- Essünk neki... Mi az, amit nem értesz?
Előre hajoltam, lapoztam párat visszafelé a füzetében, aztán megtaláltam, amit kerestem.
- Azt hiszem itt vesztettem el a fonalat. - böktem az egyenletekre.
- Pedig ez rém egyszerű!
- Lehet, hogy neked az, de az én gyenge elmémnek felfoghatatlan. - vágtam savanyú pofát.
- Nem vagy te gyenge elméjű! - mosolygott Nathaniel. - Te is értenéd az anyagot, ha órán a tanárra figyelnél és nem a barátnőddel trécselnél. Az órára kellene koncentrálnod!
Kicsit rosszul esett, hogy ki akart oktatni, de nem tettem szóvá, hisz ő szenvedélyes matekzseni.
- Olyan unalmasak a matek órák! Sose fogom megérteni, mit papol nekünk a drága tanárunk.
- Figyelj rám, talán engem megértesz. - mosolygott Nathaniel türelmesen.
- Egész biztosan. - kuncogtam kétértelműen.
Nathaniel felírt egy lapra egy számára egyszerű képletet és magyarázni kezdett. A fiú csak mondta és mondta, és megállapítottam magamban, hogy kellemes, szép hangja van. Biztos izgató, ha ez a hang szerelmes szavakat suttog... Mik jutnak eszedbe, Vivike? Nem tennéd jól, ha ennek a tündéri fiúnak az érzéseivel játszanál! Ugyanis már egy ideje sejtem, hogy Nath szerelmes belém, csak nem meri bevallani. Mennyivel könnyebb lenne az életem, ha Castiel helyett Nathaniel tetszene. Habár, végül is tetszik Nath. Mi lenne, ha egy kicsit bátorítanám? Talán egy ilyen ennivalón édes fiú mellett elfelejteném Castielt. Nathaniel biztos képes lenne kiverni a fejemből azt a nagyképű majmot.
- Vivi! Figyelsz rám egyáltalán, vagy a falnak beszélek? - szólt rám Nath, amikor észrevette, hogy bambulok.
- Ó.… ne haragudj... egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. Ha szépen megkérlek, elmagyarázod még egyszer? Ígérem, ezúttal figyelni fogok!
Nathaniel sóhajtott.
- Rendben, vegyük még egyszer!
A fiú türelmesen elölről kezdte a magyarázást. Én meg, mint egy szorgalmas kisdiák odafigyeltem rá.
Több, mint egy óráig rágódtunk a feladaton, mire kezdtem kapiskálni, miről van szó. Rájöttem lassan hová lettek a rejtélyesen eltűnt "X"-ek.
Négyig megállás nélkül tanultunk és már ott tartottunk, hogy magamtól is meg tudtam oldani a feladatokat, több-kevesebb sikerrel. Négy óra után odalent csengettek.
- Jött valaki. - nézem fel a füzetemből.
- Nekem meg ideje mennem! - nyújtózott Nathaniel.
- Ó, ne szaladj már! Még nem is beszélgettünk! - kérleltem. - De ne a matekról, mert már álmomban is ezt fogom fújni.
- Az a jó! - nevetett a szőke srác. - Mit csinálsz este?
- Valószínűleg alszom!
- Mi? Egy ilyen szép és vidám csaj nem vágyik az éjszakába?
- Nem mindig. - vallottam be. - Ma például a bátyám biliárdozni megy Castielékkel a Bázisra, hívott engem is, de nem hiszem, hogy megyek!
- Miért nem?
- Nem vágyom Castiel társaságára.
- Mi van köztetek? - ezt Nath úgy kérdezte, mint aki sejt valamit.
Úgy döntöttem, Nathaniel nem érdemli, hogy becsapjam, ezért próbáltam minél őszintébb lenni.
- Már semmi. Futó kalandunk volt, de már vége. - böktem ki.
Láttam, hogy a fiú arcára kiüt a döbbenet és a ... a fájdalom???
Ekkor eszembe jutott a pénteki szóváltás a két fiú között. Cast valami olyasmit hablatyolt, hogy Nath nem jó helyen nyomul nálam! Vajon, miféle ügyük lehetett a múltban? Valahogy most nem mertem felhozni ezt a témát.
- Ez azt jelenti... hogy egyszer lefeküdtél vele? - kérdezte Nathaniel szomorú hangon és akadozva.
- Kétszer. - vallottam be pironkodva. Kínos ez az őszinteség dolog. - És egy hétig jártunk is.
- Ó, istenem! - bámulta a plafont reményt vesztve Nath. - Ugye szereted?
- Én őt??? Nem!!! Gyűlölöm, mert kihasznált! - kiáltottam dühösen, és eddig tartott az őszinteségi rohamom, hisz ez csak részben volt igaz. Csak az egyik felem gyűlölte Castielt. Már csak azt nem értettem, miért érdekli ez ennyire Nathanielt. - Már megbántam, ami köztünk történt. Hülye voltam.
- Ezek után nem tudom, okos dolog-e a további korrepetálás.
- Ezt nem hiszem el! - mondtam indulatosan. - Nem akarsz velem tanulni, mert kalandom volt Castiellel? Miért utáljátok ti ketten egymást?
- Ez hosszú történet. - állt fel szemlesütve a szőke fiú, és a táskájába gyömöszölte a cuccait. - Ezt most nem érted, de megesküdtem, hogy nő ügyben nem keveredek galibába Casttal, úgyis én húzom a rövidebbet!
Tényleg nem értettem semmit.
- Mit zagyválsz?
- Nem fontos! Jobb, ha most elmegyek!
Nath már ment is az ajtó felé, így nem volt más választásom, lekísértem.
Odalent a nappaliban Tony és Castiel élénken társalgott, de elhallgattak, amikor megláttak minket.
- Ó, a stréber Nath! - kiáltott gúnyosan köszönés helyett a piros pulcsis és fekete farmeros Castiel, aki a kanapén kényelmesen elfeküdt, mint aki otthon érzi magát.
- Te itt, te nagypofájú? - kérdezte Nathaniel hűvösen, de láttam rajta, hogy ideges lett. Még én is az voltam, hisz Cast úgy terpeszkedett a kanapén, mint aki ide tartozik!
Tüntetően megsemmisítő pillantást vetettem a vörös ördögre, aztán Nathaniel mellé sétáltam.
- Sajnos itt van! Tudod, ő meg a bátyám elválaszthatatlanok. Szerintem, még pisilni is együtt járnak! - csúfolódtam.
Nath nevetett. Látszott, hogy örül, amiért alázom Castielt.
- Vicces kedvedben vagy, Vivieni? Majd én elveszem a kedved a nevetéstől! Tudod... - Cast önelégülten rám kacsintott. - ... van egy hatásos módszerem.
- Hatásos a kutyádra! - vágtam vissza haragos szemekkel. - Kikísérlek, Nath, mielőtt rád ugrik ez a véreb... vagy inkább féreg?!
Már ki is léptünk az előtérbe, nem akartam hallani Cast válaszát.
*
- Muszáj a húgodnak mindig rajtam köszörülni a nyelvét? - kérdezte Castiel morcosan Antony-tól. - Élesebb a nyelve, mint egy mérges kígyónak.
- Te kezdtél vele, magadra vess!
Milyen igazad van, haver! - gondolta Cast - Én kezdtem ki vele, de azóta sem tudok betelni vele!
- Édes a kislány, csak egy kicsit nagy a szája. - folytatta a vörös srác Vivi elemzését.
- Kicsit? - nevetett Tony. - Az enyhe kifejezés! Akkora szája van, mit a bécsi kapu! De hagyjuk a lökött húgom, mi újság van veled mostanában? Minden oké a csajoddal?
- Azt nem mondanám. - vallotta be sóhajtva Cast. - Azt hiszem, már nem vonz úgy Deb, mint régen. Ő még mindig nagyon szeret, de én más lettem. Régen sosem zavart, ha kényesen viselkedett, vagy ha kikövetelt valami drága ajándékot, de mostanában nagyon idegesít. Minden megváltozott.
- Nem lehet, hogy már nem szereted? - tudakolta Tony.
- Ragaszkodom hozzá, csak éppen...
*
- Miről folyik a csevej? - viharzottam be a fiúkhoz, miután Nath elment.
- Sok mindenről! - közölte a bátyám.
