Ren titka

Kedden motorral mentünk suliba, Castiel kora reggel felhívott, hogy öltözzek vastagon, mert két keréken gurulunk a Sweet Amorisba. Szót fogadtam, hisz nem akartam menet közben szétfagyni.
Eléggé hűvös volt az idő, szerencsére ma nem esett, de a kövesút nedves volt és az árkok tele voltak a tegnapi esővízzel. Csípős hideg volt a levegő, és enyhén ködös. Nem épp motorozni való időjárás, de nem számított, hisz így gyorsabban célhoz értünk és ölelhettem a szerelmemet.
Kimet és Lysandert nem találtuk a csarnokban, ezért miután megszabadultunk a sisakoktól, kimentünk az udvarra. Kedvenc barátaink a szokásos fa alatti padunknál cigiztek, csatlakoztunk hozzájuk mi is.
Egy darabig hétköznapi dolgokról beszélgettünk, ki mennyit tanult, mit nézett a tévében, meg kivel mi történt.
Később a barna irha kabátos és farmeres Lysander Castielhez fordult.
  - Megpengetted az új gitárod? Mert egy hangszernél nem elég, hogy jól nézzen ki, jól is kell szólnia! A piros, fekete és sárga lángnyelvekkel menőn nézett ki, de...
  - Jól szól, már amennyire meg tudom ítélni. - felelte Castiel, és kicipzározta a bőrdzsekijét. Már a második szál cigire gyújtott rá, én meg még mindig az első felénél jártam, és félálomban ácsorogtam Cast és Kim között.
  - Délután Eva megmondja. - válaszolta a hamuszürke hajú fiú. - Szakértő a kicsike, és jól is jön nekünk, ha komolyan akarunk zenélni.
  - Megvetted a gitárt? - kérdeztem csodálkozva. Késő este beszéltem a fiúval telefonon lefekvés előtt, de csak a szokásos szerelmes evődés volt, egy szóval sem említette, hogy vett magának egy gitárt.
  - Igen. Hirtelen ötlet volt. - felelte Castiel, miközben kifújta a füstöt. - Beleszerettem a hangszerbe. Drága mulatság volt, de remélem, megéri a befektetést.
  - Suli után kiderül. Gőzerővel próbálnunk kell, hogy mi legyünk a legjobb csapat a szakkörön. - maradt a témánál Lys.
  - Mi? Zenekart alapítottatok? És nekünk nem is mondtátok? - Kim ugyanolyan meglepett volt, mint én.
  - Mert egyelőre még nem biztos, és csak Eva, Lys és én vagyunk benne. Szereznünk kell még értelmes és tehetséges tagokat, hogy vigyük valamire. - magyarázta Castiel lazán, de csillogott a szeme, és ebből rögtön tudtam, hogy nagyon lelkesedik az ötletért. Komolyan gondolja a zenélést, és vele kell örülnöm és biztatnom kell, ezt kívánja a szeretet, amit iránta érzek.
  - Drukkolok nektek, drágáim! - válaszoltam tréfásan, mégis komolyan. - Ti lesztek a legjobbak, én meg a legfőbb rajongótok!

  - A-Á! - mosolygott rám Castiel. Elkapta a farmer kabátom ujját és a karjába rántott. - Te a múzsám vagy, szívem! Minden dalt neked fogok énekelni és játszani!
Boldogan simultam a karjába, és öleltem át a derekát. - Hm, saját énekesem lesz! Ez annyira szuper!
Castiel pajkosan fölém hajolt, arcon csókolt, majd megharapta a fülem.
  - Na, már megint kezditek a nyalakodást! Rosszabbak vagytok, mint a nászutasok! - szólt le minket nevető szemekkel Lys.
  - Így szép a szerelem! Nektek is ki kéne próbálni, akkor kevesebb lenne köztetek a feszültség! - nyelveltem vidáman. Nem sértődtem meg, csak mosolyogva meglöktem a mellettem ácsorgó Kimet, hogy Lys karjába kössön ki.
A fiúk még megbeszélték, hogy suli után Castielnél mennek próbálni, de nem bántam, mert tegnap este SMS-t kaptam Zacktől, hogy számít rám, délután gyermekmegőrzőként. Így legalább Cast sem fog unatkozni, míg Renéknél dekkolok.
