Verseny előtti izgalom

A kedd reggelem a kémia terem előtt kezdtem. Piros, szexi miniruhában ácsorogtam és Kimmel, Violával, Lisával, Charlotte-tal és Irissel dumcsiztam nagy vidáman. A szomszédos teremben a végzősöknek volt órájuk és tőlünk 4-5 méterre, három igen jóképű pasi csevegett. Lisa és Iris leplezetlenül mustrálgatták a fiúkat. Castiel még lent volt az udvaron a srácokkal cigizett, így csapódtam én a lányokhoz.

  - Hű... micsoda díszpéldányok! - kuncogott Iris, és még mosolyt is küldött a srácoknak, akik már felfigyeltek ránk.  - Mit szóltok, csajok?

  - Én nem nézegetek csávókat! - csóválta a fejét hűvösen Viola.
  - Ilyen macsókat én se. - értett egyet a fekete felsős és nadrágos Kim. 

  - De frigidek vagytok! És te, Vivike? Mit szólsz hozzájuk? - ölelte át a vállam Lisa, és feltűnés nélkül mutogatott a fiúk felé. Lisa farmer miniszoknyát viselt divatos, rövid ujjú rózsaszín inggel. - Nézd csak... a legmagasabb szőke herceg, Tim Hanson, sajnos ő már foglalt. Az az izmos fekete hajú, kék szemű gyerek mellette David Simon, igazi nagymenő. A barna tüsi hajú srác meg Kyle Morgen olyan, mint egy görög isten! Állítom neked, ők a suli legjobb pasijai.

  - Úgy ám! - nevetett Iris. 

  - Nem tudom. - fanyalogtam, mert ugye bár az én ideálom a vörös hosszú haj volt, bánatos szürke szemekkel. - Nem csúnyák, de...

  - Bika csávók! - ujjongott Charlotte vihogva. 

Feltűnő viselkedésünknek az lett az eredménye, hogy a három fenegyerek odajött hozzánk. 

Mire észbe kaptam már ott álltak előttünk. 

  - Helló, szép cicák! - köszönt ránk a Kyle nevű barna hajú, barna szemű nagymenő. 

  - Helló, fiúk! - rezegtette csábosan a szempilláit Lisa. Nekem kicsit röhejesnek tűnt. 

  - Cső, szépségek! - vigyorgott a szőke, festett hajú szépfiú. - Tim vagyok! Nem is értem, hogy nem vettük észre, hogy ilyen gyönyörűségek szenvednek a szomszéd teremben! - dobta be magát a szenvtelenül jóképű srác. - Egyet értesz, David?

  - De még mennyire! - nevetett a fekete hajú izomkolosszus, aki egyenesen rám szegezte a tekintetét. Szeméből azt olvastam ki, hogy azt sugallja a haverjainak, hogy " ő az enyém"! Bosszantott, hogy ez a fiú szabad prédának tekint, de azért a női hiúságomnak jól eset a figyelme. 

Minden szimpátiám elvesztette, amikor meghallottam, mit súg Timnek: - Jó kis darab a kis vörös... Kedvem lenne megkettyinteni!

Tim válaszul csak kacsintott, majd nyomulni kezdett Lisára. 

David bizalmasan az alkaromra tette a kezét és egyenesen a szemembe nézett. 

  - Kár lenne, ha egy ilyen gyönyörű test egyedül bújna este a paplan alá.

A megjegyzésével mélységesen felháborított. Tahó beszólásával csak leírta magát előttem. Mi vagyok én, egy darab hús a hentesnél? De mivel nem szólaltam meg, a pasi folytatta a "befűzésem" - Teljesen elvarázsoltál, kislány! Neked van a legszebb és legkékebb szemed, amit valaha láttam! Nincs kedved este moziba jönni velem?

  - Nem tehetem. - vágtam rá közömbösen, és megpróbáltam lerázni a derekamról, eltévedt kezét. 

  - Mégis miért nem? Szigorúak az őseid? 

  - Nem egészen. A batárom nagyon féltékeny! - vágtam oda helykén, és ez végre lehervasztotta az arcáról a bájvigyort. 

  - Ó.… hogy is gondolhattam, hogy egy ilyen tünemény még facér! Szerencsés a barátod... És mondd, nem hajt a véred egy kis kalandra?

Pimasz kérdésétől felment az agyamban a pumpa. Minden dühömet beleadva eltaszítottam magamtól nyomuló hódolóm. 

  - Kösz, de nem kérek belőled! Utálom, ha valaki így rám mászik! Szállj le rólam, mert dühös leszek! 

Pont ekkor futott be Castiel, Lys és Kentin társaságában. Innentől kezdve felpörögtek az események. Castiel, mint a félőrült, rávetette magát Davidre. Jó ideig gyömöszölték egymást és birkóztak a padlón. Hiába kiabáltam szerelmem nevét, nem akart leállni, össze-vissza ütlegelték egymást az önjelölt Casanovával. Időbe telt, míg a többi srác cselekedett. Kyle lefogta a haverját, Lys és Ken Castielt. 

  - Te ne nyomuljál a csajomra, mert megbánod! Még a szemedet is vedd le róla! - üvöltötte még Castiel, mikor elrángatták a másik fiútól. 

  - Ne kakaskodj, Castiel! - kértem, és nyugtatóan átkaroltam féloldalról a derekát. Kétségbe esve néztem szerelmem arcába. A homlokán felhasadt a bőre és lassan folyt a vére. 

Mire megjött a kémia tanár, már lecsillapodtak a kedélyek. Semmi nem utalt a verekedésre, csak Cast homloka és a másik terem előtt David monoklija a jobb szeme alatt. Lassan bementünk a termünkbe. Szokás szerint ötösével ültünk a kis asztalok körül. Én Casttal, Lyssel, és Amberékkel ültem ezúttal, de mivel aggasztott kedvesem sérülése, elkértem az elsősegély dobozt a tanárnőtől. Mikor felfedezte Castiel homlokát, beküldött minket a vegyi szertárba, hogy ott lássam el a fiú sebét. Az osztálytársaink pillantása elkísért minket, ezért behúztam magunk után az ajtót. 

Castiel felült a helységben terpeszkedő egyetlen asztal tetejére egy rakás kémcső mellé, én meg elé álltam, széthúztam a lábát, hogy közel férkőzzek hozzá, a dobozt meg letettem mellé. 

Szótlanul tettem a dolgom. Fertőtlenítőszert nyomtam egy kis gézre, azzal töröltem le forrófejű párom homlokát. 

  - Aú! Ez fáj! - kapta el a fejét Cast és sziszegve elhúzódott. 

  - Ne ficánkolj, mert a szemedbe megy! - szóltam rá szigorúan, és kényszerítettem, hogy hagyja, hogy lemossam a vért. - Megérdemled! Nem kellett volna hősködni! Bolondság volt rávetni magad szerencsétlen Davidre.

  - Te most kit sajnálsz? Őt vagy engem?

  - Téged, te buta! - néztem rá megenyhülve, vagy inkább olvadozva, hisz mégiscsak értem harcolt. - De az öngyilkos hajlamoddal a sírba teszel! Hogy szakadt fel a homlokod?

  - Az az átkozott ficsúr szándékosan a pecsétgyűrűjével ütlegelt! - panaszkodott Cast, mint egy durcás hároméves. 

  - Jaj, te szegény! - pillantottam rá együtt érzően és szeretettel. Közben végeztem a fertőtlenítéssel és a lábamnál lévő kukába dobtam a gézdarabot. - Magadnak köszönheted!... Amúgy nagyon fáj?

  - Nagyon... - súgta Castiel, és egy mozdulattal magához rántott. Bilincsként fonódott a két karja a derekam köré. Mire észbe kaptam, már hevesen csókolt. Hirtelen ért, de azon nyomban elolvadtam, mint vaj a napon. Csak hosszú idő múlva húztam el a szám az övétől. 

  - Azt hittem fáj a sebed. - hadartam zavarodottan.
  - Fáj is, de nekem te vagy a gyógyszer, mert őrülten szeretlek!

A vallomásától gyorsabban kezdett verni a szívem. Mondta már jó néhányszor, de mindig mennyei öröm és szívmelengető érzés volt hallani. 

  - Én is szeretlek!... Csak nem értelek! Mégis, hogy voltál képes nekimenni egy negyedikes benga állatnak? - csóváltam a fejem értetlenül. - Értem én, hogy otthon gyúrogatsz... el is vagyok ájulva tőled... de David kétszer akkora, mint te! Őrültség volt verekedni vele és örülhetsz, hogy ennyivel megúsztad!

  - Az nem számít! Téged kellett megvédeni, így neki mentem ész nélkül! Az én barátnőmet ne molesztálja egy barom se! 

Hálásan csókot nyomtam az arcára, aztán kivettem egy ragtapaszt a dobozból és a szeme elé lógattam. 

  - Imádlak! Ragasszam le a sebed?

  - Még csak az kéne! - háborgott Castiel. - Bohócot akarsz csinálni belőlem?

  - Pedig feltűnő lenne. Kérkedhetnél a harci sérüléseddel! - gúnyolódtam tréfálkozva. 

  - Bestia! - nézett rám szúrósan a fiú. 

  - Megkérhetlek rá, hogy máskor ilyet ne csinálj? Mi lett volna, ha David megöl? 

  - Érted meghalnék... - vallotta be Castiel lehajtott fejjel. Nem nézett a szemembe, ebből tudtam, hogy valójában nehezére esik kimondani ezt. Nem szabad nagy ügyet csinálni abból, amit mondott. Titkon örültem, de nem akartam zavarba hozni az örömujjongással, ezért megint előjött a pimasz énem. 

  - Ez kedves. Nem is tudtam, hogy van romantikus oldalad is... Mit is mondhatnék erre? Én meg veled halnék, mert nélküled nincs életem se...

Bizalmasan néztünk egymás szemébe. Biztos voltam benne, hogy ez egy fontos pillanat a kapcsolatunkban. Az, hogy nem tudnánk egymás nélkül élni, egyértelmű volt és ez felemelő érzés volt. 

*

Természetesen egész nap mindenhol csak Castiel verekedése volt a téma. Nem bántam, mert így kevesebbet gondoltam az előttem álló megmérettetésre. Az utolsó két órában megint Iris, Charlotte, Nathaniel és én kerültünk a központba, mert ez volt az utolsó próbánk a nagy verseny előtt. A nap végére kimerülten értem haza, és egy kis sült kolbász elfogyasztása után le is dőltem aludni. 

Arra ébredtem, hogy anyám kelteget. 

  - Ébredj, kicsim! Valaki vár a nappaliban! - ült le az ágyam szélére mosolyogva anya. 

  - Kicsoda? - nyöszörögtem kómásan. 

  - Természetesen Castiel!

  - Ó! És miért nem jött fel? - kérdeztem és felültem. Egyből elmúlt a fáradságom. 

  - Ő kérte, hogy küldjelek le! Én maradok egy kicsit, hogy kettesben beszéljetek. A nappali a tiétek, Tony elment Debbyvel.

  - Jó... oké. - válaszoltam dadogva. Nem értettem, mi ez a megértés anyámtól. És miért nem jön fel Castiel?? Mi ez a ceremóniázás körülöttem? Valamit gyanítottam, de reméltem, nem rossz dolog miatt szövetkeztek ellenem. 

Gyorsan belebújtam rózsaszín, plüss, benti papucsomba. Nagyon nem passzolt a fekete melegítőmhöz és zöld pólómhoz, de ez most nem is számított, csak az, hogy mielőbb leérjek a szerelmemhez. 

Mikor lemásztam a létrán, álmélkodva vettem észre, hogy Castiel egy csokor fehér rózsával áll a nappali közepén. Castiel virágot hozott nekem? Tényleg szorult bele némi romantika...

  - Szia, Vivienim! - mosolygott a virágcsokor mögül a kék pólós és farmeres srác. - Csak azért jöttem, hogy sok szerencsét kívánjak a szavalóversenyhez! 

Köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Nagyokat pislogtam, és nem találtam a szavakat. 

  - Ó, Castiel!

  - Ezért az ó-ért állok itt, mint egy idióta? - tréfált Cast, de láttam rajta, hogy ez csak egy álarc, valójában feszélyezve érzi magát, és várja a reakciómat. 

  - Csak... csak ledöbbentem... - vallottam be az igazat. - Nagyon jól esik, hogy gondoltál rám! Köszönöm! Nagyon köszönöm! - meghatódtam, és könnyek gyülekeztek a szemem sarkában. 

Elé sétáltam, elvettem a csokrot és nagyot szippantottam a csodás virágok illatából. Még sosem kaptam ezelőtt egy fiútól sem virágcsokrot. 

  - Igazán nincs mit, szerelmem! - mosolygott Cast, és kedvesen átölelt. - Gondoltam, ezzel örömet szerzek és elfeledtetem veled a verseny előtti stresszeket. 

  - Ha téged látlak, akkor már más nem is számít.

Forró csókban forrtunk össze úgy, hogy közben a jobb kezemben lógattam a szép csokrot. 

Nemsokára anyám köhécselt a hátunk mögött. 

  - Ugye nem bánjátok, ha vízbe teszem a rózsákat? - mosolygott az anyák gyöngye. 

  - Ja... igen... kösz, anya! - odaadtam neki a csokrot. Néhány perc múlva az asztal közepére tette egy kék vázában. Még mindig ott álltam némán és hol a csokrot, hol Castielt néztem. 

  - Míg aludtál Vivien, túrós sütit sütöttem, mert tudom, hogy nagyon szereted! Én ezzel segítelek a verseny előtt. Már fölvágtam, menjetek a konyhába és egyetek! 

Érzelmekkel túlcsordulva anya nyakába vetettem magam, megpuszilgattam, aztán kézen fogtam Castielt és kivezettem a konyhatérbe.
Békésen megvacsoráztunk, aztán még ölelkeztünk egy kicsit a szobámban. Felvittem a virágom is és az éjjeli szekrényemre raktam, hogy tudjak benne gyönyörködni. Sajnos Castiel nem maradt velem éjszakára, hiába kérleltem. Azt mondta, kipihentnek kell lennem a versenyre, így tíz körül elment haza. Boldogan aludtam el, és nem is gondoltam a szavalásra.
Reggel már más volt a helyzet. Amint kinyitottam a szemem, egyből eszembe jutott, mi vár rám ma és egyből parázni kezdtem. Még a csodás csokor se nyugtatott le. Fekete miniszoknyába és fehér csinos blúzba bújtam, már ez is a szavaló versenyre emlékeztetett, hisz ünneplőbe kellett menni a résztvevőknek. Meglepetésemre, mire megreggeliztem az öcsémmel, Castiel már a kapuban várt. Fekete inget és viseltes fekete farmert viselt. Fél vállán lógott a hátizsákja.
  - Szia, szépségem! Gondoltam jobb, ha ma gyalog megyünk... A ruhád nem illik a motorozáshoz.
  - Szia! Hogy te milyen figyelmes vagy! - magas sarkúban mellé tipegtem, bal kezem a vállára tettem és hálásan szájon csókoltam.
Mire beértünk a suliba, úrrá lett rajtam lámpaláz. Nem tudtam, hogy fogom átvészelni a mai napot, hisz messze van még két óra, amikor kezdődik a verseny. Ráadásul, tetőzte a bajom, hogy minden osztálytársam azzal nyaggatott, hogy "izgulsz?", "várod már hogy túl legyél rajta? "
Nagyszünetben a büfénél ebédeltem Castiellel, Irissel, Nathaniellel, Kimmel és Violával. Alig mentek le a torkomon a sajtos melegszendvics falatjai, és az ízét se éreztem.
  - Vivi, látom, hogy tiszta ideg vagy! Nyugi!!! - szólt rám Kim erélyesen.
  - Könnyű mondani! Nem te fogsz kiállni egy rakás ember elé szavalni! És annak sem örülök, hogy Deborah is itt lesz.
  - Ne parázz már ezen! Mi leszünk a legjobbak. - próbált megnyugtatni Nathaniel is, aki fehér inget és kék nyakkendőt viselt szövetnadrággal.
  - Igen! - bólogatott Iris is. - Ha idegeskedsz, csak magadnak ártasz, mert rontja az esélyeidet!
  - Könnyű azt mondani... én izgulós fajta vagyok.
  - Szívesen lenyugtatnálak, drágám! - kacsintott Castiel, és hátulról magához ölelt.
A megjegyzése annyira kétértelmű volt, hogy akaratlanul is felnevettem.
  - Júj, perverzek! - forgatta a szemét mókásan Kim.
A német órát elég jól átvészeltem, mert Kim és Kentin a két oldalamon állandóan szövegelt mellettem. Gondolom szövetkeztek, hogy elterelik a figyelmem és sikerült is nekik. Óra végére már mindent tudtam Pattyről és Alexről.
Óra után a földszinti nagy terembe mentünk, ott gyülekeztek a szavalók. A terem tele volt székekkel, ott foglaltak helyet a barátaim. Én Irissel, Charlotte-tal és Nathaniel a pódium mellett álltam a gimink többi szavalójával. Mindenkin látszott, hogy izgul. Castiel volt köztünk a kakukktojás, ő csak azért volt velünk, hogy engem nyugtasson kedves ölelésekkel. Kezemben egy fehér rózsabimbót szorongattam, amit reggel szedtem ki a csokromból és magammal hoztam, hogy szerencsét hozzon.
  - Ne görcsölj, kicsim, te vagy a legszebb és te leszel a legügyesebb! - súgta a fülembe kedvesen Cast.
  - Köszi.  Kár, hogy nem tudom elhinni. - mosolyogtam fanyarul, de azért hálás puszit nyomtam az arcára.
Ekkor fedeztem fel a szemem sarkából oldalra pillantva, hogy megérkezett Deb négy másik fiatallal, két fiúval és két lánnyal. Míg a társai az igazgatónő kíséretében az idegen csapatoknak kijelölt asztalhoz mentek, a fehér hosszú felsős és fekete cicanadrágos lány egyenesen felénk jött.
  - Hogy ti még itt is össze vagytok tapadva! - jegyezte meg a felkontyolt hajú Deb epésen. - Csoda, hogy nem csaptak még ki titeket!
  - Téged kéne kicsapni... mondjuk a világűrbe! - szólt vissza rögtön Castiel.
  - Ne legyetek már ilyen negatívak! Csak sok szerencsét kívánni jöttem Vivinek! Még ajándékot is hoztam. - a lány egy darabig turkált a válltáskájában, aztán elővett egy pár aprócska, fehér babacipőt. Olyan kicsi volt, hogy simán elfért a fél tenyerén. Gonosz vigyorral felém nyújtotta.
  - Ez egy kis meglepetés... Gondolom, tudod mit jelent... Már csak az a kérdés, hogy keresztanya, vagy mostohaanya leszel!
Teljes sokkot kaptam a kijelentésétől. Tényleg terhes? Mert az nekem is feltűnt, hogy mostanában felszedett pár kilót. De.… gyereket vár? A bátyámtól... vagy Castieltől? Ó, nem... végem van!!!
Hirtelen kezdett elsötétülni előttem a világ. A lábamból kiment az erő és ájultan esetem össze.