- Akkor én nem is zavarlak titeket.
* Castiel nem akarta, hogy a lány eltűnjön. *
- Ne, Vivieni! Maradj velünk! Ülj le hozzánk dumálni!
Meglepett a kérése, de azért maradtam, hátha megint piszkálhatom.
Leültem a Casttal szembeni fotelbe.
- Akkor mondj valami érdekeset, Castiel!
- Mit akarsz hallani?
- Valami jót... már ha kérhetek tőled ilyesmit. - hecceltem a vörös srácot.
Castiel eleresztette a füle mellett a megjegyzésem, és témát választott.
- Csak nem ez a kis nyafi gyerek az új játékszered? Tényleg buksz a stréberekre? El se hiszem!
- Ne csúfold! Nath tök aranyos! - védtem ösztönösen a szőke srácot. - Semmi közöd a magánéletemhez, de amúgy csak tanulni jár hozzám! Segít, hogy ne bukjak meg matekból.
- Szegény fiú. - nevetett Antony. - Nehéz dolga lesz!
- Apropó magánélet... Hogy van az én Deborah barátnőm? - kérdeztem Castieltől élesen.
- Remekül. - válaszolta Cast túlzott vidámsággal.
- Nem mentél még az agyára? Vagy ő a tiédre?
- Nem, soha! - nézett rám haragosan a vörös srác. - Imádjuk egymást, és abszolút jó az összhang köztünk!
* Antony meglepetten kapta fel a fejét. Vajon miért hazudik Cast Vivinek? Neki az előbb az ellenkezőjét mondta! Mi folyik ezek között? *
- Castiel, nem ennél sütit? - kérdeztem és elvettem az aszaltról egy szelet csoki krémes finomságot.
- Dehogynem... ha megkínálsz!
- Dehogy kínállak! Szolgáld ki magad!
Épp ekkor jött ki a szobájából anyu.
- Na, de Vivien! Hogy beszélhetsz így, ezzel a fiatalemberrel? Legyél normális, és hozz be kólát is a fiúknak! Én meg beszedem kintről a száraz ruhákat.
- Máris. - slattyogtam a konyhába engedelmesen.
*
Közben Cast az asztalhoz ment, hogy elvegyen egy szelet sütit. Szeme megakadt az aszal szélén felejtett láncon. Az ő ajándéka... és Vivien nem hordja!
Ösztönösen érte nyúlt, és a kezébe vette.
- Tetszett a húgodnak? - fordult Tony felé.
- Nem hiszem. Bánatos volt, amikor megtalálta, és amint látod, nem hordja.
- Ezzel megsértett. - dünnyögte Castiel. - Megyek és kiosztom ezért! - a srác már el is suhant. Három hosszú lépéssel a konyhában termett.
*
Épp egy tárcára raktam a műanyag poharakat és a kétliteres Pepsit, amikor bevágódott mögöttem az ajtó.
- Viszem már! Ennyire nem lehettek szomjasok! - elakadt a szavam, amikor felfedeztem Castiel veszedelmes, haragos tekintetét.
- Mi az, hogy nem örültél az ajándékomnak? - támadott rögtön a vörös fiú. - Napokig töprengtem, hogy mit vegyek neked, ami tetszene... erre nem hordod!
Mi ez a kérdőre vonás? Mit képzel ez magáról?
Castiel csak állt velem szembe, az orrom elé lógatta a V betűs láncot és a válaszomat várta.
- Tényleg szép... és tetszik is.
- A bátyád nem ezt mondta. - közölte Cast jeges pillantással. - Arra célzott, hogy szomorú voltál, amikor megtaláltad!
- Ez igaz. - ismertem be lesütött szemmel, próbáltam visszafojtani a rám törő fájdalmat és könnyeket. Előjöttek a szomorú emlékek. - Amikor megpillantottam, minden eszembe jutott, ami köztünk történt.
* Castiel úgy érezte, megint fájdalmat okozott a lánynak akaratlanul. *
- Bocsáss meg... nem akartam...
- Mit nem akartál? - kaptam fel a fejem, és elkeseredve a bűnbánó szemekbe néztem. - Nem akartad elkezdeni velem? Nem akartad megvenni nekem ezt a vacakot, vagy nem akartad megcsalni Deboraht? Melyik az igaz, Castiel? Mert én már nem tudom!
- Egyik sem! - vágta rá indulatosan a fiú. - Tudnod kell, hogy sosem fogom megbánni, ami köztünk történt! Akartalak, ahogy még most is! Ezzel a lánccal is csak kedveskedni szerettem volna neked! Az meg totál nem érdekel, hogy megcsaltam Debby-t!
- Téged nem, de engem igen! - válaszoltam keserűen. - Te csak azért léptél be az életembe, hogy mindent a feje tetejére állíts és megzavarj.
- Kell az izgalom, édesem. - mosolygott Cast vidáman.
Olyan gyengéden nézett rám, hogy képtelen voltam kiszabadulni a szürke szempár bűvöletéből. Csak néztem, de egy hang sem jött ki a torkomon.
A hosszú hallgatást végül Castiel törte meg.
- Vivienem, Vivienim, kérlek ne dobd el ezt az ékszert! Taszíts el engem, ha úgy látod jónak, de fogadd el az ajándékot! Szívből vettem neked! - bizonygatta a srác érzelmes hangon.
A szeme őszintének tűnt. Szép szavainak megint nem tudtam ellenállni. Megfogtam Cast kezét, és azzal együtt a láncot is.
- Köszönöm... ez csodálatos!
- Tudtam, hogy tetszeni fog! - mosolygott Castiel érzelmesen. - Deb biztos nem értékelné az ilyen apróságoknak, de te igen, mert különleges vagy!
Deborah nevét hallva úgy engedtem el a srác kezét, mintha égő parazsat markoltam volna.
- Különleges én? Na, ne viccelj! - támadtam megint. - Mindig összehasonlítasz a kis Debby-kéddel? Tényleg! Neki hány ilyen D betűs lánca van már?
- Egyetlen egy sincs. - válaszolta Cast, és láttam rajta, hogy megsértődött. - Mint mondtam, ő semmibe nézi az ilyen apróságokat. Nem is tudom, miért vagyok, még mindig vele.
- Talán azért, mert imádjátok egymást és szuper az összhang köztetek. - ismételtem Cast előbbi mondatát gúnyos hanglejtéssel.
- Ez nem igaz! Megint hamarabb járt a szám! Látod, a haverok előtt játszom a gondatlan nagymenőt, de az az igazság, hogy Deborahval már semmi sem a régi! Lassan vége lesz a kapcsolatunknak. - vallotta be Castiel, és nagyon őszintének tűnt.
- Ez igaz? - kérdeztem bizonytalanul. Nem tudtam, hihetek-e neki.
- Igen, nagyon igaz... Kezd befuccsolni a kapcsolatunk... de ne is beszéljünk erről! A nyakadba tehetem a láncot?
Egy darabig vacilláltam, de aztán győzött a szívem, hátat fordítottam neki, lehajtottam a fejem, hogy rám tudja adni a nyakláncot.
Cast legalább egy percig vacakolt a csat bekapcsolásával, és amikor végzett, megragadta a két karom, magához húzott, a hátam a mellkasához ért, ő meg csókolgatni kezdte a nyakam.
Azonnal elöntött a heves szenvedély, de valami azt súgta, nem szabad engednem neki. Kezemmel először a hajába túrtam, felóhajtottam, aztán eltoltam magamtól a fejét.
- Ezzel már nem tudsz rám hatni.
- Akkor talán ezzel? - a fiú maga felé fordított, keze a derekamra tapadt, s erőszakosan megcsókolt.
Küzdöttem ellene, próbáltam összeszorítani a szám, megpróbáltam eltolni magamtól, a mellkasának feszítettem a tenyerem, majd a vállaiba mélyesztettem a körmeim. Ennek hatására felszisszent, de csak azt értem el, hogy még erősebben szorított magához. Keze simogatni kezdte a hátam, majd a fenekem, a combom, és sajnos győzedelmeskedett a testemben a vágy. Szám engedelmesen szétnyílt és útjára engedtem Castiel nyelvét. A szívem hevesen zakatolni kezdett.
A fenébe is! Egyszer élünk! Élvezd ki az ilyen pillanatokat! - súgta a bennem szunnyadó kisördög.
Castiel veszedelmesen körözni kezdett a csípőjével, s ezzel még jobban felszította mindkettőnk vágyát.
- Ne csináld ezt, Castiel! - kértem utolsó erőmmel.
- De igen... ezt kell tenni, ez a helyes!
Vágytól eszemet vesztve csókolgatni kezdtem Cast arcát, majd a nyakát.
Castiel élvezettel felsóhajtott, hagyta, hogy a nyakát harapdáljam, miközben ő a derekamat simogatta a pulcsi alatt.
- Olyan édes vagy... - suttogta a fülembe.
- Szeress... Castiel, szeress! - súgtam vissza egyetlen kívánságomat, mindenről megfeledkezve. Csak a srác érzéki szájára és ölelésére tudtam koncentrálni.
- Tudom, hogy ezt akarod. - Cast szája gyengéden simogatta a fülem, de szavaitól kővé dermedtem. - Én is akarlak, a testedre vágyom!
Dühösen és hevesen ellöktem magamtól.
- Tudhattam volna, hogy csak erről van szó! Addig játszol velem, míg ki nem elégíted a vágyaidat!
- Nem, ez nem így van! Én most totál őszinte voltam. - állította Cast.
- És ezt el kéne hinnem? - kételkedtem megint.
- Higgyél bennem, Vivieni, most az egyszer!
- De nem tudok! - pillantottam rá haragosan villogó szemekkel. - Sosem voltál velem igazából őszinte... miért lennél most az?
- Mert most nem hazudok.
- De nem tudok hinni már neked! - makacskodtam.
- Ez nagyon csúnya tőled, Vivien! - mosolygott Cast. - Ne kételkedj bennem! Ne tedd ezt velem!
- Mit ne tegyek? Ne mondjam ki az igazságot? Mindig csak az orromnál fogva vezettél! Szédítetted a fejem, és érzelmek nélkül a játékszerednek tekintettél! - jöttek elő megint a sérelmeim.
- Azóta minden megváltozott.
- Változott egy fenét! Nem érted? Semmi sem változott meg kettőnk között - az égvilágon semmi! Még mindig világok választanak el egymástól.
- Nem kell így lennie. - rázta a fejét Castiel.
- De! Pontosan így kell lennie! - vágtam rá dacosan. - A te helyed Deborah mellett van... az enyém meg talán Nathaniel mellett! Külön utakon, jó messze egymástól!
- Mi? Nathaniel? - háborgott Cast. - Te meg ő? Az ki van zárva! Nem engedem, hogy vele kavarj! Úristen, nem hiszem el, hogy tetszik az a nyálgép!
- Ehhez semmi közöd! - kiáltottam rá indulatosan. - Mi az, hogy nem engeded? Ebbe nincs beleszólásod! És miért utáljátok egymást ennyire?
- Ha Nath nem kotyogta ki, hát én se fogom!
- Férfibecsület? - gúnyolódtam.
- Valami olyasmi, de térjünk vissza az előző témánkra...
- Nekünk nincs több témánk! Már megkértelek egy párszor, hogy egyszer és mindenkorra lépj ki az életemből!
- Ezt nem tehetem, mert....
Ebben a pillanatban az ajtó kivágódott és Tony viharzott be.
- Ti a konyhába érzitek magatokat a legjobban?
- Ahogy mondod. - mosolygott Cast.
- Hozd már azt a kólát, Vivike! - szólt a tesóm, és vállánál fogva a nappali felé tolta a haverját. - Mostanában túl sokat foglalkozol a drága húgommal! Van ennek valami oka?
- Ni... nincs. - legyintett a vörös srác. - Csak megbékéltünk egymással.
A két fiú eltűnt. Én meg elkeseredve dőltem a konyhapultnak. Arcomat a tenyerembe temetve bámultam a kólásüveget, mintha onnan akarnám kiolvasni bonyolult helyzetemre a választ.
Miért ilyen kegyetlen az élet? Mi történt volna, ha nem bukkan fel hirtelen Antony? Lehet, hogy Castiel azt akarta bevallani, hogy szeret? És ha igen...
Mit számít? Ha így is lenne, neki akkor is ott van a kis Deborah-ja... Nekem meg nincs senkim...
Csak a bolond szívem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése