Tiszta lappal

Fényes nappal volt, amikor felébredtem. Egy ablakon besütött a nap, a sugarak melegen pásztázták az arcomat. Nem tudtam, hol vagyok, fehérség vett körül. Az egész testem sajgott, mintha keresztülment volna rajtam egy úthenger. A bal csuklóm erősen szorította valami. Ki vagyok kötözve? Oda kaptam a pillantásom és akkor láttam, hogy Castiel ül mellettem egy széken. Előre volt borulva, a feje a combom mellett pihent és a keze szorongatta a csuklóm. Békésen aludt, s ki tudja mióta virrasztott már

mellettem. Ösztönösen megérintettem a selymes hosszú fürtöket, de aztán vissza is rántottam a kezem, mert hirtelen eszembe jutott, hogy elzavart, mint egy kivert kutyát! Biztos csak szánalomból vagy illendőségből van itt!
Elég volt a futó érintésem, ő máris felriadt. Felkapta a fejét és kába, ködös tekintettel nézett rám.
  - Végre... magadhoz tértél!
A pillantása kedves volt, de nem tudott meghatni. Nem tudom neki elfelejteni, ahogy nemrég bánt velem.
  - Mit keresel te itt? - förmedtem rá haragosan. - Menj el! Látni sem akarlak! Tudom, hogy nem szeretsz! Nem kell megjátszanod magad.
  - De Vivien....
  - Nincs de! Nem kell a szánalmad! Amúgy hol vagyok, és mióta fekszem itt?
Castiel felállt és megállt a fejem mellett. Mindkét kezével az ágyra támaszkodott.
  - Hajnalban hoztalak vissza a táborba. Most délután hat óra van, úgyhogy átaludtad a napot. Az ebédlő melletti betegszobában vagy.
  - Értem. Most már magamra hagyhatsz! Nincs szükségem testőrökre! - válaszoltam ridegen.
  - Vivi... nagyon kérlek, ne csináld ezt! - nézett könyörögve Castiel. - Nem emlékszel, mi történt, amikor megtaláltunk?
  - Nem... arra emlékszem, hogy elaludtam a sötét és félelmetes erdőben, aztán se kép, se hang, most meg itt tértem magamhoz.
Castiel káromkodva felszisszent. Nem értettem miért, de nem akartam megkérdezni.
  - Halálra aggódtam magam... de mikor megtaláltunk... és magadhoz tértél egy pillanatra, azt hittem felfogtad, hogy... szeretlek és halálosan megkönnyebbültem, hogy nincs semmi bajod!
  - Hát ez a rész kiesett. - feleltem morcosan.... de ahogy ezt kimondtam magam előtt láttam a könnyező Castielt, aki kétségbeesetten szorongat. Ha ezt nem csak álmodtam, akkor talán jelentek még neki valamit. Másrészt viszont még mindig fáj, hogy leribancozott és eltaszított magától. Ilyen könnyen nem tudok megbocsátani.
  - Vivi, kérlek, beszéljük meg ezt szép nyugodtan! Tegnap este a sokktól nem tudtam tisztán gondolkodni... de most, hogy kis híján elveszítettelek, másképp látok mindent! Kérlek, tisztázzuk a dolgokat, mert belebolondulok, ha egy hülyeség miatt egyikünk jobbra, a másik meg balra megy!
Szavai meggyőzőek voltak. Ha ennyire ragaszkodik a dolgok rendezéséhez, akkor még lehet remény kettőnknek...

  - Rendben... Akkor úgy tisztességes, ha elmondok mindent. - nyelten nagyot.
Cast nagyon figyelmes volt, a mellette lévő kis szekrényhez lépett. Egy odakészített kancsóból vizet töltött nekem, ideadta, türelmesen megvárta, míg megiszom, aztán leült szorosan mellém. Felhúzott ülő helyzetbe és hagyta, hogy a mellkasát használjam kispárnának. Ez a gesztus megnyugtatott, jól esett, hogy mellettem van és már nem haragszik. Viszont őszinteséggel tartozom neki, és ez kicsit aggasztott. Nagyot sóhajtottam, aztán belekezdtem a mesélésbe.
  - Szóval... a délutáni versenyt tábortűzzel és szalonnasütéssel zártuk. Este tíz után magunkra hagyott minket a tanárnő és gondolhatod, előkerültek az alkoholos üvegek. Ész nélkül piálni kezdtünk, és egyre vadabb lett a hangulat. Amber kitalálta, hogy üvegezzünk. Őrült dolgokat kellett csinálnunk. Melody és Lisa smároltak, Lysander lassúzott Alexyvel, Charlotte sztriptízelt, szóval elfajultak a dolgok. Aztán jött az a feladat nekem, hogy meg kellett csókolnom valakit. Nem azért választottam Lysandert, mert bármit is éreznék iránta... csak így kívánta a helyzet. Te nem voltál itt, Nathaniel összejött Irissel, Ken Pattyvel, Armin Kimet környékezi, Dakota is most kezd becsajozni. Azt gondoltam, ha futólag megcsókolom Lyst, akkor gyorsan túl leszünk rajta és elfelejtjük... - elcsuklott a hangom, mert nehezemre esett felidézni a történteket. - Hát megcsókoltam Lysandert... aztán valahogy az alkohol hatására kicsit belemelegedtünk. Nincs mentségem, hogy közben beindultak a hormonok... Igen, élveztem a csókot, még akkor is, ha ez neked rosszul esik. - miközben ezt mondtam félve néztem a szemébe, de semmilyen reakciót nem tudtam kiolvasni, így folytattam. - Ha nem tudsz megbocsátani, azt is megértem. Tegnap már beletörődtem, hogy elveszítettelek.
Castiel kőszobor arccal ült mellettem és sajnos nem láttam a fejébe.
*Egy csók még nem nagy tragédia. Az, hogy közben érzett valamit, ez érthető, hisz senki nincs fából. Ráadásul az én agyamban is itt ég még a Tiriával váltott csók emléke, amit ráadásul el is titkoltam előle! Nem lenne igazságos, ha nem bocsátanék meg neki, hisz ezt a bűnt én is elkövettem. - gondolta Castiel fanyarul. *
  - Figyelj, drágám... - Castiel nehezen szólalt meg, mint mindig, amikor érzelmekről kellett beszélnie. - Tegnap éjszaka a poklok poklát éltem át, mikor eltűntél. Akkor ébredtem rá, hogy nem számít mi volt, nélküled nem akarok élni! Ha valami bajod esett volna... - nem folytatta, de a szeméből sütött minden, amit nem mondott ki.
Boldogságtól könnybe lábadt szemmel megérintettem az arcát. Hálát adtam a sorsnak, hogy visszakaptam és ugyanúgy érez, ahogy én. A szívem megtelt szerelemmel és békességgel, ettől jobb dolog nem is történhetett volna. Visszakaptam a reményt, az álmokat, a boldogságot.
  - Szeretlek, Castiel! Mindig és örökké! Csak te számítasz nekem! Soha ne hagyj el... soha... - a végén elcsuklott a hangom, s remegve szorítottam az arcom az övéhez.

  - Vivien... te vagy a mindenem... - suttogta Castiel érzelmesen. A hajamba túrt, a fejem maga felé fordította és szájával lecsapott az enyémre. Jólesően nyögtem fel, már annyira vágytam rá, hogy újra ezt érezzem. Lys és Viktor is csókolt már meg, de ezt a mámoros érzést, csak Castiel tudta kiváltani belőlem. Úgy kívántam a csókját, mint a sivatagban bolyongó szomjazó az oázist. A testemben remegés cikázott, és egyre többet és többet akartam. Ebből a mennyei pillanatból sosem elég. Olyan voltam, mint egy kábítószerfüggő, csak én Castielt kívántam minden egyes percben egyre jobban.
A tökéletes pillanatnak az ajtó csapódása vetett véget. Szétrebbentünk, de Castiel továbbra is ölelt.
A tanárnő érkezett meg egy tálca ennivalóval.
  - Úgy látom már jól vagy! - mosolygott Mrs. Williams. - Meghoztam a vacsorád, Vivien! Castiel, menj te is enni a többiekhez az ebédlőbe, én addig itt maradok Vivivel!
Castiel vetett rám egy búcsú pillantást, aztán csendben kiment.
Az ofő az ölembe rakta a tárcát. Egy tányér húsleves volt rajta, kenyér, sajt és egy pohár narancslé.
  - Köszönöm. - nem voltam éhes, de mint jól nevelt kislány, kanalazni kezdtem a levesem.
  - Örülök, hogy magadhoz tértél. A frászt hoztad mindenkire...
  - Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. - sütöttem le a szemem bűnbánóan. - Nem szándékosan okoztam galibát... csak nem gondolkodtam.
  - Jól van! A lényeg, hogy nem esett bajod! Na, de nem csak a vacsora miatt jöttem. Azt akartam mondani, hogy mivel Castiel csak most csatlakozott hozzánk megengedem, hogy a ti szobátokba aludjon, hisz van egy emeletes ágyatok, de cserébe persze azt várom, hogy illendően viselkedjetek.
Megrökönyödve néztem a tanárnőre és ugyanakkor sikerült zavarba is hoznia.
  - Mrs. Willilams... csak nem gondolja, hogy... szexelnénk úgy, hogy a lányok is a szobában vannak! Azért ennyire bolondok nem vagyunk!
Az ofőm csak mosolygott. Még szerencse, hogy olyan modern felfogású, mint a drága jó anyukám.
  - A ti korotokban még nehéz uralkodni a hormonokon. Szóval a bizalmamért cserébe együttműködést kérek.
  - Rendben, tanárnő! Nem fogunk rosszalkodni. - ígértem ünnepélyesen.

Mrs. Williams távozott, én meg magamra maradtam a vacsorámmal. A másodikhoz hozzá sem értem, nem voltam igazán éhes. Alighogy félretettem a kis éjjeliszekrényre a tárcát, berobogott Kim és Castiel.
  - Szia, csajszi! - röppent mellém a fekete atlétás és zöld rövidnadrágos, szeles barátnőm. - Mind halálra izgultuk magunkat miattad! Remélem, már jól vagy.
  - Igen, jót tett az alvás. - mosolyogtam.
  - Meg az is, hogy kibékültünk. - ült mellém Castiel az előző helyére és megint átölelt.
  - Na, ennek örülök! El sem tudlak már képzelni benneteket egymás nélkül. - kacsintott Kim.
  - És ti mi jót csináltatok ma? Miről maradtam le? - faggatóztam kíváncsian.
  - Ó, ma a közeli tónál töltöttük a napot! Tök jó volt. - mesélte a barátnőm röviden, de lelkesen.
  - Na, az jó... kár, hogy átaludtam a lubickolást.... Lemaradtam a legjobb dolgokról. - húztam el a szám duzzogva.
  - Nyugi, kicsim, mi majd strandolunk legközelebb! Még előttünk az egész nyár! - mondta Cast, és homlokon csókolt.
  - Az előbb mondta Castiel, hogy a tanárnő megengedte, ő is a mi szobánkba aludjon ma este. Beszéltem egy nővérrel, azt mondta, most már átvihetünk oda téged. - váltott témát Kim. - Mi már a csajokkal átrendeztük a szobát, meglepivel készültünk nektek! Gyertek gyorsan!

Kimmel nem volt világ, addig ugrándozott körülöttem, míg fel nem keltem. Úgy ahogy voltam, rózsaszín melegítőben Castielbe karolva átmentünk a saját lakrészünkbe. A nagy meglepetés, amikor beléptem a kunyhónkba rögtön szemet szúrt. Az én ágyam és a Kimét összenyomták egymás mellé, így kétszemélyessé alakult. Hihetetlenkedve csóváltam a fejem.
  - Na, de gyerekek! A tanárnő azt kérte, ne aludjunk együtt. - pislogtam zavartan.
  - Csak azt kérte, hogy fogjuk vissza a hormonjainkat, az nem volt benne az alkuban, hogy ne aludjunk egymás mellett. - magyarázta ki ravasz kedvesem.
  - Így van. - bólogatott Kim ártatlan képet vágva. - Így felköltöztem Iris fölé az emeletes ágyra, hogy ti ne legyetek elválasztva.
  - Köszi, csajok! - mosolyogtam meghatódva.
  - Ugyan már, ez semmiség. - kacsintott a piros ruhás Iris is.
  - De aztán tényleg nem szeretnénk az éjszaka közepén nyögésekre ébredni! - kötekedett vidáman Kim.
Nem tudtam mit válaszolni, ezért nevetve lekaptam egy párnát az ágyról és hozzávágtam.
Az este továbbra is ilyen jó hangulatban telt. Sorban elmentünk tusolni, és mikor végeztünk, elhelyezkedtünk az ágyainkban. A két lány egymás felett, mi meg Castiellel összebújva a rögtönzött franciaágyunkban. Nagyon sokáig trécseltünk még, a csajok elmesélték, mi történt velük ma, Cast meg arról beszélt, mit látott és mi történt vele Bostonban. Így tudtam meg, hogy halálra unta magát ezért otthagyta az apját, hogy csatlakozzon hozzánk. Pech, hogy a legrosszabbkor jött, de már hála az égnek ezen is túl vagyunk. Úgy fogtam fel, hogy ennek is meg kellett történni. A sors akarata volt és az a lényeg, hogy megint együtt vagyunk!
Majdnem éjfélig dumcsiztunk a lányokkal, mire elnyomott minket az álom.
Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy Castiel rám mászik.
Ijedten nyögtem fel, de aztán eszembe jutott, hol vagyunk és nem egyedül. Mikor ajkát megéreztem a nyakamon, kirázott a hideg, de ettől egyben magamhoz is tértem.
  - Castiel... Mit csinálsz? Tudod, mit ígértünk!
  - És az... kit érdelek?! - suttogta Castiel. Kétségbe estem, mert keze vándorútra indult a takaró alatt és a hőhullámok, amik átjárták a testem kezdték legyőzni az akaratom. De aztán győzött az ész, mégis csak zavaró, hogy tudom, két barátnőm is a szobában tartózkodik.
  - Ne csináld, Castiel... én így nem akarom! Felkelhetnek a lányok!
  - Hm... - dünnyögte Castiel és szinte hallottam, ahogy kattog az agya. - Igazad van... De akkor benne lennél egy őrült szökésbe?

  - Mire gondolsz? - kérdeztem, de közben azon gondolkodtam, mit akarhat és melyik a jobb, ha belemegyek, vagy ha nem?
  - Szökjünk ki... az erdőbe!
Az ötlet annyira képtelen volt, de annyira csábított a gondolat, hogy nem tudtam nemet mondani.
  - Hát... végül is... miért ne!
Castiel kajánul felnevetett, elkapta a karom és felhúzott az ágyból. Macis pizsimben és gumipapucsban a sötétben Castiel után settenkedtem a kijárat felé.
Az ajtónyitódásra Kim felriadt.
  - Hová mentek? - nyögte álmosan.
  - Éjszakai túrára! - nevetett Castiel, aki kék pólót és rövid gatyát viselt.
  - Jobb, ha nem tudod... - válaszoltam vele egy időben én.
  - Értem én, értem én! - nevetett Kim, aztán láttam a félhomályban, hogy belülre fordul.
Castiellel kimentünk hát a szabadba. Egy jó darabig kézen fogva húzott maga után, majd mikor már eléggé beértünk a sűrű lombok közzé, megállt és magához húzott.
  - Alapjában véve megint csak nem szegünk szabályt, mert a tanárnő azt kérte, ne szeretkezzünk a szobában a csajok előtt... nos itt nem lát minket senki... szóval ez a megoldás! - a szeme csillogott a holdfényben és úgy néztem bele, mintha hipnotizált volna.
Először készültem ilyen őrültségre, de ez nem riasztott vissza, sőt felbátorodva hozzásimultam és én csókoltam meg őt. Amíg ő velem van, semmi baj nem történhet.
Felemeltem a fejem és kábán néztem fel rá. Castiel szemében különös fény gyúlt.
  - Kívánlak... Vivien... mindig és most akarlak! Nem akarsz elmenekülni?
  - Nem, Castiel, nem, mert én is kívánlak! Egy cseppet sem ijedtem meg. - válaszoltam merészen.
A fiú nem vette le rólam a szemét, miközben levette a kék macis pólóruhát rólam. Aztán áhítattal nézte a melleimet és a hasam kezdte simogatni.
  - Olyan gyönyörű vagy... ezért kellett megszakítanom az utamat apámmal.... mert rád szomjaztam minden percben. - suttogta a srác miközben a meztelen nyakam és vállam csókolgatta.
Már nem gondolkodtam, a földön feküdtünk a lehajigált ruháinkon. Nem számított a múlt vagy a jelen, az volt a lényeg, hogy vele vagyok! Castiel fölöttem tornyosult és lehajolt, hogy megcsókolja a mellbimbóim. Felsóhajtottam és remegve bújtam a karjaiba. Megnyugtató, de egyben izgató érzés is volt a fiú meztelen testéhez simulni. Olyan volt, mintha tüzelne a testem, mert Castiel tovább cirógatott, miközben szenvedélyes csókban forrt össze az ajkunk. Görcsösen belekapaszkodtam és felkínáltam magam annak a srácnak, aki nélkül el sem tudtam képzelni már az életem. Castiel ajka és nyelve felderítette a testem. Már alig bírtam magammal.
  - Castiel...
  - Tudom, Vivienim... - zihálta a fiú. - Külön-külön elveszünk, együtt azonban a fellegekben járunk!
Úgy éreztem elolvadok. Elviselhetetlenné fokozódott bennem a vágy.
  - Megőrülök érted! - suttogta megint Cast. - Ha hozzád érek, minden rosszat elfelejtek, ami történt velünk.
Nyelvem bejárta a mellkasát, nyakát és széles vállát. Enyhén sós ízű volt a bőre.
  - Kérlek... - unszoltam a fiút arra, hogy vessen véget a mámorító, mégis gyötrelmes szenvedésemnek.
A fiú újra megcsókolt, aztán belém hatolt. Felsikítottam, majd ködös tekintettel néztem a varázsaltosan szép szürke szempárba. Szenvedélyesen együtt mozogtunk és megfeledkeztünk mindenről.
Egymás nevét kiáltoztuk, amikor beteljesültek a vágyaink. Mint mindig, most is a mennyországba juttatott.

*
Másnap délelőtt el kellett hagynunk a tábort. Szomorúan pakoltunk össze, mert nem akartunk visszamenni a valóságba. Több időt is szívesen eltöltöttünk volna itt még együtt a kis csapatunkkal, de sajnos ez nem volt lehetséges. Hazafelé menet persze már nem Kimmel ültem, hanem Castiellel. Egész úton jól elvoltunk, Castiel végig figyelmesen babusgatott, de mikor rá-rá pillantottam a tőlünk oly messze ülő Lysanderre, mindig eszembe jutott, hogy vajon fog-e ezután bízni bennem Castiel? Vajon kibékül a barátjával? Vagy egy bolond játék miatt örökre véget ért a barátságuk? Hogy mi vár még ránk, azt nem tudtam, de próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne....