Betegállományban

Sziasztok! Ritkán szoktam kommenteket írni egy-egy rész előtt, de most úgy gondoltam, itt az ideje 😊
Először is köszönöm mindenkinek, aki kitartóan olvassa a sztorimat! Boldoggá tesz, hogy még mindig figyelemmel követitek. Lehet, hogy már nincs meg a történetben a régi tűz, de mivel már kedvenc párosunk összejött, muszáj volt kicsit előtérbe hozzam a többi szereplő problémáját. Mindenesetre nagy csattanók és drámák ezután is lesznek. Írom és írom a sztorit tovább és tovább, mert megígértem még 100 részt! Szóval átmentem a szappanopera kategóriába, de sebaj 😂
 Még egy fontos közlemény: csináltam egy Facebook hivatalos oldalt, aki nyomon akar követni csatlakozzon!
https://www.facebook.com/edinadreamer
Ja és még valami: ez a rész azért lett, mert valaki egyszer azt mondta, sose beteg senki a történetemben, hát most tessék!


Másnap reggel úgy keltem, mint akit agyonvertek. A karom és a lábam sajgott, a fejem olyan nehéz volt, mint egy vízzel megtelt szivacs és olyan is volt, mert bedugult az orrom, nehezen lélegeztem és a torkom is kiszáradt. Mintha izzó parazsat nyeltem volna, úgy égett a légcsövem. És ha ez még nem lett volna elég, csatakokban folyt róla a víz, izzadt hajam a fejemre tapadt. Nyögve kényszerítettem sajgó testem, hogy engedelmeskedjen és botladozva elsétáltam a fésülködőasztalom elé. Belenéztem a tükörbe és megijedtem saját magamtól. A hajam zsíros csomókban össze-vissza meredezett, a szemem és az arcom árulkodóan piros volt és a szám is kicserepesedett. Egyértelmű volt, hogy lázam van, mert máris a hideg rázott.
Biztos megfáztam, amikor a minap Rennel hazaszaladtunk az esőben. Jól megszívtam. Nyomhatom az ágyat betegen. Aztán lázas agyam már azon járt, hogy mindjárt itt lesz értem Castiel, és nem láthat ilyen állapotban. Ha meglátna ilyen fúria fejjel, tuti kiábrándulna belőlem.
Nyöszörögve visszabukdácsoltam az ágyamig, előmatattam a párnám alól a mobilom. Míg egyik kézzel a szerelmem számát kerestem, a másikkal ügyetlenül magamra tekertem a takaróm, mert már görcsös reszketés rázta a testem.
A fiú szinte három csengés után felvette a telefont.
  - Szia, drágám! - nyögtem a telefonba. - Azt hiszem, nem megyek ma veled suliba.
  - Szia! Mi a baj? - Castiel hangjából sütött az aggodalom.
  - Borzasztóan érzem magam. Tuti, megfáztam és lázam is van. Alig bírom vonszolni magam. - panaszkodta egy szuszra.
  - Ó, kicsim! Nagyon sajnállak! Kísérjelek el a dokihoz?
  - Nem! - vágtam rá hevesen. Nem akartam, hogy így lásson. - Összeszedem magam, és elmegyek egyedül. Te csak menj suliba! Szerintem jobb lenne, ha nem látogatnál egy darabig, nehogy elkapd ezt a nyavalyát!
  - Azt hiszed a hülye bacilusok távol tudnak tartani tőled? - morgott a fiú türelmetlenül. - Suli után megyek hozzád, ha tetszik, ha nem, és erről nem vitázom!
A szívemet melegség járta át, de tudtam, hogy ez nem a láztól van, hanem Castiel ragaszkodása váltotta ki belőlem. Már egyetlen mondattal is képes volt boldoggá tenni.
  - Na jó, várlak suli után, de ne engem okolj majd, ha a jövő héten te fogod az ágyat nyomni, mert megfertőzlek! - figyelmeztettem még azért a mihez tartás végett.
  - Ebolával is megfertőzhetsz, az sem érdekel! - nevetett Castiel. - Sajnos, le kell tennem, mert elkések első óráról. Gyógyulgass szerelmem, és pihenj sokat! Majd látjuk egymást! Puszi!
  - Köszi és szeretlek! - búcsúztam és a hangom köhögésbe fulladt.
  - Nem jobban, mint én téged! Pá!
A vonal megszakadt, s keserves állapotban borutam az ágyra, hogy gyűjtsek egy kis erőt a nap további részéhez.
A póz, amiben elterültem nem volt valami kényelmes, de arra se volt erőm, hogy megmozduljak. Tompa agyammal alig fogtam fel, hogy a földszintről csörtetést hallok. Érdeklődve kaptam fel a fejem, de a hirtelen mozgástól megint belesajdult a fejembe. Összeszedtem magam, mert meg akartam nézni, ki van még itthon. Lassított felvételes mozgásommal nagy nehezen elmentem az asztalom előtti székhez és lekaptam róla egy fekete vastag pulóvert, belebújtam a papucsomba is. Kimentem a szobámból, görcsös kezeimmel és lábaimmal nehéz feladat volt lemászni a létrán, de csak lejutottam. Égett a villany a konyhába, ezért oda vettem az irányt.
Megálltam a konyhaajtóban és az ajtófélfába kapaszkodtam. A homlokom a hideg fához nyomtam. Tony csörtetett odabent, épp mosogatott.
Meg akartam kérdezni tőle, mit keres még itthon, de amikor szóra nyitottam a szám, kaparó torkom égett, mintha forró levest nyeltem volna és rám jött a köhögés.
A fehér pulóveres és tinta kék farmeres bátyám elzárta a csapot, nadrágjába törölte a kezét és érdeklődve fordult felém.
  - Vivi! Úgy nézel ki, mint egy élő halott!
  - Kösz! - morogtam és görcsösen markoltam az ajtófélfát. - Úgy is érzem magam.
  - Beteg vagy?
  - Nem látszik rajtam? - ramaty állapotomban még a hangulatom is pocsék volt. Türelmetlen voltam és nem volt kedvem ilyen hülye kérdésekre válaszolni. - Rosszul vagyok! Mindjárt összekaparom magam és elmegyek a dokihoz! De te mit keresel itthon? Már rég dolgoznod kéne.
  - Délutános leszek. - Tony felém jött, megérintette a homlokom. - Lázas vagy! Elkísérlek az orvoshoz!
  - Minek? - kérdeztem és ellöktem a kezét. - Nem vagyok dedós, akit kísérgetni kell! Egyedül is eltalálok a dokihoz!
  - Lehet, de én nyugodtabb leszek, ha veled megyek. Amúgy is ráérek. Egy jó tesó vigyáz a húgára!

Szerettem volna leordítani a fejét ingerült állapotomban, de csak egy haragos pillantás telt tőlem. Meg aztán kalapácsdübögésétől visszhangos tudatomba eljutott a gondolat, hogy jó lenne, ha valaki gondoskodna rólam és mellettem lenne, ha véletlen még rosszabbul leszek. Mostanában olyan kevés időt töltöttem Antony-val és hiányzott.
  - Na jó, ha ragaszkodsz hozzá, gyere! Átöltözök, rendbe szedem magam, aztán indulhatunk.
  - Oké. - Tony sajnálkozva megdörzsölgette a karom. - Öltözz fel rendesen, elég hűvös van odakint. Ha segítség kell, mert nem tudsz átöltözni, szólj!
  - Még csak az kéne! - nyelveltem felháborodva.
Antony vidáman nevetett.
  - Eszemben sem volt végig nézni a húgom vetkőzés közben, azt meghagyom Castielnek! Csak azért vicceltem, hogy kiderüljön, mennyire vagy beteg! És úgy látszik, a láz nem hat az éles nyelvedre!
  - Szenvtelen fráter! - háborogtam. - Így kell beszélni egy beteg lánnyal? Kedves tesó vagy!
  - Tudom. - vigyorgott Tony. Óvatosan megfogta a két vállam és a nappali felé fordított és még lökött is rajtam egy kicsit. - Irány öltözni! Addig megnézem a buszjáratot a neten!
Nem tiltakoztam tovább, nem volt hozzá energiám.
Nagy nehezen felöltöztem. Mire elkészültem, a tesóm már az előtérben várt kabátban és útra készen. A sarki buszmegállóhoz mentünk, Tony nem akarta, hogy ilyen állapotban végig gyalogoljak a fél városon. A buszon és később az orvosi rendelő várótermében is Tony vállára fektettem a fejem és jól esett, hogy mellettem van. Több, mint egy órát vártunk, míg sorra kerültem, de nem telt kellemesen az idő, vagy az orrom folyt, vagy a köhögéssel küszködtem.
A doki alaposan megvizsgált, felírt egy csomó gyógyszert, megállapította, amit tudtam, hogy influenzás vagyok, elrendelt egy hét pihenőt, aztán a receptekkel a kezemben kimentem a tesómhoz. A patikáig Tony óvva ölelt, mert addigra már még rosszabb állapotba kerültem. Látványosan vacogott a fogam és lázgörcs rázta a testem. Egyetlen vágyam volt csupán: hazamenni végre és aludni.
Mikor hazaértünk Tony kihúzta a kanapét a nappaliban, párnákat és takarót hozott, bebugyolált. Szigorúan parancsba adta, hogy pihenjek, míg teát főz, hogy be tudjam venni a gyógyszereimet. Nem tiltakoztam, csináljon, amit akar, már jó helyen voltam a meleg és puha párnák között. Majdnem elaludtam, amikor Tony felrázott és leült mellém egy pohár gőzölgő teával, másik kezében egy marik pirulával. Fanyalogva nyeldestem le a bogyókat a forró itallal, főleg azért, mert a tesóm ízelten kamillateát főzött. Mondhattam volna, hogy a kamillát nem épp megfázás ellen találták ki, de nem akartam megbántani, szófogadó beteg voltam, megittam az egészet. A gyógyszer elfogyasztása után a tesóm segített visszafeküdni, aztán alaposan betakargatott. Hálásan mondtam köszönetet, már lecsukott szemmel. Erre Antony közölte, hogy felhívta Kevint, ma nem megy dolgozni, mert ápolni akar.
Rögtön kinyitottam a szemem.
  - Tony, ez felesleges! Úgyis aludni fogok!
  - Nem baj. Itt akarok lenni, ha szükséged van valamire! - közölte a bátyám és a fejem mellett ráült a kanapé karfájára. Egyik kezével a hajam simogatta. - Mostanában nagyon elmentünk egymás mellet, és most törleszteni akarok. Szívesen vigyázok rád.
Tiltakozni akartam, de nem vitt rá a lélek. Pont azt mondta, amit én gondoltam reggel, hogy elég kevés időt töltünk együtt. Amióta az életem Castiel körül forog ő meg Audrey-val tekereg, vagy melózik, nehéz volt egymással is törődni, még akkor is, ha egy házban laktunk.
  - Oké, köszi tesó! - préseltem ki magamból egy mosolyt, majd kényelembe fészkeltem magam. - Most alszom egyet, majd szólok, ha kell valami!
  - Jó, addig főzök valami finomat.
Elborzadva gondoltam arra, milyen szerencsétlen a bátyám a konyhában. Rántottán kívül máshoz nemigen van tehetsége.
  - Ó, meg akarsz mérgezni? - kérdeztem kötekedve.
  - Ha-ha! Hamar a gyógyulás útjára léptél. - Tony nyomott egy csókot az arcomra, végig simította hajam, aztán kiment a konyhába.
A délelőtt java részét átaludtam. Ha megébredtem, Tony rögtön mellettem termett, teát hozott, bevetette velem a déli gyógyszereket, zacskós levest kanalazott belém, almát hámozott és a tévét is bekapcsolta. Ha mocorogni kezdtem, alám igazgatta a párnákat, vagy a takarómat piszkálta. Kezdett az agyamra menni, de nem tettem szóvá, nem akartam megbántani, vagy felbosszantani. Csendesen tűrtem a gondoskodást.
Fél három felé csengettek és izgatottan ültem fel, mert tudtam, hogy Castiel érkezett meg, ahogy ígérte. Magamra tekertem a takarót, hogy ne lássa agyonmosott kék pizsamámat. Tony beengedte és a szürke pulcsis és fekete nadrágos fiú már rohant is hozzám. Aggódó szemekkel mért végig és óvatosan leült mellém a kanapéra.
  - Szia! Jobban vagy már? - kérdezte érdeklődve.
  - Egy fokkal. - válaszoltam rekedten.
  - Az jó. Egész nap idegesített, hogy egyedül küszködsz a lázzal, de látom, jó kezekben voltál. - pillantott Cast Tony-ra, aki éppen leült a jobb oldalamon a fotelbe.
  - Saját ápolót kaptam, de rosszabb, mint a Gagyimami!
  - Úgy veszem észre tényleg jobban vagy! - mosolygott Castiel megkönnyebbülve. Közelebb csúszott hozzám és megcsókolta az arcom. - Hű, azért még elég meleg a hőmérsékleted!
Feszengve távolabb húzódtam szerelmemtől, bár elég nehezemre esett.
  - Mondtam, hogy maradj távol tőlem. Nem akarom, hogy elkapd a betegségem!
Castiel grimaszolva nézett rám. Láttam, hogy utálja a gondolatot, hogy nem jöhet a közelembe, aztán huncut pillantás kíséretében elkapta a derekam és az ölébe húzott. Meglepetten jajdultam fel, és pillanatokon belül a karjában találtam magam. Megkapaszkodtam a vállában, hogy el ne veszítsem az egyensúlyom.
  - A francokat érdekli a betegséged! - nevetett Cast és máris magához húzta a fejem és megcsókolt. Sajgó testemnek kicsit zokon esett a szorítása, de hamarosan a szenvedély elvette az eszem és kellőképpen el tudtam engedni magam. Castiel szája cserepes ajkaimat simogatta és ez roppantul jól esett, még akkor is, ha a heves levegővételtől égett a nyelőcsövem. A jelenetnek az vetett véget, hogy rám jött a köhögés és restelkedve elhúzódtam tőle, a nyakába hajoltam és beleköhögtem a pulóverébe. Mikor a roham elmúlt, szégyenkezve néztem a szemébe.
  - Bocs.
Castiel csak a fejét csóválta és homlokon csókolt.
  - Jól megfáztál, te lány!
  - Ez van. - sóhajtottam keservesen és jólesően simultam a meleg karokba. Jó érzés volt, hogy erős karja körülölel és gyengéden puszilgassa a homlokom. Tony vigyorogva figyelt minket.
  - Ne is álmodjatok róla, hogy kettesben hagyjalak titeket! Ha kimennék, Castiel megpróbálná lehúzni a lázad valami hatásosabb módszerrel, mint a pirulák. - A tesóm megrovón nézett rám, amikor felé kaptam a fejem.
Elpirultam, amiért a bátyám ilyen piszkos gondolatokkal jött elő.
  - Szűnj meg, Antony! - kértem rekedten. - És ne adj ostoba ötleteket Castielnek! Az... most a halálom lenne!
  - Én erre nem vennék mérget. - nevetett a bátyó.
  - Én sem. - kuncogott Cast és a nyakamba harapott.
Felháborodva másztam ki az öléből és duzzogva bevackoltam magam a kanapé sarkába, nyakig húztam magamon a takarót.
  - Tűnjetek el innen! Ne nyaggassatok egy beteg embert! Aludni akarok! - fakadtam ki hisztizve.
  - Vigyelek fel az ágyba? - ajánlotta egyből Castiel és tett egy mozdulatot felém.
Tony viszont leintette.
  - Szó sem lehet róla! Te meg ő a hálószobába? Az ki van zárva! Hagyd pihenni a kislányt!
  - Fú, Tony, azt hiszed olyan perverz vagyok, hogy rávetem magam egy magatehetetlen, beteg nőre? - kérdezte Cast felháborodva.
  - Belőled bármit kinézek! - szólt a bátyám ellenségesen.
Már alig hallottam, miről vitáznak a fiúk. A fejem a karfára bukott, tompán lüktetett mindenem.
  - Elég már! - nyöszörögtem. - Nyughassatok és hagyjatok pihenni!

Nem tudom, mikor sikerült elaludnom, de amikor magamhoz tértem már csak a kislámpa égett a könyvespolcon és halkan duruzsolt a tévé. Kinyitottam a szemem, velem szemben a dohányzóasztalon egy nagy tálban rengeteg gyümölcs sorakozott: banán, narancs, alma, körte és kivi. Határozottan emlékeztem, hogy ezelőtt nem volt ott. Aztán arra lettem figyelmes, hogy mozog alattam a kispárna. Először azt hittem szédülök, de hamarosan rájöttem, hogy valakinek az ölében nyugszik a fejem. Megemeltem a fejem és felnéztem.
Naná, hogy Castiel ölében pihent a fejem. A fiú valószínűleg tévét nézett, és őrizte az álmom.
Felfigyelt a mocorgásomra és meleg mosollyal pillantott le rám.
  - Jól aludtál?
  - Igen, bár mindig jól alszom, ha te vagy a kispárnám.
Valaki megköszörülte a torkát. Csodálkozva kaptam fel a fejem. Anyám ült a fotelben, tévét nézett. Gondolom a krákogása figyelmeztetés volt, hogy figyeljek oda, mit mondok előtte.
  - Ó, szia, anya! Te már itthon vagy?
  - Vivi, már hét óra elmúlt. Hol kellene lennem?
  - Jaj, bocs. Teljes időzavarban vagyok. - lerángattam magamról a takarót, mert melegem volt. Kipirulva néztem Castielre. - Egész délután aludtam az öledben?
  - Nem egészen. Amikor először elszundítottál, elugrottam a boltba és hoztam egy kis gyümölcsöt. - pillantása az asztalra esett. - Gondoltam, kell a vitamin, hogy hamarabb meggyógyulj!
  - Ó, Castiel, nem kellett volna!
Mélyen meghatott a figyelmessége.
  - Én meg húslevest főztem neked, mindjárt hozok egy tányérral.
Így alakult, hogy már nem csak Tony, hanem anyám és Cast is körülöttem sündörgött, és lesték minden óhajom.
Élveztem ezt a betegállományos időszakot, mindenki kényeztetett és figyelt rám. Elég jó volt, ha nem számoljuk a fájdalmakat meg a folyamatos orrfolyást. Másnap már pirosra dagadt az orrom a sok törléstől, de legalább a lázam már lejjebb ment. Tony és anyu dolgozni ment, a délelőttöket egyedül töltöttem, a szobámban kucorogtam az ágyamban, hogy regenerálódjak, vagy a nappaliban fetrengtem a kanapén és próbáltam tévét nézni. A hét lassan telt és unalmasan. Délutánonként anyám a munka után kedvenc ételeimet főzte, bár nem nagyon éreztem az ízét. Tony gyakran rám nézett, Castiel meg minden nap meglátogatott, hol egyből suli után, hol csak később, mert próbált a zenekarral. Minden áldott nap valami ajándékkal kedveskedett. Kedden egy piros párnát hozott, amin a saját nyári fotónk díszelgett. Nem szerettem, ha költ rám, de elfogadtam, hisz jó volt a fotós párnára nézni, ami a szerelmünket jelképezte. Szerda délelőtt jutott csak eszembe, hogy felhívjam Zacket. Elmondtam a férfinak, hogy milyen siralmas állapotban vagyok, és hogy nem tudok Sissy-re vigyázni. Zack biztosított róla, hogy meg tudják oldani a héten a gyerekmegőrzést, aztán jobbulást kívánt. Délután volt még egy látogatóm. Kim érkezett, elhozta az anyagot, amiről lemaradtam, aztán elpletykálta, miről maradtam le eddig. A suliban zajlik az élet, Patty és Ken megint összevesztek, Eva gitározni tanítja Castielt, Tori egy harmadikos sráccal randizik, Amber és Nathaniel feltűnően kerülgeti egymást. Az utolsó hír hallatán kicsit elkeseredtem. Nem tetszett, hogy Nathaniel hülyének nézi Irist és már a suliban is flörtöl a szőke ciklonnal. Kim egész estig maradt, míg váltásnak meg nem érkezett Castiel. A fiú ezúttal sem jött üres kézzel, most egy fekete-fehér szívecskés bögrét hozott, hogy abból teázzak. Már elég jól voltam ahhoz, hogy a szobámban ücsörögve este tízig beszélgessünk. Csütörtök délután meglepődtem, mert Rentől is kaptam egy SMS-t, amiben arra kért, gyógyuljak meg hamar, mert már nem bír a húgával. Jól esett, hogy ennyien aggódnak értem és szeretnek.
Csütörtök este Castiel egy halom csokoládéval és bonbonnal lepett meg.
Legnagyobb meglepetésemre péntek délután Rosa jött hozzám látogatóba. Hozott egy narancslevet és két csomag sós kekszet. Addigra már elég jól éreztem magam ahhoz, hogy a nappaliban tudjam fogadni. A kanapén ücsörögtünk, én sötétkék melegítőegyüttesben, ő meg csinos, sárga nadrágban és fekete hosszú felsőben. Egy darabig vele is a suliban történtekről beszélgettünk és bennem ott motoszkál a kérdés, ami nagyon zavart.
  - Rosa... te is észrevetted, hogy alakul valami Amber és Nathaniel között? Kim volt itt valamelyik nap és ő mondta, hogy kerülgetik egymást.
  - Nos igen. - válaszolta a fehér hajú szépség. - Mindenkinek nyilvánvaló, csak Iris és Leigh nem veszi észre.
  - És miért nem nyitod fel Leigh szemét? Tudnia kéne, hogy kivel jár.
  - Mondtam, hogy nem akarok belefolyni ebbe.
  - De hát miért? - kérdeztem hitetlenkedve. - Valamikor szeretted, nem helyes, hogy végig nézed, hogy az a szuka az orránál fogva vezeti.
Zavartan feszengtem a kanapén. A két lábam magam alá húztam és felkönyököltem a háttámlára.
  - Pont azért akarok kimaradni belőle, mert mindenki - főleg Gabriel - azt hinné, azért avatkozom bele, mert még mindig érzek valamit Leigh iránt.
  - És nem így van? - kérdeztem élesen, mert valami azt súgta, hogy Rosaly még kötődik a volt barátjához.

A lány pironkodva sütötte le a szemét és pirosra lakkozott körmeit tanulmányozta.
  - Nem tudom, Vivi. Én Gabriellel járok.
Az indokai nem győztek meg. Valamiért biztos voltam benne, hogy Rosa és Leigh szerelme még nem múlt el, csak nem veszik észre.
  - Ez nem magyarázat, Rosa! Tudod, mit mondok neked? Az én szemembe Leigh és te olyanok vagytok, mint Castiel és én. Összetartoztok. Most, hogy Gabriellel jársz, ez olyan, mintha én Lysanderrel járnék. Nem a megfelelő személlyel vagy, hidd el nekem. Láttam milyen felhőtlen volt a kapcsolatotok annak idején Leigh-el, nem ugyanolyan vagy Gabe mellett. Lysander volt a ti kapcsolatotok Tiriája. - komolyan is gondoltam, amit mondtam, és láttam, hogy torzul el Rosa arca. Talán ráhibáztam az igazságra. - Nektek együtt kéne lenni.
  - Nem, Vivi... nem. - rázta a fejét Rosa fájdalmas arccal. - Lehet, hogy még kötődöm Leigh-hez, de már késő. Nem gázolhatok keresztül Gabrielen és nem mászhatok rá az exemre, főleg, hogy ő odavan Amberért.
  - Ne tedd tönkre az életeteket. - kértem és bátorítóan néztem rá. - Nem jobb Gabe-nek, hogy azzal hitegeted, hogy szereted, arról nem is beszélve, hogy Leigh pofára fog esni, mert Amber csalja fűvel-fával. Miért nézed végig?
  - Nincs más választásom. Leigh és én már meghoztuk a magunk döntéseit. Külön utakon járunk, és ez már így van jól!
  - Egy fenét!
  - És te miért nem mondod el Irisnek, mekkora szemét ez a Nath és csajozik mellette?
  - Erre meg én vagyok képtelen. - ismertem be szomorkásan. Nehéz volt mások szerelmi életébe belefolyni. Kicsit úgy éreztem, nem érdemlem meg a boldogságot, ha a barátaim körülöttem szenvednek. - Iris bálványozza Nathanielt és nem akarja észrevenni, menyire utálatos lett a szerelme. Olyan, mintha szemellenzőt viselne.
  - Talán reménykedik, hogy Nath a régi lesz.
  - Kár, hogy feleslegesen. De visszatérve rátok, rossz nézni, hogy szenvedsz. Nem szabad boldogságot színlelni, csak magadat teszed tönkre.
  - Miért? Te képes lennél szakítani Castiellel, ha beleszeretnél másba? Olyan könnyen megmondanád neki, hogy már nem ő kell neked?
  - Biztos nem menne könnyen, de igen, elmondanám neki. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Jobb, békésen elválni, mint lassan megmérgezni egymást. Bár ez a veszély nem fenyeget. Nincs az a pasi, aki ki tudná törölni a szívemből Castielt!
  - Jó neked! - sóhajtott Rosaly. - Bár én is ilyen biztos lennék az érzéseimben!
  - Na ugye! - elégedetten csaptam össze a kezem. Rosa csak beismerte, hogy nem teljesen boldog. - Gondold át, amit mondtam. Ha Leigh-el akarsz lenni, ne habozz sokáig. Láttam, hogy nézel rá, amikor azt hiszed, senki nem veszi észre, ezért is mertem felhozni ezt a témát.
  - Nos én... - Rosa szeme könnybe lábadt. Kitörtek belőle a visszafojtott érzelmek. - Igen, a fenébe is, szeretem Leigh-t! Életem legnagyobb hibája volt, amikor elcsábultam és hagytam, hogy Leigh megutáljon! Annyira hiányzik! Próbálom boldoggá tenni Gabrielt, de bármennyire imád, ő nem Leigh! Nem vele akarok lenni, de képtelen vagyok megbántani!
  - Ismerem ezt az érzést. Ugyanígy szenvedtem, amikor Viktor és Castiel között kellett választanom. Majd belepusztultam a reménytelenségbe, de képes voltam a szívemre hallgatni, és visszamentem Castielhez, mert nekem ő az igazi.
  - Szép. - bólintott Rosa. - De félek, hogy Leigh nem bocsátaná meg, hogy felszarvaztam Lysanderrel, aztán meg a legjobb barátja karjába kötöttem ki. Ezek súlyos bűnök!
  - Lehet, de aki szeret, az képes megbocsátani!
  - Jaj, Vivi! Sikerült teljesen összezavarnod! - temette a két tenyerébe az arcát Rosa. - Senkinek sem szabad megtudnia, hogy ezen viaskodom! Ígérd meg nekem, hogy nem beszélsz erről!
  - Nyugodsz lehetsz, nem fogom kikotyogni a titkaidat! Cserébe te azt ígérd meg, hogy elgondolkozol azon, amit mondtam.
Rosa felemelte a fejét és a szemembe nézett. Látszott rajta, hogy jót tett neki, hogy kibeszélte magából a gondjait.
  - Rendben, te meg azt ígérd meg, hogy felnyitod Iris szemét, ha elfajulnak a dolgok!
  - Jó, megbeszéltük.
A továbbiakban együtt teáztunk és a kosárklubról kezdtünk társalogni.
Alighogy Rosa elment, betoppant Castiel. Egy csokor fehér rózsát hozott, s örömmel fúrtam az arcom a bársonyos virágok közé. Halványan már éreztem az illatukat. Hálásan össze-vissza csókolgattam a fiút. Eddig is imádtam, de a héten a gondoskodással, figyelmességével és apró ajándékokkal teljesen levett a lábamról. Mikor egy ezüstláncot csatolt a nyakamban, amin egy apró gitár csüngött még a könny is kicsordult a szememből. Eszembe jutott a Rosával folytatott beszélgetésem. Tudtam, hogy az igazat mondtam a lánynak, amíg Castiel szeret, nem kell nekem semmi és senki más.
Szombaton vissza kellett mennem kontrollra a dokihoz. Mivel Tony dolgozott, most Castiel kísért el. Szerencsére gyógyultnak nyilvánítottak. Bár egy hét felmentést kaptam tesiből, de már mehettem suliba. Castiellel megünnepeltük a felgyógyulásom. Egy olasz kisvendéglőben ettünk, aztán sokáig sétálgattunk a városban. Estére beültünk egy moziba, aztán megfűztem anyámat, Castiel hadd aludjon nálunk, ha már úgyis jól vagyok. Anya persze nem akarta elvenni a jókedvem, beleegyezett.