Hamar és vidáman telt a nap. Szünetekben Castiellel egymáson lógtunk, de mindig más társaságában. Kimmel, Lyssel és Violával reggeliztünk. Nagyszünetben Eva is hozzánk csapódott, de a lány megint nem volt túl bőbeszédű. Csak akkor szólalt meg, mikor szóba került a próbálás.
A hangulatom csak akkor esett vissza egy kicsit, mikor eszembe jutott, hogy az utolsó óránk kosáredzés lesz. Nem a sporttól tartottam, hanem a feszült hangulattól, ami az órákon uralkodott.
Hetedik óra előtt kedvetlenül húztam magamra sötétkék melegítőalsómat és egy piros pólót. Mikor a tornacipőm is felhúztam, a szekrény túloldalán megvártam Kimet, együtt mentünk be a csarnokba.
Míg Borisra várakoztunk, kisebb csapatokban ácsorogtunk a pálya szélén. Kimmel, Pattyvel, Kennel és Rosával a feljáró előtti lépcsőnél unatkoztunk, amikor mellénk sétált a fekete pólós és melegítős Armin. Fura volt így, még sosem láttam szabadidő ruhában, mindig csak menő és elegáns cuccokban járt eddig.

  - Hát te? - kérdezte Armint Kentin.
  - Kötelező ez a marhaság, és jobb híján ezt kényszerítette rám az igazgatónő. - közölte a fekete hajú, kék szemű fiú.
  - Akkor te is csapattag leszel? - kérdezte Rosa.
  - Úgy néz ki! - válaszolta Armin minden lelkesedés nélkül, és összefonta a karját a mellkasa előtt.
  - És a tesód, hol hagytad? - kérdeztem, hisz a fiúkat még sosem láttam külön-külön.
  - Ő nem szeret ugrándozni, de azt hiszi tud énekelni, úgyhogy a zenekörhöz csatlakozott. Én meg nem konyítok a rajzhoz meg az énekléshez, így ez maradt. - magyarázta Armin lazán.
  - Akkor üdv köztünk! - mosolygott a fiúra Patty.
  - Látom, megtaláltad a helyed, Armin! - sétált mellénk lazán, a hóna alatt egy barna kosárlabdával, a fehér atlétás Nathaniel. - A megfelelő emberekhez csapódtál, a pancserekhez!
  - Szűnj már meg, Nath! - szólt a srácra élesen Kim.
  - Miért? Nem úgy néz ki az ikerpalánta, mint aki megszállott kosárlabda rajongó! Csak közöltem, hogy a vesztesek között a helye!
  - Neked meg egy javítóintézetben lenne a helyed! - fújt a fiúra Rosa, akinek a tarkóján lófarokba volt kötve hosszú, platinaszőke haja.
A vita annyiban maradt, mert megérkezett Boris. Hosszú lábaival egykettőre mellettünk termett.
  - Üdv, gyerekek! Mindenki gyűljön körém! - adta ki az utasítást bohókás tanárunk, aki rózsaszín pólót viselt, világoskék sportos nadrággal. - Látom új tagot kaptunk! Ma megint meccset vívhattok! Nathaniel, választ ki, kikkel szeretnél egy csapatban lenni!
A szőke istencsapása elégedetten mosolygott. Nem tudom, hogy lett ő Boris kedvence, de biztos voltam benne, hogy azért nyalta be magát nála, hogy ezzel is minket bosszantson.
  - Oké. - Nath tűnődve nézett körül a maroknyi játékostársakat méregette. - Dajan, Ren, Kim és Rosa kell nekem.
  - Rendben. - bólintott rá Boris. - Az új fiú legyen a másik csapatkapitány, megmutathatod, mit tudsz! - nézett Arminra jelentőségteljesen a hosszú hajú tanár, akinek ezúttal a haja szabadon lógott széles vállára.
  - Armin vagyok! - felelte a kék szemű fiú udvariasan. - Akkor az én csapatomba legyen, Kentin, Patty, Vivi és Charlotte.

  - Csaj koszorú! - mosolygott az orra alatt Nath. - Készülj fel, hogy le lesztek alázva!
  - Majd meglátjuk! - válaszolta harciasan Armin.
Percek múlva elkezdtük a játékot. Nathaniel nem véletlenül választhatta Kimet és Rent, ők tényleg jól tudtak játszani. Még Rosa is fürgén ugrándozott, és kapkodott a labda után, simán elvették a labdát Patty-től, Charlotte-tól és még tőlem is. Armin és Kentin kevés volt a gyenge csapatunkban a legjobb négy játékos ellen, ráadásul Armin nem volt egy sportember, még többet bénázott, mint én, vagy akármelyikünk. Az lett a vége, amit Nathaniel megjósolt, csúnyán laposra vertek minket. A veszteség csalódott érzésével ültem le a kispadra, mikor véget ért a negyedórás meccsünk és a győztesek a harmadik csapattal játszottak. Legalább kipihentem magam, míg a pályán Kimék remekeltek. Megfigyeltem, hogy Ren egész jó csapatjátékos. Ha megerőltetné magát, be tudna illeszkedni közénk. Szótlanul figyeltem a játékot óra végéig. Ken és Patty nyalakodtak mellettem, Armin nem akaródzott beszélgetni.
Edzés után visszavedlettem az utcai ruhámba. Mire kiértem az udvarra, Castiel már a kapuban várt a mocija mellett. Gyorsan elbúcsúztunk, mert Lyssel meg Evával még a zeneboltba készültek, így magányosan indultam haza.
Mikor hazaértem, otthon találtam a bátyám, szabadnapos volt. Közölte, hogy biliárdozni megy Audrey-val meg Kevinékkel, hívott engem is, de leráztam, és közöltem, hogy a szomszédba kell mennem bébi csőszködni.
Gyors, késői ebédelés után indultam is Willfordék háza felé.
Megint Sissy engedett be, mint a múltkor. A kislány vidáman fogadott és kézen fogva húzott be a nappaliba.
A dohányzóasztal már tele volt pakolva rajzlapokkal, színes vízfestékekkel és temperával. Ebből rögtön tudtam, hogy festés lesz a mai program.
  - Magad vagy? - kérdeztem, miután a fotelbe löktem a dzsekim, törökülésben leültem az asztal elé.
  - Igen. Ren hazahozott, aztán elment. - közölte a fekete harisnyás, és barna kötött pulcsis kislány. Haja két copfba volt összekötve.
Hála az égnek! - gondoltam megkönnyebbülve. Jobb, ha nem találkozunk a kelleténél többször a bátyjával, így elkerülhetem a veszekedéseket. A görcs is kezdett oldódni a gyomromból, ami a házba lépéskor keletkezett.
  - És mit fogunk festeni? - kérdeztem vidáman Sissy-től.
  - Szivárványt, erdőt és tengerpartot! - közölte komolyan a kislány, és már el is kezdett kékre festeni egy üres lapot. - Enyém a tenger, tiéd az erdő!
  - Na, jó... - sóhajtottam és a legjobb tudásomat elővéve megpróbáltam felismerhető fákat pingálni a lapomra.

Csendesen és békében telt a délután. Könnyed volt a hangulat, néha kikacagtuk egymás idétlen próbálkozásait. Egész jól éreztem magam az értelmes gyerek társaságában, de néha megfordult a fejemben, hogy vajon hol tekereghet a bátyja, vagy épp mit csinálhat Castiel. El is határoztam, hogy hat után, ha végzek, felhívom, hogy megtudjam, mivel töltötték a délutánt. Egyre sűrűbben néztem a faliórára, nem akart telni az idő.
Öt után nem sokkal neszezést hallottam a bejárati ajtó felől. Az ideg úgy markolt a mellkasomba, mintha egy vaskéz szorongatott volna belülről. Vártam, hogy belépjen a morcos medve, de felkészülni nem tudtam rá. A hangulatváltozásaira és a kegyetlen szavaira nem lehet felkészülni.
Legnagyobb meglepetésemre nem Ren érkezett meg, hanem Zack. A férfi a fogasra akasztotta fekete kabátját, lerúgta a cipőjét, majd mosolyogva jött felénk.
  - Helló, lányok! - Zack sóhajtva a közeli fotelbe vetette magát. - Látom, jól megvagytok!
  - Vivivel mindig jó! - mosolygott a kislány. Felpattant és szinte repült az apja karjába. - Most éppen vízesést festek!
  - Azt látom! - a férfi egy kicsit eltolta magától a kicsit, és a pulóverén lévő kék foltokra pillantott. - Tönkreteszed a ruhád! Ezt a pulcsit csak nemrég vettem.
  - Sajnálom, apa! - sütötte le a szemét bűnbánóan a kislány. - Most megtiltod, hogy ezután is fessek?
  - Dehogy! Csak legközelebb, ha ilyesmire készülsz, öltözz át előtte. Az alsó szekrényedben vannak az itthoni ruhák, azokból válassz máskor.
  - Nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy átöltöztessem! - keltem rögtön a gyerek védelmére.
  - Most már mindegy! Remélem, kijönnek a foltok, már így is alig győzöm ruházni Sissy-t, mert nő, mint a gomba!
  - Bolondgomba! - kacagott a lányka, és kinyújtózott, hogy arcon csókolja apja fáradt arcát.
A jelenet mélyen meghatott. Olyan aranyosak és boldogok voltak ebben a pillanatban apa és lánya, hogy betolakodónak éreztem magam. Mintha belesnék egy ablakon egy idegen család életébe és nem rám tartozó dolgot látnék.
  - Sipirc átöltözni, kicsikém! - tette le a földre a lányt Zack. - Mosakodj meg alaposan! Ha kék marad a kezed, nem rendelek neked pizzát, ehetsz vacsorára makarónit!
  - Júj! - vágott fancsali grimaszt a gyerek, aztán lábát sebesen szedve elrohant a fürdőszoba felé.
  - Gyere, Vivi, kávézzunk meg, amíg a kis eleven mosakszik!

Zack meg sem várta a válaszom, megindult a konyha felé, így muszáj volt követnem.
A férfi a mikróban megmelegítette a reggelről maradt kávét, aztán kiöntötte két pohárba. Az asztal mellett ültem, az egyiket letette elém, a másikkal a kezében mellém ült.
  - Elég korán végeztél. - jegyeztem meg, csakhogy megtörjem a beállt csendet. A csészém pereme felett lestem a férfira. Fekete inge gyűrött volt, a nyakkendője már félrecsúszott a szoros csomóból, a szeme alatt karikák virítottak, és a haja is kócos volt egy kicsit. Ennek ellenére nem találtam ellenszenvesnek. Még mindig nem tudtam elhinni, amit a múltkor Ren mondott róla.
  - Szerencsére kevesebb volt a papírmunka, mint gondoltam. - válaszolta a férfi. - Legalább megnézhetem az esti meccset, és mondhatok esti mesét Sissy-nek. Ezt a luxust ritkán engedhetem meg magamnak, mert rend szerint meló után szinte beájulok az ágyba. - magyarázta a férfi szomorkás mosollyal az arcán.
  - Talán újra kéne nősülnöd. Egy szerető feleség sok gondot levenne a válladról. - jegyeztem meg sajnálkozva. Csak mikor már kimondtam, akkor jutott eszembe, hogy talán nem kéne így beletenyerelnem a dolgaiba, de már mindegy volt. Kimondtam, és nem lehetett visszaszívni.
Zack szerencsére nem sértődött meg, sőt jóízűen felnevetett.
  - Igazad van, kislány, de azt mondd meg nekem, hol találok feleséget napi nyolc-tíz óra meló és állandó kimerültség mellett? A maradék időmet pedig próbálom a gyerekeimmel tölteni, szóval esélytelen. - a férfi kinyújtotta a kezét és megérintette az asztalon fekvő kezemet. - Azért jól esik, hogy aggódsz értem. A magány kegyetlen dolog...
Rémülten húztam el a kezem, mintha áram ütött volna meg. A másik kezemből letettem a csészét, nehogy elejtsem a döbbenettől. Az apám lehetne, nem kéne hozzám érnie.
Zack leolvashatta a rémületet az arcomról, mert szabadkozva szólalt meg.
  - Jaj, ne haragudj, Vivien! Nem akartalak megijeszteni, és nem gondoltam semmi olyasmire, ami megfordult a fejedben, csak... csak ritkán fordul elő, hogy valaki törődik velem. Ne értsd félre a viselkedésemet!
  - Semmi gond.... én kérek elnézést. - dadogtam zavartan, és szörnyen elszégyelltem magam, amiért kimutattam a bizalmatlanságomat.
Zack gyorsan témát váltott.
  - És hogy jössz ki a fiammal? Remélem, visszafogta magát és nem szemétkedett veled.
  - A suliban kerül, amikor meg ideértem már nem volt itt, gondolom ez se véletlen. - feleltem fanyarul.
  - Nem akarom védeni a fiamat, de okkal lett ilyen, és talán az én hibám is. Az anyja tragédiája után magába fordult és kiölt magából minden szeretetet. Mindenkivel elutasító lett és fél bárkit is közel engedni magához, mert attól fél, őket is elveszíti. - mesélte a férfi, és úgy bámult a csészéjébe, mintha abban megjelentek volna a múlt borzalmas képei. Talán így is volt. Ködös tekintete arról árulkodott, hogy a múltban mereng. - Én voltam gyenge és hagytam, hogy ilyen legyen.

Reszketett a kezem az ölemben, és összefontam az ujjaimat, hogy leplezzem a bennem kavargó érzelmi kitörést. Valahogy éreztem, hogy most fontos dolgot fogok megtudni.
  - Elárulod nekem, mi történt? Szeretném egy kicsit megérteni Rent. - szólaltam meg félszegen, gyenge hangon. Bizonytalankodás sütött belőlem, hisz mégiscsak egy idegen család múltjában próbáltam vájkálni és ez megviselt.
  - Öt évvel ezelőtt történt a dolog. - kezdte Zack. Még mindig nem nézett rám. Kifelé bámult a konyhaablakon a sötétségbe. - Boldog család voltunk. Clarissa, Ren, az egy éves Sissy és én. A fiam akkor már tíz éves volt, egy életvidám, értelmes fiúcska, akit minden érdekelt. Abban az időben a tűz vonzotta. Emlékszem, minden gyújtót, gyufát és gyertyát dugni kellett előle, mert azokkal játszott. Üzleti útra kellett mennem, magára hagytam a feleségem a két gyerekkel. Meg sem fordult a fejemben, hogy baj történhet, hisz nem egyszer utaztam el munkaügyben... de a baj megtörtént. - A férfi hangja elcsuklott. Jó darabig hallgatott, már azt hittem nem fogja befejezni a történetet, de keserves sóhajtozás után mégis tovább beszélt: - Este Clarissa lefektette a gyerekeket. Akkor még ennél is kisebb házban laktunk, a két gyerek közös szobát kapott. Ren elcsenhetett egy doboz gyufát, azzal játszhatott a takaró alatt, amikor megcsinálta a bajt. A rendőrségi jelentésből tudom csak, mi történhetett, hisz Ren azóta sem tud beszélni a történtekről, más meg nincs, aki beszélhetne róla... Szóval lángot kapott a ház. A szobában olyan gyorsan terjedt a tűz, hogy Ren egy sarokba szorult, és már Sissy ágyán is lángoltak a fodrok. A feleségem, amikor észrevette a füstöt, azonnal a gyerekek segítségére sietett. Először Sissy-t kapta ki a kiságyból, átvitte a szomszédba, ők hívták ki a tűzoltókat. Clarissa persze nem hagyhatta bent a fiát, visszament a rémült gyerekért. Addigra már a nappali is lángolt. Egy pokrócot tekert magára, egy másikat Renre, úgy vonszolta végig a rémült gyereket az égő házon. Nem jutottak el az ajtóig, már nem tudtak hová menekülni. Clary elbotorkált az ablakig a pléddel betakart gyerekkel, és kilökte rajta. Ren megmenekült, de a feleségem már nem tudott kimászni, mert rázuhant a lángoló függönykarnis. Clarissa úgy halt meg és marcangolták szét a lángok, hogy a fia végig nézte. Ren akkor égett meg, amikor megpróbálta kihúzni az anyját. A tűzoltók akadályoztak meg, hogy bemásszon.  Azon az éjszakán porrá égett a ház, a feleségem szörnyet halt benne, Ren pedig lelki nyomorék lett, mert végig nézte az anyja halálát. A mai napig nem tudta feldolgozni ezt, ráadásul hibásnak érzi magát, hisz a tüzet ő okozta.
Iszonyatos képeket láttam magam előtt. Elképzelni is rossz volt, mit érezhetett egy tíz éves gyerek, mikor látta elégni az édesanyját. Megrázkódtam, és akaratlanul is könnyek buktak ki a szememből. Nem is csodálom, hogy Ren ennyire magába zárkózott. Végig nézni egy szeretett ember mérhetetlen szenvedését, nem kis dolog. Tíz évesen saját magát okolva, pláne nehéz lehet. Átéreztem a fájdalmát, de ez töredéke sem lehetett annak, amit a tízéves fiúcska átélhetett akkor.
  - Annyira sajnálom. - nyögtem, és próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot, amit a visszafojtott sírás okozott.
  - Most legalább tudod, hogy a fiam nem is annyira szörnyeteg, mint inkább a borzalmak áldozta. Sosem éreztettem vele, hogy őt okolnám a történtek miatt, de az eset után Ren távolságtartó lett velem és mindenkivel. A nővérem pszichológushoz is hordta, mert alig beszélt, nem aludt és nem evett, csak egyhelyben kucorgott hetekig, mint egy szemétdombra hajított kiskutya. De az orvosok is kudarcot vallottak, nem tudtak segíteni, hogy feldolgozza ezt a tragédiát, mert nem beszélt róla sem nekik, sem nekem. Az idő múlásával visszatért kicsit az életbe, de tehetetlenül figyeltem, hogy nem mosolyog, nincsenek barátai, csak él, de úgy, mint egy belső nélküli üres héj. Hat év alatt senkit nem engedett közel magához. Már az is megfordult a fejemben, hogy Sissy-vel azért elutasító, mert azt hiszi, Clarissa jobban szerette a kicsit, hisz őt mentette először...
  - Ne, Zack, ne mondj ilyeneket! - szóltam a férfira, és letöröltem árulkodó könnyeimet. - Ne kínozd magad tovább! Ez így volt megírva! - nem is tudtam, mit lehet mondani egy ilyen borzalmas történet után, ami ráadásul igaz. - Hiszek benne, hogy a sok rossz után mindig jön a jó. Ren egyszer megtanul szeretni, és te is fiatal vagy még, megtalálhat a boldogság!
  - Aranyos lány vagy, Vivien! - mosolygott Zack. Sötét szeme rám villant. Még egy pillanatig láttam az arcán a szenvedést, aztán már megint közömbös lett. - Nem azért mondtam el neked, hogy sajnálj minket, csupán azért, hogy megértsd a fiamat és próbálj meg közelebb jutni hozzá. Sissy-nél sikered volt. Remélem, a fiam szívéhez is megtalálod az utat.
És Zack olyan könyörgően nézett rám, hogy nem is tudtam mást felelni, csak erőltetett mosollyal bólintottam.
  - Rendben... mindent megpróbálok, hogy elnyerjem Ren bizalmát és barátságát, de nem ígérek semmit. Szörnyen makacs!
  - Ebben az anyjára ütött. - jegyezte meg vidáman Zack, mintha az előbb nem is tragédiákról beszéltünk volna. - Viszont van egy olyan érzésem, hogy te jól kezeled a nehéz helyzeteket, és a bunkó viselkedést.
  - Hát erről mesélhetnék. - mosolyogtam bizakodva.
Végszóra berobogott Sissy, patyolat tiszta kezét mutogatva kérte, hogy rendeljünk neki pizzát. Zack bele is egyezett, s kihasználtam, hogy a telefonhoz megy, gyorsan elbúcsúztam és elhagytam a házat.
Este még sokáig gondoltam Renre és a szerencsétlenségre, amit átélt. Mérhetetlen sajnálatot és szánalmat kezdtem érezni iránta. A múltkor még azt hittem, békén kell hagynom, hadd éljen a maga bunkó kis világában, de már világosan láttam, az lesz a feladatom, hogy megmutassam neki, van még szeretet a földön és megtanítom, hogy viselje el azt.
Egész éjszaka szörnyű álmok kergettek. Lángoló házat láttam, aztán egy visító asszonyt, aki a gyerekei megmentésén fáradozva a tűz martaléka lett. Aztán egy fekete hajú, sötétkék szemű fiúcskát láttam, akinek a szemében tükröződtek a házat nyaldosó lángok. A fiú szeme rémült volt és iszonyú fájdalmat sugárzott a tekintete. Láttam magamat a kisfiú felé rohanni és elráncigáltam az éppen összeomló ház mellől. Szeretettel öleltem a megrázkódtatástól és zokogástól vonagló kis testet.
  - Ren... Ren, nincs semmi baj! Megmentelek! Ne félj!
Zokogva ölelgettem a rettegő gyereket.
És ez az álom reggelig kísértett, újra és újra előjött, és nem hagyott nyugodni...