Bánatos szívek

Abban száz százalékig biztos voltam, hogy nem vagyok boldog és nem is leszek az, míg nem látom az utam a jövő felé. Hoppá! Nincs is most utam, mert nem tudom, mi tenne boldoggá, és mi lenne jó nekem. Amíg vacillálok és döntésképtelen vagyok, addig semmi nem fog változni. Egyszóval muszáj elhatároznom magam, bármilyen nehéz is.
Estére randit beszéltem meg Viktorral, és előre féltem a találkozástól. Tisztában voltam vele, hogy meg kell beszélnem vele a dolgokat, de rettegtem, mit mondjak, és hogyan viselkedjek vele.
Pokoli lesz úgy a szemébe nézni, hogy tudom, ébredeznek az érzelmeim Cast iránt, és már előre mardosott a lelkiismeret.
Hét után érkezett meg Viktor és a szobámban talált meg. Az ágy közepén kucorogtam és csak bánatosan néztem magam elé.
  - Szia! Mi ez a nyomorúságos hangulat? Ez nem tetszik nekem. - mosolygott rám a zöld pólós, fehér farmeros fiú és leült mellém az ágy szélére. Kedvesen homlokon csókolt.
  - Szia! Nem tehetek róla, ma ilyenem van... - válaszoltam egyhangúan.
  - Szívesen felvidítalak. - nevetett a srác, és egy hirtelen mozdulattal a karjába rántott.
  - Ne, ne... Neee! Most tényleg nincs hozzá kedvem! - próbáltam kiszabadulni a karjából.
Viktor viszont nem engedett el, magához húzott, és mire észbe kaptam már meg is csókolt.
A várva várt tűz és szenvedély elmaradt, de kicsit úgy éreztem, nem csak a részemről, az övéről is.
Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, és közben magamban azon siránkoztam, mi lett velünk...
  - Neked tényleg nem itt jár az eszed. - jegyezte meg Vik a félresikerült csók után. De nem engedett el, a mellkasára vont és kedvesen magához ölelt.
  - Hát... mit mondjak, neked sem. - húztam el a szám.
  - Mi történt velünk, kiscicám? Már nem szeretsz?!
Most jött el a pillanat, amikor őszintén kell beszélnem, és nagyon nehezemre esett. Nem akartam megbántani, de ha nem leszek őszinte, a kapcsolatunk lassan tönkre megy. Viktor nyugodtabbnak látszott, mint amilyennek vártam, mintha sejtené, mit akarok mondani.
  - De igen... szeretlek, csak nem tudom, hogy ez elég e...
  - Ezt, hogy érted? - kérdezte a fiú és végre aggodalmat fedeztem fel a szemében.
  - Nehéz elmagyarázni, ami bennem zajlik mostanában.
  - Azért csak próbáld meg! - szólt rám Vik szigorúan, és kicsit elhúzódott tőlem, de csak épp annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
  - De nem akarlak megbántani. - sütöttem le a szemem.
  - Szakítani akarsz? - kérdezte a srác megszeppenve és fájdalmas arccal.
  - Nem, dehogy is... vagyis nem tudom! - teljesen összezavarodtam.
  - Ez nem jól kezdődik...
  - Csak hadd mondjam ki, amit gondolok és érzek, mert már nem bírom tovább! - fakadtam ki erélyesen. Felpattantam, mert úgy éreztem, nem tudok egyhelyben ülni. Le s föl járkálni kezdtem az ágy előtt, Viktor követett a szemével. - Az az igazság, hogy mióta Castiel visszajött és nyaggat, hogy bocsátsak meg neki, már nem vagyok benne olyan biztos, hogy megvetem, sőt... kezdek megint érezni iránta valamit... Muszáj ezt elmondanom neked, mert már nem bírok ekkora terhet cipelni! Őszinte akarok lenni, még akkor is, ha neked ez rosszul esik.
  - Értem. - sóhajtott nagyot Vik, de nem tudtam leolvasni az érzéseit az arcáról. - Azt hiszed, én ezt nem sejtettem? Tisztában voltam vele mindig is, hogy túlságosan szeretted azt a vadbarmot, és gondoltam, hogy ezért vagy velem szemben mostanában más. Örülök, hogy végre kitudtad mondani.
  - És mit szólsz? Most utálsz, vagy el akarsz hagyni? - kérdeztem és könnybe lábadt a szemem.
Megint nem az történt, amire számítottam. Vik elém lépett, gyengéden megsimogatta az arcom.
  - Nem, kicsikém... Bármit is teszel, vagy mondasz, nem tudlak utálni. Persze fáj, hogy más is belopta magát a szívedbe, de nem tehetek ellene semmit.
  - Ez az, hogy én sem! - fordultam el tőle bűnbánóan.
Viktor a vállamra tette a kezét és visszafordított maga felé.
  - Pedig neked kell dönteni... de jobb, ha tudod, ha őt választod, elengedlek... Ha nem vagy boldog velem, hiába vagy mellettem. Viszont, ha egy kicsi esély is van rá, hogy engem jobban szeretsz, akkor harcolni fogok érted!
Ő is harcolni akar értem. - füstölögtem magamban. - Mi vagyok én? Egy labda, amit ide-oda passzolhatnak, vagy valami fődíj?
  - Te is olyan vagy, mint Castiel! Mikor értitek meg, hogy nem kell harcolni értem? Csupán annyit kérek, hogy hagyjatok békén végre pár napra, hogy meghozzam a saját döntésem. Tudom jól, hogy nem hülyíthetlek mindkettőtöket, ezért nem lenne tisztességes, ha tovább folytatnám a vacillálást.
  - Értem... - nyelt nagyot Viktor, és láttam rajta, hogy csalódott bennem. Sajnáltam, hogy ezt teszem vele, de legalább megkönnyebbültem, mert nyíltan kimondtam azt, ami a szívemet nyomta.
Hamarabb is megtehettem volna, csak eddig túl gyáva voltam.
  - Tudom, hogy nem ezt vártad tőlem és sajnálom, hogy ezzel téged is bántalak, de tényleg nem tehetek róla, hogy ilyesmit érzek.
  - Nem kell magyarázkodnod, kicsim, értem én, hogy megzavarodtál. Elfogadom az akaratod, és hagyok neked néhány nap gondolkodási időt. Elmegyek, ha meghoztad a végleges döntést, hívj!
Viktor, mint egy háborút vesztett katona sétált az ajtóm felé, de nem tudtam így elengedni. Elkaptam a karját és keserves sóhajjal a karjába röppentem. Gombóccal a torkomban simultam az erős karokba, és lenyeltem a könnyeim.
  - Ne haragudj... nem akartam, hogy így alakuljon, de ez van. A szívem nem adhatom mindkettőtöknek és nem is törhetem ketté. Viszont köszönöm, hogy vagy nekem! Nélküled nem jutottam volna túl a nehézségeken, és ezért mindig hálás leszek neked...
  - Tudod ugye, hogy a hála nekem nem elég? - kérdezte Vik. Csókot nyomott a fejem búbjára, aztán elhúzódott tőlem. - Vagy teljesen akarlak, vagy sehogy! Én leszek a világon a legboldogabb, ha engem választasz, de ha nem, azt is elfogadom és emelt fővel távozom, mert már az is csoda volt, amit együtt átéltünk. Ha csak ennyi jutott nekem, beérem ennyivel.
  - Ne, Viktor, ne mondj ilyeneket, mert sírva fakadok! - könyörögtem, és már ki is buggyantak a könnyeim.
  - Sírj csak, ha az segít! - mosolygott Vik, aztán elment. Kétségbeesve néztem utána. Olyan volt, mintha magával vitte volna a szívem egy darabkáját.
*****
Viktor dühösen és remény veszve pattant be az autójába. A fekete kocsi úgy lőtt ki, mintha puskából lőtték volna ki, de aztán a sarkon meggondolta magát, rálépett a fékre. Leparkolt az út szélén, otthagyta kocsit, majd elszántan gyalogolt visszafelé Viviék utcájában, de nem a barátnőjéhez ment, hanem a szomszédos házig. A kapuban állva felhívta Tiriát.
  - Szia! Itthon vagy? - kérdezte egyből, amikor a lány felvette.
  - Igen, persze...
  - Akkor engedj be!
Két perc múlva Vik már bent volt a szőkeség szobájába. Csendesen somfordáltak be, mert a lány szülei már aludtak.
  - Hogy kerülsz te ilyenkor ide, és mit akarsz? - kérdezte a fekete szexi hálóinges lány.
  - Vesztettünk, csajszi!
  - Mi van? - huppant le rózsaszín takarós ágyára a lány, semmit sem értve.
  - Volt egy komoly beszélgetésem Vivivel, tőle jövök....
  - Ne mondd, hogy kidobott! - kiáltott fel a szöszi elképedve.
  - Még nem, de előbb-utóbb meg fogja tenni! Fel kell adnunk, Tiria! Szeretik egymást, bármit is teszünk. - ült a lány mellé bánatosan a srác.
  - De én ezt nem akarom! - csapott az ágyra indulatosan a szőke démon. - Muszáj közéjük állnunk! Én akarom Castielt, neked meg Vivivel kell lenned.
  - Nem, ha a sors és ők mást akarnak...
Tiria elkeseredve rázta a fejét.

  - Neee... nem lehet! Most nagyon mérges lettem... Nyugtass le, vigasztalj meg! - kérte a lány és a fiú ölébe mászott.
  - Pont ezért jöttem én is. - mosolygott a fiú, miközben a lány hosszú combját simogatta, majd szenvedélyesen szájon csókolta.
  - Jó ez a játék, tetszik. - nevetett Tiri, és lerántotta magáról a lenge hálóinget.
  - Az bizony... és el tudom képzelni, hogy sokáig fog tartani.
  - Ezek után bármi lehet... - mondta a lány, miközben lecibálta a szeretőjéről a ruhát. - Ha ők összemelegedtek, meg is érdemlik egymást, fulladjanak meg! Mi meg jól ellehetünk nélkülük!
  - Hát ki tudja...
Többé nem beszélgettek, érintésekkel és forró csókokkal mondták el egymásnak az érzéseiket, és hamarosan megfeledkeztek a haragjukról és a terveikről...
*****
Eközben Castiel Lysanderrel otthon a "játékszobájában" iszogattak. Megunták a biliárdozást, egy kis asztal mellett ültek és dumálgattak. Mikor a vörös srác már a negyedik pohár whiskyt töltötte ki magának, fekete atlétás és méregzöld nadrágos haverja rászólt:
  - Elég legyen, testvér! Ma már túl sok piát vedeltél!
  - Mert ez legalább elfeledteti velem a gondokat.
  - Még mindig Vivi?
  - Ő, csak is ő, mindig csak ő! Esküszöm, beledöglök, ha nem kapom vissza! Ha azt a bugrist válassza, százhússzal nekimegyek az első fának a motorommal! Eldöntöttem, hogy nem fogok nélküle élni! - mondta ki a gondolatait erélyesen a sárga pólós és farmeres, vörös srác.
  - Tudom, hogy a szerelem öl, butít, és nyomorba dönt, de ne legyél már címeres ökör! Mit érsz vele, ha megölöd magad? Neki már akkor úgy sem fog számítani, mert boldog lesz a másikkal!
  - Na, ha ezzel akartál lebeszélni, nem jött össze. - nevetett keserűen Cast. - Értsd már meg, hogy ha ő nem lesz velem, akkor nincs értelme az életemnek. Vivien nélkül üres vagyok, magányos és senki! Szóval gyűjtsd a pénzt koszorúra!

  - Fejezd már be, ezt a baromságot, és ne siránkozz! Inkább imádkozz, hogy téged válasszon! - kérte Lys és megpróbált őszinte lenni barátjával. - Figyelj, én sokat voltam bulizni Vivivel és az új pasijával mostanság és meg kell mondjam, aranyosak együtt. Mikor együtt láttam őket, boldognak tűnt a lány, de közel sem volt olyan felszabadult és eleven, mint veled. Ha a szívét fogja követni, akkor melletted voksol! Mikor kikérte a véleményem, egyértelműen azt sugalltam neki, hogy melletted lehet csak boldog.
  - Ó, ezt nem is tudtam! Nagyon köszönöm. - Castiel hálásan megveregette barátja karját, de aztán megint felvette a poharát és nagyokat kortyolt. - És szerény véleményed szerint van esélyem?
  - Hát... mit mondjak, nagy lúzer voltál, hogy ahelyett, hogy megbeszélted volna velünk a dolgot, bosszúszomjasan rávetetted magad a szőke bigére, de tévedni emberi dolog. Ha Vivi is belátja ezt, és számítasz neki, akkor úgyis téged választ.
  - Bár így lenne!... Bár így lenne, de kicsi rá az esély!
  - A remény hal meg utoljára, tesó! - biztatta Lys megint a bánatos fiút. - Szerintem, a végzet úgyis összehoz benneteket megint, ha úgy kell lennie.
  - Próféta szóljon belőled Lysander! Erre koccintsunk!
*****
Sokáig feküdtem az ágyamon mozdulatlanul, semmire sem gondolva. Mintha kihaltak volna a gondolataim és az érzéseim. Teljesen tanácstalan voltam. Mikor meguntam a semmittevést, összeszedtem magam és lementem a konyhába, mert nagyon szomjas voltam. Töltöttem magamnak egy kis baracklét és leültem meginni az asztal mellé egy konyhaszékre. Ahogy körbe néztem, rám törtek a régi emlékek. Annyi minden történt itt köztem és Castiel között, de ha kilestem az ablakon a hátsó udvarra gondoltam, ahol meg sok szép pillanatot töltöttem Viktorral. Akaratlanul is elsírtam magam, az asztallapra borultam, mert hirtelen nem tudtam, melyik időszak volt szebb az életemben és melyik fiúval lehetnék igazán boldog. Szívem szerint mindkettőt választanám, de az képtelenség!
Így talált rám anya, lelkileg összetörve, az asztalnál pityeregve.
  - Jaj, kislányom! Beteg vagy? Fáj valamid? - lépett mellém anya, és aggódva megsimogatta a homlokom, mint amikor kiskoromban a lázam ellenőrizte.
  - Igen, fáj... - pillantottam fel rá könnyáztatta arccal. Anyukám sötétkék vastag köntösben és szobapapucsban topogott mellettem ijedten.
   - Mondd el hol fáj! Adjak gyógyszert, vagy menjünk orvoshoz?
Egy pillanatra arra gondoltam, milyen jó is volna, ha valamilyen orvosság létezne a szenvedésemre.
Gyorsan megráztam a fejem, nehogy a frászt hozzam aggódó anyukámra.
  - Nem... nem olyan bajom van... A szívem fáj...
  - Ó! - anyám csak ennyit mondott, és leült mellém. Kedvesen megfogta a kezem és megszorongatta. - A fiúk?

  - Mindig csak a fiúk! Olyan helyzetbe kerültem, hogy teljesen kikészültem tőle, vagy tőlük...
  - Ha jól gondolom, nem tudsz választani Viktor és Castiel között.
  - Sajnos ez a helyzet. - vallottam be őszintén. - Anya, te honnan tudtad, hogy neked apa az igazi?
Muszáj volt végre egy felnőtt emberrel beszélnem. Meg aztán anya mindig mellettem volt és támogatott mindenben, az ő véleménye sokat számít, sőt, ő már sokat tapaszalt családanyaként jobban belelát ebbe a dologba, mint a barátaim.
  - Sosem tudtam előre, kislányom! - miközben anya beszélt, még mindig gyengéden simogatta a kezem. - Mikor már ti megszülettetek akkor sem, csak azt tudtam, hogy pillanatnyilag boldog vagyok vele, és mindenben számíthatok rá. Az élet kockázatokkal jár. Sosem lehetsz igazán biztos a másik érzéseiben, mert azt nem tudhatod, ahogy azt sem, hogy mit hoz a jövő. Mindig magadban kell bíznod, kislányom, mert ha te nem vagy biztos az érzéseidben, akkor odalesznek a szép remények. A szerelem bonyolult dolog. Sosem az a kérdés, hogy kivel tudsz boldog lenni, az a lényeg ki nélkül vagy boldogtalan! Nem a fiúknak kell szeretni téged, hisz azt már bizonyították, úgy ahogy, az a fontos, hogy te kit szeretsz!
  - Ezt nem tudom, anya, ezt nem... - pityeregve borultam anyukám vigaszt nyújtó karjába. Olyan volt, mit mikor kislányként elestem, és utána mindig öleléssel gyógyított. Csak a mostani sebek sokkal fájdalmasabbak voltak. - Akármennyit agyalok, képtelen vagyok bármelyik mellett is dönteni! Már folyamatosan fáj a fejem, és be fogok dilizni a sok kételytől.
  - Azt javaslom, ne is rágódj ezen tovább! Csak saját magadnak ártasz a sok gondolkodással! Feküdj le, ne gondolj semmire. Aludj egy nagyot, pihend ki magad, kicsim, és az a fiú lesz a nagy Ő, aki reggel az első gondolatod lesz. Mert a szíved úgyis ahhoz hajt, akit igazán szeretsz!
Megkönnyebbülve ölelgettem az én drága anyukámat. Hálás voltam neki, hogy a nagylánya problémáit is ilyen könnyen meg tudja oldani. És igaza is volt, kár görcsölni tovább. Megfogadtam, hogy azt teszem, amit javasolt.
  - Köszönöm, anya... És nagyon szeretlek! - csókolgattam elérzékenyülve, aztán fel is pattantam. - Jó éjszakát!
  - Neked is jó éjt, kincsem!
Jót tett a beszélgetés anyával, felszabadult szívvel mentem aludni.
Lefeküdtem aludni, de már előre vártam, mit fog hozni a holnap reggel...