A kígyó bosszúja

Aznap este rémálmaim voltak. Egész éjjel Castielt és Tiriát láttam magam előtt boldogan lubickolni, egy jachton hajókázni, vagy épp egy tengerparti szállodában hancúrozni. Az álom megviselt és iszonyú szívfájdalommal keltem. Az, hogy Tiriával boldogan nyaral valahol rosszabb volt, mint bármi más.

Kellett egy óra, míg összeszedtem magam és csatlakozni tudtam a családomhoz. Nem is tudtam róla, hogy az éjjel apa hazajött, és amikor összetalálkoztam vele a nappaliban, örömmel ugrottam a nyakába. Jó volt, hogy itt van, elterelte a figyelmem a bánatomról. Egész nap együtt volt a család. Apa meséit hallgattuk, vagy mi soroltuk apunak, mi történt velünk mostanában, egymás szavába vágva. Kaptunk egy csomó ajándékot aputól, sokat nevettünk, így kezdtem jobban érezni magam.
Estére a konyhában vacsoráztunk, én szerencsétlenkedtem a spagettival és leettem a felsőm. Felszaladtam átvenni, de mikor leértem a nappaliba csörögni kezdett a vezetékes telefon. Mivel anyáék nem hallották, én kaptam fel a telefont.
  - Tessék... Marsall lakás.
  - Szia, Vivien! Pont veled akartam beszélni! - hallottam meg Deborah nyájas hangját. Nem akartam elhinni, hogy van pofája felhívni, és nem értettem, mit akarhat.
  - Mit akarsz? - förmedtem rá csöppet sem kedvesen.
  - Beszélni veled, de nem telefonon. Kérlek, találkozzunk ma este a Diákparkban, fontos lenne!
Csodálkozva ráncoltam a homlokom. El sem tudtam képzelni mit akar, de abban biztos voltam, hogy látni sem akarom. Már töröltük az életünkből ezt a nőt.
  - Nem érek rá, és nem is vagyok kíváncsi rád! - válaszoltam szigorúan.
  - Kérlek, Vivi... sürgősen beszélnem kell veled! Hallgass meg, csak ennyit kérek. Utána elfelejthetsz örökre. Kérlek... kérlek, csak most az egyszer!
Deborah kétségbeesett hangja és a könyörgése meglepett. Mi van, ha bocsánatot akar kérni? Talán rájött, hogy hülyén viselkedett és megbánta. Ha így van, meg kéne neki adnom az esélyt, mert emberek vagyunk. Mindenki követhet el hibákat. Nem szerettem haragban lenni senkivel, így gondolatban már hajlottam a találka felé.
  - Figyelj Deborah... ha bocsánatot akarsz kérni, megteheted most is! Hazajött apukám, nem akarok most elmenni itthonról. - kerestem mégis kifogást.

  - De telefonon nem olyan. Mindenképpen személyesen akarok beszélni veled! - ragaszkodott a találkozáshoz makacsul Deb. - Fontos dolgot akarok mondani neked... Gyere a parkba kilenc órára, de egyedül! Ne hozd se Tonyt se Castielt! Egyikőjüket se akarom látni!
Deb szavaiból rájöttem, hogy ő még nem tudja, hogy nem vagyok Castiellel. Honnan is tudná? Már nincs kapcsolatban velünk, szerencsére....
  - Én nem...
  - Kérlek, Vivien! Ne légy gonosz! Sok mindent másképp látok, és beszélnem kell veled, hogy megnyugodjon a lelkiismeretem! Nem akarok semmi rosszat, csak beszéljünk!
Kétségbeesett hangja és kérlelése meghatott. A gonoszoknak is meg kell adni a lehetőséget, hogy megjavuljanak. Nem könyörögne pont nekem, ha nem lenne eget rengetően fontos.
  - Rendben van. - egyeztem bele hosszú vacillálás után, és a fali órára néztem. - Egy óra múlva ott leszek!
  - De semmiképp se hozd Castielt és Tonyt magaddal, mert ha ott lesznek, nem mondok semmit!
  - Rendben, megegyeztünk!
Letettem a telefont és a fejemben újra lejátszottam ezt a beszélgetést. Megsajnáltam Deboraht, de megbízni nem tudtam benne. Nem ettem meszet, hogy késő este egyedül merjek vele találkozni. Bármi kitelik tőle, annyira ismertem már. Először arra gondoltam csak szólok Tony-nak, de gyorsan el is vetettem ezt az ötletet. Nem akartam belekeverni a tesóm. Egy az, hogy jobb, ha nem találkozik újra ezzel a fúriával, másrészt, meg Deb biztos feldühödne, ha a bátyámmal mennék oda, az szómegszegés lenne. Hirtelen ötletből vezérelve elővettem a mobilom és felhívtam Lysandert. Elhadartam neki, mit akar Deborah és bevallottam, félek vele kettesben találkozni, mert azért gyanús nekem és bármit elkövethet ellenem. Lysander azonnal azt mondta, szívesen elkísér és megvéd a kígyótól, ha kell. Megnyugodva tettem le a telefont. Jobban éreztem magam, hogy nem leszek egyedül. Lysander mellett biztonságban éreztem magam. Nem is tudom, miért pont ő jutott eszembe. Talán azért, mert a fiú megbízható volt, utálta Deboraht, és mostanában mindig számíthattam rá.
Háromnegyed kilenckor bejelentettem a családomnak, hogy el kell mennem találkozni egy barátommal. Anyuék nem tiltakoztak, csak Tony nézett rám bizalmatlanul. Láttam a szemében, attól fél, Castiellel lesz titkos találkám, hisz neki nem volt még erőm elmondani, hogy a hűtlen kutya lelécelt a kis szőkével.
Ezért gyorsan közöltem, hogy Lysanderrel találkozom. Antony megkönnyebbülten sóhajtott, és már nem bánta, hogy esti randira megyek.
Alig tíz perc múlva Lys csengetett és gyorsan felvettem a farmeromhoz és a piros felsőmhöz egy vastag pulóvert és magas szárú tornacipőbe bújtam. A kapuban csatlakoztam hozzá. Lysander hosszú ujjú fehér, nyári pulóvert viselt, fekete halásznadrággal.
  - Szia! - mosolygott rám Lys. - Mit akarhat Deborah?
  - Azt nem mondta, de fontos lehet, mert ha nem lenne az, nem csődítene késő este a parkba.
  - Bármit is akar, jobb minél előbb túl lenni rajta, és elfelejteni még azt is, hogy létezik. - mondta Lys, miközben a park felé tartottunk.
  - Én is így gondolom.
Egyre közelebb értünk a parkhoz és rajtam egyre jobban eluralkodott egy rossz érzés. Féltem, és rossz előérzetem volt. Ez a lány már annyit ártott nekem, és rettegtem, hogy megint csak bántani akar. Azt gondoltam, ez egy csalódott, csőd szélén álló összetört lélek utolsó rúgkapálása. Nem hittem, hogy Deb valaha is megváltozik, de nem akartam, hogy az én lelkemen száradjon, ha nem adom meg neki az esélyt a békülésre, aztán csinál magával valami butaságot. Talán egyszer a jó szívem tesz a sírba....
  - És hogy telt a napod? - kérdezte Lys és örültem, hogy kicsit eltereli a gondolataimat.
  - Egész jól! Hazajött apu, egész nap vele bolondoztunk. - közöltem jókedvűen.
  - Örülök! Én meg azt hittem megint keseregsz a rossz hír miatt, amit tegnap mondtam el neked.
  - Hát... rosszul aludtam miatta, de már úgy gondolom, legyen ott, ha neki az kell. Így talán könnyebb lesz elfelejteni.
  - Jó, hogy így látod.
Untam már, hogy folyton rólam beszélünk és témát váltottam.
  - És veled mi újság? Mindig csak az én bajaim miatt kesergek, de sosem kérdeztem meg, veled mi van... Például érdekelne, hogy miért hagytad el a régi stílusú ruhákat?
  - Nem is tudom... csak egy reggel arra ébredtem, hogy stílust akarok váltani és kész.

  - Tudod, azt olvastam valahol, hogy egy ember - akár fiú, akár lány - akkor változtat drasztikusan a külsején, ha elégedetlen az életével és új életet akar kezdeni. Szerinted nálad is ez lehet?
  - Hát lehet. - nézett maga elé elmerengve Lys. - Egy ideje érzem, hogy nincs értelme az állandó csajozásnak és néha vágyok egy olyan lányra, aki mellett meg tudok állapodni és ő legyen életem értelme. Meg akarok változni, olyasmi kapcsolatra vágyom, mint a tiéd volt Castiellel... - csak az utolsó mondatnál pillantott rám bánatosan. Láttam, hogy nem akart fájdalmat okozni a szavaival, de muszáj volt kimondania.
  - Ez szép és jó. Kezdesz felnőni, de remélem nem fog úgy végződni a kapcsolatod, mint az enyém. - próbáltam tréfálni, de a téma túl fájdalmas volt. - Ha szerelmes az ember könnyen sebezhető is. Vigyázz a szívedre, Lysander, nem mindegy kinek adod!
  - Milyen bölcs lettél! - viccelődött a fiú. Először felnevettem, de aztán görcsbe rándult a gyomrom, mert már a park mellett sétáltunk. Belestünk a fák közzé és felfedeztük, hogy nem messze a szökőkúttól, a lámpa fényében ott áll a fúria. Deb sárga cicanadrágot viselt leopárd mintás felsővel. Határozottan elindultunk felé. A jókedv odalett.
Mikor Deb felfedezte jöttünket, a szeme haragosan megvillant.
  - Megmondtam neked, Vivien, hogy egyedül gyere!
  - Nem, te arra kértél, ne hozzam magammal Tonyt vagy Castielt. Lysander nem szerepelt az alkuban!
  - Hát oké, de érdekes, hogy annyira félsz tőlem, hogy testőrt hoztál magaddal. - gúnyolódott a barna, feltűzött hajú lány.
  - Nem félek, csak kinézem belőled, hogy rossz dologra készülsz, ezért azt gondoltam, kell mellém egy barát.
  - Na, mindegy... Így is eltudom mondani, amit akarok! Azért hívtalak ide, hogy megmondjam mennyire gyűlöllek! Embert nem utáltam még úgy, mint téged! - közölte kiabálva és dühösen Deborah. - Ha te nem lennél, szép életem lenne! Elvetted tőlem Castielt, és a boldog élet lehetőségét, és ha ez nem volna elég, még Tonyt is ellenem fordítottad! Sosem bocsátom meg neked, hogy tönkretettél!
Hát ennyit a gonoszok megjavulásban való hitemről. Ezt a lányt már felemésztette a méreg és csak azért hívott, hogy sértegessen. Hogy lehettem ilyen ostoba és hiszékeny? Most örültem csak igazán, hogy nem jöttem egyedül. Lyssel ketten talán elbánunk a keselyűvel. Ki kell iktatni az életemből örökre!
  - Ha ezért hívtál ide, csak felesleges időpocsékolás volt! Megspórolhattam volna az utat! Ezt, ha nem mondod, akkor is tisztában vagyok vele! - feleltem bátran, és haragosan néztem az ellenségemre. - Mikor fogod már fel, hogy nem akartam, hogy Castiel belém szeressen? - még komolyan is gondoltam, amit mondtam a mostani katasztrófák után. - Nem tehetek róla, hogy elhidegült tőled és rájött, hogy nem te vagy neki az igazi! A sors akarata volt. Te tehetsz a történtekről, nem én! Ha te meg tudod tartani Castielt és úgy szereted, ahogy kell, sosem hagyott volna el! Én csak egy mellékes harmadik vagyok a történetben! Engem akart, hát persze, hogy nem tudtam neki ellenállni. Fokozatosan levett a lábamról. Nekem csak annyi a bűnöm, hogy nem tudtam neki ellenállni! Sosem akartam közétek állni, ezt dobta a gép! Viszont a mocskos játékoddal csak azt érted el, hogy mindenki megutáljon! Bántottál minket, Nathanielt, Dajant és a bátyámat! Capucine-t őrültségekbe rángattad, most gondolom ő is elfordult tőled, szóval ne csodálkozz, hogy magadra maradtál!
Biztos voltam benne, hogy nem lettem volna képes ilyen nyíltan kimondani az igazságot, ha Lysander nem áll mellettem. Megnyugtatott a jelenléte és nem féltem a gonosztól.

  - Könnyen törsz pácát felettem, de csak a kétségbeesés hajtott. - közölte Deborah higgadtan. - Hiába beszélsz itt össze-vissza, tudom, hogy te már akkor is Castiellel voltál, amikor még velem járt. Becsületes lány nem csinál ilyet! Szóval egy lotyó vagy és elcsábítottad a pasimat!
Nem akartam elhinni, hogy annyi idő elteltével még mindig ezen a témán lovagolunk. Most már nem mindegy? Vajon mit szólna a boszorkány, ha közölném, hiába minden, mert Cast egy harmadik lányé lett? Nagy volt a kísértés, hogy ezt a szemébe mondjam, de inamba szállt a bátorságom. Tudtam, ha ezt elárulnám, kárörvendően vihogna és azt szajkózná, hogy nem tudtam megtartani a fiút. Nem akartam, hogy kicsúfoljon, ezért inkább elhallgattam az igazságot.
  - Deborah, hagyd végre békén Vivit! Ne élj a múltban! Castielt már végleg elvesztetted, ideje lenne új életet kezdened! - próbálta megnyugtatni a kedélyeket Lysander.
  - Te csak ne szólj bele, őrkutya! - kiáltott a fiúra bosszúsan Deb. - Felesleges vagy itt! Nekem Vivivel van beszédem!
  - De én nem hagyom, hogy akár szavakkal, vagy bármiképpen bántsd! - nézett vele farkasszemet Lys.
  - Hogy oda ne rohanjak, meg kétszer vissza! - nevetett keserűen Deborah. - Vigyázz, Lys, mert a végén még azt hiszem, gyengéd érzelmeket táplálsz a barátod csaja iránt!
Zavartan elpirultam és láttam, hogy Lysander is kellemetlenül érzi magát.
  - Ne beszélj butaságokat! Csak azt kérem, hogy hagyd végre békén Vivit, és hadd élje mindenki a saját életét!
  - Még mit nem! - húzta fel az orrát a haragtól vörös arcú lány. A sörtétben még ijesztőbbnek hatott a gyűlölet, ami a szeméből felém irányult. - Megbánjátok, hogy ezt tettétek velem! Vivi nem lehet boldog, ha én sem vagyok az!
 Én és a boldogság. Hol van az már! - gondoltam keserűen, de nem akartam kimutatni valódi érzéseimet.
  - Te megőrültél, az tuti! - csóválta a fejét Lysander. - Hogy lehet valaki ennyire gonosz és rosszindulatú?
  - Ő tehet róla! - bökött rám Deborah és közelebb jött hozzám. A szeme szinte szikrákat szórt a dühtől! - Most megfizet, amiért kicsinált!
Még fel sem fogtam, mi történik, a kígyó rám vetette magát. Ütött-vágott és a hajamba ragadt. Lysander is későn kapcsolt, erre nem volt felkészülve. Deb már keményen ütlegelt, mikor a fiú felocsúdott és megpróbálta lerángatni rólam a banyát. Hármasban dulakodtunk. Próbáltam visszacsapni Deborahnak, Lys meg közénk nyomult és megpróbálta megakadályozni, hogy Deborah bántson. Valamikor a dulakodás közepette későn vettem észre, hogy Deb kezében valami fényes tárgy csillan. Fogalmam sem volt, mi lehet az, bénultan lefagytam és ellenfelem ezt kihasználva, felém bökött egy pengével. Késsel támadott a kígyó, és már nem maradt erőm elhúzódni. A rövid pengével Deb felém csapott és már nem tudtam elhúzódni. Lysander azonban észnél volt, az utolsó pillanatban félre lökött, de arra már nem volt ideje, hogy magát is mentse. A kés Lysander mellkasába fúródott. Megrázkódtatottan és ijedten vettem észre, hogy a fiú szeme elkerekedik a fájdalomtól, halkan felnyög, aztán a földre rogy. Visítani és ordítani szerettem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Deborah meg csak lazán ott állt és a művét szemlélte hidegen.
  - Hopsz! Neked kéne ott feküdnöd! - mérgelődött és átlépett Lysanderen.
Kétségbe esetten ültem fel. Tudtam, hogy most én jövök, engem fog bántani, de nem tudtam, mit tenni, lebénított a Lysander iránti aggodalom. Ahogy Deb mögé lestem, láttam, hogy a fiú élettelenül fekszik és fehér pulóverén egyre nagyobb és nagyobb a vérfolt. A szívem szakadt meg érte. Nem történik ez vele, ha nem rángatom magammal! Az én hibám, ha meghalt!
  - Ne gyere közelebb! - nyújtottam ki a bal kezem erőtlenül Deborah felé. Hirtelen ötletből vezérelve a másik kezemmel elővettem a mobilom.
  - Míg nem figyeltél hívtam a rendőrséget! - fenyegettem, holott ez nem volt igaz, még csak most ütöttem be remegő kezemmel a számot. - Tűnj el és hagyd, hogy mentőt hívjak Lysanderhez! Már eleget ártottál nekünk. - az idegtől és a rettegéstől előjöttek a könnyeim. Nem akartam gyengének mutatkozni, de hát sokkos állapotban voltam. - Ha elmész, nem mondom meg, hogy te voltál! Azt hazudom egy idegen támadott meg. - ajánlottam gyorsan, mert jobb nem jutott eszembe.

Deborah azt nem tudhatta, hogy közben már a rendőrök felvették a telefont és hallják, mit beszélünk.
  - Megtennéd? - vonta fel a szemöldökét Deb csodálkozva.
  - Igen, ha egyszer és mindenkorra békén hagysz minket, hajlandó vagyok azt mondani a rendőröknek, hogy egy kapucnis huligán szaladgált a Diákparkban, és megkéselte a barátom!
Reszkető kezemből majdnem kiesett a mobil és közben azon imádkoztam, hátha Deb agya nem vág annyira, hogy rájöjjön, miért ismételtem meg a helyszínt, és hogy mi történt.
  - Oké. Elmegyek! Nekem már az is elég bosszú, ha a kis védelmeződ kimúlt, és együtt fogtok sírni miatta Castiellel! Azt kívánom, hogy pokol legyen az életetek! - kiáltott a banya és lazán elsétált.
Reszketve rogytam a macskakőre.
  - Halló, rendőrség! Hallották, ami az előbb történt? - szóltam a telefonomba ijedten.
  - Igen, kisasszony, mindent! Hívjon azonnal mentőt, máris ott leszünk!
Pattanásig feszült idegekkel, még mindig reszketve hívtam fel a mentőket és elismételtem azt, amit a rendőrök már tudtak. Mikor végeztem a hívással, négykézláb másztam az élettelen Lysander mellé. Aggódva és kiborulva rogytam mellé, de hiába bömböltem, Lys semmire sem reagált.
  - Lysander... drága Lysander... ne halj meg! - nyögtem sírástól rekedten.
Reménykedve tapogattam meg az arcát. A bőre hideg volt és nyirkos. Magamban imádkoztam, hogy túlélje ezt a katasztrófát. Kiakadtam és a mellkasára borultam. Csak sírtam és sírtam, mert nem akartam elveszíteni. Nem érdekelt, hogy az én ruhám is átázott a vérétől és az arcomra is került néhány vérfolt, kétségbeesetten doboltam a mellkasán és követeltem, hogy ébredjen fel. Ha meghalt... nem, ebbe bele se akartam gondolni, mi lesz akkor! Görcsösen szorongattam, nem akartam elveszíteni. Mikor a hisztim alább hagyott, felfigyeltem valamire, amit eddig nem vettem észre. A fejem alatt vert a szíve, ha gyengén is, de dobogott. Most már a megkönnyebbüléstől sírtam, fohászkodtam, hogy bírja ki, amíg ideérnek a mentők...
Ha Lysander meghal, nem lesz reményem, hisz ő tartott mostanság életben. Ha ő nem lesz, nekem is végem....