogan mosolygott, amikor meglátott minket.
  - Sziasztok, tündérkéim! - üdvözölt minket a fiú, és a kis asztalára tette a napilapot, amit olvasott. - Üljetek le! Érezzétek jól magatokat a nyaralómban! Hát... nem itt akartam kezdeni a sulimentes napokat.
  - Te semmit se változol! - nevetett a lila ruhás Kim, és elkezdet kipakolni a fiú asztalára, amit hoztunk. - A hős még gúnyolódik is!
  - Nem vagyok hős, csak megvédem a barátaimat. - sütötte le a szemét szerényen Lys.
Tehetetlenül rogytam az ágy szélére a derekához. Még mindig bántott a bűntudat picit, hogy miattam került ide. A fiúnak elég volt egy pillantás vetnie rám, máris tudta, miért kámpicsorodtam el.
  - Na de, Vivike! Ne szomorkodj! Nem a te hibád, hogy itt vagyok! Én szaladtam a pengébe.... Ezt már egyszer megbeszéltük.
  - Tudom, de akkor is kínoz a tudat, hogy nem lennél itt, ha nem csallak magammal.
  - Én meg akkor buktam volna ki, ha te feküdnél itt, és a pici, törékeny tested biztos nem úgy reagálna, mint az enyém. Szóval téma lezárva, a hétvégén kiengednek. Megmaradok. - mosolygott Lys és gyengéden megérintette az arcomat.
  - Nagy szerencsétek volt, hogy ennyivel megúsztátok! - sóhajtott Kim.
  - Remélem, Deborah méltó büntetést kap ezért. - mondtam bosszúsan.
  - Ja... el is felejtettem mondani! - kapott a fejéhez Kim hirtelen. - Délelőtt körbe telefonáltam Capucine-t és Charlotte-ot, mert ők közel laknak Deborahékhoz... tőlük tudtam meg, hogy ma reggel elvitték a rendőrök a fúriát! Ideggyógyintézetbe zárták, mert nem beszámítható. Azt hajtogatta a zsaruknak, hogy még befejezetlen ügye van, meg kell ölnie egy-két embert.... Carla beszélt Deb nővérével, azt mondta hónapokig, vagy évekig fogják kezelni, ha meg rendbe is jön és nem csukják le, a nagyanyáéknál fogják tartani vidéken.
A szívem megremegett, mert tudtam Deb csakis engem és Castielt szeretett volna még holtan látni... meg talán Tonyt is. Isten adott szerencse, hogy elkapták, mert ki tudja, mire lett volna még képes. Már nem sajnáltam a boszorkányt, a gonosz elnyerte méltó büntetését. Megérdemelte, amit kapott. Többé már nem keseríti meg az életünket. Megszabadultunk Deborahtól, de milyen áron? Cserébe majdnem elveszítettem Lysandert. Erre mondják, hogy valamit valamiért. A gonosz már nem zaklat többé, visszakaptam a bátyám.... de nagy árat fizetem érte, és nem csak Lys sérülése miatt gondolom ezt, hisz Castielt is elvesztettem már mindörökre. Ettől megint elszomorodtam. Nem szabad a hűtlen kutyára gondolnom, azzal csak magamat kínzom.
  - Legalább nyugtunk lesz tőle. - bólogatott Lys elégedetten, miközben elkomorult arcomat méregette. - Örülnöd kellene, Vivike!
  - Örülök is, csak épp arra gondoltam, hogy busásan megfizettünk érte.

  - Ne gondolj a rosszra! - biztatott Kim, és leült mellém Lys lábához. - Az élet mindig tartogat jó dolgokat a sok szenvedés után. Mi hárman - persze ha Lysander felgyógyul - gondoskodunk róla, hogy felejthetetlen nyarunk legyen!
  - Jól hangzik. - hagytam rá.
  - Úgy bizony! Bulizni fogunk ezerrel, és minden nap csavargunk. - lelkesedett a beteg.
  - De csak akkor, ha távol tartod magad a késektől. - kötekedett a fiúval Kim.
  - Nem mindegy, kinek a kezében van a kés. - nevetett Lys.
A jó hangulatuk hamarosan rám is átragadt. Azzal vigasztaltam magam, hogy Lys jobban van. Hála az égnek, nem szerzett maradandó sérülést és velünk lesz, jóban rosszban. Ez azért csak elég ok az örvendezésre.
Kim közben megmutogatta a könyveket, amit hozott neki. Lys csodálkozva fedezte fel, hogy barátnőm pont olyanokat hozott, amiket szívesen olvas. Kim meg nevetve közölte, hogy ránézőleg megállapítja az emberekről, kinek milyen a stílusa és miket szeret. Aztán már arról fecsegtünk, mit fogunk még csinálni a nyáron.
Ekkor határoztam el, hogy nem csak eljátszom a boldogságot, hanem az is leszek. Ők ketten megérdemlik, hogy miattuk lenyeljem a fájdalmam. Nem kesereghetek örökké Castiel után. Tovább kell élnem és nyitottnak kell lennem az új élet felé, csak így lehetek boldog. El kell temetnem a múltat. Ha folyton azzal kínzom magam, hogy arra gondolok, a fiú csak játszott és talán érzelmek nélkül volt velem, ölelt és csókolt, csak saját magamnak ártok, mert ha szeretett volna, nem lép félre az első adandó alkalommal Tiriával. Ezt a csapást is túl fogom élni, és mire Lysander sebei begyógyulnak, addigra talán az enyémek is befognak. Nem búsulhatok állandóan az elvesztett szerelem után. Élni kell, és jól élni!
Aznap este ezekkel a gondolatokkal feküdtem le. Élt bennem a remény, hogy egyszer megint az a boldog, gondatlan kislány leszek, aki mindig is voltam.
Tizenegy körül a telefonom pittyegésére keltem. Legszívesebben földhöz csaptam volna, amiért felkeltett valaki ilyen későn, de a kíváncsiság úrrá lett rajtam. Reméltem, nem Lysanderrel van baj!
Álmosan nyitottam ki a szemem, és rámentem az üzenetre. Csak egy szó volt, egy szó, amitől újra fájdalom járt át. Egy szó, ami hazugság volt. Előbbi reményeim azon nyomban szerte foszlottak, és fájdalmasan zokogni kezdtem. Újra előjött a kín, a gyötrődés és a reménytelenség. Olyan volt ez az üzenet, mint egy égi jel, vagy figyelmeztetés. A párnába fúrtam a fejem, és rám jött a szívet tépő sírás.
A szó arra figyelmeztetett, hogy sosem leszek túl rajta, és a szívem egy darabkáját végleg elvesztettem. Bármennyire is szeretném, sosem tudom igazán kitépni a szívem legmélyéről és ez kétségbe ejtett.
A szerelem és a fájdalom édes testvérek, és minél mélyebb a szerelem, annál nagyobb a fájdalom. Nem akartam többé szerelmes lenni! Szentül elhatároztam, hogy nincs már szükségem erre az őrült érzésre. Megleszek nélküle is! Csak játszani fogok a fiúkkal, és nem adom a szívem senkinek!
A szó a "Szeretlek" volt, a küldője: Castiel!
És nem... nem hagyja, hogy túltegyem magam rajta!