Csak sírtam és sírtam, nem tudtam abbahagyni a bőgést. Nem is tudtam, honnan van ennyi könnyem. Egyszerűen nem tudtam megemészteni, hogy Castiel megcsalt, és Tiria elárult. Az, hogy így láttam őket, olyan tragédia volt az életemben, hogy élni sem akartam. Éreztem, hogy ezt sosem fogom igazán feldolgozni és elfelejteni sem. Pokolian szenvedtem, és nem akart enyhülni a fájdalmam.
Ebben a siralmas állapotban talált rám Kim. Barátnőm kantáros farmerben és zöld pólóban ült le mellém és egyből vigasztalóan a hajam kezdte simogatni.
- Mi történt, Vivi? Úgy látom, nagy a baj. - jegyezte meg óvatosan.
- Castiel megcsalt!!!... - nyögtem zaklatottan és pityeregve, Kim ölébe fúrtam a fejem.
- Micsoda??? - kiáltott fel hitetlenkedve Kim. - Ez biztos?
- Hát persze! - szipogtam. - Láttam Tiriával szexelni a szomszédban.
- Upsz! - szisszent fel a fekete lány. - Ó, egek! Vivi... nagyon sajnálom, ez szörnyű lehet... - Kim vigasztalóan simogatta könnyes arcom. - Az a kis büdös szőke kurva! Látod... én régóta mondtam, hogy az a csaj nem megbízható... de azt nem gondoltam, hogy Castielt akarja.
Erre nem tudtam, mit mondani, csak tovább zokogtam. A fájdalom elemi erővel nyomta a mellkasom.
- De legalább leordítottad a fejüket? Az a minimum, hogy kiordítsd magad velük dühödben, ha nem is omlasztottad rájuk a házat.
- Én bizony szétszedtem volna a házat. - mondta Kim. - De megszokhattam volna, hogy te a csendben szenvedő típus vagy... Jaj, Vivi, annyira sajnállak. - ölelgetett együtt érzően Kim, és tényleg jól esett, hogy nem vagyok egyedül a fájdalmammal.
- Ezt sosem fogom megbocsátani neki! Sosem! Castiel meghalt a számomra! Soha az életben nem akarom látni! Én nem Deborah vagyok, hogy elhitethet velem mindent! Az, hogy rámászott a barátnőmre, olyan sebet ütött a szívemre, hogy nem fog begyógyulni! Végeztem vele örökre! - mondtam ki az összes sérelmem egy szuszra.
- Tényleg... és mi lett Deborahval?
Tudtam, hogy Kim ezt csak figyelemelterelésből kérdezi, és nem is bántam.
- Lejátszottam Tony-nak a felvételt, és egyből rájött, kit szeretett eddig. El is rohant, hogy kiadja a ribi útját. Legalább ennyi jó történt. - meséltem, de aztán a szemem megint elfutották a könnyek. - De ami ezután történt... Bár ne mentem volna át Tiriához!
- Szerintem, igenis a végzet akarata volt, hogy átmenj! Gondolj bele... ha nem libbensz át abban a pillanatban, talán meg sem tudod, mi zajlik a hátad mögött. Tudom, hogy fáj, de jobb, hogy megtudtad. Baromi nagyot csalódtam Castielben, hisz mindig az ő pártján álltam, de nem gondoltam, hogy ekkora szívtelen paraszt, hogy megcsal a szomszéd szukával! Ez már mindennek a teteje! Ha találkozok vele, esküszöm kitekerem a nyakát!
- Még azt sem érdemli meg, hogy belerúgjak. - húztam el a szám elkeseredve, és felültem. Kóválygott a fejem, a szemem égett a sok sírástól.
- És milyen igazad van! Mi lenne, ha minden magyarázat nélkül kiadnád az útját? Nem kell tudnia, hogy láttad őket! Hadd idegeskedjen és szenvedjen ő is! Megérdemli! - javasolta Kim felcsillanó szemekkel.
- Ez... nem is rossz ötlet! Amúgy sem akarom, hogy a közelembe jöjjön! - egyeztem bele egyből, hisz már a gondolattól is a hideg futkosott a hátamon, hogy szembe kell néznem a hűtlen szemétládával. Ezt a traumát nem tudtam még feldolgozni, de abban már biztos voltam, hogy nem fogok neki megbocsátani. Minél később látom, annál jobb...
- Jobb is, ha egyelőre nem látod! Most még frissek a sebek!
Ijedten néztünk össze. Első gondolatom az volt, hogy biztos az a hűtlen kutya jött meg, de aztán eszembe jutott, hogy ő nem kopogna, csak beviharzana.
- Ki az? - kiáltottam, és lenyeltem a torkomban keletkezett gombócot.
Anya jött be és értetlenül nézett rám, mert egyből feltűnt neki siralmas állapotom és Kim zaklatottsága.
- Nem akarok zavarni lányok... csak Castiel van lent. Hozzád jött Vivi... De mivel tudtam, hogy Kimmel beszélgettek, mondtam neki, hogy várjon meg lent.
- Én ugyan látni sem akarom! - tiltakoztam dacosan.
- Akkor küldjem el? - lepődött meg anya, aki semmit sem értett.
Azt akartam mondani, hogy igen, de Kim közbe szólt.
- Majd én! Majd én elküldöm! Add meg nekem ezt az örömöt, Vivi! - nézett kérlelve a barátnőm.
- Oké... de ne mondj neki semmi konkrétat. Hogy van képe ezek után idejönni???
- Hát persze, hisz megbeszéltük! - mosolygott bólogatva Kim.
A fekete lány lement, én meg addig sírva elmeséltem anyunak is, mi történt nemrég. Az emlékektől újra éledt a fájdalmam, de jól esett anyukám karjában kipanaszkodni magam.
****
Kim lement, és ellenségesen méregette a kanapé mellett álldogáló Castielt.
- Ó, szia, Kim! Vivi beteg, vagy hol van?
- Nem, nem beteg. - válaszolta hűvösen a fekete hajú lány, és a mellén összefonta a karját. - De nem akar látni téged!... Soha az életben! - közölte Kim, és kegyetlen mosolyt küldött a fiúnak. A lány élvezte, hogy fájdalmat okozhat barátnője szenvedésének az okozójának.
- De hát miért? - kérdezte döbbenten Castiel, és nagyon mérges lett.
- Nem is sejted? - csóválta a fejét utálkozva Kim. - Akkor, tudod mit? Nem adom meg azt az örömet neked, hogy válaszoljak! Érd be annyival, hogy Vivi úgy döntött, látni sem akar! Tűnj el az életéből és ne keresd soha többet!
- Te nem kérhetsz tőlem ilyet! - szólt rá fenyegetően a vörös ördög. - Az ő szájából akarom ezt hallani és indokokat akarok! Mi ez, hogy nem akar beszélni velem és rajtad keresztül üzenget?
Castiel nagyon mérges lett és ideges. Ilyesmire nem volt felkészülve. Meg tudta volna fojtani Kimet haragjában, és legszívesebben rohant volna Vivihez, hogy kérdőre vonja, mi lelte.
- Hát sajnos... ő nem akar beszélni veled! Jobb, ha most elmész, mert nem engedlek fel hozzá! Ha nem tűnsz el, kihívom a rendőrséget! - fenyegetőzött Kim, mint egy testőr.
- Mi vagy te, bébiszitter? - kötekedett Cast mérgében. - Nem akadályozhatod meg, hogy beszéljek Vivivel! - kiáltotta a fiú.- De én igen! - jött le a szobalétrán Angela, szikrázó szemekkel. - Innentől kezdve nem kívánatos személy vagy a házunkba! Be ne tedd többet ide a lábad!
Castiel értetlenül nézett az asszonyra. Nem értette, mi ez a pártfordulás, de felnőttekkel nem akart vitázni, így visszafogta magát.
- Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki. - vonult vissza Castiel. - Bármi is ennek az oka, elfogadom... majd beszélek Vivivel, ha ő is akarja.
- De nem akarja! - tette hozzá ellenségesen a féltő anyuka.
- Süljön ki a szemed! - nézett a fiúra megvetően Kim, és köpött egyet.
- Most miért? - nézett vele farkasszemet Castiel.
- Majd rájössz! - kárörvendett Kim, és felmászott a létrán.
- Bármit is követtem el... sajnálom. - nézett a felbőszült anyukára még egyszer Castiel és elment.
A fejében ezer meg ezer gondolat kavargott, de nem tudott rájönni, mi változott meg tegnap óta, hogy ezt érdemelte...
*****
Még mindig nem fogytam ki a könnyekből. Mikor kinyílt a szobaajtó, ijedten kaptam fel a fejem, remélten nem Castiel ront rám, de szerencsére csak Kim jött vissza.
- Mi történt? - fordultam felé és lustán megint felültem.
- Anyukáddal elküldtük melegebb éghajlatra. Nem is sejti, mi lehet a döntésed oka, de Angela nénivel nem mert vitázni, elment.
- Az jó. Hogy volt képe ezek után lazán besétálni nálunk, mintha mi sem történt volna? Azt hitte Tiri ágyából jöhet az enyémbe? Hát ehhez aztán pofa kell! - háborogtam kiakadva.
- Van vér a pucájában, de mellé fogott. Ne gondolj rá! Jobb, ha alszol egy nagyot. - tanácsolta Kim és leült az ágy szélére.
Ekkor futott be Tony. Kopogás nélkül viharzott be.
- Szakítottam Debbyvel! - mondta és lazán levágta magát az íróasztal előtti székre. - Meglepődött, hogy tudomást szereztem az igazi oldaláról, erősen tagadta, aztán sírt és könyörgött, hogy ne csináljam ezt. Kicsit sem sajnáltam, kiadtam az útját. Egy ilyen szuka miatt nem is fogok keseregni...
Tony büszkén tartotta magát, de láttam, hogy valójában rosszul esett neki ez az ügy, csak tagadni próbálja ő is.
Antony csak most fedezte fel, milyen gyászos a hangulat a szobában. Értetlenkedve nézett rám.
- Mi történt?
- Azt hiszem, én megyek. - motyogta Kim és felállt. - Most már nem leszel egyedül, itt a tesód... én búcsúzom mára. Majd hívlak, és gyakran meglátogatlak, rendben, csajszi?
- Oké. Köszi mindent! - búcsúzóul arcon csókoltam hűséges barátnőm.
Mikor Kim távozott, Tony egyből mellém ült és éles tekintettel méregetett.
- Mi a gond? Mielőtt elmentem még nem voltál ilyen siralmas állapotban. Te bőgtél? - ezt úgy kérdezte, mintha valami csúnya bűn lenne sírni.
Nem tehetek róla, megint eluralkodott rajtam a fájdalom és a torkom mardosta a sírás. Kétségbe esett szemekkel néztem a bátyámra, majd ösztönösen a vállára borultam.
- Jaj, Antony... Katasztrófa történt.... Castiel megcsalt!
- Mi??? Micsoda? - kérdezte kiakadva a tesóm, miközben megnyugtatóan szorongatott. - Honnan tudod?
- Onnan, hogy láttam... - nyögtem és nagyot nyeltem. - Miután elmetél, átmentem Tiriához és ott egyértelmű helyzetben találtam őket!
A kijelentésemtől Antony is sokkot kapott. Megrökönyödve nézett rám, és kicsit eltolt magától.
- Ezt nem hiszem el! Nem igaz, hogy megtette! Megölöm, esküszöm megölöm! Ha ide jön, péppé verem!
- Már volt itt, de anya meg Kim elküldte. - nyöszörögtem. - Még nem mondtuk meg neki, hogy láttam őket... még korai ezzel szembe nézzek, és őt sem akarom látni. Úgyis csak azzal jönne, hogy hiba volt és ettől függetlenül engem szeret! Nekem ilyet ne mondjon, úgysem hiszem el!
- Istenem, hogy lehetett ilyen szemétláda? Megmondtam neki, hogy kicsinálom, ha fájdalmat okoz neked!
- Ne bántsd... még ne! - kértem és a karjára tettem a kezem. - Az akarom, hogy magától jöjjön rá, hogy miért küldtem el! Tudom, gyerekes bosszú ez, de most egyelőre még jól esik, hogy kétségek között hagytuk. Hadd szenvedjen...
- Oké, elfogadom az akaratod! Egyelőre nem rontok rá, de majd ugye megengeded, hogy megverjem? - kérdezte Tony, és úgy nézett rám, mint egy kisgyerek, aki azért könyörög, hogy felülhessen a körhintára.
Akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra.
- Oké... majd megkenheted! Elvégre miattam tennéd, és meg is ígérted neki. De most még ne!
- Megegyeztünk, kicsi! De amint engedélyt adsz rá, halál fia! - fogadkozott Antony.
- Egyelőre csak annyit kérek, ne engedjétek a közelembe... se őt, se Tiriát. Kövessetek el mindent, hogy el tudjam kerülni őket.
- Ez csak természetes!
Alighogy ezt megbeszéltük, csörögni kezdett a mobilom. Természetesen Ő hívott. Már az is felzaklatott, hogy a neve megjelent a kijelzőmön.
Nem vettem fel. Hagytam, hadd csörögjön, de amikor már ötödjére csörgött, lenémítottam, gondoljon, amit akar. Nem akartam vele beszélni, még nem voltam rá felkészülve. Végre elapadtak a könnyeim, de a fájdalom nem akart szűnni. Szerencsére Tony velem maradt, így el tudtam aludni. Remények és álmok nélkül, összetörve feküdtem le. Kilátástalan volt a jövőm...
Castiel napokig ezerszer hívott és jött, hogy látni akar, de természetesen a telefont nem vettem fel, anya és Tony pedig megakadályozta, hogy bejusson hozzám. Meglepett a csökönyössége. Nem értettem, mit akar tőlem, amikor most már kedvére hentereghet Tirikével...
Napokig játszottuk, hogy anya vagy a tesóm elüldözte, de hiába, a hívások sem akartak megszűnni. És ez volt a legrosszabb, mert így nem tudtam elfelejteni, mert újra és újra felzaklatott. Az egészben viszont az volt az egyetlen jó, hogy visszakaptam a bátyám. Kiszabadult a banya hálójából, és megint olyan meghitt és szoros lett a kapcsolatunk, mint Deborah előtt. Egymást vigasztaltuk és tartottuk a lelket a másikban. Visszakaptam az imádott tesóm, de nagy árat fizettem érte, hisz elveszítettem a szerelmem és a reményeim. Hát... valamit valamiért. Reméltem, az idő majd enyhíti a szenvedésem és rájövök majd, hogy éljek tovább Castiel nélkül. Sosem fogom őt elfelejteni, mert túl nagy nyomot hagyott az életemben, de ez nem jelenti azt, hogy bármikor is meg tudok neki bocsátani. Ezt a szörnyűséget nem tudom elnézni neki. Ez már biztos... A döntésem végleges! Castiel elásta magát előttem, és végérvényesen ki kell tépnem a szívemből, még akkor is, ha szív nélkül nem lehet élni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése