- Jaj, kicsim, de jó, hogy jössz! Fasírtot sütök, nem tudom itt hagyni! El kéne szaladnod a boltba almáért a pitébe, meg krumpliért!
- Most? - kérdeztem, miközben az ajtó mögötti sarokba dobtam a táskám. - Nemsokára jön Nathaniel matekozni!
- Hánykor jön a fiú?
- Három körül!
- Addig megjárod a zöldségest! - parancsolta anyám. Nem akartam cserben hagyni, így kénytelen-kelletlen beleegyeztem.
A konyhában felvettem egy nagyobb szatyrot és a pénztárcát, aztán visszavettem a kabátom.
- Megyek, de ha Nath esetleg hamarabb jön, ne hagyd elmenni! - mondtam anyunak már az előtérből visszakiabálva. - Ültesd le és kényszerítsd, hogy várjon meg!
Meg sem vártam a választ, elhagytam a házat.
A Diákpark mellett volt egy sarki zöldséges, oda vettem az irányt.
Hamar beszereztem a vacsi alapanyagait, aztán hogy lerövidítsem az utat, keresztül vágtam a Diákparkon. Télhez híven viszonylag üres volt a park. Csak itt-ott lézengett néhány unatkozó fiatal.
Nem volt hideg, a hó sem esett, biztos ezt használték ki.
Körül sem nézve cipeltem a nehéz táskát, a csizmám kopogott a macskaköves járdán.
A hirdetőoszlop mellett elhaladva észrevettem, hogy egy barna, hosszú hajú, fekete kabátos lány támaszkodik és keservesen sír. El akartam menni mellette, de akkor a nevem suttogta.
- Vivi...
Ijedten fordultam a lány felé. Ki a....
- Deborah! - ismertem fel, amikor közelebb mentem hozzá. - Te itt? És miért sírsz?
- Ó, Vivien... - Deborah nem tudott beszélni és szeméből patakzottak a könnyek.
Azt sem tudtam, mit csináljak, és mit mondhatnák neki, pedig nagyon szerettem volna tudni, miért sír.
Valami biztos történt, ha így kibukott. Megint előjött a rossz előérzetem.
Gyorsan a közeli padra tettem a szatyrom, aztán Debby-t is odavezettem és leültettem.
- Mi történt? - kérdeztem félszegen. Éreztem, hogy amit mondani fog, az ki fog hatni az én életemre is. Előre rettegtem.
- Szörnyűség! - nyöszörgött Deb lehajtott fejjel.
Nagyon - de NAGYON rosszat sejtettem. Tudtam, hogy ami most jön, az nekem is rossz lesz.
- Úristen, Deborah, mi van veled? Valami iszonyú dolog történhetett, ha így kiborultál.
Kétségbe voltam esve. Mondd már! - ráztam volna fel legszívesebben.
- Ma úgy volt, hogy Castielnél töltöm a napot, ezért vagyok még a városban. Erre dél körül felhívott, hogy lemondja a közös programot. - A lány szaggatottan beszélt, remegő hangon. - Persze nem mondott megfelelő indokot, csak közölte, hogy nem akar velem lenni!
Kínosan éreztem magam, hisz a szerelme velem akart együtt lenni ma is!
- Teljesen elhanyagol mostanában! - panaszkodott Deb nyafogva. - De már tudom, miért! Van egy másik cseléd az életében! Ez biztos!
- Ó! - csak ennyit tudtam mondani, és majdnem leharaptam a nyelvem.
Gyorsan megpróbáltam a lelkére beszélni.
- Nem, szerintem szó sincs ilyesmiről! Biztos, csak képzelődsz!
- Nem, Vivi, nem hallucinálok! Hatodik óra után felhívott egy másodikos barátnőm, aki a sulitokba jár. Nicky diadalmasan közölte, hogy látta az én Castielem egy kis szukával csókolózni egy sarokban!
- Ó, jaj! - egyszerre voltam meglepett és szomorú. Hát csak lebuktunk! Tudtam, hogy ez be fog következni, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. - Biztos ez? Nem lehet, hogy a csaj tévedett és nem Castielt látta?
- Biztos! Szerinted, hány vörös, loboncos rocker szaladgál a Sweet Amorisban? Tuti, hogy Cast cuppantgatott egy hülye kis tyúkkal!
- Ez rémes! - kiáltottam fel és nem csak Debnek, magamnak is mondtam. - Hogy történhetett ez meg?
- És az a szemét azt hazudta nekem, hogy már rég befejezte a viszonyát, azzal a kurvával! Azt mondta, csak én kellek neki... és tessék, ennyit ért a szava! Hazug disznó...
- Lehet, hogy ez csak egy félreértés. - mást nem tudtam mondani. Legszívesebben én is sírva fakadtam volna.
- Nem... Még nem tudsz mindent! Nicky hívása után elhatároztam, hogy azért is felmegyek Castielhez, hogy kérdőre vonjam. - Deborah megint pityeregni kezdett. - Persze nem volt otthon! Az anyukája beengedett és leültetett, hogy várjam meg a fiát. Nagyon kedves volt, tejeskávét ittunk, és azt hajtogatta, hogy mennyire örül, hogy Castielnek ilyen szép és értelmes barátnője van. Aztán témát váltott, és azt mondta, kimosta a kanapé alatt maradt felsőmet. Hozott nekem egy piros kis felsőt, és a kezembe nyomta, hogy visszaadja nekem.
Már tudtam, mit akar mondani. Hisz az az eltűnt toppom lehetett. Biztos kiesett a táskámból, amikor megérkezésemkor lelöktem a kanapé mellé.
- És? - kérdeztem, csakhogy ne legyen gyanús neki a hallgatásom.
A torkomban fájdalmas gombóc keletkezett. Rettentően ideges voltam, és a hűvös ellenére izzadt a tenyerem. Pocsékul éreztem magam.
- Persze az a gönc nem az enyém volt! Szó nélkül, sírva elrohantam, így kötöttem ki itt. Kiborultam! Most már száz százalék, hogy Castiel megcsal, és a szemembe hazudik! Felhord magához valami közönséges cafkát! Miért nem vagyok elég jó neki?
Mit is mondhattam volna erre ÉN? Ha valaki, akkor pont én, nem tudom megvigasztalni Deboraht, hisz én tettem ezt vele! Ha most elmondanám, hogy én vagyok az a "cafka", akkor csak tetőzném a bánatát. Az csak olaj lenne a tűzre... Úgy döntöttem, inkább hallgatok. Vigasztalóan Deb vállára tettem a kezem.
- Sajnálom!
Nem is hinnéd, hogy mennyire. - gondoltam könnybe lábadt szemmel.
- Ó, Vivi, ha Castiel elhagy emiatt a másik nő miatt, esküszöm, hogy öngyilkos leszek! Véget vetek az életemnek, mert nélküle nem akarok élni!
- Ne csinálj butaságot, Deborah! - kértem rémülten. Még a gondolattól is kirázott a hideg. Ha tényleg megteszi, az én lelkemen fog száradni! Istenem! Hogy kerülhettem ekkora katyvaszba? - Castiel nem érdemli meg, hogy eldobd miatta az élted! Egy hazug vadbarom...
- Te ezt nem értheted! Te nem szereted őt. - siránkozott szívszaggatóan a barna lány.
Ó, dehogynem! - gondoltam sajgó szívvel. - Jobban szeretem, mint eddig bárkit, és te pont ezért sírsz. Én okoztam a szenvedést neked!
- Szedd össze magad, Deb! Nem gondoltam, hogy ilyen pityergőgép vagy! Beszéld meg a dolgot Castiellel. Ha tényleg szeret, úgyis melletted fog kikötni. - mondtam nehézkesen. - Meglásd, Cast téged fog választani, nem azt a másik bigét! - biztattam, és már pontosan tudtam, mit kell tennem. Lezárom a Castieles ügyem - méghozzá véglegesen!!!
- Miért gondolod, hogy ez így lesz? - kérdezte Deborah, miután kifújta az orrát.
- Mert szeret téged. - mondtam ki vérző szívvel. Úgy éreztem, épp darabokra hullok.
- Ha szeretne, nem csalna meg!
- Szeret, de hát ő is fiúból van. Kísértésbe esett, előfordul az ilyesmi. - próbáltam Debby lelkére beszélni, de még én sem hittem el, amit mondtam.
- Oké, megbeszélem vele. Jobb, ha meghallgatom a sztorit az ő verziójáról. Köszönöm neked, Vivien, hogy megpróbálsz lelket önteni belém! Nem is gondoltam, hogy ennyire kedves vagy. Most már jobban vagyok, elsétálok a buszmegállóba. Otthon átgondolok még egyszer mindent, és majd tiszta fejjel eldöntöm, mit tegyek. - mondta Deborah, amikor felszáradtak a könnyei. - De ha Castiel tényleg elhagy egy ribi miatt, akkor beszedek egy csomó bogyót!
- Csak azt, ne, Deb, azt ne! Nem éri meg miatta eldobni az életed! Egy pasi sem, ez a hűtlen szemétláda meg még úgyse.
Deborah felállt és a lócán heverő táskámra pillantott.
- Vásárolni voltál?
- Igen, anyu engem zavart el a zöldségeshez a vacsi hozzávalóiért.
- Júj, akkor már biztos otthon kellene lenned... én meg feltartalak. Menj csak nyugodtan, ne aggódj, nem ugrok kocsi alá... ma még nem. - mosolygott Deborah fanyarul.
Valahogy nem nyugtatott meg ezzel a mondattal. Mardosott a lelkiismeretem.
- Biztos, hogy elleszel?
- Igen, ne aggódj! Még egyszer kösz a segítséget. Igazán jó, hogy a barátnőm vagy!
Ettől a kijelentéstől megint kellemetlenül éreztem magam. Utáltam kétszínű lenni. Még hogy "barátnő"!
Tíz perccel később már túl voltam a búcsúzkodáson, és a súlyos táskákkal baktattam hazafelé. Sírni tudtam volna bánatomban. Valójában eddig sosem gondoltam bele igazán, mit is érezhet Deborah. Borzasztó lehet most neki. Totál padlón van és miattam! Mert ÉN nem tudtam nemet mondani a pasijának! Deb azért szenved, mert a barátjával hentergek! Undorító vagy, Vivien Marsall! Véget kell vetned a kettős életednek! Castiel miatt ne szenvedjen egy lány se tovább. Se Debby, se te! Nem éri meg!
Hirtelen eszembe jutott, hogy azóta már biztos Nathaniel is vár, ezért felgyorsítottam a lépteimet.
Mire hazaértem, a fiú tényleg várt, a nappaliban beszélgetett anyukámmal.
Gyorsan odaadtam a táskát anyunak, elnézést kértem a késésért, és röviden azzal magyaráztam, hogy a parkban összefutottam egy barátnőmmel.
Aztán háttérbe szorítottam a gondjaim, felmentem az emeletre Nathaniellel a szobámba tanulni.
Leültünk az íróasztalomhoz, és a szőke srác szinte azonnal magyarázni kezdett. De képtelen voltam odafigyelni, szinte nem is hallottam mit mond, csak a gondolataimba merülve bambultam magam elé.
Szemem megakadt a mobilomon. Vajon írt a titkos hódolóm? Talán ő dobna a hangulatomon.
- Vivien, figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezte Nath kicsit duzzogva.
- Ó.… izé... ne haragudj! Bocs, de most nem tudok a matekra koncentrálni. - vallottam be szomorúan. - Nagyon sajnálom, hogy feleslegesen tetted meg az utat... de képtelen vagyok ma tanulni! Sok minden történt, és nem tiszta a fejem.
- Nem jöttem feleslegesen. Láttalak, nekem már az is elég! Viszont az nem tetszik, hogy ennyire le vagy hangolódva.
- Jaj, Nath, szörnyűségek történtek. - nyögtem könnybe lábadt szemmel. - Egy hülye liba vagyok!
- De miért? - láttam a szőke fiún, hogy szeretne, de nem tud megérteni. - Olyan zavaros, amit mondasz.
- Az egyik barátnőm pasijával kavartam! - vallottam be röviden, de fájdalmasan. - Ma összefutottam vele. Már tudja, hogy a szerelme megcsalta, csak azt nem, hogy velem. - meséltem, és már nem tudtam visszafojtani a könnyeimet.
Nathaniel vigasztalóan magához vont és átölelt.
Jól esett a törődés és az együttérzés. Hálásan simultam a mellkasára, a vállára hajtottam a fejem.
- Micsoda galibába keveredtél, te lány! Ki a csaj, osztálytársunk?
- Nem! - vágtam rá hevesen. - Csak egy általános iskolás barátnőm... nem ismered. A pasija jár a mi giminkbe.
- Igen? Én a DÖK miatt mindenkit ismerek. Hány éves a fiú?
- Tizen... nyolc. - hazudtam akadozó hangon. Némileg megnyugodtam Nath karjaiban, de most meg az bántott, hogy őt is becsapom.
- Szegénykém... - próbált vigasztalni esetlenül Nathaniel. - Most még szenvedsz, mert friss az élmény, de később jobb lesz!
- Olyan hülye vagyok!
- Sss! - ringatott Nathaniel. - Nem vagy az! Te egy kedves, érzékeny lány vagy, aki néha hoz buta döntéseket, de hülyének nem neveznélek.
Sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Olyan esetlenül, mégis kedvesen vigasztalt, hogy szinte zabálni való volt. Felemeltem a fejem a válláról, és letöröltem a könnyeim.
- Nem is tudom, mi lenne velem nélküled!
- Valószínűleg sírógörcsöt kapnál. - viccelt.
Az asztalon álló digitális órára pillantottam. Már fél öt! Hamarosan hívni fog Castiel!
- Te olyan rendes vagy! - néztem a borostyán szempárba hálásan, és kedvesen megérintettem az arcát. Láttam, hogy ettől az apró érintéstől is elakad a lélegzete. Hopp! Ennyire nagy hatással lennék rá?
- De nem mindenkivel.
Ekkor pityegett a telefonom. SMS-em érkezett. Azonnal utána nyúltam.
"Hol bujkálsz, hercegnőm? Már 3 üzit is írtam! Árva vagyok nélküled 🥺"
Önkéntelenül is mosolyogtam magam elé.
- Ki írt? - faggatott Nath.
- Egy hapsi, de nem tudom a nevét, csak egy ideje irkál nekem.
- Furcsa... Miért nem hívod fel, és kérdezed meg, ki az?
- Már próbáltam, de sose veszi fel, ha hívom. Rejtőzködik előlem! - magyaráztam.
- Ha már tudod a számát, nem nehéz kinyomozni, ki az.
- Jelenleg, kisebb gondom is nagyobb, mint ez az idegen elmebeteg. Talán, ha megoldódtak a gondjaim, akkor majd ráállok az ügyre.
- Na... ideje mennem! Nyugodtan hívj fel, ha bármi gond van! - Nathaniel a füzetem sarkára írta az otthoni számát, aztán felállt.
- Rendben Nathi! Jó a tudat, hogy bármikor számíthatok rád!
Lekísértem a fiút, aztán csatlakoztam anyuhoz a konyhába. Meghámoztam az almákat a pitébe. Alighogy végeztem, csörgött is a nappaliban a telefon.
- Megyek felveszem, úgyis engem keresnek! - közöltem anyuval.
- Miért nem a mobilodon hív az illető?
- Ezt kérdezd meg tőle!
Hamar megmostam a kezem, aztán torkomban dobogó szívvel a készülékhez mentem.
Szerencsém volt, hogy a bátyám még melózott, Lucas meg karate órán volt, így nem volt fültanúja a beszélgetésemnek.
- Igen, tessék? - szóltam a telefonba idegesen.
- Puszi, drágám, itt Castiel! Olyan jó hallani a hangod, de még jobb volna érezni, hogy mellettem vagy! - hallottam Cast jókedvű hangját.
- Hát ez a kívánságod nem fog teljesülni!
- Miért vagy ilyen hűvös, tündérkém? - kérdezte Castiel értetlenül, de behízelgő hangon.
- Mert végeztem veled! Nincs értelme folytatni a kapcsolatunkat! Szeresd Deboraht és kérlek, menj vissza hozzá! Ti szép pár vagytok, nem kellek közétek! Deb nagyon érzékeny, imád és mindent megtenne érted! Légy vele boldog, és felejts el egyszer és mindenkorra!
- De... Vivieni! Miért mondod ezt most? Szakítani akarok Debbyvel, hogy végre együtt legyünk, igazából!
Ahogy meghallottam ezt a mondatot, rögtön a sírás fojtogatott. Kimondta azt, amit már hónapokkal ezelőtt kellett volna. Csendben nyeltem a könnyeimet. Most akar csak velem lenni, amikor már késő? Istenem, miért ilyen kegyetlen a sors? Szeretem... mindennél jobban szeretem, de megígértem Debnek, hogy visszakapja a szerelmét. Most már minden mindegy... Késő, Castiel! KÉSŐ!!!
- Ne, ne tedd meg! - kértem remegő hangon. - Nem hagyhatod el! És ne miattam! Ti összetartoztok... én csak egy kis kaland voltam neked, és mivel most véget vetek neki, nem szakíthatsz vele! - csak mondtam és mondtam, miközben úgy éreztem, a szívem apró kis tűkkel szurkálja a fájdalom. A könnycseppek már az államon csorogtak. - Vissza kell menned hozzá, megértetted?
- De miért, Vivien, miért? - hallottam a hangján, hogy ő is zaklatott, és nem érti, miért döntöttem így. Jobb is volt így telefonon beszélni vele, mert személyesen csak nehezebb lett volna, hisz nem tudtam volna eltitkolni előle a valódi érzelmeimet.
- Legyen annyi a magyarázat, hogy ma összetalálkoztam a kedveseddel! - közöltem szárazon. - A másik dolog meg az, hogy már nem kelessz nekem!
Zokogva tettem le a telefont. A legutolsó hazugságot volt a legnehezebb kimondani. Felmásztam a létrán, a szobámba mentem. Az ágyra vetettem magam és szabad utat engedtem a könnyeimnek, a fájdalmamnak. Keservesen sírni kezdtem. Tudom, nem sok értelme volt, de muszáj meggyászolnom ezt a szerencsétlen kapcsolatot. Hisz akkor akart velem lenni, amikor már lemondtam róla. Nincs igazság a földön! Mindennek ez az átkozott szerelem az oka!
Egy jó óra múlva tértem magamhoz, valószínűleg álomba sírtam magam, mert legyőzött a fájdalom.
Erősen pislogtam. A szobámban feküdtem az ágyamon ruhástól. Megpillantottam a mellettem heverő mobilom. Eszembe jutott az SMS- bajnokom. Talán ő fel tud vidítani. Gyorsan rámentem az olvasatlan üzenetekre.
"Rád vár egy Kedves - válaszolj légy oly kedves😁 "
"Csip-csip! Hol van, aki csíp? Elvesztél szépségem? Hiányzol😓 "
A harmadik már inkább szívhez szóló volt.
"Minden vágyam együtt lenni veled, csókolni a szád, nézni a szemed! Rábukkantam egy igazi kincsre - s ez a KINCS te vagy, tündérkém!"
Milyen kedves tud lenni! Ideje válaszolnom neki.
"Szia, Rómeó! Ezer bocsika, hogy ilyen későn írok, de nem voltam telefonközelben. Szívhez szólóak az üzeneteid! 😍 "
Vártam öt- tíz, aztán tizenöt percet, de a srác nem válaszolt, talán megsértődött.
Halk kopogtatásra riadtam fel. Anyu lépett be a szobámba egy óriási csomaggal.
- Ez még akkor jött neked, mikor a boltba voltál, csak elfelejtkeztem róla. Egy küldönc hozta, de nem mondta, kitől van. A tetején lévő borítékot nem bontottam fel. - anya izgatottan körbejárta az ágyamra tett hatalmas csomagot. - Nem akarod kinyitni?
- Nem, mert sejtem ki küldte! - néztem ellenségesen a dobozra.
- Te tudod. - mondta az anyák gyöngye, és csak kiment, nem is faggatott.
Fel s alá járkáltam a szőnyeg közepén. Ki is akartam nyitni, meg nem is. Annyira éreztem, hogy a rejtélyes doboz Castieltől jött... Legalább a levelet meg kéne néznem!
Remegő kézzel nyúltam a borítékért, de alig tudtam kinyitni.
"Viviennek köszönettel azokért a különleges együtt töltött napokért."
Már túl jól ismertem Castiel jellegzetes írását.
Jaj, Castiel, te azért vagy, hogy megnehezítsd az életem!
Nem tudtam levenni a szemem a titokzatos csomagról. Mi lehet benne? Biztos nem bomba... Nem fog robbanni. Meggyőztem magam, hogy muszáj kinyitnom.
A fiókomból elővettem egy ollót és elvágtam a ragasztószalagot. Mikor megismertem a doboz tartalmát, nem akartam elhinni, amit látok. Ott lapult az összes ruha, amit a minap felpróbáltam a butikban és tetszett a srácnak. Most mit csináljak ezzel a sok drága gönccel? Ha visszaviszem neki, abból csak veszekedés lesz, és még korai is lett volna találkozni vele. Most még nem volt hozzá energiám. Nincs más választásom, el kell fogadnom az ajándékot. Sóhajtozva pakoltam a szekrényembe a szebbnél szebb darabokat. Legalább még több emlékem lesz tőle...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése