- Szia, anyu! - huppantam le vele szembe vidáman.
- Helló, kicsim! Milyen volt a suli? - tolta félre a pletykalapot anya, s rám figyelt.
- Unalom. - sóhajtottam nagyot.
- És tegnap, mikor jöttél haza, kislányom?
- Ó... hát... - nagyot nyeltem, mert nem akartam elárulni anyunak, hogy szinte egész éjszakára kimaradtam. - Nem sokkal éjfél után... Tudod, nagyon jól éreztem magam Daniel társaságában, beültünk egy moziba, és a késő esti filmet is megnéztük. - füllentettem, mert nem akartam elmondani, mit művelten a diszkóban. Ittam és pasiztam, biztos kiakadna!
- Ez a Daniel az új udvarlód? - érdeklődött anyám látszólag közömbösen, de biztos nem véletlen hozta fel a témát.
- Nem, anyu, csak egy haverom! Nem járok vele. - mondtam. A hűtőhöz mentem és kivettem egy tejszínhabos csoki pudingot, majd kikotortam a fiókból egy kiskanalat. Visszaültem a helyemre és kanalazgatni kezdtem kedvenc desszertem.
- És Tony?
- Elfelejtetted, hogy már Kevinék műhelyében dolgozik?
- Ja, tényleg... Anya, ha csörög a telefon, ne vedd fel, mert engem fognak keresni! - most én próbáltam közömbös arcot vágni.
- Csak nem ez a híres Daniel barát fog keresni?
- Nem, nem ő. Ez már másik fiú, de ez is csak egy haver!
- Hány fiú barátod van neked, Vivien? - hüledezett anyám.
- Kábé tíz vagy húsz. - jegyeztem meg nevetve.
- Furcsa. A mai lányok csak barátkoznak a fiúkkal? Az én időmben még nem így nevezték a fiú-lány kapcsolatokat.
- De anyu! Ez egy sem udvarló, mind tényleg csak barát és haver!
- És a nagy szerelem?
- Az még várhat! - vontam vállat, de a szóról egyből csak Castielre tudtam gondolni.
- És mi van a szilveszteri fiúval, aki úgy megsebzett, de te szeretted?
Zavartan piszkáltam a hajam.
- Mi lenne? Semmi! Már elmúlt a varázs, és vele is csak barátok vagyunk.
- Jaj, Vivien, nem unod még ezt a barátos dumát?
- De hát ez az igazság.
- Na persze, lányom, én meg most jöttem a falvédőről! És mikor is mész a fotókért?
- Holnap kell kiváltanom, úgyhogy suli után elhozom őket. Most lépek tanulni, mert később programom lesz!
Meg sem vártam anya válaszát, felmentem a szobámba. Összecsaptam a matek és angol házit. Épphogy kész lettem, odalent csörgött is a telefon.
Szinte leugrottam a létráról, annyira szaladtam felvenni. Majdhogynem repültem és a készülékre vetettem magam.
- Igen, tessék?
- Cső, Vivike, itt a kedvenc barátod!
- Cast?! Na, mit tervezel mára?
- Majd meglátod, szívecském... Egy fél óra múlva legyél a Flört Cafénál! Onnan indulunk, aztán meglátjuk, hol kötünk ki! - hallottam Castiel hangját a telefonban. Szinte nem is kért, hanem parancsolt. Ez nagyon bosszantott.
- Ez igazán remekül hangzik... de mi van, ha időközben meggondoltam magam? - húztam a srác agyát.
- Az nem fordulhat elő! Velem jössz és kész! Ha kell elrabollak, de akkor is véghez viszem, amit a fejembe vettem! - fenyegetett Cast, de a hangja vidám volt.
- Rendben főnök, jöjjön, aminek jönnie kell! - nevettem a telefonba.
- Ez már szeretem! Úgy veszem észre, okos kislány vagy! Szeretem, amikor ilyen engedékeny vagy.
- De csak eddig és nem tovább!
- Oké. - mondta Castiel és szinte magam előtt láttam, hogy hamiskásan mosolyog. - Na, de akkor most tényleg jössz, vagy csak felbiztatsz és nem jössz el? Nehogy átbaszd a fejem!
- Nyugiba legyél, drága, megyek! - vágtam rá vagányul.
- Kajak! Akkor várlak!
- Oké. Szió!
Letettük a telefont és már rohantam is az előszobába, magamra kaptam a kabátom, de még beléptem anyuhoz a konyhába.
- Akkor most megyek, anyu, túl sokáig nem leszek!
- Máris? Azt hittem megvárod, hogy apád felkeljen és odaadja a szülinapi ajándékod!
- Ó, el is felejtettem! - mondtam, és ez is Castiel miatt van! - Majd megkapom, ha hazajövök. Mondd meg apunak, hogy puszilom, de.… nekem most ez a fiú fontosabb!
- Na, tessék! Most szóltad el magad! Tudtam, hogy innen fúj a szél! Még hogy barátság... az csak maszlag! - közölte diadalmasan anya.
- Jó, lebuktam! - pirultam el. - Nem akartalak becsapni, csak még nem merem beleélni magam ebbe! Most már tényleg megyek! Pá, anya!
- Légy jó, és érezd jól magad! - kiáltott még utánam anya.
Két perc múlva már a Flört Café felé sétáltam a csípős, deres hidegben. Ropogott a fagyos hó a lábam alatt, és igyekeztem kikerülni a jégbordákat.
Amíg a csendes utcán sétáltam, azon agyaltam, hogy mennyit változtam mostanában. Régen, ha ajándékot kaptam a családtól, addig kíváncsiskodtam, míg valaki el nem árulta, mi az. Mindig izgalomba hozott a meglepetés, főleg, ha valami nagy ajándékról volt szó. De ezúttal nem villanyozott fel a gondolat, mert az jobban érdekelt, mit tervez mára Castiel.
* Eközben Castiel már a kávézó előtt várta a lányt. Elhatározta, hogy mindent latba fog vetni, hogy Vivien végül majd ne tudjon ellenállni neki. Igen, igyekezni fog kedves lenni és mindent megtesz, hogy a lány megbocsátson neki. Már ha eljön!
Öt perc múlva megkönnyebbülve fellélegzett, amikor megpillantotta a közeledő lányt. *
- Szia, szépség! - üdvözölt Castiel, amikor mellé értem.
- Hali!
Meglepődtem, amikor a vörös srác könnyed csókot lehelt az arcomra és belém karolt.
- Bemenjünk a Flörtbe? - kérdezte Cast.
- Nekem aztán édes mindegy! - vontam vállat játszva a közömböst már megint.
- Pedig te döntesz! Ma minden a kedved szerint alakul, drága Vivieni! - ígérte a fiú.
- Pompásan hangzik. - nevettem huncutul, s befelé vettem az irányt. - Akkor együnk valami fincsit!
Castiel bevezetett a helységbe, elfoglaltunk egy ablak melletti asztalt.
Leültünk egymással szemben, a széktámláinkra raktuk a kabátokat.
- Mit kívánsz? - kérdezte Castiel mosolyogva, és hangjából olyan kétértelműség sugárzott, hogy majdnem lefordultam a székről. Zavarba jöttem és idegesen tördeltem az ujjaim az asztal alatt az ölemben. Most kezdtem el csak kételkedni abban, hogy jól döntöttem-e, amikor igent mondtam erre a titkos randira.
- Hát... nem téged! - nyelveltem rögtön. - Egy Krémest és egy Rigó Jancsit kérek!
- Hm, te aztán nem fogyókúrázol.
- Miért? Szerinted kellene? - kérdeztem csípősen.
- Nem! - rázta a fejét hevesen Cast. - Te így vagy tökéletes, ahogy vagy! - intett a pincérnek, aki jött is a szomszédos asztaltól. - Egy Krémest, Rigó Jancsit, Dobostortát és Képviselőfánkot kérünk!
- Rendben. - írta fel a szőke pincér fiú. - Hozhatom esetleg egy tányéron?
- Igen, persze. - válaszolta Castiel, nem törődve rosszalló pillantásommal.
- Még valamit esetleg?
- Mit innál, Vivike?
- Egy narancslé jól esne.
- Oké, akkor két pohár narancslevet is kérünk. - adta le a rendelést Cast, aztán a pincér elment a másik asztalhoz.
- És... mit tervezel mára? - kérdeztem két perc hallgatás után, csakhogy megtörjem a csendet.
- Majd meglátod, ez még egyelőre titok! - mosolygott sejtelmesen a vörös ördög.
- Ez kegyetlenség! - háborogtam. - Bökd ki szépen a kedvemért!
- Mi az? Csak nem azért rebegteted a csábos kis pilláid, hogy kiszedd belőlem a mai programunkat? - incselkedett Castiel.
- Ennyire átlátsz rajtam? Ez szörnyű. - kaptam a fejemhez nevetve.
Ekkor a pincér meghozta a négy szelet sütit, meg a narancsleveket. Gyorsan a kezembe vettem az egyik piros szíves poharat és meghúztam.
- Hát... már elég átlátszó vagy nekem, angyalkám! - nevetett Cast. - Csak annyit árulok el, hogy feledhetetlen percekben lesz részed, mint karácsonykor... emlékszel? Én szinte minden egyes pillanatot az agyamba véstem! Ezúttal is ugyanúgy fogjuk élvezni egymás társaságát, kedvesem! Annyi a különbség, hogy most nem engedem, hogy bármi is közénk álljon! Minden tökéletes lesz! - ígérte a srác és pohara felett kutatóan nézett rám.
Én persze azonnal megmerevedtem és gyanakodni kezdtem.
- Csak nem így akarsz az ágyadba csalogatni?
- Mit nem mondasz! Eszem ágában sincs! Azért akarok minél több időt veled tölteni... mert kedvellek, és mert sokat jelentesz nekem!
Kutatóan néztem a szemébe. Vajon igazat mond? Hihetek neki, vagy csak megint rá akar szedni? Bármi is az igazság, ki tud ellenállni egy ilyen gyönyörű szempárnak?
- Őrültség, amit tervezel! - mondtam bizonytalanul. De képtelen voltam visszautasítani, hiszen boldog vagyok, ha vele lehetek, még ha csak kis időre is. - De szeretem az őrült kalandokat! Én már csak egy ilyen zűrös csaj vagyok! A történtek ellenére, nagyon bírlak, és kedvelem a társaságod. Benne vagyok, de csak azért, hogy helyrehozd azt a sok szörnyűséget, amit ellenem akarattal, vagy akaratlanul elkövettél.
- Mindent megteszek ezért! - fogadkozott Castiel, és megfogta a poharat szorongató kezem. Az ujjai hűvösek voltak, mégis perzselték a kézfejem.
- Helyes!... Lássuk, a nagy Castiel, mire képes, ha romantikáról van szó!
- Szóval, most mindent el kell követnem, hogy tetszek neked? - nézett rám pajkosan. - Hát jó, legyen.
Nevetve flörtöltem vele.
- Már tetszel, most a kegyeimért kell megküzdened.
- Rendelkezésére állok, hölgyem! - viccelődött Cast, aztán a sütikre mutatott. - Együnk végre, aztán húzzunk innét!
- Mindkét ötlet kiváló. - mosolyogtam és elvettem a tányér mellől a piros kis kanalat, Cast a kéket.
Elmélyülve kanalazni kezdtem a Krémesemet, miközben a fiú levette a Képviselőfánkja tetejéről a vékony tésztaréteget, hogy lenyalta a tejszínhabot. Irigykedve néztem jóízű falatozását.
- Ó.… nekem a tejszínhab a gyengém.
- Kéred? - kérdezte és felém nyújtotta a sütije kis darabkáját.
- Nem... nem, mert már belenyaltál! - játszottam a finnyást, de azért konokul mosolyogtam.
Castiel szívből nevetett. - Most játszod itt a kis kényest? Bezzeg, mikor a nyelvem a szádban van nem undorodsz! - vihogott a vörös srác. - Ne légy nevetséges, kapd be szépen! - és már a szám felé emelte a habos sütidarabot.
Haboztam pár másodpercig, de aztán megadtam magam. Úgy kaptam be a falatot, hogy az ujját is megharaptam közben. Vidáman falatoztunk és a csokis sütim felét Cast szájába kanalaztam, cserébe meg ő is adott a Dobostortájából. Nagyon jó volt együtt, ilyen meghitten eszegetni.
A sütik elfogyasztása után, megittuk a maradék narancslevünket, aztán Castiel fizetett, majd elindultunk az utcán, de fogalmam sem volt hová. Egymás mellett lépkedtünk, de mikor megcsúsztam átfogta a vállam, és már el sem engedett.
- Mégis hová megyünk? - kíváncsiskodtam megint.
- Majd megtudod! - mosolygott titokzatosan.
- Te szívtelen! Megöl a kíváncsiság! - háborogtam.
- Ó, te szegény! - nevetett. - Mindjárt ott vagyunk, bírd ki még egy picit!
- De én most akarom tudni! - hisztiztem nevetve.
- Majd meglátod...
- Szemét alak! - nevettem és menet közbe oldalba vágtam a fiút.
De ahogy körbe néztem, hirtelen eszembe jutott, hová tarthatunk.
- Tudom már! - kiáltottam diadalmasan. - Fogadok, hogy a plázába megyünk!
- Oké, okoska, oda megyünk! Nem csak szép, az esze is vág! - mosolygott féloldalasan Cast. - Úgy gondoltam, ott jól szórakozhatunk. Szétnézhetünk a boltokban, korizhatunk, mozizhatunk, vagy bármit csinálhatunk, amit csak szeretnél... Benne vagy?
- Nyakig! - feleltem vidáman. - El kell ismernem, hogy klassz ötleteid vannak!
- Ezt tudom magamtól is - nem kell hangoztatnod! - tréfált, mikor elértük a bevásárlóközpontot.
- Neked aztán nincs problémád önbizalom terén!
Kéz a kézben léptünk be az üzletközpontba. Rögtön a kis ékszerüzletbe botlottunk, ahol én vettem karácsonyra a kis motoros láncot. Előjöttek az emlékeim.
Castiel megköszörülte a torkát, hogy felébresszen a merengésből.
- Merre jársz gondolatban? - érdeklődött.
- Ó, sehol... csak itt... Eszembe jutott, hogy karácsonykor itt vettem neked azt a kis vacakot.
A fiú közelebb ment a kirakathoz és szemügyre vette az ott lógó tucat terméket.
- Nem az számít, hogy mennyiért vetted, az a lényeg, hogy tőled van! Szívből vetted és rám gondoltál, amikor megvásároltad. Ez a "kis vacak" nekem egy drága kincs, mert tőled van! - megfogta a kezem, ujjaink összefonódtak. Nagyon meghatottak kedves szavai. Hát tényleg fontos vagyok neki!!!
- Igazán nem gondoltam, hogy tetszeni fog az a kis apróság. - közöltem és zavartan a háta mögötti láncokat nézegettem.
Castiel szabad kezével szétnyitotta a kabátját és előhalászta alóla az említett láncocskát.
- Le sem venném, a világ összes kincséért sem!
- Megtisztelő. - hebegtem zavartan.
- Na, de ne ragadjunk le itt! Nézzünk szét!
Tiltakozni sem volt időm, berángatott a kis ékszerboltba.
Unottan nézelődtünk az üvegvitrinek között.
- Neked melyik tetszik?
Alaposan végig néztem az eladónő előtt bársonyon fekvő vékony láncokat és medálokat.
Ezüst karkötők, fülbevalók, és gyűrűk százai közül lehetett választani, de csak a fent lógó bizsukat nézegettem. Volt ott mindenféle: horoszkópos, csillagos, holdas, állatos, napocskás, betűs, szívecskés, virágos és még vagy százféle. Nem is tudtam, melyik tetszik igazán.
- Mindegyik szép.
- De mégis melyik?
Unottan vállat vontam, de csak azért választottam, hogy békén hagyjon.
- A lepkés nagyon édi, meg a kis szíves.
- Aha, az cuki! - bólogatott Castiel és a pultban ülő kék kosztümös eladónőhöz fordult. - Leakasztana nekünk egy olyan szíveset?
- Természetesen. - felelte a negyven köröli, szőke nő és máris Castiel kezébe nyomta a kért darabot.
Castiel meg továbbadta nekem.
- A tiéd.
Védekezően, mint aki megadja magát, magam elé emeltem a kezem.
- Nem, Castiel! Nem fogadhatom el! Nem lenne helyes. Olyan lenne, mintha kihasználnálak. Nekem nem kell a pénzed meg az ajándékaid!
- De Vivienim! Ne makacskodj, mert megharagszom, ha nem fogadod el az ajándékaim!
Az eladónő csak mosolygott rajtunk.
- Ugyan már, kislány! Halhasson erre a szép szál fiatalemberre! Fogadja el a figyelmességét! A szerelem apró jeleit nem szabad visszautasítani!
Castiellel mosolyogva összenéztünk. Az eladó ajándékon civakodó párocskának nézett minket. Mik vannak!!!...
"Szerelem apró jelei" - ütötte meg a fülemet a mondat ezen része. Ha még az nem is, de lesznek emlékeim Castieltől. Kell minden, ami arra a srácra emlékeztet, akit mindennél jobban szeretek, még ha reménytelenül is.
- Rendben, drágám! - mosolyogtam, és ha már szerelmeseknek néztek minket, akkor rátettem egy lapáttal és még Cast derekát is átöleltem. - Elfogadom.
- Na, látod! Ezt már szeretem! - puszilta meg a homlokom. - Szívből adom.
- Ajánlhatom esetleg ezeket a pompás ezüst ékszereket? - mutatott az üvegasztalra a nő.
- Nem, köszönjük, nem! - vágtam rá egyből.
- Na, de Vivike! Legalább nézd meg őket! - rángatott közelebb a pulthoz a fiú.
Nekem leginkább a karkötők tetszettek, de nem mertem kimutatni, nehogy Cast azt is vegyen. Az már túlzás lenne. Nem tudom viszonozni neki az ajándékokat.
Eközben Cast a fülbevalókat nézegette.
- Asszonyom, megnézhetem azokat? - mutatott a vörös bársonyba tűzött apró ékszerekre.
A nő bólintott, majd kihúzta a fülbevalós fiókot. Elénk rakta a párnát.
Csillogó szemmel néztem őket, de nem szóltam semmit.
- Melyik tetszik? - faggatott megint Castiel.
- Egyik sem!
- Átlátok a szitán! - nevetett a srác. - Ezt csak azért mondod, mert nem akarod, hogy bármelyiket is megvegyem! De kitolok veled! Én választok egyet!
- Ne, Cast...
- Sss, nincs vita! - intett le Castiel és elmélyülve tanulmányozta a kis ékszereket. - Megvan! A kis szívecskéset kérem, az illik a nyaklánchoz!
- Kitűnő választás, fiatalember! - mosolygott az eladó, aztán kedvesen rám mosolygott. - Szerencséje van ezzel a jó ízlésű úriemberrel. Becsülje meg!
Önkéntelenül is elmosolyodtam ezen a félreértésen és beletörődtem a sorsomba.
- Nekem van szerencsém, hogy rátaláltam. - ölelgetett megint Castiel.
A nő újabb ajánlatot tett nekünk. - Ehhez a fülbevalóhoz gyűrűnk és karkötőnk is van, ha érdekli önéket.
- Köszönjük ne...
- Hogyne érdekelne minket! - vágott a szavamba Castiel. - Kérem hozzá mindkettőt!
- Máris csomagolom. - mosolygott a nő és minden egyes darabot külön-külön kis zacskókba tett, majd mindet berakta a bolt logójával díszített papírtáskába.
Castiel fizetett, aztán kézen fogva elhagytuk az ékszerboltot.
Ekkor a pincér meghozta a négy szelet sütit, meg a narancsleveket. Gyorsan a kezembe vettem az egyik piros szíves poharat és meghúztam.
- Hát... már elég átlátszó vagy nekem, angyalkám! - nevetett Cast. - Csak annyit árulok el, hogy feledhetetlen percekben lesz részed, mint karácsonykor... emlékszel? Én szinte minden egyes pillanatot az agyamba véstem! Ezúttal is ugyanúgy fogjuk élvezni egymás társaságát, kedvesem! Annyi a különbség, hogy most nem engedem, hogy bármi is közénk álljon! Minden tökéletes lesz! - ígérte a srác és pohara felett kutatóan nézett rám.
Én persze azonnal megmerevedtem és gyanakodni kezdtem.
- Csak nem így akarsz az ágyadba csalogatni?
- Mit nem mondasz! Eszem ágában sincs! Azért akarok minél több időt veled tölteni... mert kedvellek, és mert sokat jelentesz nekem!
Kutatóan néztem a szemébe. Vajon igazat mond? Hihetek neki, vagy csak megint rá akar szedni? Bármi is az igazság, ki tud ellenállni egy ilyen gyönyörű szempárnak?
- Őrültség, amit tervezel! - mondtam bizonytalanul. De képtelen voltam visszautasítani, hiszen boldog vagyok, ha vele lehetek, még ha csak kis időre is. - De szeretem az őrült kalandokat! Én már csak egy ilyen zűrös csaj vagyok! A történtek ellenére, nagyon bírlak, és kedvelem a társaságod. Benne vagyok, de csak azért, hogy helyrehozd azt a sok szörnyűséget, amit ellenem akarattal, vagy akaratlanul elkövettél.
- Mindent megteszek ezért! - fogadkozott Castiel, és megfogta a poharat szorongató kezem. Az ujjai hűvösek voltak, mégis perzselték a kézfejem.
- Helyes!... Lássuk, a nagy Castiel, mire képes, ha romantikáról van szó!
- Szóval, most mindent el kell követnem, hogy tetszek neked? - nézett rám pajkosan. - Hát jó, legyen.
Nevetve flörtöltem vele.
- Már tetszel, most a kegyeimért kell megküzdened.
- Rendelkezésére állok, hölgyem! - viccelődött Cast, aztán a sütikre mutatott. - Együnk végre, aztán húzzunk innét!
- Mindkét ötlet kiváló. - mosolyogtam és elvettem a tányér mellől a piros kis kanalat, Cast a kéket.
Elmélyülve kanalazni kezdtem a Krémesemet, miközben a fiú levette a Képviselőfánkja tetejéről a vékony tésztaréteget, hogy lenyalta a tejszínhabot. Irigykedve néztem jóízű falatozását.
- Ó.… nekem a tejszínhab a gyengém.
- Kéred? - kérdezte és felém nyújtotta a sütije kis darabkáját.
- Nem... nem, mert már belenyaltál! - játszottam a finnyást, de azért konokul mosolyogtam.
Castiel szívből nevetett. - Most játszod itt a kis kényest? Bezzeg, mikor a nyelvem a szádban van nem undorodsz! - vihogott a vörös srác. - Ne légy nevetséges, kapd be szépen! - és már a szám felé emelte a habos sütidarabot.
Haboztam pár másodpercig, de aztán megadtam magam. Úgy kaptam be a falatot, hogy az ujját is megharaptam közben. Vidáman falatoztunk és a csokis sütim felét Cast szájába kanalaztam, cserébe meg ő is adott a Dobostortájából. Nagyon jó volt együtt, ilyen meghitten eszegetni.
A sütik elfogyasztása után, megittuk a maradék narancslevünket, aztán Castiel fizetett, majd elindultunk az utcán, de fogalmam sem volt hová. Egymás mellett lépkedtünk, de mikor megcsúsztam átfogta a vállam, és már el sem engedett.
- Mégis hová megyünk? - kíváncsiskodtam megint.
- Majd megtudod! - mosolygott titokzatosan.
- Te szívtelen! Megöl a kíváncsiság! - háborogtam.
- Ó, te szegény! - nevetett. - Mindjárt ott vagyunk, bírd ki még egy picit!
- De én most akarom tudni! - hisztiztem nevetve.
- Majd meglátod...
- Szemét alak! - nevettem és menet közbe oldalba vágtam a fiút.
De ahogy körbe néztem, hirtelen eszembe jutott, hová tarthatunk.
- Tudom már! - kiáltottam diadalmasan. - Fogadok, hogy a plázába megyünk!
- Oké, okoska, oda megyünk! Nem csak szép, az esze is vág! - mosolygott féloldalasan Cast. - Úgy gondoltam, ott jól szórakozhatunk. Szétnézhetünk a boltokban, korizhatunk, mozizhatunk, vagy bármit csinálhatunk, amit csak szeretnél... Benne vagy?
- Nyakig! - feleltem vidáman. - El kell ismernem, hogy klassz ötleteid vannak!
- Ezt tudom magamtól is - nem kell hangoztatnod! - tréfált, mikor elértük a bevásárlóközpontot.
- Neked aztán nincs problémád önbizalom terén!
Kéz a kézben léptünk be az üzletközpontba. Rögtön a kis ékszerüzletbe botlottunk, ahol én vettem karácsonyra a kis motoros láncot. Előjöttek az emlékeim.
Castiel megköszörülte a torkát, hogy felébresszen a merengésből.
- Merre jársz gondolatban? - érdeklődött.
- Ó, sehol... csak itt... Eszembe jutott, hogy karácsonykor itt vettem neked azt a kis vacakot.
A fiú közelebb ment a kirakathoz és szemügyre vette az ott lógó tucat terméket.
- Nem az számít, hogy mennyiért vetted, az a lényeg, hogy tőled van! Szívből vetted és rám gondoltál, amikor megvásároltad. Ez a "kis vacak" nekem egy drága kincs, mert tőled van! - megfogta a kezem, ujjaink összefonódtak. Nagyon meghatottak kedves szavai. Hát tényleg fontos vagyok neki!!!
- Igazán nem gondoltam, hogy tetszeni fog az a kis apróság. - közöltem és zavartan a háta mögötti láncokat nézegettem.
Castiel szabad kezével szétnyitotta a kabátját és előhalászta alóla az említett láncocskát.
- Le sem venném, a világ összes kincséért sem!
- Megtisztelő. - hebegtem zavartan.
- Na, de ne ragadjunk le itt! Nézzünk szét!
Tiltakozni sem volt időm, berángatott a kis ékszerboltba.
Unottan nézelődtünk az üvegvitrinek között.
- Neked melyik tetszik?
Alaposan végig néztem az eladónő előtt bársonyon fekvő vékony láncokat és medálokat.
Ezüst karkötők, fülbevalók, és gyűrűk százai közül lehetett választani, de csak a fent lógó bizsukat nézegettem. Volt ott mindenféle: horoszkópos, csillagos, holdas, állatos, napocskás, betűs, szívecskés, virágos és még vagy százféle. Nem is tudtam, melyik tetszik igazán.
- Mindegyik szép.
- De mégis melyik?
Unottan vállat vontam, de csak azért választottam, hogy békén hagyjon.
- A lepkés nagyon édi, meg a kis szíves.
- Aha, az cuki! - bólogatott Castiel és a pultban ülő kék kosztümös eladónőhöz fordult. - Leakasztana nekünk egy olyan szíveset?
- Természetesen. - felelte a negyven köröli, szőke nő és máris Castiel kezébe nyomta a kért darabot.
Castiel meg továbbadta nekem.
- A tiéd.
Védekezően, mint aki megadja magát, magam elé emeltem a kezem.
- Nem, Castiel! Nem fogadhatom el! Nem lenne helyes. Olyan lenne, mintha kihasználnálak. Nekem nem kell a pénzed meg az ajándékaid!
- De Vivienim! Ne makacskodj, mert megharagszom, ha nem fogadod el az ajándékaim!
Az eladónő csak mosolygott rajtunk.
- Ugyan már, kislány! Halhasson erre a szép szál fiatalemberre! Fogadja el a figyelmességét! A szerelem apró jeleit nem szabad visszautasítani!
Castiellel mosolyogva összenéztünk. Az eladó ajándékon civakodó párocskának nézett minket. Mik vannak!!!...
"Szerelem apró jelei" - ütötte meg a fülemet a mondat ezen része. Ha még az nem is, de lesznek emlékeim Castieltől. Kell minden, ami arra a srácra emlékeztet, akit mindennél jobban szeretek, még ha reménytelenül is.
- Rendben, drágám! - mosolyogtam, és ha már szerelmeseknek néztek minket, akkor rátettem egy lapáttal és még Cast derekát is átöleltem. - Elfogadom.
- Na, látod! Ezt már szeretem! - puszilta meg a homlokom. - Szívből adom.
- Ajánlhatom esetleg ezeket a pompás ezüst ékszereket? - mutatott az üvegasztalra a nő.
- Nem, köszönjük, nem! - vágtam rá egyből.
- Na, de Vivike! Legalább nézd meg őket! - rángatott közelebb a pulthoz a fiú.
Nekem leginkább a karkötők tetszettek, de nem mertem kimutatni, nehogy Cast azt is vegyen. Az már túlzás lenne. Nem tudom viszonozni neki az ajándékokat.
Eközben Cast a fülbevalókat nézegette.
- Asszonyom, megnézhetem azokat? - mutatott a vörös bársonyba tűzött apró ékszerekre.
A nő bólintott, majd kihúzta a fülbevalós fiókot. Elénk rakta a párnát.
Csillogó szemmel néztem őket, de nem szóltam semmit.
- Melyik tetszik? - faggatott megint Castiel.
- Egyik sem!
- Átlátok a szitán! - nevetett a srác. - Ezt csak azért mondod, mert nem akarod, hogy bármelyiket is megvegyem! De kitolok veled! Én választok egyet!
- Ne, Cast...
- Sss, nincs vita! - intett le Castiel és elmélyülve tanulmányozta a kis ékszereket. - Megvan! A kis szívecskéset kérem, az illik a nyaklánchoz!
- Kitűnő választás, fiatalember! - mosolygott az eladó, aztán kedvesen rám mosolygott. - Szerencséje van ezzel a jó ízlésű úriemberrel. Becsülje meg!
Önkéntelenül is elmosolyodtam ezen a félreértésen és beletörődtem a sorsomba.
- Nekem van szerencsém, hogy rátaláltam. - ölelgetett megint Castiel.
A nő újabb ajánlatot tett nekünk. - Ehhez a fülbevalóhoz gyűrűnk és karkötőnk is van, ha érdekli önéket.
- Köszönjük ne...
- Hogyne érdekelne minket! - vágott a szavamba Castiel. - Kérem hozzá mindkettőt!
- Máris csomagolom. - mosolygott a nő és minden egyes darabot külön-külön kis zacskókba tett, majd mindet berakta a bolt logójával díszített papírtáskába.
Castiel fizetett, aztán kézen fogva elhagytuk az ékszerboltot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése