Mikor elértem a zebrát, túl későn vettem észre egy sebesen felém suhanó autót. Lepergett előttem az életem, tudtam, hogy el fog gázolni, itt a vég. Valahonnan a semmiből ott termett Castiel és az utolsó pillanatban visszarántott, így megmentette az életemet. A torkomban dobogott a szívem a sokktól és a megrázkódtatástól.
- Atya Úristen, Vivien! Ez rosszul is végződhetett volna!
Bűntudatosan néztem fel. Örömmel fedeztem fel szemében a féltést. Csak most vettem észre, hogy Castiel olyan erősen fogja a vállam, mintha sosem akarna elengedni.
- De hiszen semmi bajom nem történt, Castiel. És hogy kerülsz te ide? Már rég eljöttél a suliból... Vagy rám vártál ... vagy nem. - zavaromban össze-vissza beszéltem.
- Lyssel beugrottunk a pékségbe bekapni valamit. Épp kijöttem, amikor láttam, hogy rosszkor lépsz a zebrára. Szét sem néztél, te lány! - az utolsó mondatot szemrehányóan, de kedvesen mondta. Magához ölelt és a hajamba temette az arcát. - Istenem, nem viseltem volna el, ha elveszítelek!
Alig hittem a fülemnek. Remegve simultam az ölelő karokba.
- Castiel? - kérdeztem bizonytalanul.
- Tudod, mit érzek irántad! Ugye tudod? - suttogta.
Alig kaptam levegőt.
- Nem... nem tudom! Esetleg megpróbálhatnád elmagyarázni!
- Na, jó... te nyertél! - mosolygott, aztán komoly lett. - Szeretlek, Vivieni! Jobban, mint szavakkal ki tudnám fejezni!
Lenyűgözve hallgattam, nagyokat pislogtam, mert féltem elhinni. Hirtelen a lelki szemeim előtt megjelent Deborah arca.
- Nem hiszel nekem?
- De igen... azaz, hogy nem tudom. - makogtam zavartan. - Teljes szívemből elhinném, de neked még mindig ott van Debby.
- Nem, kedvesem, már nem! Szakítottam vele! - közölte Cast, és az arcomból kisimított egy rakoncátlan hajtincset. - Téged szeretlek. Egyedül csak téged!
- Ó, Castiel... nem is tudom, mit mondjak erre... - suttogtam boldogságtól túlcsordult szívvel. Az egész világot át tudtam volna ölelni. Szeret! Szeret engem!!!
- Például megválthatnál a szenvedéstől és kijelenthetnéd, hogy te is szeretsz és nem tudsz nélkülem élni!
Meghatottan és szeretettel néztem az imádott szürke szempárba.
- Szeretlek, Cast... és nem tudok nélküled élni!
A járókelők forgatagában, nem törődve a bámészkodó emberekkel, forró csókkal pecsételtük meg a szerelmünket.
- Castiel, ugye nem álmodom? - kérdeztem, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy valóra vált a legfőbb vágyam.
- Nem, nem álmodsz, kedvesem! Itt vagyok, és a tiéd vagyok teljesen!
Boldogan öleltem magamhoz. Életemben nem éreztem még ennyire teljesnek, jónak és szépnek mindent. A meghatódottságtól könnybe lábadt a szemem.
- Sírni tudnék örömömben...
- Soha többé nem kell sírnod! Mellettem nem ejthetsz könnyeket!
- Olyan boldog vagyok! Repesek az örömtől! - mosolyogtam határtalan jókedvvel.
Közben Castiel kézen fogott és elindultunk lassan felénk.
- Most már semmi sem állhat közénk! Ha csak nem akarsz mégis Nathaniellel lenni. - Cast arcára kiütött a bizonytalanság és a félelem. Még sosem láttam azelőtt ilyennek.
- Nem! Épp az előbb szakítottunk. Azért mentem zombiként a kocsi elé, mert pont azelőtt vesztünk össze. Végérvényesen elváltunk egymástól.
- Remélem nem baj, hogy azt mondom, örülök ennek?
- Most már nem. - szorítottam meg a kezét szeretettel. - Bejössz nálunk?
- Aha... Dumálnom kell Tonyval.
- De.… ugye nem rólunk?
- Titkolni akarod a szerelmünket?
- Egy darabig azt kéne. - próbáltam két lábbal a földön maradni. - Még nekünk is új ez a helyzet, meg kell szokni. Meg aztán arra is gondolnunk kéne, hogy fogja érezni magát Nath és Deborah, ha megtudják, hogy rögtön egymás karjaiba borultunk. Rossz lenne nekik együtt látni minket.
- Igazad van. - bólintott Castiel. - Ráérünk a nyilvánosságra hozással. Mindegy, ki tudja és ki nem, a lényeg, hogy szeretjük egymást. Igazam van?
- Igen!
Elértük a házunkat. Az előtérben még forrón csókolóztunk, de a nappaliba már úgy léptünk be, mint két barát.
Antony a kanapén henyélt, ölében egy zacskó sajtos chipssel.
- Sziasztok, fiatalok!
Tudtam, hogy a tesóm az egyetlen itthon tartózkodó személy, hisz apu visszament dolgozni, anyu még az oviban volt, Lucas meg infó szakkörön volt hétfőnként.
- Helló, haver! Sztrájkolsz? - fogott kezet Tonyval Cast.
- Á, dehogy! Szabadnapos vagyok.
Közben a létra felé araszoltam.
- Na, én felszívódom, mert sok a tanulnivaló. Castiel... később ugorj fel hozzám, mert van valami, amit nem értek infóból.
- Rendben. Majd felmegyek. - ígérte a vörös srác csillogó szemekkel.
*A két fiú sokáig beszélgetett. Négy után betoppant Kevin, rábeszélni Antony-t hogy menjen vele a Bázisra Barbie-val és Clauval. Tonynak tetszett az ötlet, de hiába rimánkodtak Castielnek, hogy tartson velük, visszautasította azzal az ürüggyel, hogy még tanulnia kell Vivivel. Mikor a fiúk elhúztak Cast felment, egyenesen szerelme szobájába és bekulcsolta maga mögött az ajtót.
Legnagyobb döbbenetére Vivien az ágy közepén ült a számítástechnika könyv fölé görnyedve. *
- Te tényleg tanulni akarsz?
- Igen. - válaszoltam komolyan. - Ezt a függvény beillesztést az Exel-ben nem igazán kapiskálom.
Cast sóhajtva beletörődött az akaratomba, leült mellém és türelmesen magyarázni kezdett.
Miután alaposan átrágtuk a feladatot, Castiel becsukta a könyvet.
- Könnyebben megértenéd, ha az öcséd gépén megmutathatnám... vagy az enyémen valamikor.
- A Lucasé egy haldokló masina. Akkor inkább felugrom majd hozzád, hogy gyakorlatban is megmutasd a feladatot... és utána mást is csinálhatunk. - tettem hozzá fülig érő vigyorral, huncutul.
- Mi jár az édes kis buksidban? - mosolygott Cast és magához húzott.
- Hát... biztosan sejted.
- Te kis boszorka! - nevetett, és egyre erősebben szorongatott.
- Jó, hogy rájöttél! Amúgy köszönöm a segítséget. Nélküled ezt se tudnám... Elég gyenge vagyok infóból... Egy hármasom meg két kettesem van.
- Ne tereld a szót, édesem! - játékosan a nyakamba csókolt. - Nem akarod meghálálni a tanári szolgálataimat? Azt hiszem, rászolgáltam a jutalomra.
Amikor találkozott a tekintetünk csaknem elakadt a lélegzetem. Egész közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy beleborzongtam. Megfejthetetlen pillantással nézett rám. A mosolyától megszédültem. Másodpercek alatt elöntött a forró vágyakozás, pedig még meg sem csókolt.
Keze a karomon nyugodott és teljesen elaléltam, amikor a szája az enyémhez ért.
Vajon mindig minden csókjától így el fogok olvadni, vagy ez később elmúlik? Nem, ez az érzés biztos örökké tart... Szeretem, mindennél jobban szeretem, és olyan hihetetlen, hogy ő is engem!
- Hogy bírtad nélkülem, Vivien? - kérdezte Castiel a fullasztó csók után. - Mert én pokolian boldogtalan voltam nélküled! - közben úgy éreztem, sosem akar elengedni a karjai közül.
- Nagyon rossz volt - rettenetes! - vallottam be érzelmesen.
- De azt mondtad, boldog vagy Nath-tal! - pillantott rám csodálkozva Castiel.
- Hazudtam! - kiáltottam fájdalmas hangon. - Ezt mondtam, de mindez nagy hazugság volt. Csak azért mondtam, hogy fájjon neked... hogy kibökd, hogy talán érzel irántam valamit.
- Most már tudod, mennyi mindent érzek irántad, Vivieni! - szeretettel simogatta az arcom, miközben mélyen a szemembe nézett. És ettől a pillantástól mesebeli hercegnőnek éreztem magam. Olyan isteni volt a tudat, hogy most már mindig együtt leszünk.
- Én... Én halálosan boldogtalan vagyok nélküled! - ismertem be szemlesütve.
Castiel mosolyogva tovább simogatta az arcom és a hajam. A szemében tükröződtek a ki nem mondott érzései.
- Szörnyen érzéki jelenség vagy, kicsikém!
- Valóban? - kérdeztem nevetve és megcsókoltam az orra hegyét.
- De még mennyire! - nyomott egy apró, de forró csókot a számra.
Hirtelen úgy éreztem, ez nem lehet a valóság. Hogy Ő tényleg az enyém! Azelőtt még sosem volt velem ilyen nyitott és szeretetteljes. Megrémültem, hogy ez az álom hamar véget fog érni. Vagy hogy valami, vagy valaki tönkre fogja tenni ezt a földre szállt mennyország érzést, ami most bennem dúlt. Erre mondják, hogy túl szép, hogy igaz legyen.
Hogy Castiel ne vegye észre, kételyeim vannak, óvatosan lehámoztam magamról a kezét és felpattantam.
- Szörnyű házigazda vagyok! Nem innál valamit? Semmivel sem kínáltalak meg.
- Ihatunk egy kis kólát.
- Akkor menjünk le!
- Remek ötlet!
Kézen fogva a létráig vezettem, majd lemásztunk a konyhába.
A hűtőhöz léptem és töltöttem magunknak két pohár narancs kólát.
Az egyiket Cast kezébe nyomtam. - Ülj le!
- Nincs kedvem. - kacsintott rám.
Nevettünk és csak álltunk egymással szemben.
Kinyújtotta felém a szabad kezét és a nyakamat simogatta. A lábam szinte gyökeret eresztett. Képtelen voltam megmozdulni. Nagy nehezen az asztal szélére tettem a poharam, ő pedig követte a példámat.
- Emlékszel, mi minden történt már itt köztünk? - kérdeztem halkan.
- Hogy felejthetném el?
Közelebb vont magához és a konyhaasztal mellett ácsorogva a hátam és a vállam simogatta.
Édes borzongás járta át a testem, halkan felsóhajtottam, amikor nyakon csókolt és keze a csípőmre siklott. Gyengéden a hasam simogatta.
A gyerekünk! - hasított belém a gondolat. - De annyira féltem elrontani a pillanatot, hogy nem mertem szóba hozni a gyanúm és féltem a reakciójától.
- Annyira kívánlak, Vivienim...
Magához szorított, lehajolt és szájon csókolt úgy, hogy alig kaptam levegőt. Önkéntelenül hozzá simultam, kezemmel a hátát simogattam, aztán ajkammal gyengéd csókokat szórtam az egész arcára.
Hirtelen Lucas viharzott be a konyhába és nagy, elkerekedett szemekkel pillantott ránk.
- Áh... Castiel?
- Szia... öcsi. - mint egy rémült nyuszi elengedtem Castielt és elhúzódtam tőle. - Ugye... nem láttál semmit?
- Semmit! - kuncogott az öcsém. - Iszogattok.
- Jó fiú! - kacsintottam rá.
Lucas távozott is, Cast megköszörülte a torkát.
- Ideje lenne hazamennem.
Szomorú grimaszt vágtam, aztán a nyaka köré fontam a karom.
- Muszáj?
- Sajnos igen. Anyu már azt hiszi, megszöktem. Ma reggel érkezett haza Bostonból. Ma ünnepi vacsorát főz nekem.
- Akkor kikísérlek. - törődtem bele csüggedten. Most, hogy az enyém lett, nem akartam még elengedni.
Kézen fogva kisétáltunk a kapuig.
- Hát akkor... - mosolygott Cast az utcára érve és megfogta a csípőmet, magához húzott, egyik kezével a hajamba túrt. - Szép álmokat... kedvesem... egyetlenem...
Később nem emlékeztem rá, melyikünk kezdeményezte a csókot. Egyszeriben átöleltem a vállát, Cast keze a hátam simogatta és találkozott az ajkunk.
Egyre követelőzőbb lett, vadul magához rántott, a pulóveremen át kitapintotta a mellem körvonalát, miközben a hajába fúrtam az ujjaim. Egy pillanatra hátra kapta a fejét, hogy levegőt vegyen, aztán újra az ajkamra tapasztotta az övét és kétségbeesve, vágyakozva megcsókolt.
Megborzongtam, amikor a keze a pulóverem alá siklott. Nem ellenkeztem, nem volt rá okom és olyan jól esett a közelsége és a szenvedélye. Vágytam rá és éreztem, hogy ő is így érez.
A vékony pulóverem anyagán keresztül éreztem az ő felhevült testét és szinte fájdalmasan sóvárogtam azért, hogy a bőrével érintkezzek. Kezem végig húztam a mellkasán a pulóveren, s tenyerem alatt éreztem a megfeszült kemény izmokat.
Castiel zihálva kitépte magát a karjaimból.
- Vivieni! Sírba teszel, ha az utcán ezt csinálod! - lihegte. - Kívánlak! Gyere át nálam! Kérlek...
- Castiel...
A srác csókkal belém fojtotta a szót, biztos attól félt, hogy nemet mondok.
- Ne mondj nemet! - kérlelt és apró, izgató csókokat lehelt a számra. - Megőrülök érted! Hidd el, csodálatos lesz...
Amikor ajka ismét teljesen birtokba vette az enyémet, megszédültem. Testem megfeszült a vágytól, a szám szétnyílt és összekulcsolódott a nyelvünk. Felnyögtem és a mellkasának préseltem magam.
- Vivien, gyere át hozzánk!
- Én...
Épp igent akartam mondani, amikor valami éles gitárszólam félbeszakított. Kábultságomban először nem fogtam fel, hogy Castiel telefonja az.
Szitkozódva halászta elő a nadrágszíjrája erősített tokból a mobilt.
- Tessék! - több mint egy percig hallgatta, mit mondanak neki, aztán dühösen csak annyit mondott. - Jó, oké. Máris megyek!
- Mennem kell! - közölte velem csalódottan. - Az anyám hívott. Deborah nálunk van. Sírógörcs közepette előadta anyámnak, mekkora szörnyeteg a fia! Esküszöm, megfojtom a csajt!
Sokkolt a hír, hogy Deb még küzd a szerelméért, de valamilyen szinten megértettem és sajnáltam.
Mély lélegzetet vettem és megpróbáltam összeszedni magam. Arcomba hulló hajam reszkető kézzel simítottam hátra. Debby nem akarja elengedni Castielt... Nem engedi, hogy az enyém legyen.
- Azért nem kéne túl keményen bánnod vele, hisz szeret. - tanácsoltam higgadtan.
- Én meg téged! Az agyamra megy ez a pióca! Hisztizik, mert elvesztette a játékszerét... mert az voltam neki, vagy egy pénzautomata! - dühöngött.
- Nyugodj meg, drágám! - tettem a karjára a kezem. - Majd túlteszi magát rajtad! Minden rendbe fog jönni.
Castiel felsóhajtott és végtelenül gyengéden a fülem mögé simított egy rakoncátlan hajtincset.
- Sajnálom, hogy így ért véget az esténk.
- Majd pótoljuk máskor! - próbáltam lazának tűnni, de azért kicsit rosszul esett, hogy le kell mondjak az előbb kipattant szenvedélyről azért, hogy lenyugtassa a hisztis exét. - Indulj már! Jobb, ha nem váratod meg a tomboló fúriát!
- Jól van... Jó éjt! - homlokon, majd szájon csókolt. - Holnap találkozunk a suliban, és beszélünk.
- Oké. Szeretlek! - suttogtam búcsúzóul, majd besétáltam a házba.
Aznap este úgy aludtam el, hogy szándékosan nem gondoltam Deboráhra. Nem ronthatja el életem legcsodálatosabb napját. A fejemben újra lejátszódott a jelenet, amikor Cast elrántott a piros kocsi elől. Megmentette az életem, és az irántam való aggódás végre kihozta belőle az érzéseit. Szeret, velem akar lenni... és csak ez számít!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése