Nincs bocsánat

Napokig gubbasztottam a szobámban. Szinte ki sem mozdultam, amit anya behozott enni, szinte érintetlenül kiküldtem. Teljesen begubóztam, nem volt életkedvem. Csak fetrengtem, és nem csináltam semmit. Még zuhanyozni se nagyon mentem ki, gondoltam, ha nem megyek sehová, akkor minek fürödjek. Nem tudtam feldolgozni Castiel hűtlenségét, és csak keseregtem, mert nem tudok nélküle tovább élni. Nem láttam értelmét az életnek, és nem voltak terveim a jövőre nézve. Csak szerettem volna megszűnni létezni.

Egyik reggel Antony mérgesen rontott be hozzám. Viharosan az ágyam végére vetette magát, a lábamhoz.
  - Na, most már aztán elég ebből a depiből, kisasszony! Öt napja fekszel itt, és nem csinálsz semmit! Elég legyen! Tovább kell élned, húgi! Követelem, hogy öltözz át, és mozdulj ki egy kicsit! - kérlelt a fehér pólós és barna térdnadrágos, jóképű bátyám.
  - Nem! - vágtam rá dacosan, és befordultam a fal felé.
Tony erőszakosan elkapott, felrángatott az ágyból. Kétségbeesetten vergődtem a karjában.     - Vivike... ne csináld ezt! - súgta a fülembe, vigasztalóan magához ölelt és nyugtatóan simogatta a hajam. - Kérlek, ne tedd tönkre magad! Az a barom nem ér ennyit! Egyébként, itt volt nemrég. Szerencsétlenségére én nyitottam ajtót, behúztam neki, elküldtem a fenébe, aztán rácsaptam az ajtót. - mesélte büszkén Antony.
Nem az akasztott ki, hogy bemosott neki a tesóm, hanem az, hogy Castiel még mindig kitartóan jön és keres, hiába mindig elzavarják. Rettegtem a pillanattól, amikor szembe kell néznem vele. A gondolat, hogy a nyakunkra jár, nagyon aggasztott. Ha rágondoltam, fájdalom és félelem mardosta a szívem.
  - És csak úgy elment? - néztem Tony szemébe félszegen.
  - Muszáj volt neki, mert rácsaptam az ajtót. Esküszöm, ha nem teszem meg, ronggyá verem, alig tudtam visszafogni magam. - újságolta a tesóm. - És hívogat még?
  - Hát persze. - sóhajtottam keservesen. - Ma még csak tizennyolc nem fogadott hívásom volt tőle.
  - Ne törődj vele, kicsikém! - szorongatott érzelmesen Tony. - Légy büszke, és mutasd meg neki, hogy tudsz élni nélküle!
  - De nem tudok... - nyögtem a tesóm nyakába, miközben görcsösen markolásztam a pólóját a mellkasán. - Nélküle nincs éltem... Fáj, nagyon fáj, hogy ezt tette velem!
  - Össze kell szedned magad, hugi! Légy erős és büszke! Meg kell neki mutatnod, hogy nélküle is boldog tudsz lenni! Ha keseregsz, semmivel sem jobb és talán csak kiröhög! Állj talpra, és menj szórakozni a barátaiddal, meg pasikkal.
  - Ne... pasikat még ne! - ráztam a fejem ösztönösen. Nem hittem, hogy bárki másnak is oda tudnám adni a szívem. Nem csak azért, mert nagy volt az üresség Castiel csalfasága után, hanem azért, mert féltem, hogy más is így meg fog sebezni.
  - Jó, nem erőltetem, de hívd fel Kimet! Menjetek el valahová! - Tony felkapta az asztal sarkáról a mobilom és a kezembe nyomta. Dühösen pillantottam rá, de aztán úgy döntöttem, nem vitázok vele.
Duzzogó képpel tárcsáztam Kim számát.

- Szia, Kim! Kényszer hatására hívlak! A bátyám a nyakadba akar akasztani egy lelki nyomorékot,

vagyis engem... Volna kedved velem pityeregni? - hadartam egyből, ahogy Kim felvette.

   - Ahhoz nem, de szerencséd van! Violával a városi nagy strandra készülünk. Csatlakozz hozzánk! Egy óra múlva ott talizunk!
Zsúfolódni aztán végképp nem volt kedvem egy langyos vizes medencében, de mivel Tony úgy figyelt, mint egy harapásra kész vadászkutya, így beleegyeztem.
  - Oké... lezuhanyozok, összeszedem magam, aztán ott leszek! Ebben biztos lehetsz, mert lehet Tony pórázon fog odavezetni. - válaszoltam, miközben kicsúfoltam szigorú tekintetű bátyám.
  - Nem baj, csajszi! Várunk! És örülök, hogy feltámadtál!
  - Az még odébb van, de próbálkozok! Na, szia, sietek!
Kinyomtam a telefont és az ágy szélére dobtam. Mérgelődve néztem a bátyámra.
  - A strandra megyünk... most boldog vagy?
  - Nem, csak majd, ha te is az leszel. - simogatta meg az arcomat Antony kedvesen, és már el is felejtettem előző haragom. Levett a lábamról. Csak azért csinálja ezt, hogy segítsen és nem akar szenvedni látni. Magamban áldottam az eget, hogy ilyen nagyszerű tesóm van, és ösztönösen könnyek gyűltek a szemembe. Tony egyből félreértette a lelkiállapotomat.
  - Jaj, Vivike, ne bőgj megint! Nem szeretnélek kényszeríteni, csak nem akarom, hogy egész nyáron itthon dekkolj és unatkozz! Vissza kell térned az életbe! - Tony megint ölelgetett, s sóhajtozva bújtam hozzá. Jó érzés volt, hogy ezek a karok mindig óvni és segíteni fognak. Most értettem csak meg igazán, mi az a testvéri kötelék és milyen jó, hogy van egy tőlem idősebb fiú, akivel összeköt a vér és mindig számíthatok rá. Nélküle már biztos elvesztem volna, és intenzíven éreztem, mennyire szeretem a bátyám.
  - Antony... én nem azért sírok, mert rám kényszeríted az akaratodat... azért... azért bőgök, mert nagyon szeretlek, és köszönöm, hogy mellettem állsz! Te vagy a világ legjobb tesója!
Az ezüst szőke fiú mosolyogva ölelgetett.
  - Majd ezt mond egy hét múlva is, amikor már visszataláltál régi önmagadhoz!
  - Már sosem leszek a régi. - nyeltem nagyot.
  - Ne beszélj butaságokat! Akkor most mész zuhanyozni, vagy rángassalak be oda? - incselkedett Tony.
Felháborodva és kuncogva nézem rá.
  - Még csak az kéne! Megfojtanálak a zuhanyfüggönnyel!
A feleselésemért cserébe egy puszit kaptam az arcomra és nem értettem, miért kaptam.
  - Ezt most mért... - kérdeztem értetlenül.
  - Mert előjött a cserfes kislány, csak így tovább! - nevetett Antony.
  - Majd adok én neked! - nevetve ütlegelni kezdtem egy párnával, amit felkaptam az ágyról.
Kicsit elfelejtettem gondom, bajom, hála a lökött, de szeretetre méltó testvéremnek.
Negyedóra múlva lefürödtem, magamra vettem piros bikinim, rávettem egy fehér fodros miniszoknyát és egy sárga csillogós toppot. Egy táskába dobtam a pénztárcám, a telefonom és egy törölközőt. Másra nem volt szükségem.
A nappaliban elbúcsúztam a tesómtól, anyámtól és már indultam is Kimékhez, hisz a párnacsata miatt jócskán késében voltam. Nem is gondoltam, hogy ilyen kánikula tombol, hisz napok óta ki sem mozdultam a hűs szobából. Nyomasztóan forró volt a levegő, szinte égetett a nap. Most értettem meg, miért akart ma strandolni Viola és Kim. Döglesztő meleg volt.
Mikor jobbra fordultam a sarkon, ijedten torpantam meg. Castiel ott várt, biztosan engem... mert haragosan méregetett. Egy kerítésnek támasztotta a hátát és mellén összefont karral álldogált az árnyékban. Bordó rocker pólót viselt, térdig érő szaggatott farmerrel.
Ahogy megpillantottam, egyből rám tört a düh, a reszketés és egy fájdalmas szorítás a mellkasomban. Szinte pánikrohamot kaptam. Vissza akartam fordulni, de késő volt, már meglátott. Két lépéssel elém ugrott, és elkapta a csuklóm.
  - Na, végre, angyalom! Napok óta erre mászkálok, abban bízva, hogy összefutunk.
Jól ismert bársonyos hangja fájdalmas, és édes emlékeket juttatott az eszembe.
  - Felesleges volt! Nem tárgyalok veled! - néztem rá szikrázó szemekkel, és dacosan kitéptem a szorításából a kezem.
  - Mi a franc bajod van? Nem értem, miért zárkóztál el tőlem? Megmagyaráznád? - Cast szeme is haragosan villogott. Egy pillanatra elgyengültem, de csak egy pillanatra.

  - Nem tudod? Akkor elmondom! Láttalak Tiriával, te szemét állat! Gyűlöllek mindkettőtöket!
A rossz emlék felidézése miatt könnyek égették a szemem, de kipislogtam őket. Nem akartam gyengének mutatkozni, és kimutatni a fájdalmam. Gondoljon, amit akar!
Castiel döbbenten nézett rám. Láttam, hogy tudja, miről beszélek. Szavaim ökölcsapásként érték. Minden ott volt az arcán: megrendülés, fájdalom és talán még megbánás is. Látszott, hogy most már tudja, miért kerültem mindezidáig. A hajába túrt és fájdalmasan felsóhajtott, de nem tudott meghatni. Megkeményítettem a szívem.
  - Hogy lehettél ilyen aljas féreg? - kérdeztem, és minden fájdalmam és szidalmam rázúdítottam. - Képes voltál lefeküdni az egyik legjobb barátnőmmel! Hát ennyit ért a nagy szerelmed... hogy az első adandó alkalommal rámásztál Tiriára?! Ezek szerint nem voltam elég jó neked, ha inkább a dús keblű szőkeség ágyába tévedtél. - lenyeltem a könnyeimet, de a sérelmeket nem tudtam. - Hittem neked, bíztam benned, de te a legaljasabb módon elárultál! Lefeküdtél a barátnőmmel, hogy vinne el az ördög! - reszkető ajkamra alig jöttek a szavak, de jól esett kikiabálni a fájdalmamat, szinte megkönnyebbültem.
  - Vivi... Vivieni... sajnálom... nagyon sajnálom. - súgta Castiel szomorú szemekkel.
  - Hát még én, hogy sajnálom, hogy egyáltalán hittem neked! Akkor vesztem volna meg, amikor elhagytam Nathanielt miattad! - most már arra játszottam, hogy megbántsam, ez volt a legkevesebb, ami most bosszúból eszembe jutott. - Nem lett volna szabad beléd szeretni. Tudhattam volna, hogy ha Deboraht megcsaltad velem, akkor engem is megfogsz! Gyűlöllek, mert ezt tetted velem!
  - Vivi, kérlek ne... - Castiel felém nyújtotta a kezét, és lassú léptekkel megindult felém, én meg ösztönösen ugyanúgy lépkedtem hátrafelé. Nem akartam, hogy hozzám érjen.
  - Szidjál, kiabálj, ordíts velem, mert igazad van! Megérdemlem... - Cast megállt előttem, és még mindig könyörögve nézett a szemembe. - Csak ne hagyj el!
  - Te megvesztél? Szerinted olyan hülye vagyok, hogy megbocsátom, hogy megaláztál, és lefektetted a szomszéd csajt? Rohadt szemét vagy! Soha ne kerülj a szemem elé! - szidtam rögtön, és egyre jobban éreztem magam, hogy kiengedhettem magamból a feszültséget.
  - Ha már ilyen őszinte vagy, akkor én is az leszek! - mondta Cast mogorván, és még mindig azt játszottuk, hogy lépegetett felém, én meg mindig hátra. - Azért menekültem Tiriához, mert láttalak téged Lysanderrel a parkban... Egyértelműen szerelmesen ölelkeztetek!
Megkövülten álltam és tátogtam. Nem akartam elhinni, hogy mindez igaz. Egy hülye félreértés miatt csalt meg? Azért... mert azt hitte, én is csalom a barátjával?! Hát szép kis ügy! Hogy ez a szörnyűség csak félreértésből történt, még rosszabbul esett. A szívem megint ki akart szakadni.

  - Hogy lehettél ilyen vadbarom? - üvöltöttem kiakadva. - Miért nem kérdeztél meg, mielőtt esztelenséget csináltál? Én... én csak azért találkoztam Lysanderrel, hogy tisztázzuk a csókot! Képzeld el, megbeszéltük, hogy örökké barátok leszünk! Eszembe sem volt bűnös viszonyt folytatni vele! - most már csak kibuktak a könnyeim. Ekkora stresszt nem tudtam egyből feldolgozni.
  - Ó, istenem! - nézett rám embert kínzóan fájdalmas tekintettel Castiel. Láttam, hogy totál kiakadt, és őt is mardossa a fájdalom. Amit a szemében láttam, azt nem lehet megjátszani. Valódi érzelmek voltak: kín, megrendülés és döbbenet.
Szerettem volna visszapörgetni az időt, hogy eltöröljem a dolgok ezen katasztrofális történését, de már késő volt. Megcsalt, mindegy milyen okból, de megcsalt! Ezt nem tudom elnézni neki, főleg nem azt, hogy Tiriával!
  - Most már mindegy. - nyelten nagyot, és megint felvettem a haragos álarcom. Nem gyengülhetek el, hisz borzasztó dolgot tett velem! - Már késő ezen siránkozni! Örökre eljátszottál, mert sosem fogok megbocsátani! Érdet, sosem!?! Menj a kis Tiriáddal Floridába, vagy a pokolba, nem érdekel!
  - Nem! Nem hagyhatsz el! Te hozzám tartozol! - makacskodott Castiel. El akarta kapni a karom, de résen voltam, és nem hagytam.
  - Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor a szőke kurvával ágyba bújtál! - vágtam vissza sértődötten. Nem gondolhatja komolyan, hogy szó nélkül lenyelem a békát, és visszamegyek hozzá, mintha mi sem történt volna. - Nem állok közétek! Légy vele boldog... engem majd megvigasztal Lysander, vagy Nathaniel, Dake, vagy még Armin is szóba jöhet!
  - Azt merd meg! Megölöm mindet, ha a közeledbe mennek! - lépett megint felém fenyegetően Cast.   - Azért nem bocsátasz meg nekem, mert ribanc akarsz lenni?
Csak azért emlegettem a fiúkat, hogy bántsam, de rajtam csattant az ostor, mert természetesen félreértette a szavaimat. Nem volt kedvem tovább vitázni vele, ezért gondolkodás nélkül lekevertem neki egy hatalmas pofont. A tenyerem hangosan csattant az arcán, és ez mindkettőnket meglepett. Nem gondoltam volna, hogy nem tudok uralkodni magamon, ő meg ledöbbent.
A felindultságtól reszketve vetettem rá még egy gyűlölködő pillantást, aztán hátat fordítottam neki.
Nem akartam, és nem is bírtam a szemébe nézni. A szívem felé húzott, a büszkeségem viszont meg tudta volna ölni. Azelőtt még sosem éreztem ilyet.

Hirtelen a derekam körül éreztem a karját és a mellkasához szorított. Isten adott szerencse, hogy háttal voltam neki, mert így nem látta az arcomon a fájdalmat és a reményt, ami hirtelen átfutott bennem, hogy nekem itt a helyem a karjában. Szerettem volna elsöpörni a múltat, és megint vele lenni, mert szerettem, még a történtek ellenére is iszonyatosan szerettem. Annyira, hogy ez az érzés most meg akart ölni. Kínzó vágyat éreztem legbelül, és szét akartam robbanni. Fájdalmasan lehunytam a szemem, és élveztem az ölelést... most utoljára. Be akartam csapni magam, el akartam hitetni magammal egy pillanatra, hogy minden rendben, de ez az érzés hamar elmúlt, mert a lelki szemeim előtt láttam az árulót és Tiriát meztelenül henteregni. Ez erőt adott, sikerült kivonnom magam a bűvköréből. Leráztam magamról a karját és haragosan, könnyektől csillogó szemekkel szembe fordultam vele.
  - Ne gyere soha többet a közelembe! Komolyan mondtam, hogy végeztem veled! Menj Tiriához, nekem már nem kellesz! - néztem a szemébe gyűlölködve. - Légy vele boldog!
  - Komolyan ezt akarod? - kérdezte Castiel rezzenéstelen arccal.
  - Halálosan komolyan! Menj a fenébe! - kiáltottam, és hátat fordítottam neki és eltrappoltam.
Egy darabig féltem, hogy követni fog, de amikor pár méter után hátra mertem nézni, láttam, hogy még mindig ott áll, ahol hagytam és lehorgasztott fejjel a földet bámulja.
Úgy kell neki! Hadd szenvedjen! Megérdemli. - ezzel próbáltam nyugtatni magam. Vagy csak magamat ámítottam azzal, hogy így gondoltam, mert nem voltam teljesen biztos már semmiben.

Zokogva futottam a strand felé. Sirattam a múltam, a nem létező jövőm, és a szerelmet, amit örökre elvesztettem. Iszonyú volt szemtől szembe találkozni Castiellel, mert nem csak a legutóbb történt baklövése jutott eszembe, hanem az együtt töltött szép idők is. Most, hogy láttam az arcát és hallottam a hangját, újra éledt bennem, amit iránta éreztem. A szerelem, a szív köteléke, amitől nehéz megválni. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz enélkül az érzés nélkül és Nélküle élni, de meg kell próbálnom. Nincs bocsánat... nem tudom elnézni, hogy ágyba bújt a szomszéd csajjal, mégis élt még bennem a szerelem. Az ilyen mély érzéseket nem könnyű lezárni, de Isten a tanúm rá, hogy megpróbálom. A bátyám, az anyukám és a barátaim kedvéért. Úgy fogok tenni, mintha menne ez nekem... de valójában éreztem, hogy nem lesz egyszerű. Castiel olyan mély nyomot hagyott az életemben, hogy nehéz lesz kitörölni. Bármennyire is fáj, nem fogom kimutatni, hogy a többiek ne sajnáljanak, és ne szenvedjenek velem együtt. Elég, ha csak én kínlódok.
Alighogy ezt megbeszéltem magammal elértem a strandot.
Vettem egy pár mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, letöröltem a könnyeim, aztán mosolyogva integettem a jegyért sorban álló csajoknak.
  - Szia, Vivi! - visított a fehér miniruhás Viola.
  - Helló! Végre itt vagy! Már háromszor álltunk a sor végére, hogy még itt találj minket! Mi tartott ilyen sokáig? - érdeklődött a szürke atlétás és cicanadrágos Kim.
  - Ö ... feltartottak. - magyaráztam zavartan. Kimet nem lehetett becsapni, a homlokát ráncolta, de szerencsére nem tett megjegyzést.
  - Az a lényeg, hogy végre itt vagy! Matt és Lys már bent vannak, foglaltak nekünk kabint. - közölte Viola.
  - Mattet még értem... de Lys, mit keres itt? - kérdeztem meglepetten.
  - Én szóltam neki, gondoltam jobb, ha többen vagyunk. Mikor megmondtam, hogy téged kell felrázni, rögtön azt mondta, hogy jön. - kacsintott sejtelmesen Kim.
Vetettem dilis barátnőmre egy megrovó pillantást, amiért kerítőnőt játszik, de nem akartam jelenetet rendezni.
Nemsokára bejutottunk a strandra. A kabinokba hagytuk a motyóink és a ruháink. A langyos vizes medencénél az árnyékba leterített kendőkön feküdt Matt és Lysander. Egyből odamentünk hozzájuk.
A fiúk szívélyesen üdvözöltek, és ez jól esett. Matt és Viola rögtön elmentek jégkrémet venni, így levágódtam a piros rövidnadrágos Lys mellé. A sárga bikinis Kim a fiú másik oldalára.
  - Jól nézel ki, csajszi! - mosolygott rám a felemás szemű fiú kedvesen.
  - Köszi, de nem érzem úgy. - húztam el a szám, és levettem lila napszemüvegem. Előttük nem tudtam, és nem is akartam megjátszani magam. - Ez csak látszat. Belül romokban heverek.
  - Idővel jobb lesz, hidd el! - biztatott a srác.
  - Jövet összefutottam Castiellel. - vallottam be, és közben átkulcsoltam a karom a felhúzott térdeim körül, és a kékre lakkozott lábkörmömet néztem. - Megvolt a nagy szakítás.
  - Ó! - Lys csak ennyit mondott.
  - Na hé... - Kim se tudott értelmesebbet kinyögni. - Rossz volt, ugye?
  - Az nem kifejezés. Hála az égnek erős voltam, és elküldtem a fészkes fenébe.
  - És ő, hogy viselte? - érdeklődött Lysander.
  - Gondolhatod, kiakadt. Először esküdözött, hogy ettől függetlenül engem szeret, de látta, hogy nincs kivel beszélnie, így beletörődött a döntésembe.
  - Jól tetted! - vágta rá Kim. - Ha megcsalt, menjen a picsába! Hülye lettél volna visszafogadni.
  - Na, igen. - hagytam rá, és nem akartam részletekbe bonyolódni, mert eszembe jutott a fogadalmam, hogy nem fogják látni a szenvedésem.
Majd egyedül legyűröm a fájdalmat.
Visszajött Viola és Matthew és vidáman újságolták, hogy itt van Kentin és Patty, valamint Armin is egy Greta nevű, barna, hosszú hajú és barna szemű cicababával.

Legalább elterelődött a szó, mert Viola azzal kezdte húzni Kimet, hogy hamar talált magának Kim Arminkája mást. Nevettem a szóváltáson, de jó kedvet nem éreztem.

Később a medencében sokáig lubickoltunk Kentinékkel, és megismertem Armin Gretáját, aki szimpi lánynak tűnt. A csaj aranyos volt és kedves, illett Arminhoz. Reméltem, hosszabb lesz a kapcsolatuk, mint Kimmel. Bár kicsit feszélyezve éreztem magam, hogy boldog szerelmespárok vettek körül. Kim és Lys hiába akart szórakoztatni, valahogy nem voltam még igazán jó formában. De majd idővel... remélem majd idővel jobb lesz kicsit....