- Hallod ezt, hugi? A mi dalunk! Gyere, rázzunk egy nagyot! Mutassuk meg ennek az uncsi bandának, hogy mulatnak a Marsall testvérek!
- Nem lehet, bátyó! Megígértem Castielnek, hogy játszom a háziasszonyt, amíg távol van!
- Nem vagy te a felesége, hogy szót fogadj neki! - a fehér inges fiú megragadta a karom és a táncolók közé vezetett. - Amúgy Cast sem volt fényes vendégellátó, neked sem kell annak lenned!
- Igazad van! - nevettem Antony-ra és fergeteges táncba kezdtünk. Egymás után jöttek hozzám a fiúk, Gabriel, Dajan, Armin, Dakota és Kentin. Egyiket sem utasítottam vissza, minddel szívesen táncoltam. Már négy óra volt, de a bulikedv nem apadt. Épp forró táncot lejtettem Kennel, mikor visszajött Cast és Kevin. A vörös fiú megállt a bárpultnál és mellkasán összefont karral haragosan, szigorúan nézett rám. Intett az ujjával, hogy menjek oda hozzá, én meg sűrű bocsánatkérés után otthagytam Kentint és odasétáltam Castiel elé.
- Mi az? Baj van? - kérdeztem, mert nem értettem, miért ilyen dühös.
- Az a baj, hogy megkértelek rá, hogy vedd át a helyem.
- És meg is tettem! - vágtam közbe. - Mindenkit végig kínáltam tortával, hoztam még nasit... aztán Tony táncolni rángatott... majd Dajan, Dake, Armin és a többiek is.
- Igen? - kérdezte Cast hideg tekintettel. - Azt kértem a ház asszonya legyél, nem a szajhája.
Ez fájt és azonnal támadásba lendültem.
- Ne vádaskodj! Nem az én dolgom bájologni a vendégeiddel. Csak kikapcsolódásképpen táncoltam.
- Jó, oké, hagyjuk! Ne haragudj... Nem akartalak megbántani, csak hát... megőrülök, ha más pasival látlak!
- Nem vagyok a tulajdonod! - sziszegtem mérgesen.
- Sajnos!
Fancsali képet vágtam, de nem reagáltam a megjegyzésére. Inkább gyorsan eltereltem a témát.
- Azt mondtad, kérni akarsz valamit, amikor visszajössz. Mondd, vagy hagyj békén!
- Á, igen! Emlékszel... amikor a te bulid után elment a vendégsereg, maradtam rámolni nálatok. Most én is ezt kérem tőled!
- Maradjak takarítani? - pislogtam nagyokat.
- Igen, csak ennyit akartam.
Megint feltámadt a baráti oldalam és nem láttam okát, hogy ne segítsek neki.
- Rendben. - bólintottam rá. - Tony is marad?
A fiú a tesóm felé sandított.
- Nem hinném. Túl sokat ivott, és ahogy elnézem nem lesz kedve maradni, ha felszedi a bájos kis Cristinát. Kevin mondta, hogy ő Gloriára hajt és négyesben készülnek távozni.
- Szóval... szóval azt tervezed, hogy... ketten takarítunk össze? - kérdeztem bizonytalanul, mert nagyon nem tetszett az ötlet.
- Dehogy! Lys, Iris és Dake is maradnak.
Így már elfogadtató volt az ötlet. Lényeg, hogy nem leszünk kettesben.
- Akkor oké. - bólintottam rá megint és már megnyugodva.
- Mi az? Félsz kettesben maradni velem? - provokált Cast pajkosan csillogó szemekkel.
- Igen. - vallottam be mosolyogva.
- Gyere táncolni! - finoman megfogta a kezem és a fejével a parkett felé bökött.
Pont a Muse egy érzelmes száma ment. Imádtam ezt a számot, és á, nem gondoltam, hogy illik hozzánk a dal. Kicsit se jellemző... - gondoltam fanyarul.
Egy jó óráig még bulizgattunk, mire oszladozni kezdett a vendégsereg. Castielnek igaza volt, Antony-ék az elsők között távoztak és "kocsikázni" mentek a két csajjal. Negyed hat körül már csak öten maradtunk. Halk zene mellett elkezdtük a lomtalanítást és a ház helyreállítását. Nyolc óra is elmúlt, mire minden visszakerült az eredeti helyére és minden hulladékot, mosatlant eltüntettünk. Hulla fáradtak voltunk, de vidáman mindent megcsináltunk. Nemsokára már a bőr kanapékon és fotelekben pihiztünk és kávéztunk. A kávé elfogyasztása után Dake elment, rá tízpercre Iris is. Már csak én nyúllángtan a kanapén Castiellel és Lysanderrel. A fehér hajú srác nagyokat ásított a fotelben.
- Ez oszt volt a hosszú buli! Ideje hazavonszolnom magam!
- Várj, megyek én is, legalább egy darabig együtt megyünk! - ültem fel én is.
- Ideje lesz szunyálni. - jegyezte meg Cast.
Felálltam, de a következő pillanatban vissza is huppantam a helyemre, mert elhagyott az erőm. A szemem előtt elfehéredett minden, zsongott a fejem és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Irtó rossz érzés volt.
- Úristen, Vivien! Mi a baj? - ugrott mellém riadtan Castiel és megfogta az egyik hideg kezem.
- Rosszul vagy? - térdelt mellém Lysander is.
- Se... semmi baj. - dadogtam, mert a beszéd is nehezemre esett. A köd is nehezen oszlott el a szemem elől. Próbáltam nagyokat sóhajtozni és ez segített.
- Azt látom! Elszédültél és fal fehér vagy! - aggodalmaskodott Castiel. - Mitől?
- Biztos kimerültem. - válaszoltam lehunyt szemmel. - Hosszú és fárasztó napunk volt, és alig ettem.
- Akkor maradj még és pihenj egy kicsit. Én lelépek! - mondta Lys. - Kísérj ki Cast, aztán ápold a kislányt! - Lys előrehajolt és arcon csókolt. - Jobbulást, Vivike!
Castiel is kedvesen megsimogatta az arcom. Nagyon szégyelltem a fiúk előtt a gyengeségem. Ciki volt, hogy ilyen tehetetlen és erőtlen vagyok, de nem volt mit tenni, legyűrt a rosszullét.
- Dőlj le egy picit, míg eltüntetem Lyst, aztán jövök és megreggeliztetlek!
- Fú, kaja? Gondolni se merek rá. - mondtam, mert tényleg hánykolódni kezdett a gyomrom.
- Csss! - Cast a számra tette a mutatójúját. - Erről nem óhajtok vitát nyitni! Hunyd le a szemed és lazíts! Mindjárt visszajövök!
Alig öt perc telhetett el és Castiel már vissza is jött.
- Na, jobban vagy már?
Összerezzentem a hangjától és csak nyöszörögtem válaszul.
- Megijesztettelek? - kérdezte a fiú kedvesen és lehuppant mellém, szorosan, talán túl szorosan.
- Nem. - válaszoltam gyengén.
Castiel felállt.
- Megyek, keresek neked valami kaját!
- Ne... Cast, nem kell! Rá se bírok nézni az ennivalóra!
- Nem is nézni fogod, hanem enni! - jelentette ki határozottan Cast, és már el is tűnt a konyhatérben.
Nem tudtam, mit tenni, beletörődtem a sorsomba.
Kicsivel később visszajött egy nagy tálcával, ami dugig volt pakolva ennivalóval.
Felültem, Cast meg elhelyezkedett mellettem úgy, hogy a tálcát közénk tette középre. Szembefordultunk egymással. Megütközve néztem a nagy adag kajára.
- Úristen, azt akarod, hogy ezt mind megegyem?
Castiel felnevetett: - Nem! Fele az enyém!
- Felőlem mindet megeheted! - húzgáltam a számat. Nem volt étvágyam. Undorodva néztem a pirítós kenyeret, vajat, lekvárt, mogyorókrémet, háromféle szalámit. Az egyetlen, amit jó szemmel néztem az a két pohár narancslé volt.
- Szó sem lehet róla! El nem hagyod a házat, amíg nem eszel!
Cast olyan szigorúan nézett rám, hogy elment minden kedvem a szembeszegüléstől. Engedelmesen elvettem egy szelet kenyeret és rátettem agy karika sajtos párizsit. Cast mogyorókrémet kent az övére.
Már az első falat lenyelése után éreztem, hogy ha ezt magamba kell erőltetnem, akkor viszont fogom látni. Csak nyámmogtam, de alig bírtam nyelni. Velem ellentétben ő jóízűen gyűrte lefelé a mogyorós kenyerét és már bántam, hogy nem azt választottam. Talán az édességnek jobb íze lett volna. Irigykedve néztem rá.
- Még a végén megkívántatod velem a mogyoróvajat.
- Kóstold meg! - Cast felém nyújtotta a kenyerét, beleharaptam, de a következő pillanatban el is toltam a kezét.
- Ó, elég volt. Csak a szemem kívánta.
Castiel konokul mosolygott.
- Az én szemem egész mást kíván. - letette a kajáját és végig simította a vállamat egészen le a csuklómig.
Azonnal beleborzongtam az érintésbe. Úgy éreztem, a torkomon akad a falat és még a rosszullétről is elfeledkeztem.
- Hagyd ezt, Castiel!
- Mi az? Már nem szabad hozzád érnem?
- Persze, hogy nem! Soha nem is lett volna szabad!
- Hát nem jó ez? - Cast áthajolt hozzám a tárca felett és ajkával megérintette a vállam. - Nem szereted ezt? - keze már a mellemen kalandozott.
Tehetetlen voltam, csak elfojtottan felnyögtem.
- Ó... Castiel!
- Ugye, hogy te is akarod! - mosolygott diadalmasan, mert jelen pillanatban legyőzött.
Nem tudom, hogy a kómás fejem, vagy az ő hatása tettem-e, de mosolyogva felé nyújtottam az ajkaim.
- Aljas csábító... - leheltem.
- Á-á! Te vagy a csábító perszóna!
Ajkunk heves csókban fort össze. Cast megpróbált közelebb kerülni hozzám, de a tárca gátolta ebben és hangosan összekoccantak a kisebb üvegtányérok rajta. Kényszeredetten elhúzódott tőlem és szitkozódva az asztalra tette a feleslegessé vált ennivalót. Aztán visszaült mellém és mélyen, s kihívóan nézett a szemembe. - Hol is tartottunk?
- Ha jól emlékszem... - feltérdeltem és vállánál fogva finoman hátra toltam a kanapén és rámásztam. - valahol itt... - fölé hajoltam, a testem hozzá préseltem és ajkam az övére tapasztottam.
Tudtam, hogy őrültséget csinálok, de a vágy erősebb volt bennem, mint a józan ész szava.
- Vivieni... Vivieni... kelessz nekem!
- Most megkaphatsz, de ne feledd, teljesen soha nem lehetek a tiéd! - súgtam vissza válaszul.
- Most akarlak, édesem... és mindig!
Megborzongtam. Szavai rádöbbentettek, hogy megint esztelenséget csinálunk.
Lehunyt pilláim alól kicsordult néhány könnycsepp. De igazából nem tudtam, miért sírok. Azért, mert nagyon akarom Castielt, de nem lehet, vagy mert elutasítom, amikor nem kéne? Minden olyan kusza volt és nem tudtam, mit akarok és mit tegyek. És mit bizonyítana, ha megint lefeküdnék vele? Hogy szükségem van rá és még mindig szeretem? Ebben egy pillanatig sem kételkedtem, hisz tudtam, hogy Cast bármikor képes felébreszteni az érzéseimet. Valahol mélyen viszont azt éreztem, hogy csak kihasznál, aztán félretesz, mint egy tárgyat a legközelebbi alkalomig, mikor újra kedvet kap rám.
Pánikszerűen elhúzódtam Castieltől és kihúzódtam a kanapé széléig, hogy még csak véletlen se tudjon hozzám érni. A vörös ördög értetlenül nézett rám. Biztos látta a könnyektől nedves arcom is, de nem érdekelt.
- Miért gondoltad meg magad, ilyen hirtelen?
- Mert... mert... magam sem tudom! Mert nem szabad, mert nincs értelme, mert hülyeség! Mert Nath... - soroltam az indokokat akadozva.
- Te tényleg szereted azt a ficsúrt? - förmedt rám. - Képes vagy engem dobni miatta?
- Igen, képes vagyok. - jobbnak láttam, ha csak a kérdés második felére válaszolok.
- Szerelmes vagy belé? - kérdezte nyomatékosan megint.
Lehajtott fejjel, komor tekintettel bámultam magam elé. Ez volt, amire nem akartam és nem is tudtam őszinte választ adni. Nem voltam képes hazudni.
- Nem tudom!... Csak azt tudom, hogy nagy butaság lenne újra összegabalyodni. Nincs értelme annak, amit csinálunk! Nem szabad ágyba bújnunk, amikor csak kedvünk támad rá!
- Mégis miért nem?
- Még kérded? - éreztem, hogy elönt a jól ismert harag. - Neked is és nekem is van egy olyan személy, aki szeret, bízik és hisz! Hogy tudsz Deb szemébe nézni azok után, hogy velem...
- Majd megtudod, ha ma vagy holnap találkozol a kis Nathival! - válaszolta gúnyosan Castiel. - Megtudod, milyen egy olyan ember szemébe hazudni, aki száz százalékig kitart melletted.
- De, Castiel! Én nem tudok hazudni! - estem kétségbe.
- Menni fog, csak gyakorolni kell! Első alkalommal egy kicsit furdalni fog a lelki ismeret és remegni fog a gyomrod, de a következőnél és az azt következőnél, már magad is elhiszed, amit füllentesz. Meg lehet tanulni. Neked is menni fog!
Mélyen felháborított a feltételezés.
- Nálam nem lesz következő! - hevesen felugrottam a kanapéról. Kicsit szédültem, de a világért sem vallottam volna be. - Nem vagyok a hazugság nagymestere, mint te!
- Na, ebben igazad van! Neked tényleg nem megy. Véletlenül se hittem el, amikor azt mondtad, nem szeretsz! - Cast felállt, elém sétált és hűvös ujjaival megérintette az arcomat. - És azt sem, hogy valójában Nathaniellel akarsz lenni!
Hogy kitérjek az érintése elől, hátrébb léptem, de nem kalkuláltam bele, hogy ilyen közel van a kanapé. Lábam nekiütközött az ülőkének és megbotlottam. Elvesztettem az egyensúlyom és lehuppantam a kanapéra. Rémülten néztem fel a fiúra, mint egy riadt őzike. Olyan elszántan és kifürkészhetetlenül nézett rám, hogy a torkomon akadt a szó. Másodperceken belül felfedeztem Castiel szemében a szenvedély lángját, s ettől zihálva szedtem a levegőt.
- Ne... - suttogtam alig hallhatóan, remegő hangon.
Cast mit sem törődött ezzel, szinte rám vetette magát és olyan hévvel csókolt meg, hogy mindketten meglepődtünk. Beleszédültem, de ez már nem a rosszullét hatása volt. A hosszú ölelkezés után Castiel lefordult rólam, kinyújtotta a lábát, szinte elfeküdt mellettem. Zihálva kapkodott levegő után és csukott szemmel a hajába túrt.
Vegyes érzelmekkel figyeltem az arcélét. Próbáltam kitalálni mit gondol, de mint mindig, most sem tudtam. Sosem fogom kiismerni...
- Bocs. - sóhajtott.
- Most miért kértél bocsánatot?
- Mert lerohantalak! Nem akartam... csak... csak elvesztettem a fejem. Egyszerűen muszáj volt, nincs rá más magyarázat. Nem akarom, hogy elfelejts engem! ... Nath miatt főleg!
- De igen, el akarlak és el is foglak felejteni, mert el kell! - makacskodtam megint kitartva az elhatározásom mellett. - Mindkettőnknek megvan a saját élete.
Castiel előre dőlt, háta elvált a háttámlától és szembefordult velem. Villámló szemekkel nézett rám.
- Rendben van! Felejts el, ha tudsz! Hitesd csak el magaddal, hogy nem vagyunk egymáshoz valók! És ha néha mégis eszedbe jutok, gondolj arra, mit éreztél, amikor öleltelek és csókoltalak. És próbálj őszintén felelni arra a kérdésre, hogy vajon más fiú is képes ilyen érzéseket ébreszteni benned? - látszott Castielen, hogy a csalódottság beszél belőle.
Képtelen voltam erre válaszolni, inkább felálltam, megigazítottam a ruhámat és visszabújtam a cipőmbe. Faképnél akartam hagyni, mert már elegem volt az értelmetlen vitából, de Cast felpattant, megfogta a kezem és visszatartott.
- Nem érdemes elszöknöd! - figyelmeztetett gyanúsan lágy hangon. - Még egyáltalán nem végeztünk egymással!
- Kérlek, engedd el a kezemet! - suttogtam szinte már könyörögve.
- Eszem ágában sincs! - válaszolta és simogatni kezdte az alkarom.
Úgy rántottam el a karom, mintha megégettem volna.
- Ne érj hozzám, te tuskó!
Castiel felsóhajtott, majd nyugodt hangon szólalt meg. Megőrjített a hangulatváltozásaival.
- Rendben van. Kössünk alkut!
- Már megint? Ha nem vetted volna eddig észre, a mi alkuink sose sikerültek!
- De most komolyan beszélek!
- Mindig ezt mondod! - legyintettem reménytelenül.
- De most tényleg!
- Szeretnék hinni neked, de nem könnyű. Már eljátszottad a bizalmamat.
- Nem igaz! Te még hiszel bennem, érzem!
- Nem... nem... - csóváltam a fejem, de valahol sajnos igaza volt, csak magamnak sem mertem bevallani.
- Csak hallgasd meg, mit akarok! - kérte, és amikor bólintottam folytatta. - Én tényleg nagyra becsülöm a bizalmad. Fontos vagy nekem, mert kedves vagy, őszinte és segítőkész. Mindig megbocsátottad a marhaságaimat, és te tartottad bennem a lelket, amikor válságban voltam Deb öngyilkossága után. Mellettem voltál és vigasztaltál, ha te nem lettél volna... ki tudja. - Cast lenyelte a mondat végét, aztán másról beszélt. - Ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy barátként is tökéletes volt a kapcsolatunk. Ha kapok még egy esélyt, megígérem, hogy vissza tudjuk hozni azokat a boldog időket.
- Nem fog sikerülni! - mondtam ki, amit a szívem súgott. - Ha nem csal az emlékezetem, egész este arról győzködtél, hogy te vagy számomra a tökéletes pasi! Követelted, hogy szakítsak Nathaniellel, hogy együtt legyünk... te meg én...
- Így volt, de átgondoltam a dolgot! Nem akarok olyasmit rád erőltetni, amit nem akarsz! Ha vele akarsz lenni, beletörődök, én pedig megpróbálom boldoggá tenni Debby-t. Ígérem, visszafogom magam és csak a páromra fogok koncentrálni. Elfelejtelek téged...
Igazából még nem tudtam eldönteni, higgyek-e neki, de nem akartam vitázni, hogy minél hamarabb hazamehessek végre. Kezet nyújtottam, hogy megpecsételjük a megállapodást.
- Megegyeztünk. De ha megszeged a szavad, szörnyű bosszút fogok állni rajtad, erre mérget vehetsz!
- Esküszöm, semmi olyat nem fogok tenni, amit nem akarsz. - mosolygott, de valahogy hamisnak tűnt a mosolya. Vajon komolyan beszél, vagy ez egy újabb Castieles játék?
- Na jó... Ha már mindent megbeszéltünk, ideje hazamennem! Anya már biztos aggódik, hogy hol vagyok ilyen sokáig.
- Hazakísérlek!
- Semmi szükség rá! Szeretnék egyedül lenni és kiszellőztetni a fejem. - tiltakoztam gyorsan. - Viszlát, Castiel!
Miközben búcsúztam, összeszedtem a táskám, mobilom és pulcsim.
- Viszlát, Vivieni! Légy boldog!
- Te is! - vágtam rá, mielőtt kiléptem a házból.
Hazaúton azon gondolkodtam, hogy vajon merjek-e újra hinni Castielnek? Kételkedtem a fiúban és még saját magamban is. Mégis élt bennem a remény, hogy képesek lehetünk megtörni a jeget, és valóban barátként viselkedni. Milyen jó is volna, ha mindenben számíthatnék Castielre és minden gondomat megbeszélhetném vele. Bárcsak ez nem csak álom lenne!
Castiel
Felmentem a szobámba, hogy végre aludjak. Nagyon kimerültnek éreztem magam. Az éjjeliszekrényemen egy közepes nagyságú, kék csomagoló papíros doboz láttán megtorpantam.
Nahát! Még egy névnapi ajándék Deborahtól? Nem is számítottam ilyesmire a kis bestiától!
Gyorsan letéptem a csomagolást és döbbentem forgattam a benne rejlő ajándékot. Egy eredeti Harley Davidson motor makett volt, a hátsó kerekében órával. Ez annyira király meglepetés! Illik hozzám és a szobámhoz! Úgy örültem, mint kisgyerek az első villanyvasútjának. Áhítattal néztem a kis motort és elhelyeztem az éjjeliszekrényen. Pont oda illett! Elképesztő...
Mikor összeszedtem az ágyról a csomagolópapír maradványait, kicsúszott belőle egy üdvözlőkártya.
Döbbenten olvastam a ráfirkantott rövid sorocskát:
" Boldog névnapot kíván neked legkedvesebb barátnőd - Vivieni! "
Szíven ütött a felfedezés, hogy ezt a csodás ajándékot Vivientől kaptam. Édes, drága Vivienim! Annyira... annyira szeretlek!
Remegő kezemből kiesett a papírlap, mert nem tudtam uralkodni a bennem dúló érzéseken. Rájöttem, hogy őrült nagy ostobaság volt a részemről, hogy elengedtem ezt a drága kincset és felajánlottam neki a barátságom. Nem kellett volna, hisz annál sokkal, de sokkal többet érzek! Tönkre tesszük az életünket a makacsságunkkal! Elvesztem Vivit... végleg, ha átengedem Nathanielnek! Na, de nem!!!! Itt lesz az ideje, hogy felnyissam a szőke herceg szemét! Visszaszerzem Vivient, ha addig élek is! Nem élhetek Vivi nélkül, már tudom és a lány is rá fog jönni!
Ezek után már képtelen voltam aludni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése