***
Eközben az iskolában Vivien bandája már gyülekezett. Fél nyolc után, amikor befutott Lysander és Castiel, Kim otthagyta a barátait, és egyenesen odament hozzájuk. Az aula közepén ért a fiúkhoz.
- Sziasztok! - köszönt a srácokra a fekete pulcsis és királykék farmeros Kim.
- Helló! Mi szél hozott? - mosolygott barátságosan Lys.
- Castiellel akarok beszélni.
- A tiéd vagyok! Bocsi, Lys! - intett haverjának a vörös fiú és kicsit arrébb sétált a fekete lánnyal, hogy négy szem közt beszéljenek. A kabáttároló elé sétáltak, mert ott nem volt akkora nyüzsgés.
- Miről van szó? - kérdezte Castiel.
- Viviről!
- Mi? Mi van vele? Hol van? - kandikált az aula felé keresgélve Castiel. De hiába pásztázta szemével a tömeget, sehol nem látta szerelmét. - Hol van???
- Nincs itt! Ma nem jön suliba. Az anyukájával nőgyógyászati vizsgálatra megy.
- Ez nem lehet igaz! - dühöngött Cast. - Akkor már tudják! Miért nem szólt nekem hamarabb? Miért én tudom meg utoljára? Most azt sem tudom, hogy fogadták a hírt... és én is menni akartam vele a dokihoz!
- Biztos hirtelen pattant ki a dolog. De ma megtudod. Azt kérte, mondjam meg neked, hogy suli után menj be náluk!
- Még szép, hogy oda megyek egyből! Hú... most idegeskedhetek egész nap! - csóválta a fejét tehetetlenül a bőrdzsekis srác.
- Nyugodj meg! - tanácsolta Kim mosolyogva. - Minden rendben lesz! Ez tipikus aggódó apuka reakció. - nevetett a lány, aztán visszasétált Violáékhoz.
*
Eközben a büfénél kólázgató Capucine-nak csörgött a mobilja. Kapkodva előszedte a táskájából.
- Igen?
- Szia, Capucine! Deb vagyok. - közölte a hívó. - Muszáj valakivel beszéljek, mert szétrobbanok! Az életem romokban hever!
- Mondjad csak... Hallgatlak! - mondta Capucine, de rosszat sejtett.
- Képzeld... tegnap felhívtam Castielt a házi telefonjukon, mire az anyja közölte, hogy nincs otthon, mert az új barátnőjénél van! Látod, a sejtésem beigazolódott! Tényleg egy cafka miatt dobott! - siránkozott Deborah a telefonba. - De miért? Miért kell neki más? Mennyivel lehet jobb az a liba, mint én? És vajon ki az egyáltalán?
Capucine idegesen az ujjára csavarta egy hosszú hajtincsét, és azt piszkálta. Ő már tudta, kivel jár Castiel, és azt is hallotta, hogy apuka lesz a srác. De ha ezt most közli Deborahval, akkor a lány
összeomlik. Hazudni nem akart, de félt elmondani az igazat. Nehéz volt eldönteni, mi a jó ebben a helyzetben, ha beszél, vagy ha hallgat. Mindkettővel megbántja a barátnőjét. Míg a lány gondolkodott, Deb tovább beszélt: - Az a ribi elcsavarta az én drágám fejét, de ne képzelje azt, hogy ebből bármi is lesz! Castiel az enyém, és visszaszerzem! Tuti, hogy megint velem lesz, ha megunja a csajt!
Capucine úgy döntött, nem hazudik, de mindent mégse mond el, hogy valamelyest megkímélje barátnőjét.
- Ne reménykedj, Deborah! Castiel boldog azzal a lánnyal! A fellegekben járnak, csak rájuk kell nézni! Most még titkolják, hogy együtt vannak, de én tudok róluk! Szinte elválaszthatatlanok, és szépek is együtt...
- Mi? - kiáltott Deb kiakadva. - Tudod, kivel kavar, és még nem mondtad el nekem? Most azonnal áruld el, ki az a dög, aki elcsavarta Castiel fejét! Tudnom kell!
- Megmondom, de csak akkor, ha nem árulod el, hogy nekem járt el a szám, és nem csinálsz botrányt!
- Az elsőt megígérem, a másodikat felejtsd el! - közölte Deb fújtatva. Harcias volt, és bosszúra kész. - Na, ki vele! Tudni akarom a ribanc nevét!
- Vi... Vivien Marsall! - mondta ki Capucine és hatalmasat nyelt.
- Nem! Ez nem lehet igaz! - tajtékzott Debby. - Pont Vivien... De persze, tudhattam volna! Vele mindig is másképp viselkedett Castiel! És ott a rózsaszín V-s matrica a motorján! Biztos régebb óta kavarnak... Hánynom kell tőlük... Az a kis hülye szuka elcsábította a pasim! Megkeserüli, hogy ágyba bújt az én Castielemmel! Olyan bosszút állok, hogy egy életre megemlegetik! Már van is egy-két remek ötletem... - fogadkozott a megcsalt barátnő ellenségesen.
- Ne, Debby, ne csinálj butaságot! - kérte Capucine megszeppenve. - Csak azért mondtam el, hogy törődj bele, már nem kapod vissza Castielt! Kezdj új életet te is, és hagyd őket békén!
- Soha! Érted, soha?! Ugyanúgy fognak szenvedni, ahogy én! És te segíteni fogsz! - Deb eszét teljesen elvette a fájdalom és a bosszú.
- Nem!
- De igen! - kacagott megszállottan Deborah. - Mert ha nem, akkor elmondom Mike-nak, hogy a legutóbbi bulin, amikor ő nem jött velünk, berúgtál, mint az ágyú és összefeküdtél egy végzős pasival, akinek már a nevére sem emlékszel!
- Kérlek, ne... Inkább segítek! - válaszolta a sarokba szorított barna lány szomorúan. Nem akarta, hogy ez a kígyó tönkre tegye a kapcsolatát, inkább a cinkosságot választotta.
- Helyes! Na szia, leteszem, mert mennem kell órára! - köszönt el Deb, és már le is tette.
- Vipera... - sóhajtott szomorúan Capucine, és már azt is megbánta, hogy öt perce felvette a telefont. Ez a nőszemély teljesen becsavarodott, és őt is belerángatja az ármánykodásba. Bárcsak tudott volna erről hallgatni, de most már késő!
*
Castiel egész nap ideges és feszült volt, nem tudott az órákra koncentrálni, csak Vivien járt a fejében és azon agyalt, mi lehet vele. Félt, hogy abortuszra kényszerítik, meg az is aggasztotta, hogy nem lehet vele a nehéz pecekben. Remélte, semmi gond nem lesz, de ez nem nyugtatta meg...
***
Kilenc óra körül túlestem a kellemetlen vizsgálaton, és az ultrahangon, aztán kiküldtek a váróba, ahol anyával pattanásig feszült idegekkel vártuk az eredményt. Egy óra fárasztó és idegtépő várakozás után végre szólított az asszisztensnő, és megint be kellett mennem a dokihoz. Ezúttal anya is bejött velem. Mikor leültünk az orvossal szemben az asztalához, már levegőt is alig kaptam a félelemtől és az idegességtől. A szemüveges, vékony, ősz, Dr. Konrad mosolyogva fogadott minket.
- Nos, megvannak az eredmények. - közölte a fehér köpenyes férfi.
- Akkor mondja, Dr. Konrad! - kérte anyám és a hangjából észrevettem, hogy ő is hasonló állapotban van, mint én.
- Tehát... - kezdte a doki. - a fiatal hölgy egészségi állapota nőgyógyászatilag kitűnő. Semmilyen rendellenességet nem tapasztaltam. Nincsenek nemi betegségek...
- És még??? - kérdeztem reszkető gyomorral. Kiböki végre, hogy gyerekem lesz? Engem csak ez érdekelt!
- Ami a terhességi vizsgálatot illeti... nem tudom, hogy most jó, vagy rossz hír közlök, de az negatív lett.
Anyám arcán végigfutott a megkönnyebbülés, az enyémen az értetlenkedés. Elkeseredtem... ez biztos csak tévedés lehet...
- Nem... ez nem lehet... Nem jött meg a havi vérzésem, voltak rosszulléteim és a teszt, amit elvégeztem, mást mutatott! - soroltam az indokokat bőszen.
- Sajnálom, de nem észleltünk magzatot. Ez egy ritka betegség a Pseudocyesis, vagyis az állterhesség. Huszonkétezer terhességből 1-6 esetet érint. A hormonok és pszichológia ritka játéka. Egyes pszichiáterek úgy vélik, hogy az állterhesség az olyan betegeknél fordul elő, akik kétségbeesetten akarnak teherbe esni, ragaszkodnak valakihez, vagy akik erős vágyat éreznek, hogy a terhesség által családi köteléket alakítsanak ki valakivel.
- Ezt nem tudom elhinni... - csóválta a fejét anyám. - Nem terhes, pedig minden jel arra utalt.
- Nos igen. Ez egy ilyen betegség.
Csak ültem döbbenten és próbáltam feldolgozni a hallottakat. A szervezetem elhitette velem, hogy terhes vagyok, pedig nem is vagyok az. Kicsit sokkolt a hír. Már gondolatban felkészültem egy kis Castiel felnevelésére, és most ez oda lett. Nagyon fájt, hogy csak a hormonok tréfáltak meg.
- Még életemben nem hallottam ilyet, doktor úr. - beszélt tovább anya. - De hogy őszinte legyek, jobb lesz így a lányomnak. Még csak tizenhat éves, és korai lett volna a gyerekszülés és nevelés.
- Igen, a kisasszony még túl fiatal. De ha már rendszeres nemi életet él, javasolnék egy gyenge hormontartalmú fogamzásgátlót, hogy a későbbiekben ne történjen ilyesmi.
Kezdtem beletörődni a sorsomba. Végül is igazuk van. Még nem nőttem fel a családalapításhoz. Bármennyire fáj is, igazuk van. Még tanulnom kell, dolgozni és megalapozni a jövőt.
- Jó, doktor úr, írja fel a gyógyszert! - kértem szipogva. Azért mégis csak nehezen dolgoztam fel, hogy semmi sem úgy lesz, ahogy elterveztem.
- Okos döntés! - mosolygott biztatóan Dr. Konrad. - Jobb, elkerülni a nem kívánt terhességet, ilyen fiatalon.
Miután a doktor felírta a gyógyszert, elbúcsúztunk.
Mikor kiértünk az utcára, szemrehányóan néztem anyámra.
- Most örülsz? Nem leszel nagymama! - zúdítottam rá a haragomat.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök, de majd te is rájössz, hogy mindenkinek ez a legjobb. Egy gyerek tönkre tette volna az ígéretes jövődet.
- Tudom, anya! - válaszoltam belátóan, de azért még szomorú voltam. - De Castiellel már úgy beleéltük magunkat a szülői szerepbe.
- Ráértek még a családalapítással, kicsim! A szerelemhez nem kell feltétlenül gyerek, majd meglátod!
- Ezt is tudom... Beletörődtem abba, hogy most nem lesz gyerekem, és beláttam, hogy így a legjobb, csak nehéz még rögtön elfogadni. Castiel már bebizonyította, hogy valóban szeret, hisz rögtön mellém állt. Nekem ez is elég a boldogsághoz.
Mikor hazaértünk, felmentem a szobámba, lezsereb ruhába bújtam, aztán tizenegy körül lefeküdtem aludni. Az egész napos ideg és feszültség legyűrt, pihenésre vágytam. Az ágyon fekve pityeregni kezdtem. Megsirattam nem létező gyerekemet. Hisz olvastam a sorok között. Én csináltam magamnak ezt a betegséget. Ez volt a lényeg. Akkor alakult ki nálam ez a betegség, amikor reménytelen volt a helyzetem Castiellel. Neki vissza kellett mennie Deborah-hoz az öngyilkossága után, én meg ugye Nathaniellel jártam. Így tudat alatt produkáltam egy állterhességet, hogy legyen miért foggal-körömmel ragaszkodnom Castielhez. Bíztam benne, hogy nem fogja azt hinni, így akartam megfogni, mert szó sem volt róla. Csak azért akartam gyereket, hogy legyen tőle valamim, és ha nem kellettem volna neki, akkor is megtartottam volna a babát. Mikor már elfogytak a könnyeim mély álomba zuhantam.
Két óra után arra ébredtem, hogy valaki finoman rázza a vállam.
- Vivien, drágám, ébredj fel! - szólongatott Castiel.
- Mi... Mi az? - ültem fel zavarodottan, és amikor megismertem szerelmemet, a vállára borultam és keservesen sírni kezdtem. - Jaj... Castiel... Nincs baba! Nem volt, és nem is lesz...
- Hű... ez... ez meglepett. - suttogta Cast, miközben a hajam simogatta vigasztalóan.
- Én akartam volna egy babát, de a doki szerint állterhes vagyok. Hiába voltak meg a tünetek, csak beképzeltem a gyereket. - kezdtem, és részletesen elmeséltem, mit mondott az orvos.
- Hát... talán így a legjobb. - ringatott megértően a fiú. - Nem hibáztatlak a betegségért. Nem a te hibád, angyalom! Ezt dobta a sors, ezen is túl kellett lennünk. Gyerekkel, vagy anélkül, mindennél jobban szeretlek és csak ez számít!
Mélyen a srác szemébe néztem.
- Igazán szeretsz?
- Imádlak, Vivieni, nem látod? - mosolygott Castiel, és rövid, de forró csókot nyomott a számra.
Boldogan öleltem még szorosabban, és a nyaka köré fontam a karom. Újabb csókra nyújtottam a szám, ő meg szenvedélyes magához rántott.
Csók közben elöntött minket a vágy, Cast végigsimított a hátamon és feljebb húzta sárga pólómat. Keze már a meztelen bőröm tapogatta a feltűrt ruhadarab alatt. Megborzongtam, és a fejem a vállára hajtottam. Castiel izgató kis csókokkal borította be a nyakszirtem, aztán megpróbálta lehúzni rólam a pólót.
- Ne, Castiel... ne! - kértem, amikor magamhoz tértem a kábulatból. - Anyuék lent...
A fiú nagyot sóhajtva elengedett, és megpróbálta visszanyerni az önuralmát.
- Na, jó... De azt tudnod kell, hogy mindennél fontosabb vagy nekem, és senkit sem szerettem még úgy, mint téged! Biztos tudod, hogy nem egy, és nem két lánnyal volt már dolgom, de egyikhez sem fűzött ilyen mély érzelem, mint hozzád!
- Nekem pedig te vagy az első szerelmem, az egyetlen... az igazi! - viszonoztam a vallomást meghatottan és boldogságtól könnybe lábadt szemekkel.
- Semmi sem választhat el minket! Érted, drágám? Semmi!
Olyan jó volt ez hallani. Boldogan simultam a karjaiba, és megint szebbnek láttam a jövőt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése