Kínszenvedés

Mikor felébredtem az ájultságból, azt vettem észre, hogy a kanapén ülök és erős karok szorongatnak.
  - Vivi... az Isten szerelmére, a frászt hozod rám!
Antony ijedt hangja kiragadott a kábulatból, és ez rossz volt. Nyomban eszembe jutott, miért kerültem ilyen állapotba. Castiel haldoklik! Kizárt, hogy nélküle tudjak élni! A fájdalom szögesdrótként mart a szívembe és az egész testembe.
  - Castiel... - nyögtem gyenge hangon, mikor kinyitottam a szemem. - Oda kell mennem! Meg kell mentenem!
  - Nyugi, kislány! Kemény fából faragták, fel fog épülni! - nyugtatott Tony, és amikor látta, hogy nem fordulok le a kanapéról, elengedett.
  - Nem... nem... haldoklik! Oda kell mennem! - pattantam fel hirtelen, de a gyors mozdulattól megszédültem.
A bátyám résen volt, elkapta a könyököm és megtartott.
  - Kizárt, hogy elengedjelek egyedül ilyen állapotban! Beszéltem Cast anyjával, amikor elejtetted a kagylót. Beviszlek a kórházba. Még szerencse, hogy Kevin kölcsönadott egy kocsit, hogy az esőbe ne gyalogoljak. Azzal beviszlek a kórházba.

Nem tiltakozhattam, hisz négy keréken hamarabb beérünk, ráadásul jót fog tenni, hogy a tesóm mellettem lesz, ha rossz hírt kapok. Nem!!! Erre még gondolni sem szabad!
Gyorsan kaptuk a kabátokat és beültünk a kölcsön kocsiba. Olyan állapotban voltam, hogy se a színét, se a márkáját nem tudtam volna megmondani.
A kórházba tartva csak rémisztő gondolataim voltak.
Milyen állapotban van Castiel? Él még? És ha nem, mi lesz velem? Hogy fogom túlélni? Nélküle nincs értelme az életemnek. Ha meghal, belepusztulok!
Végig az úton imádkoztam, hogy térjen magához, élje túl a balesetet, mert nem lenne igazságos az égiektől, ha elvennék tőlem! Annyi mindent szerettem volna neki mondani és átélni vele. Nem élhetek nélküle, vissza kell kapnom!
A kórházban kómásan kutyagoltam a bátyám után, aki a recepción megkérdezte, hol találjuk Cast anyukáját. Tony megragadta a karom, úgy vezetett végig a fél kórházon. Halványan tudatosult bennem, hogy a második emeletre lifteztünk. Mintha a testem ott lett volna, de a lelkem vagy a belsőm kiszállt volna belőlem és nem fogná fel, hol vagyok, és miért ott.
Egy fehér, rideg magánváróban találtunk rá Castiel anyjára. A barna, hosszú hajú asszony kék nadrágkosztümben toporgott a klóros szagú helyiségben. Kezében egy agyon gyűrött zsebkendőt szorongatott, azzal törölgette néha könnyes szemeit. Az ajtócsapódásra felénk fordult. Mikor meglátott, sóhajtva lépett elém, de mielőtt megszólalt volna, elé rohantam és átöleltem. Mindkettőnknek szüksége volt a másikra.
  - Jaj, Vivikém... - nyöszörgött az asszony elkeseredve, és ettől, ha lehet még jobban megrémültem.
  - Mi történt? - kérdeztem, mert nem mertem még csak kimondani se, hogy él-e még. Ha nem, tudni se akarom!
  - A rendőrök értesítettek, hogy túl gyorsan vett be egy kanyart és a vizes úton felborult és nekicsapódott egy betonkerítésnek. Szilánkosra tört az egyik lába, kiment a válla, van egy csomó törött bordája és rengeteg vért veszített. Kritikus az állapota. Épp műtik. Megpróbálják rendbe tenni a lábát, de a sok vérveszteség... Istenem, a kicsi fiam! - Kate megint zokogni kezdett és automatikusan kapaszkodtam a két karjába és szorosan öleltem.
Él! Ha halvány remény is van, hogy felépül, abba kell kapaszkodnunk.
Tony oda-vissza járkált a hátam mögött a zöld lócasor előtt, ideges volt és fél füllel hallgatta, mi van Castiellel. Nem szólt, de láttam, hogy őt is megviseli barátja állapota.
  - Minden rendben lesz, Kate néni! Minden rendben lesz! - súgtam az asszonynak biztatva, és fohászkodtam, hogy tényleg így legyen.
  - Hozzak egy kávét, asszonyom? - kérdezte a bátyám udvariasan, amikor leültettem a megtört édesanyát a lócára.
  - Köszönöm, fiam, de nem. Mindjárt összeszedem magam, keresek egy mosdót, aztán egy automatát. Addig ti maradjatok itt, mert rábíztam egy nővérre, hogy tájékoztasson Castiel állapotáról. Eddig nem mertem elmenni, nehogy ne találjanak, amikor... amikor... baj van.
  - Nem! Nem lehet baj! Szeretem, nem engedem el! Nem hagyhat itt! - összetörve huppantam Kate néni mellé. A térdemre könyököltem és a tenyerembe rejtettem az arcom. Nem bírtam már visszafojtani a könnyeimet.
  - Nyugodj meg, gyermekem! Castiel biztos harcol az életéért, ha másért nem, csak azért, hogy újra veled legyen! - simogatta meg a hátam Cast anyukája.
Szavai csöppet sem vigasztaltak, mert eszembe jutott, mit gondolhatott rólam Castiel a szörnyű baleset előtt. Hát épp nem harcol, hogy velem legyen, hisz azt hiszi megcsaltam! Istenem! Végül is én tehetek a balesetről!
Kate néni kiment, ketten maradtunk Tonyval. A bátyám leült a másik oldalamra. Hátát a falnak döntötte, még a feje is nekicsapódott a falnak.
  - Sajnálom, kicsi Vivi! El se tudom képzelni, mit érezhetsz most, de ha Audrey-val lenne valami, abba én is belepusztulnék!
  - Hát még én, hogy sajnálom! - kaptam fel a fejem. Könnyáztatta arcomba lógtak a hajtincseim, de nem foglalkoztam vele. Dühösen néztem a műtőbe vezető ajtóra és ráböktem. - Miattam van ott, ahol! Ha meghal, az én lelkemen fog száradni!
  - Ne beszélj butaságot! - Tony elkapott és erőszakosan a mellkasára vonta a fejem, majd gyengédebben megölelt. - Senki sem tehet róla, hogy ilyen időben is vagánykodott, és motorra ült!
  - Ó, dehogynem! Én tehetek róla, nem érted? - kérdeztem sírástól akadozó hangon. - Látta, hogy Nathaniel megcsókolt! Úgy rohant el, hogy nem hagyta, hogy megmagyarázzam... A halálba menekült inkább...

  - Vivi, ne gondolj ilyen balgaságot! - szólt rám Antony és kicsit megrázott, hogy észhez térítsen. - Az egész csak hülye félreértés volt! Ne hibáztasd magad!
A vigasztaló szavak leperegtek rólam. Akárki mondhatott akármit, bűnösnek éreztem magam, hisz én tehetek róla, hogy nem volt higgadt és zaklatott állapotban ült fel arra az istenverte motorra.
  - Én tehetek róla... én tehetek róla... - kántáltam, mint valami kiakadt mániákus és patakokban folytak a könnyeim. Szép lassan eláztattam Tony vállán a szürke inget. A sírás nem nyugtatott meg. Nem láttam már, mi értelme lehet az életemnek tovább. - Ha meghal... vele halok!
  - Az Istenit, húgi! Erre még csak gondolni sem szabad! Ma már fejlett az orvostudomány! Mindent megtesznek, hogy összefoltozzák azt az ütődöttet!
  - Az nekem nem elég! - hisztiztem. Elhúzódtam Antony-tól és összehúzódtam a padon, mint egy rakás szerencsétlenség.
Nemsokára visszajött Cast mamája.
  - Semmi hír? - kérdezte tompa hangon, mikor leült a másik oldalamra.
  - Semmi. - ráztam a fejem. - És nem is tudom, hogy ez jó vagy rossz.
  - Reméljük a legjobbakat!
Idegtépő várakozással és hallgatással telt el a következő óra.
Fogalmam sem volt róla, hány óra lehet, az idő és a tér fogalma megszűnt számomra.
Ijedten összerezzentem, amikor Tony zsebében megszólalt a mobilja. Elővette a zsebéből és kábán nézett a kijelzőre.
  - Anya az. Biztos aggódik. Elmondom neki, mi a helyzet. - jelentette ki a tesóm. Felállt és az ablakhoz sétált. Ott felvette és a sötétségbe kibámulva halkan elduruzsolta az a keveset, amit megtudtunk.
Mikor Tony befejezte a beszélgetést és visszaült mellém, Kate néni megérintette a kezem, hogy magára vonja a figyelmem.
  - Vivi, nem kell itt virrasztanod! - szólalt meg az asszony. - Nyugodtan hazamehettek! Nem kell itt maradnotok! Neked holnap iskola.
  - Iskola? - ismételtem meg a szót, mintha kínaiul lett volna. - Nem, arra most gondolni se tudok! És nem tudnék hazamenni. Beleőrülnék a tétlenségbe, és a hírekre várásba. Itt akarok lenni. Lehet, hogy hülyeség, de itt... közelebb érzem magam hozzá! Szüksége van rám!
Megint könnybe lábadt a szemem.
  - Hát jó, te tudod! - hagyta rám Kate. Gondolom látta, hogy nincs kivel beszélni, mert bármikor hisztérikus rohamot kaphatok.
  - Anya azt mondta, maradhatunk, ameddig akarunk. Reggel felhívja az osztályfőnököd és elmondja neki, miért maradsz ki. - közölte Tony.
  - Jó, mert én nem megyek innen sehova! - feleltem elszántan.
Erős akartam lenni, de belül cseppet sem voltam az.
Megint jó darabig ültünk csendesen. A lábam remegett, a szívem nyugtalanul zakatolt. Imádkoztam, és magamban könyörögtem Istenhez, hogy ne vegye el tőlem Castielt.
Összerezzentünk, amikor kinyílt a műtőbe vezető ajtó, és kilépett rajta egy szőke, hajhálós, hosszú köpenyes, harminc körüli nő. Kate nénivel egyszerre álltunk fel és siettünk oda a nővérkéhez.
  - Hogy van a fiam? - kérdezte az aggódó anyuka rémülten.
  - Stabilizálták az állapotát. - közölte a nővér. - Sajnos össze kell csavarozni a lábát, de ez még mindig jobb, mint a másik lehetőség. - látszott a nőn, hogy gondosan megválogatja a szavait, hogy ne rémisszen halálra minket. - Valószínűleg reggelig a műtőben lesz, és még utána sem láthatják, mert az altató és a nyugtató hatása miatt nehezen fog magához térni.
  - De túléli? - kérdeztem reménykedve.
  - Ha nem lép fel komplikáció, akkor igen. Fiatal és erős szervezete van a fiúnak. Te ki vagy, a húga? - pillantott rám a nő érdeklődve.
Tony a háttérből figyelt minket rezzenéstelen arccal.
  - Nem... a barátnője!
  - Nahát! Vörös pár! Ilyet ritkán látni! - mosolygott a nő. - De nyugodj meg kislány, a barátod jó kezekben van! Megteszünk mindent...
  - Köszönjük, Judith. - bólintott Kate néni.
  - Most vissza kell mennem! Kitartást önöknek!
A nő visszament a műtőbe, én meg legszívesebben utána rohantam volna, hogy megnézzem, nem hazudott-e. Bármit megadtam volna, hogy csak egy pillanatra lássam Castielt és megmondjam neki, hogy szeretem, mindennél jobban szeretem, és ráparancsoltam volna, hogy harcoljon az életéért. Ha nem teszi, nekem is végem!
Nem volt mit tenni, visszaültünk a helyünkre.
Teltek a kínkeservesen lassú órák, majd megőrültem a várakozástól. A világ legrosszabb érzése volt, hogy ott kell ülnöm tehetetlenül, és várni a semmire és reménykedni. Nem gondoltam, hogy mostanában ilyen helyzetbe kerülök, és hogy Castiel életéért kell fohászkodnom. Sajnos a sors ráébresztett arra, hogy a boldogság múlandó és minden összedőlhet, mint egy kártyavár. Castiel élete csak egy hajszálon függ, és ettől borzasztóbbat el se tudtam volna képzelni.
Tony lement, a földszinti csarnokból hozott nekem egy forró csokit és letett a lábam elé egy fél literes narancskólát, de már a forró italt is alig bírtam magamba préselni, mert a sok visszafojtott sírástól gombóc keletkezett a torkomba, és alig tudtam nyeldesni.
Már hajnalodott, mikor elértem arra a pontra, hogy már gondolkodni se tudtam. Az egész éjszakai virrasztástól elkábultam, így legalább nem kavarogtak félelmetes dolgok a fejemben. Ültem ott, mint egy kiégett roncs, mozdulni és szólni se tudtam.
Reggel ötkor megint jött a nővér és közölte velünk, hogy Castiel túl van a műtéten, erősek az életjeleni. Átvitték egy steril szobába, de sajnos még nem mehettünk be hozzá, meg amúgy sincs magánál. A hír viszonylag jó volt, de kicsit se nyugodtam meg. Csak akkor fogok igazán megkönnyebbülni, ha belenézhetek a csodálatos szempárba és beszélhetek vele. Akkor már fogom tudni, hogy velem marad, nem adta fel az életet.
Miután megkaptuk a "jó" híreket, kisebb vitám alakult ki Tony-val. A tesóm győzködött, hogy menjünk haza aludni egyet. Görcsösen maradni akartam, de végül Kate nénivel együtt csak meggyőztek, hogy pihenjek egyet, hisz Castiel is alszik. Csak úgy mentem bele, ha délután rögtön visszajöhetek és értesítenek, ha Castiel állapotában bármilyen változás van.
Mire ágyba kerültem égett a szemem az egész esti virrasztástól, és zsongott a fejem. Ledobáltam a ruháimat és fehérneműben bújtam az ágyamba. Túl gyenge és kimerült voltam ahhoz, hogy letusoljak. Csak nagy sokára merültem az álom jótékony semmijébe, mert még elalvás előtt sokáig kergettek a rémisztő képek. Féltem a legrosszabbra gondolni, ugyanakkor reménykedni se mertem nagyon, nehogy ökölcsapásként érjen majd a kegyetlen valóság. Iszonyú helyzet volt ez, amit a várakozás elviselhetetlenné tett.
Egy óra felé ébredtem fel. A konyhaasztalon találtam egy üzenetet a bátyámtól, hogy be kellett mennie dolgozni, nem tud velem jönni a kórházba. Megrémített, hogy egyedül kell szembenézzek a történtekkel. Magamba erőltettem egy kis kaját, de mintha papírt rágtam volna, pedig szerettem a sonkás, vajas kenyeret, de most csak azért préseltem magamba, hogy ki ne dőljek a nap folyamán. Gépiesen mentem zuhanyozni, aztán magamra húztam a szekrényemből az első kezembe akadó darabokat, egy farmert és egy kék pulcsit. Rettegve mentem a közeli buszmegállóhoz. Reméltem, az, hogy nincs hír, az a jó hír.
A kórház előtt felhívtam Kate nénit, ő lejött elém, mert nem voltam benne biztos, merre kell menni. A liftben elmondta, hogy már teljesen stabil Cast állapota, be is engedték hozzá, de még mindig alszik. Tudtam, hogy az jó, mert alvás közben regenerálódik a szervezete. Megkönnyebbültem, de ez még mindig nem volt elég. Kate a baleseti sebészet nővérállomására vezetett és megkérte az ott dolgozókat, hogy engedjenek be Castielhez. Mivel a barátnője vagyok rábólintottak, engedélyeztek nekem tíz percet. Beöltöztettek, lábzsákot is kellett húznom, de bármire hajlandó lettem volna, csakhogy végre láthassam. A nővér egy szobához vezetett és mutatta, hogy menjek be. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset.
A szobába belépve először csak a hatalmas rácsos ágy szúrt szemet, aztán elsírtam magam, amikor felfedeztem a fehér ágyneműben a vörös üstököt. Torkomban ugráló szívvel mentem közelebb az ágyhoz. Castiel lába le volt takarva, de fel volt kötve és óriásinak tűnt, azt gondoltam be van gipszelve a takaró alatt. Elborzasztott a becsövezett, holtsápadt fiú látványa. Az orrából és a karjából csövek kacskaringóztak, de egy monitor egyenletes csipogása jelezte a szívverését és ebben a pillanatban ez volt a legszebb zene, mert ez jelezte, hogy dobog a szíve. Pillantásom a bal vállára esett, ami be volt kötve, ahogy gondolom a bordái is, de azokat fedte a fehér takaró. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy megérintsem, de annyira törékenynek látszott, hogy nem is tudtam szabad-e. Nem érzékeltem, mikor ment ki a nővér, szemem itta az imádott fiú látványát.
Rövid habozás után, bénult és reszketeg újaimmal megérintettem az arcát. Bőre hűvös volt, de élt! Sírtam és nem tudtam, hogy a boldogságtól, vagy a szomorúságtól, hogy így kell látnom. Vegyesen kavargott bennem a két érzelem.

   - Castiel... Remélem halassz! - szólaltam meg, mert úgy éreztem, tudatnom kell vele, hogy itt vagyok. Idiótának éreztem magam, amiért egy alvó emberhez beszélek, de legalább azzal vigasztaltam, hogy erőt adok neki. - Könyörögve kérlek, hogy küzdj az életedért! Szeretlek! Ne merj itt hagyni, mert nem tudom, mit csinálok veled és magammal! Élj! Még szükségem van rád! - a monológom végén elcsuklott a hangom és megint sírásban törtem ki. Lehajoltam és megcsókoltam a homlokát. Ha tehettem volna, addig csókoltam volna, míg fel nem ébred, de persze tudtam, hogy nem lenne hatása, vagy épp nem lenne helyes. Nagy volt a késztetés, de ellenálltam neki.
  - Letelt az idő, kisasszony! - lépett be a helyiségbe az előbbi nővér.
Értetlenül néztem rá. Máris eltelt a tízpercem? Ez volt életem legrövidebb tíz perce. Kétségbe estem. Mi van, ha már csak ennyi időm maradt Castiellel? A gondolat mellbe vágott. Görcsösen megmarkoltam a takarót és megkockáztattam még egy utolsó puszit Castiel hűvös és mozdulatlan szájára. Letöröltem a könnyeimet és követtem a nővérkét kifelé. Egy kuka mellett eldobtam a hajhálóm és a lábzsákom. Kate néni a tegnapi váróban várt. Felpattant és elém sietett. Megfogta a két kezem.
  - Na, hogy látod? Rendbe fog jönni? - kérdezte a zöld blúzos és fekete nadrágos asszony.
  - Hát... alszik. Erősen ver a szíve, és gondolom ez jó jel. Kicsit megrázott, hogy így kell látnom. - vallottam be szipogva. A könnyeim pillanatnyilag felszáradtak, de a hangom érdes volt. - Az én rendíthetetlen és életerős vörös ördögöm, ott fekszik, mint egy élő halott, becsövezve, mozdulatlanul, hamuszürke arccal. Odaadnám a fél karom azért, hogy ne legyen itt!
  - Vivike, ne beszélj butaságokat! - Kate néni még mindig szorongatta a kezem. - Baleset volt, senki nem tehet róla, és senki nem változtathat rajta. Tudom, hogy a fiam fel fog épülni. Itt még nem érhet véget az élete, hisz még tizennyolc éves sincs. Nagy kegyetlenség lenne a sorstól, ha elvenné tőlünk! Úristen, erre még csak gondolni sem szabad!
  - Reméljük a legjobbakat! - sóhajtottam és reméltem, hogy ez az egy vágyam teljesülni fog. Csak vissza akarom kapni Castielt, másra nem is vágyom. Nem mondtam még neki elégszer, hogy szeretem, hozzá akarok menni, gyerekeket akarok szülni neki. Nem érdekel se a tanulás, se a jövő, ha Ő nem lesz a része.
  - Igen, csak az maradt nekünk, a remény. - sóhajtott a barna, hosszú hajú asszony. Láttam rajta, hogy iszonyatosan fáradt és kimerült.
  - Kate néni, itt van amióta Castielt behozták? Pihennie is kéne, mert így csak saját magának árt. Én szívesen maradok még, amíg hazamegy és alszik egyet, vagy felfrissíti magát.
  - Kedves vagy, kislányom, de délelőtt hazamentem, aludtam pár órát. Itt akarok lenni, ha felébred. Te menj nyugodtam pihenni, amint van valami, úgyis hívlak. Már beszéltem George-gal, úton vannak ide Lucy-val. Úgy beszéltük meg, ők maradnak éjszakára, reggel váltom őket. Vivien, neked nem kell itt rostokolnod. Pihenj egy nagyot! Túl fiatal vagy ahhoz, hogy feleslegesen itt törd magad.
Legszívesebben én is ott virrasztottam volna reggelig, de beláttam, hogy igaza van Cast anyukájának. Túl kimerült voltam a vitához. Elköszöntem és hazabuszoztam.
Otthon anyu a nappaliban várt. Csak akkor tudatosult bennem, hogy vacsoraidő van, amikor kedvesen megölelgetett és kérte, hogy menjünk a konyhába enni. Lenyomott egy székre és elém tett egy tányér bolognai spagettit. Kiszolgált, mint kiskoromban.
Anya leült velem szembe és gondterhelten méregetett.
  - Mi újság a kórházban? - kérdezte anya, aki szürke hosszú pólót viselt, barna nadrággal.
Nagyot sóhajtottam, mielőtt megszólaltam.
  - Beengedtek hozzá tíz percre. Be van kötve a válla, a bordái, és összecsavarozták a lábát. Még alszik, nem tért magához a műtét óta. Borzalmas volt így látni, infúzióra és oxigénre kötve. Reméljük, hogy már túl van a nehezén, és fel fog épülni.
  - Sajnálom, kicsikém! Tudom, milyen sokat jelent neked ez a fiú. - anya az asztalra könyökölt és a tenyerébe temette az arcát.
  - Ő az életem. Ha nem éli túl, belebolondulok!
  - Tudom, drágám! - anya átnyúlt az asztal felett és kisimította az arcomba lógó hajam. - Bízni kell a legjobbakban. De nem áll meg az életed, Vivien! Engedélyezek neked holnapra még egy napot itthon, de aztán vissza kell menned a suliba. Neked is jobb lesz, ha újra a barátaid között leszel, és visszazökkensz a hétköznapokba.
Legszívesebben felmordultam volna, hogy a gimi és az életem nem lesz a régi, ha nincs ott Castiel, de nem akartam anyával hadakozni, hisz csak jót akart.

  - Hát jó. Majd megyek suliba, de holnap még bent leszek Castiellel, hátha felébred.
  - Beszéltetek az orvossal? Hosszú lesz a gyógyulási folyamat?
  - Nem tudom. Kate néni nem mondta. Holnap megkérdezzük, ha már biztosan reménykedhetünk. Most még minden olyan bizonytalan. - hadartam egy szuszra, mert erre még csak gondolni is fájt.
  - Minden rendben lesz. - biztatott anyu. - Castiel erős fiú. Túl fogja élni.
  - Hát... nagyon remélem. - suttogtam, és megint a sírás fojtogatott.
Mivel csak ide-oda tologattam a spagettit a tányéron, inkább otthagytam. Felálltam és a mosogatóba tettem a tányérom.
  - Megyek, lefürdök, aztán alszom egy nagyot.
  - Jól teszed. Fel kell töltődnöd, mert jelen pillanatban úgy nézel ki, mint akin keresztül ment egy úthenger.
  - Úgy is érzem magam. - nyögtem, majd felvonszoltam magam az emeletre.
A forró fürdő jót tett élettelen testemnek, de a szívem nem akart begyógyulni.
Az ágyamban fekve írtam Kimnek egy SMS-t, hogy tudja, holnap se megyek suliba. Röviden leírtam, mi történt Castiellel. Két perc múlva Lysander hívott és kiakadva kérdezte, mi történt. Megrázta barátja állapota és kérdezte, melyik kórházban van, mert holnap suli után első dolga lesz bemenni hozzá. Kedves hangon nyugtatgatott, hogy ne gondoljak a legrosszabbra, de persze hiába beszélt. Addig nem lesz nyugtom, míg ki nem nyílik a szürke szempár.
  - Lysander, én elpusztulok, ha történik vele valami. - siránkoztam a jó barátnak, miután lediktáltam a kórház nevét és címét. - Annyira szeretem, túlságosan szeretem ahhoz, hogy tovább tudjak élni nélküle!
  - Vivi, ne gondolj ilyenekre! Nem lesz semmi baj! Cast erős és fel fog épülni. Vissza fog jönni hozzád! Biztos vagyok benne, hogy harcol az életéért, mert ő sem akar még elválni tőled!
  - Ebben ne legyél olyan biztos. - húztam el a szám keserűen, de ezt Lys nem láthatta telefonon keresztül. - Látta, hogy Nathaniel megcsókolt, ez okozta a bajt. Ezért ült fel ész nélkül a motorra és ezért most gyűlöl engem.

  - Hogy a villám csapjon abba a szőke seggfejbe! - káromkodott Lys, pedig ritkán hallottam csúnya szavakat a szájából. - Megölöm! Már egy ideje aggódtam, hogy az új személyiségű Nath még gondot fog okozni, de hogy miatta fekszik most Castiel ott, ahol, ez már sok!
  - Én vagyok a hibás, nem ő! - tiltakoztam.
  - Nem, bébi, nem! Nem te csókoltad meg a kretént, hanem ő téged. Csak ő a felelős Cast balesete miatt és tuti, hogy a mi kis barátunk is így fogja gondolni, ha felébred!
  - Ha felébred! - nyögtem megint sírva.
  - Persze, hogy felébred! Vivike, ne add fel a reményt! Tudom, hogy Castiel rendbe jön, és amint visszajön a suliba péppé veri Nathanielt.
  - Bár már ott tartanánk! - sóhajtoztam.
  - Higgy benne, magadban és bennetek! Csak ez segít.
  - Kösz, Lys, hogy meghallgatod a panaszkodásomat!
  - Ugyan már! Te ugyanolyan fontos vagy nekem, mint Castiel! Arra vannak a barátok, hogy átsegítsük egymást a lelki válságokon és együtt nevessünk, vagy sírjunk. Remélem, hamarosan együtt örülhetünk Cast felgyógyulásának!
  - Kösz, Lysander, tényleg jólesnek a szavaid! De most leteszem, mert majd kiesik a telefon a kezemből. Tegnap délután óta alig aludtam, ha meg mégis, rémálmok gyötörtek! Kérlek, ne mondd el senkinek a suliba, mi történt Cast balesete előtt.
  - Még szép, hogy nem mondom! Számíthatsz rám! Jó pihenést, és ne aggodalmaskodj feleslegesen! Puszika és légy erős!
  - Oké, köszi! Jó éjt neked is!
A mobilt a párnám alá dugtam és jó darabig csak feküdtem a sötét plafont bámulva üres fejjel.
Aztán megrohamoztak a visszafojtott érzelmek, kitört belőlem a zokogás.
Még mindig csak Castielen járt az eszem. Fohászkodtam, pityeregtem, hogy gyógyuljon fel és jöjjön vissza hozzám, mert nélküle tényleg vége az életemnek...