*
Castiel a szájával fojtotta a lányba a szót. Sértették a szavai, ezért nem látott más megoldást. Amikor összeért az ajkuk, s a lány hozzásimult és készségesen átengedte magát neki, a szenvedély Cast minden fájdalmát törölte. Átadta magát az érzéseknek. Nem gondolt többet Vivien miértjeire és nem gondolt a múltra, de még a jövőre sem. Az idő megállt...
Egy halk belső hang azonban azt súgta neki, hogy hibát követ el. Ha most megint egymásba gabalyodnak, azt meg fogják bánni. Miközben ezen járt az esze, még követelőzőbben csókolta a lányt. Képtelen volt elengedni. Mélyen a szájába tolta a nyelvét. Keze a nyakát, a vállát simogatta, aztán a mellére siklott. Nagyot sóhajtva elvette a száját a lányéról, félrehúzta a pulcsiját és a vállát csókolgatta.
Annyira kívánta, hogy ha nem fogja vissza magát, azonnal a padlóra rántja és ott teszi magáévá. Igyekezett legyűrni egyre feltörő vágyakozását. Lassan kell haladnia, minden egyes pillanatot kiélvezve.
Még egyszer mélyet lélegzett, aztán elengedte Vivient...
*
- Vivieni, drágám... - nyögte Castiel és láttam a szemében, mit akar. A csókjaival úgy levett a lábamról, hogy minden porcikámmal kívántam. - Te... te...
- Ne hagyd abba! - unszoltam eszemet vesztve. - Most ne... Ha most abbahagyod...
- Nem hagyom! - átkarolta a vállam. Magához vont és újra megcsókolt. Aztán felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett. - Képtelen lennék rá! Hát nem tudod?
- Akkor miért... - halkan felsóhajtottam a mondat közepén, mert Castiel a fülcimpámat kezdte harapdálni. - miért számított volna, ha mással is...
De nem válaszolt.
- Nem szeretném ezt elkapkodni... - hátrált egy lépést és megfogtam a kezét, mert felém nyújtotta. - Szeretni akarlak... Lassan, alaposan. A tested minden porcikáját szeretni akarom, akár három hétig is. Élvezettel és hosszan, nem úgy, mint a bulimon, vagy bármikor azelőtt, amikor egymásnak estünk. - szájába vette az ujjaim és gyengéden szopogatni kezdte.
Amikor elengedte a kezem halkan felnyögtem.
- A karomban akarlak tartani, érezni akarlak! Érezni, ahogy reszketsz a vágytól. - folytatta, és összekulcsolta az ujjainkat. - Te mit akarsz, Vivien?
És a szavai, a tekintete, a vágy a testemben mindent törölt az agyamból. Már csak Ő számított, Ő érdekelt. Mintha berúgtam volna, csak most Castiel volt az alkoholom.
- Azt szeretném, hogy sose engedj el... - suttogtam kimondva az igazat.
Erre mosolyogva magához húzott. Apró csókokkal hintette be az arcom, majd a nyakam.
*Castiel belélegezte Vivi csodálatos illatát és élvezte, hogy hozzá érhet, hogy a karjaiban tarthatja. *
Csak sóhajtoztam, amikor a fiú ajkát a keze is követte és kutatóan bejárta a testem. Szája és ujjai minden érintése, felkorbácsolta a vágyaimat. Minden mozdulata még mélyebbre rántott a szenvedély örvényében.
- Fordulj meg, Vivieni! - kérte.
Reszketve teljesítettem a kérését. Mögém lépett és a lehajtott tarkómat kezdte csókolgatni. Közben az egyik keze a vörös tincseimet simogatta. Szinte éreztem, hogy mosolyog, mikor felfedezte a világos zöld felsőm hátulján az apró gombokat. Kigombolta a legfelsőt és csókot nyomott felforrósodott bőrömre. Beleremegtem az érintésbe, ő meg sorra vette a gombokat. Ajka követte a kezét, s közben gyengéd, érthetetlen szavakat mormolt. Elállt a lélegzetem, amikor az utolsó gombomhoz ért és letolta a vállamról a pulóvert és alácsúsztatta a kezét.
- Mikor levetted a kabátot, rögtön észrevettem, hogy nincs rajtad melltartó. - hátulról átfogta a melleim. - Majd az eszemet vesztettem... - ajka végigsiklott a gerincoszlopomon, aztán maga felé fordított és az arcomba nézett. - Minden vágyam az volt, hogy megérintselek...
Boldogan mosolyogtam. Nagyon tetszett, hogy ilyen hatással vagyok rá. Számomra már semmi más nem volt fontos.
- Szeress, Castiel! - kértem. - Szükségem van rád!
Cast felnyögött és a mellemre hajtotta a fejét. Itt már nem volt megállás.
Hogy is felejthetném el? - kérdeztem magamtól, amikor a combom kezdte simogatni. - Csak Ő.… csak is Ő képes így hatni rám!
Lassan lehúzta rólam a fekete batikolt farmert, s lehunytam a szemem. Már nem tudtam, és nem is akartam tisztán gondolkodni.
- Édesem... kellesz nekem... - szavaim nem voltak többek halk nyöszörgésnél. Cast válaszul szenvedélyesen lerohant, ő sem tudott már uralkodni az érzésein.
Remegő újakkal teljesen levetkőztettük egymást. Castiel szó nélkül ölbe kapott és a kanapéra fektetett. Testének súlya a puha és hideg bőrkanapéra nyomott, miközben forrón csókolóztunk.
Lábammal átkulcsoltam a derekát, de amikor elváltak ajkaink, nekiszegeztem a kérdést:
- Miért, Castiel? - ziháltam. Hevesen szedtem a levegőt és erősen kapaszkodtam a vállaiba. - Miért bántott volna?
Csak mély levegőt vett, aztán a szemembe nézett. Nem tudott, vagy nem akart válaszolni.
*A fiú tudta, hogy Vivien annyira fontos neki, hogy az már fáj, és nélküle soha többé nem lenne teljes az élete, csak még képtelen volt kimondani ezt. *
Amikor egyesültünk felsikítottam, és egymás szemében láttuk felcsillanni a vad kéjt. Kedvesem vállát simogattam és szenvedélyesen csókolgattam. Csókjaink elfojtották a halk, örömteli sikolyokat, amíg mindkettőnk teste ívbe feszült és belevesztünk a másikéba. Castiel karjaiba simultam, boldogan és elégedetten, mert ebben a pillanatban csak az enyém volt.
Beletelt egy kis időbe, amíg újra érzékeltem a valóságot.
Nagyot sóhajtottam és kinyitottam a szemem.
- Castiel, én...
- Sss! Ne mondj semmit, Vivieni! - szakított félbe, és még szorosabban vont a karjába. - Sa... sajnálom. Nem akartam, hogy ez legyen! Hidd el, nem terveltem ki előre, ami most történt! Komolyan nem...
Egy pillanat alatt elöntöttek a kételyeim. Úgy éreztem, szétszaggat a fájdalom. Kezdtem beleélni magam, hogy Cast szeret, akar engem és közös jövőt tervez. De nem... szavaiból ítélve megint csak kellemes időtöltés voltam. Miért is vártam mást? Összeszedtem minden erőm és a szemébe néztem.
- Nem kell sajnálnod. Akartam, hogy megtörténjen. Veled. Csak veled! - megjátszott vidámsággal kezdtem el simogatni a mellkasát. - Végül is, én döntöm el, kivel bújok ágyba.
- Igazán?
- Aha. - bólogattam és megpróbáltam vagány lenni. Nem akartam kimutatni, hogy megint a szívembe gázolt. - Miért kellene kevesebbel beérnem, mint a legjobbal? ... Jaj, ... Castiel... már megint viszonyunk van!
- A legjobb. - dünnyögte. - Nagyon hízelgő. De szerinted képesek lennénk egy tartós kapcsolatra? Deborahval sem volt túl harmonikus a kapcsolatom.
- Ugyan már, Castiel! De hát nem harmóniára vágyom! - játszottam a lazát, mert nem akartam rákényszeríteni magam. - Te magad mondtad, hogy remek szerető vagy - és ezt már be is bizonyítottad néhányszor! Nekem épp elég egy szerelmi kaland.
Cast egy hajfürtömmel játszott.
- Szóval ma délutántól egymás szeretői lettünk? Jól hangzik! Adok neked egy hónapot, hogy szakíts a nyápiccal, és én is mihamarabb dobom Debby-t. Heteken belül koptasd le a barátod, hogy én legyek az egyetlen pasi az életedben! Nem akarom Nathanielt, vagy bárki mást a közeledben látni! Legkésőbb egy hónap múlva azt akarom, hogy senki és semmi ne álljon közénk.
Határtalanul boldoggá tett a szavaival. Ez azt jelenti, hogy mégiscsak velem akar lenni! Mosolyogva gondoltam arra, hogy talán van valami, ami viszont jobban összeköt majd minket! És az nem csak a szerelem...
- Rendben van, Cast. Korrekt ajánlat. - bólintottam rá.
- Szuper! Az én kis szeretőm... így hát... - hirtelen megragadta a két kezem és a fejem fölött fogva tartotta. Pillantásunk egybe fonódott. - Még mindig... - lehajtotta a fejét. - hátravan... - ajka a mellem simogatta. - egy kevés a délutánból! Használjuk ki!
Rögtön elöntött a forróság.
- Castiel...
- Ne! - dörmögte, és a számra tette az úját. - Most ne mondj semmit! Lesz még időnk ezt megbeszélni. Ez a pillanat... - a hasam kezdte simogatni, aztán lejjebb csúsztatta a kezét. - másra való...
- Hagyd... abba... Castiel! - nyögtem.
- Miért? Talán nem élvezed? - gyengéden beleharapott az alsó ajkamba.
- Ó!
Cast végre elengedte a kezem, én azonban nem toltam el magamtól, hanem még közelebb húztam. Belecsimpaszkodtam és átadtam magam a szenvedélyének.
A hosszú és kimerítő szeretkezés után békésen, egymás karjaiban aludtunk el.
Mikor tizenegy körül felébredtem, először nem tudtam, hol is vagyok. Mocorogni kezdtem, s ráeszméltem, hogy Castiel mellkasa a kispárnám. A lelkem nyugodt volt, elégedett és boldog. Hogy felébresszem, a számba vetem a mellbimbóját és gyengéden megharaptam.
Castiel felnyöszörgött. Szája szegletében mosoly bujkált, de nem nyitotta ki a szemét.
- Vámpír!
Vidáman kacagtam. Az ő arca is kisfiús, játékos volt.
Istenem... vajon a gyerekünk arca is ilyen szép lesz? Vajon hasonlít majd rá a fia?
Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat.
- Én? Akkor te, mi vagy? - kérdeztem kacéran.
- Kannibál! - vigyorgott.
Minden olyan szuper volt, de valami még aggasztott.
- Te tényleg szakítani akarsz Deborahval? Tényleg csak engem akarsz?
- Természetesen! Azt hiszed a levegőbe beszéltem?
- Nem... csak már annyi mindent mondtunk egymásnak, aminek a fele sem volt igaz.
- De ez most vér komoly, Vivienim! Csak veled akarok lenni!
- Mintha álmodnék! Olyan jó ezt hallani! - olvadoztam boldogan.
- Még fogod, ezerszer!
Szerelmes csókot nyomtam hálából a szájára.
- Imádlak!
- Tudom, kicsim! - ölelt magához szorosabban.
Vártam, hogy legalább annyit mond, hogy én is, de hiába. Talán túl sokat várok tőle? Már az is nagy dolog, hogy nyíltan bevallja, hogy csak én kellek neki, és velem akar lenni. Türelmesnek kell lennem Castiellel...
Elgondolkodva meredtem a sötét falakra, s akkor tudatosult bennem, hogy már biztos nagyon késő lehet. A nappaliban teljes sötétség honolt, csak az állólámpa világított gyéren a hátunk mögött.
- Te... mennyi lehet már az idő? - kérdeztem ijedten.
Vállat vont. - Passz...
Cast előre dőlt és a vállam fölött addig nyújtózkodott, míg el nem érte az üvegasztalon árválkodó telefonját. Feloldotta a billentyűzárat és kijelentette a pontos időt: - Tizenegy tíz!
- Mi? - ültem fel döbbenten. - A kutya fáját! Jól elaludtunk! Már rég otthon kellene lennem!
- Veled csak úgy repül az idő, angyalom! - nevetett és a vállamba harapott.
- Castiel!!! Erre most nem érünk rá! Azonnal haza kell mennem! - sietve elkezdtem magamra kapkodni a földön heverő ruháim.
Nem volt más választása, követte a példámat.
- Most hová sietsz? Már úgyis elkéstél.
- Nem érted? Nem akarom, hogy a családom legyen az első, akik tudomást szereznek a.… a viszonyunkról! Főleg azok után, hogy kijelentetted "Vivivel csak barátok vagyunk!"
- Látom, rosszul esett, amit mondtam.
- Nagyon!
- Én csak nem akartam, hogy Tony gyanakodjon... Különben is... akkor még tényleg csak barátok voltunk, nem emlékszel?
- Ez igaz. - sziszegtem, miközben hagytam, hogy begombolja a hátamon a felsőm. Mikor végzett, a fotelből felvettem a kabátom és a kis táskám. - Most már tényleg megyek! - kapkodva felhúztam a cipőm is. Castiel is így tett.
- Te hová mész? - kérdeztem csodálkozva.
- Természetesen hazakísérlek.
- Minek? Nem fogok eltévedni! Mindössze tizenöt háznyira lakom, egyedül is hazatalálok.
- Az lehet, de ne gondold, hogy az éjszaka közepén hagylak egymagad kószálni az utcán! Szó sem lehet róla! És legalább addig is együtt lehetünk.
A magyarázata meggyőzött és nagyon tetszett, így nem ellenkeztem tovább. - Rendben, de siessünk!
Bezárta a házat, aztán kéz a kézben elindultunk a sötét utcán.
- Remélem, már alszik a Marsall ház. - suttogtam.
- Ne izgulj már annyit, Vivieni! Minden rendben lesz.
- Nagyon remélem. - sóhajtottam bizonytalanul, aztán témát váltottam. - Mikor beszélsz Deborahval?
- Még a héten. Minél előbb, annál jobb.
- Jó, hogy neked ez nem okoz gondot! Én irtózom attól, hogy fájdalmat kell okoznom Nathnak.
- Hitegetni jobb? Nincs bűntudatod, ha belegondolsz, mit művelsz a háta mögött?
- De van! - vágtam rá hevesen. - De veled ellentétben és sajnálom, hogy ezt teszem vele! De te már megszoktad ezt! Hányszor csaltad meg Debby-t?
- Csak annyiszor, ahányszor veled lefeküdtem. Mással még nem léptem félre, akár hiszed, akár nem! De jobban teszed, ha te is kiadod az útját annak a kis baromnak!
- Ne sürgess, Castiel! - kértem és könyörögve pillantottam rá. - Majd megteszem, ha elérkezettnek érzem a pillanatot hozzá!
Elértük a házunkat. Szerencsére már teljes sötétség uralkodott odabent.
Megálltunk a kisajtó előtt. Megfogta a másik kezem is és összekulcsolta az ujjainkat. Csak ott álltunk az utca tompa fényében, egymás szemébe nézve, de egyikünk sem tudta, mit is kellene mondanunk. Végül a fiú törte meg a csendet:
- Akkor holnap talizunk a suliban! Minden megy a régiben. A többiek előtt fenntartjuk a barátság látszatát... de már nem sokáig!
A szívem ettől akkorát dobbant, hogy attól féltem, ő is meghallotta.
- Oké. - hebegtem. - Viszlát holnap!
Indulni akartam befelé, de nem engedett.
- Így szoktál búcsúzni a kis hercegedtől?
- Többnyire igen.
- Akkor véss valamit jól az agyadba, angyalom! Nem vagyok Nathaniel! Én nem elégszem meg egy egyszerű viszláttal! - a végén már nagyon halkan beszélt, és szája egyre közeledett az enyémhez.
Mikor megcsókolt, beleremegtem. Át akartam ölelni, hogy közelebb érezzem magamhoz, de Castiel továbbra is lent tartotta a kezünket összekulcsolva.
- Jó éjszakát! - suttogta a srác rekedten, két csók között.
A hosszúra sikeredett jó éjt puszi után még váltottunk egy elmélyült pillantás, aztán remegő térdekkel végig baktattam a járdán.
Mire lefürödtem és lefeküdtem, éjfél is elmúlt.
Bebújtam az ágyamba és kényelembe helyeztem magam. Nem jött álom a szememre, ahhoz túlságosan felkavartak a mai nap eseményei.
De jó Castiellel lenni! - gondoltam, miközben jólesően sóhajtottam. - Ha nem is beszél az érzéseiről, érzem, hogy fontos vagyok neki... és talán szeret is!
Meghatottan a hasamra tettem a kezem.
- Kicsikém, a papa szeret minket! Nem mondja, de én igenis érzem! A gyengédsége, a csókjai és az, hogy csak velem akar lenni, ezt bizonyítja!
Ezekkel a gondolatokkal úgy aludtam, mint a bunda és csodás álmaim voltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése