Katasztrófa

Hétfő reggelre sikerült kicsit összeszednem magam. Nyugodt lelki állapotban indultam suliba, bár nem nagyon örültem, hogy ott megint szembe kell nézzek Castiellel. Már annyiszor eljátszottuk ezt! Mi lesz ezután? Nem tudtam, hogy kéne viselkednem.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Reggel a szokásos duma a haverokkal. Csak harmadik óra után indultak be az események.
A büfé előtt gyülekeztünk a bandámmal, és mindenkinek feltűnt, hogy a mindig mosolygós Viola el van kenődve.
  - Hogy telt a hétvégétek? - kérdezte hirtelen a piros, fűzős felsős és csőnadrágos Rosa.
  - Szarul. - vágtam rá ösztönösen.
  - Rémesen! - helyeselt Viola.
  - Mi volt a bibi, csajok? - kérdezte a barátnőjét ölelgető Kentin.
  - Csakis ti, fiúk! - vágtam rá morcosan.
  - Mi történt, Viola? - érdeklődött kedvesen Kim. - Nagyon el vagy kenődve... Azt sejtem, hogy Vivinek ki keseríti meg az életét, de veled mi van?
  - Thomas... - a lila hajú lánynak elcsuklott a hangja és könnybe lábadt a szeme. - Megcsalt! Összevesztünk és szakítottunk. Közölte velem, hogy talált nálam jobbat és azt mondta, hogy unatkozott mellettem. A barátnőm mondta ki, hogy most Angie Robinsonnal kavar... az egy lotyó!
  - Jó nő. - csúszott ki Ken száján, de miután Kim gyilkos pillantást vetett rá, gyorsan hozzátette. - Már végig ment rajta a fél város.
  - Sajnálom, Viola, hogy ez történt. - érzett együtt vele Kim. - De ne szomorkodj, majd találsz jobbat!
  - Az meg a Thomas baja, ha egy ringyó kell neki. - próbáltam én is vigasztalni.
De hogy ezután miről beszéltek, már nem tudom, mert kintről bejött Castiel Jade-el és rögtön kiszúrtam, hogy feszült arccal telefonál. Közben becsengettek és nyelvtan órára kellett vonulnunk, így elsodródtam Casttól, pedig láttam rajta, hogy baj van.
Már majdnem beléptem a terembe, amikor Castiel az ajtóban elkapta a karom, és megakadályozta, hogy bemenjek. Rögtön láttam rajta, hogy zaklatott és ideges.
  - Mi a baj? - kérdeztem aggódva és elfelejtettem minden haragom.
  - A baj nem is kicsi...  Kitty hívott...
  - Az ki? - semmit sem értettem, de az idegessége átragadt rám is.
  - Deborah nővére! Szörnyű, de Deb tényleg megtette... Megtette!
  - Mi???... Micsoda? Ugye nem? - hebegtem a legrosszabbra gondolva, mert az arcára volt írva, hogy katasztrófa történt.
  - De! Meg akarta ölni magát! Beszedett egy csomó gyógyszert! A Szent George Kórházban van! Szerencsére, Kitty időben észrevette, kimosták a gyomrát. Istenem, Vivi, nem akartam, hogy ez legyen... Én vagyok a hibás... én vagyok a hi...
  - Nem, Castiel, nem! - bár én is kétségbe voltam esve, nem akartam, hogy a fiú magát ostorozza. Most rám van szüksége és bátorításra, nem fogok vele veszekedni és gáncsoskodni. A vállára tettem az egyik kezem. - Nem csak te vagy a hibás! Mi ketten okoztuk ezt a fájdalmat neki! Tudhattuk volna, hogy rossz vége lesz.
Castiel nem tudott megszólalni, csak kétségbeesetten magához ölelt és csak szorított és belém kapaszkodott. Hagytam, mert tudtam, most ezzel segíthetek neki a legtöbbet.
  - Jaj, Vivieni... most mondd meg, mit csináljak?
  - Castiel - nyögtem a nevét nehezen. - Castiel... légy erős! - eltoltam magamtól és a szemébe néztem. - Menj be hozzá a kórházba! Mellette a helyed!
  - Na, ne! Mi van, ha látni sem akar? Talán csak felzaklatnám egy látogatással.
  - Nem hiszem. - csóváltam a fejem. A szívem a fájdalom mardosta, mégis képes voltam józanul gondolkodni. - Most látnia és éreznie kell, hogy mellette vagy! Csak a megtört lelkek képesek az öngyilkosságra. Neki most az kell, hogy ott legyél vele!
  - Félek, hogy nem bírok szembe nézni vele. - ismerte be Cast vonakodva.
  - Pedig meg kell tenned! Lehelj bele újra életet! Most biztos nincs kedve élni, de bizonyítsd be neki, hogy van még közös jövőtök! Menj, én meg majd... drukkolok nektek.
  - Beszaladok akkor a táskámért! - jelentette ki Castiel, mikor sikeresen meggyőztem.
  - Hagyd, majd én hazaviszem! - ajánlottam rögtön. - Kimentelek a tanárnő előtt is, délután pedig gyere be nálunk a táskádért, legalább beszámolsz Deborah hogylétéről.
  - Kösz mindent, Vivien! - bólintott rá Cast. - Sokat jelent a segítséged! Jó tudni, hogy számíthatok rád.
  - Rám mindig! - vágtam rá határozottan, aztán intettem neki, hogy menjen.
Persze már elkezdődött az óra, mire bementem a terembe. Idegesen megálltam az ofő asztala mellett.
  - Á, Vivien Marsall! Épp most kérdeztem a többieket, hogy nem tudják-e, hová tűntél te meg Castiel.
  - Elnézést, tanárnő... - hebegtem zavartan a csizmám orrát nézegetve. Remegő kézzel a pulcsim ujjával játszadoztam. - Castielnek el kellett rohannia sürgősen...
  - És ezt, hogy gondolta? - háborgott a tanárunk. - Megüzeni nekem, hogy lelépett?
Az osztály kíváncsian várta a válaszom.
  - Igen, tanárnő... vagyis nem, tanárnő! - belegabalyodtam a saját mondatomba. Már paradicsom piros színben pompáztam. - Szóval... az történt, hogy kapott egy fontos telefont...
  - És csak úgy ukmukfukk itt hagyja az iskolát? Még a táskáját is itt felejtette! Hová lógott? - kérdezte az osztályfőnök, egyre mérgesebben.
  - Nem szívesen mondom ki mindenki előtt, hogy mi történt. - nyögtem nagy nehezen.
  - Nem? Akkor beírom igazolatlan hiányzónak az uraságot és kap egy intőt is.
  - Ne! Ne tessék! - beláttam, hogy csak rontottam a helyzeten, így kimondtam az igazat. - Castiel barátnője öngyilkos lett, hozzá rohant be a kórházba!
A diákseregen megdöbbent moraj futott végig.
  - Borzasztó! - látta be a tanárnő. - Sajnálom! Miért nem ezzel kezdted?
  - Mert nem akartam, hogy mindenki ezen csámcsogjon! - feleltem haragosan és a helyemre mentem.
Kedvtelenül lehuppantam Kim mellé. Barátnőm rám meresztette nagy, zöld szemét.
  - Nem hiszem el! Deb... Miért?
Képtelen voltam egész mondattal felelni. Csak ültem magamba roskadva, előre bámulva a semmibe.
  - Miattunk!
  - Basszus! Még jó, hogy nem halt meg!
  - Hagyj már, Kim! - szóltam rá, és előre buktam a padomra és ráborultam. - Ne most beszéljük ezt meg! Meg kell emésztenem a történteket. Majd, ha lesz erőm, mindent elmesélek.
Ezután még végig kellett szenvednem egy fizika, osztályfőnöki és töri órát. De túl ideges voltam ahhoz, hogy bármire is odafigyeljek. Minden órára magammal cipeltem Castiel hátizsákját és csak azt vártam, hogy végre hazamehessek. Az egész osztályon eluralkodott a rosszkedv. Mindenkit lesújtott a hír, hisz mind ismerték Deboraht. Amikor hazafelé battyogtam a két táskával, szitálni kezdett a hó. Máskor mindig felvidított a havazás, de most ez sem segített. Ahhoz most túl ideges, és feszült voltam, hogy értékeljem a természet apró örömeit.
Mikor hazaértem, anyám pont kilépett a bejárati ajtón. Még épphogy nem kerültem el.
  - Szia, anya! Hová mész? - kérdeztem meglepődve.
  - Mariához megyek, egy munkatársamhoz. De te mióta jársz két táskával iskolába? - mért végig anyu furcsállva.
Leakasztottam a vállamról a szürke Nike zsákot és zavartan lóbáltam a kezemben.
  - Ó.… ez... a Castielé. Sürgősen el kellett rohannia a suliból, én meg elhoztam, úgyis erre jön haza, majd bejön érte. - magyaráztam megint csak zavarban.
  - Mióta vagytok ilyen jóban? Tony szerint mindig eszitek egymást! - gyanakodott a szemfüles anyukám.
  - Kénytelen voltam megbékélni vele. - füllentettem gyorsan. - És mivel most bajban van, segítek neki. Fő a békesség és a barátság.
  - Na, jó... én most megyek. Kaja a gázon, egyél és tanulj! Ne várd a fiúkat, Antony hosszú napos, Lucas meg Will barátjánál van.
  - Okszi! - bólintottam. Egy puszival búcsúztam anyutól, aztán bementem a házba.
Tudtam, hogy nem fogok enni, mert nincs étvágyam. A türelmetlenség és az idegesség kikészítette a gyomrom. Egy falat se menne le a torkomon. Így a két táskát ledobtam a kanapé mellett a földre, majd lekuporodtam a kanapéra. Egyáltalán nem bántam, hogy most egyedül vagyok. Negyedóra tétlenség után megküzdöttem a házival, aztán azzal telt az időm, hogy rágtam a körmöm a fotelben gubbasztva. Folyton az ajtót lestem, alig vártam, hogy megjöjjön Castiel.
Csak rá tudtam gondolni és aggódtam Debby-ért is.
Öt óra tízperckor csengettek. Úgy ugrottam ki a fotelból, mint akit puskából lőttek ki. Ezerrel kalapáló szívvel rohantam az ajtóhoz.
A fiú rezzenéstelen, kifürkészhetetlen arccal lépett be a nappaliba, miután a fogasra akasztotta a kabátját.
  - Szia! - köszönt Cast hűvösen, lehajtott fejjel. Baromira zavart, hogy nem akar rám nézni.
  - Hali! Ülj le! - tessékeltem a kanapé felé, és amikor helyet foglalt megkérdeztem: - Innál valamit?
  - Most esetleg egy szíverősítő whisky segítene... de kösz, nem kérek semmit, csak azt, hogy ülj le mellém és vigasztalj!
Ez volt az, amit kérés nélkül is megtettem volna. Szó nélkül leültem mellé és az ölében összekulcsolt kezeire tettem az enyémeket.
  - Jaj, Vivi... olyan szörnyű volt ez a nap! - fakadt ki Castiel. - Halálra aggódtam magam! - a hangja elgyötört volt és gyenge. - Nem bírom idegekkel!
  - Mi volt? Mondd már el! Szétrobbanok, ha nem nyugtatsz le, most rögtön! - kértem kicsit indulatosan. Castiel végre mélyen a szemembe nézett.
  - Iszonyú nagy balhét rendezett, amikor meglátott! Kígyót-békát kiabált rám, még sosem láttam ilyen hisztisnek. A nővérek alig tudták lecsillapítani. Szerencsére Kitty rendes volt és segített meggyőzni Deboraht arról, hogy csak számít nekem, ha rögtön berohantam a kórházba. A fél napom azzal telt el, hogy esküdöztem, hogy mindent megbántam és szeretem.
  - És elhitte? - kérdeztem, és lenyeltem a torkomban keletkezett óriási gombócot. Észre sem vettem, hogy egyik kezemmel ösztönösen az alkarját simogattam, Castiel ugyanis csak egy barna pólót viselt koptatott farmerral.
  - Nem igazán... Kételkedik bennem - és igaza van! Szemét voltam vele... Nem kellett volna így viselkednem. - ismerte be bűnbánóan, és még mindig a karját simogattam. Képtelen voltam megszólalni.
Castiel nagyot sóhajtott, majd a vállamra hajtotta a fejét és átölelte a derekam. - Annyi gond van... te vagy az egyetlen jó dolog az életemben.
  - Ez nem igaz! - nyögtem fájdalmasan. - Inkább én vagyok a problémáidnak az oka!
  - Ezt most miért mondod? Ez egyáltalán nem igaz! - Castiel felkapta a fejét, és gyengéden megsimogatta az arcom. - Egy kincs vagy nekem, Vivieni. Ezt komolyan mondom... Felforgattad az életem, mióta beköltöztél a városba és belibbentél a szívembe.
  - Hallgass, Cast... most már ne mondj ilyeneket! Megegyeztünk valamiben! Neked most Deborahnak kéne a legfontosabbnak lenni. Gyógyítsd be az összetört szívét! - kértem remegő hangon. Annyira nehéz volt ezt mondani.
Castiel újból magához ölelt, s ettől érezni kezdtem a testemben a bizsergést, de próbáltam nem törődni vele.
   - Mit gondolsz, meg fog neked bocsátani?
  - Már megtette. Úgy két óra körül elzavart... Hazamentem, letusoltam és átöltözve. Újult erővel visszamentem egy hatalmas vörös rózsacsokorral. Addig hajtogattam, hogy ballépés volt a viszonyom, hogy a végén elhitte. Bocsánatot kértem, és megesküdtem, hogy minden úgy lesz, mint azelőtt.
Tudtam, hogy ez volt a jó döntés a részünkről, mégis fájt ezt hallanom. Százszor is elismételtem magamban, hogy ez volt az okos lépés, mégis sajgott a szívem.
  - Ez... ez jó hír. - nyeltem nagyot.
  - Vehetjük annak. - vont vállat Castiel. - De tudod... ez a mai nap rádöbbentett arra, hogy nem csak Deb megnyugtatása miatt akarok visszamenni hozzá. Azt hiszem, még mindig szeretem. Visszajöttek az iránta táplált érzelmek. - vallotta be a vörös srác a szőnyeget bámulva. - Tényleg újra akarom kezdeni az életem vele.
  - Igen? - pislogtam nagyokat, hogy elfedjem a szemem sarkában gyülekező könnyeket. Iszonyúan fájt a tudat, hogy megint őt választotta helyettem. Eljött a végleges szakításunk. Miért is gondoltam, hogy egyszer engem választ Deborah helyett? Sosem tudtam versenybe szállni a tökéletes bombázójával. Persze, hogy őt választotta, én csak egy kis unaloműző kaland voltam neki. Minket csak a szenvedély kötött össze, aminek mostantól kezdve vége.
  - Azt kérte, hagyjam gondolkodni egy-két napig. Rábólintottam, de bele fogok őrülni a várakozásba! Miért nem tudott egyértelmű választ adni?
  - Mert nehéz döntés előtt áll. - mondtam és a hangomban rejlő együttérzés nem Castielnek szólt, hanem Deborahnak. - Át kell gondolnia, hogy megéri-e veled maradni.
Castiel közben még mindig ölelt és a hátam simogatta. Nem akart kiereszteni a karjai közül.
  - Ne aggódj! - biztattam. - Biztosan meggyőzted! Te képes vagy bárki hasába lyukat beszélni.
Castiel keze a pulcsim alá siklott, és hüvelykujjával körbejárta a köldököm.
  - Én csak a te hasadba szeretnék lyukat beszélni! Neked van a világon a legszexibb köldököd!
Hűvösen eltoltam magamtól a kezét és haragosan néztem rá.
  - Nem... Castiel... ezt már nem szabad!
  - De szabad! Deb még nem bocsátott meg teljesen! Amit most teszek könyveljük a múlthoz... csak még egy utolsó bűnt... hisz túl nagy a kísértés! Túl közel vagy!!! - Cast egyre halkabban beszélt, ajka vészesen közeledett az enyém felé. - Mindig rád fogok gondolni - mindig!
Az agyam nem működött már rendesen, de abban biztos voltam, hogy amit most mond, az szöges ellentéte annak, amikor az előbb kijelentette, hogy újra érez Debby iránt! Most akkor mikor hazudott? Sosem fogom megtudni...
De a szeméből áradó melegség teljesen megbűvölt. Még csak meg sem próbáltam kitérni előle, amikor puha, követelőző szája az enyémre tapadt. Azonnali reakcióval a testem hozzá tapadt. Kezemmel hevesen simogatni kezdtem az izmos vállakat és mellkast a pólón keresztül.
  - Ó, Castiel... eszeveszetten szeretlek!
  - Bár ne tennéd! - nyögte a fiú, és forró ajka belém fojtott minden további szót.
Testemben égető lávaként zubogott a vér, s lehúztam magammal a kanapéra. Castiel a fejem felett két oldalt feltámaszkodott és vágytól elsötétült szemekkel nézett le rám.
  - Ez a szenvedély sosem fog elmúlni...
  - Tudom! - leheltem.
A fiú újból felém hajolt és megcsókolt, s közben a keze bejárta a domború hajlataimat a ruhámon keresztül, míg fel nem húzta a pulcsim a hasamról. Ekkor lehajolt és ajkával kezdte becézgetni a hasam.
A testemen édes, apró borzongások futottak végig. Halkan sóhajtoztam, amikor a nyelve a köldököm nyaldosta. Teljesen felizgatott ez az aprócska érintés is, remegés futott végig az egész testemen.
  - Ne... - nyöszörögtem rekedten.
  - Ne??? Dehogy ne! - suttogta Castiel és a csípőmre ült. - Bűn ez... de hát édes bűn. Akarsz engem!
  - Nem! - tiltakoztam. - Nem, nem... nem!!!
  - De igen, édesem! A tested elárul... az nem hazudik! Figyeld csak meg! - mondta, és ujjaival a bőröm kezdte cirógatni. A hasamat simogatta, míg keze be nem csúszott a melltartóm alá. Ösztönösen préseltem a csípőm az övéhez, eluralkodott rajtam a vágy. Hihetetlen, hogy ennyire uralkodik a testem felett!
  - Ugye megmondtam? - mosolygott diadalmasan Castiel. - Szeretsz, ezért kellek neked ennyire!
Minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól, és felültem. Szikrázó szemekkel néztem rá.
  - Aljas féreg vagy! Csak kihasználod, hogy ennyire oda vagyok érted! Mit képzelsz te? - kiáltottam haragosan. - Azt hiszed, bármikor az ágyadba bújok, ha kedved szottyan hetyegni? Még mindig azt hiszed, hogy kurva vagyok? Az extra szolgáltatásokért kaptam a ruhákat?
  - Nem, Vivieni, nem! - láttam, hogy nem érti a hirtelen hangulatváltozásomat, de tényleg rosszul esett, hogy megint csak a testem kell neki. - Azért kaptad a cuccokat, hogy tündökölj bennük! Kérlek, Vivien, ne bánts még te is! Van már elég bajom... - túrt a hajába idegesen Cast. - Te vagy az egyetlen támaszom, és most még te is ellenem fordulsz?
  - Nem, Castiel én nem... csak ahogy beszélsz, az néha kihoz a sodromból! Úgy csinálsz, mintha a tulajdonod lennék! Utálom, ha uralkodni akarnak fölöttem!
  - Bocsáss meg, ne haragudj! Ne csináljunk ennél több problémát.
  - Ebben egyet értünk!
  - Helyes. - bólogatott a fiú. - Akkor a téma lezárva?
  - Igen... de kérdeznék még valamit. - kezdtem bizonytalanul, mert valami még fúrta az oldalam és muszáj volt tudnom. - Tényleg szereted Deboraht?
  - Igen. - válaszolta Castiel habozás nélkül. - Jobban szeretem, mint gondoltam, és ez a szerelem nem múlt el, csak kicsit háttérbe szorult. Tudom, hogy rosszul esik ez neked, de ez az igazság! Szabad akaratomból megyek vissza hozzá, és nem kényszerből. Deb az ideális nő a számomra, ő meg én egymáshoz tartozunk.
Az, hogy rosszul esett ezt hallani, az enyhe kifejezés volt. Pokolian fájt. Olyan volt ez a mondat, mintha egy utolsót még belém rúgott volna. Nagyot nyeltem és próbáltam eltitkolni a valódi érzéseimet. Mosolyt erőltettem az arcomra.
  - Az jó... legalább Deborah nem fog szenvedni. Legyél vele olyan boldog, mint azelőtt voltál!
  - De te szenvedni fogsz miattunk, nem igaz? - kérdezte Cast és az arcáról leolvastam némi fájdalmat. Hát csak van szíve!
  - Nem igaz. - próbáltam megnyugtatni őt is, és magamat is. - Az élet megy tovább! Túl leszek rajtad egy-kettőre, majd meglátod... Minden oké lesz, miattam nem kell aggódnod!
  - Milyen erős csajszi vagy! - mosolygott Cast elismerően. A mosolya lehengerlő volt. Édes-meleg érzést keltett bennem. - Akkor mostantól megint barátok leszünk?
  - Miért? Azok voltunk? - nevettem rá.
Ezúttal Castiel játékosan és kacagva ölelt magához.
  - Ezt szeretem benned, kicsikém! Te mindig tudsz nevetni! Olyan elbűvölő vagy! Ha te nem lennél, szürke és egyhangú lenne az életem. Te vagy az én édes őrangyalom!
Antony lépett be a nappaliba és csodálkozva vette észre, hogy ölelkezünk.
  - Ó! Mit látnak szemeim! Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagytok! Csak nem összemelegedtetek?
Én persze azonnal letorkoltam:
  - Ne pofázz, ha nem tudod, miről van szó, nagyokos!
Tony leült a fotelbe és gyanakodva nézett ránk. Kék farmert viselt, szürke pulcsival.
  - Akkor mondjátok el szépen, mi ez a meghittség köztetek?
Castiel elengedett, és kihúzódott a kanapé szélére.
  - Ne értsd félre a helyzetet, Tony! A húgod csak vigasztalni próbált... iszonyú dolog történt... Deborah...
  - Végre kirúgott? - nevetett ezüst szőke bátyám.
  - Rosszabb! Volt egy öngyilkossági kísérlete, mert nem bírta elviselni, hogy van egy másik nőm.
  - Tyű! Szegény lány! És mi van?
  - Kórházban van, de rendbe fog jönni. Most azt várom, hogy megbocsátson.
Míg a fiúk a történtekről beszéltek, egyre jobban magamba zuhantam.

Mi lesz velem ezután Castiel nélkül? Hogy fogok nap mint nap szembe nézni vele, amikor annyi mindent átéltem már vele? Csakhogy hiába, ha a végén mindig Deborah mellett köt ki...