Magány

Másnap reggel nyugtalanul ébredtem. Egész éjszaka rémálmaim voltak. A sors kegyetlen tréfát játszott velem, mert olyan életeket álmodtam, amikben nem szerepelt Castiel. Minden felriadásom után új és új életeket éltem meg, de mind borzasztó volt az imádott vörös fickó nélkül. Így egyértelmű lett megint, hogy nélküle nincs is életem, és nem akarok másikat. Mire felöltöztem és lekecmeregtem a földszintre, már senki sem volt otthon. Anyu és Tony dolgozott, Lucas suliban volt. Féltem egyedül indulni a kórházba. Magamba erőltettem egy kis levest, aztán egy pohár kávét. Egyedül és magányosnak éreztem magam a hatalmas házban. A hangulatomon nem segített a rémület sem, hogy vajon milyen állapotban találom aznap Castielt. Vajon jobban van már? Vagy más sosem lesz jobban? A kinti ködös, nyálkás idő is lelombozott. Olyan volt, mintha kifakult volna az életem. A farmerhez és a sárga pulcsihoz felvettem a dzsekimet és magas szárú tornacipőbe bújtam. Dideregve léptem ki a házból és a buszmegálló felé indultam. Már nagyon ismertem a kórházhoz vezető utat, de bár ne ismertem volna! Szörnyű aggodalom tört rám. Csak az vigasztalt, hogy nincs baj, ha Kate eddig nem hívott, de ez nagyon kevés volt a jó reményekhez.

A kórházban a már megszokott váróba mentem. Ott találtam Castiel apukáját és gyönyörű menyasszonyát is. Fáradtan köszöntöttek, látszott rajtuk, hogy ott töltötték az egész éjszakát. Váltottunk néhány szót, de a találkozás nem volt túl örömteli a helyszín és az ok miatt. Mind aggódtunk Castielért. Fél óra múlva George és Lucy távoztak, mert délután be kell menniük az irodába. Mondtam, hogy menjenek nyugodtan, én megvárom Kate nénit és majd együtt megkérdezzük az orvosokat, javult-e már Castiel. Kérték, hogy szóljunk nekik, ha már biztosat tudunk. Órák teltek el, vagy percek, míg ott ültem szótlanul és összezuhanva, nem tudom, de egy örökkévalóságba telt, míg megérkezett Kate. Az asszony kipihentebbnek tűnt, mint tegnap, de az aggodalom és a fájdalom ráncokat hozott létre máskor mosolygós arcán. Mintha éveket öregedett volna a múlthét óta, amikor még minden rendben volt.
Egymás kezét szorongatva kopogtunk be Castiel kezelőorvosának ajtaján. Az ősz, ötven körüli, magas, sovány doktor egyből leültetett minket az asztalával szembe két székre.
  - Mondja, doktor úr, milyen állapotban van a fiam? - kérdezte Kate reszelős hangom, miután bemutatkoztunk.
Összeszorult szívvel vártam a választ. Megszólalni sem volt bátorságom, és nem is nagyon tudtam volna, mit mondani.
  - Túl van a műtéten és jól viselte a beavatkozást. Sajnos, a bal lába csúnyán összeroncsolódott, platina csavarokkal rögzítettük. - válaszolta megnyugtató, mély hangon Dr. Walter. - Három hónap lesz a gyógyulási folyamat, gyógytornára kell majd járnia a fiatalembernek és fokozatosan terhelni a sérült végtagot... A bordatörés magától gyógyul majd, de míg bent van a kórházban légzésterápia vár rá. Szerencsére ez már 6-8 hét alatt gyógyul. Ha minden jól megy, és Castiel állapota így marad hazamehet, hogy otthon lábadozzon. Gipszet fog viselni hat hétig és antibiotikumukat kap a fertőzés elkerülése miatt.
Összeroskadva hallgattam, milyen roncs lett az életerős, eleven szerelmemből. Bele fog pusztulni a tétlenségbe. Ez lesz élete legnagyobb büntetése, ha magához tér.
  - És mikor élhet a fiam teljes életet? - kérdezte a fekete blúzos, és hosszú barna bársonyszoknyás Kate szipogva. Őt is elkeserítette fia állapota.
  - Ha minden jól megy, már két hónap múlva szinte teljes életet élhet. A csavarokat csak egy-másfél év múlva távolítjuk el.
  - És magához tért már az altatásból? - kérdeztem megszeppenten.
  - Igen, az éjszaka folyamán kétszer is. Most már százszázalékosan kijelenthetem, hogy túl van az életveszélyen és a gyógyulás útjára lépett a fiú.
  - Hála Istennek! - könnyebbült meg Kate, de mosolya mögött még ott volt a sok-sok aggodalom.
Én is csak hálálkodni tudtam. Az életem megint kezdett színesedni.
A doktor még elmondta, milyen gyógyszereket kell majd Castielnek szedni és minden apróságra figyelmeztetett minket, amire majd figyelnünk kell. Nem maradt más hátra, minthogy bekéredzkedjünk hozzá.
Megbeszéltük, hogy mégiscsak az édesanyja menjen be először, bár legszívesebben azonnal rohantam volna, hogy Cast nyakába boruljak. De nem lehettem önző, Kate-é az elsőség, mégis csak az egyetlen fiáról van szó. Reszkettem, hol a melegség öntött el, hol a hideg rázott, míg azt vártam, Kate kijöjjön végre Castieltől és bemehessek én. Talán egy óra is eltelt, mire az asszony kijött hozzám és közölte: nem volt szerencséje, Cast még mindig alszik.
Torkomban ugráló szívvel mentem be a betegszobába. Még mindig egyedül feküdt a helyiségben. Ugyanúgy nézett ki, mint tegnap, csak az oxigén nem volt már rajta. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Örültem, hogy megmarad, velem marad, de éreztem, hogy nehezen fogja viselni a 2-3 hónap tétlenséget és amilyen csökönyös, nehéz lesz vele. Még akkor sem lesz hajlandó lenyugodni, ha a saját érdekében kell kímélnie magát.

Görcsösen vágytam rá, hogy végre a szemébe nézzek, beszéljek vele és megmondjam neki, hogy szeretem. A veszteség érzése már elmúlt, most a hiánya miatt szenvedtem. Egy hajszálon múlott az élete, és most a megkönnyebbüléstől potyogtak a könnyeim. Megesküdtem, hogy mellette leszek, támogatom és mindenben segítem a hosszú gyógyulási folyamat alatt.
Ott álltam Castiel fejénél, sérült, letakart testét figyeltem és az imádott, jellegzetes arcot. Sírtam és sírtam, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. A légzésem egyenletlen volt, a szívem nyugtalan. Remegő kézzel túrtam vörös hajába. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor az érintésem hatására egy kicsit megmozdította a fejét. Levegőt is elfelejtettem venni, magamban könyörögtem, hogy nyissa ki a szemét.
  - Castiel... szerelmem! Itt vagyok veled! - súgtam elfúló hangon.
És megtörtént a csoda. A szürke szempár lassan kinyílt és rám villant. Csillogó szemekkel nézett az arcomba, még egy félmosoly is megjelent az arcán. Amikor ki akarta nyújtani felém a bal kezét felszisszent a fájdalomtól. Zavartan nézett bekötött vállára, végül a felkötött lábára.
  - Mi történt? Hol vagyok? - kérdezte reszelős hangon, de ez volt az a hang, amiről két napja álmodoztam.
  - Kórházban. Motor baleseted volt. - válaszoltam óvatosan.
Castiel arcára kiült az értetlenség, de aztán felvillant rajta a felismerés.
  - Ó, már emlékszem! - nyögte és leeresztette a karját. Hűvös lett a tekintete és ez nagyon rosszul esett. Rájöttem, hogy emlékszik arra is, mi történt a baleset előtt, mert szeméből kihunyt a melegség.
  - Castiel... - feltétlen meg akartam magyarázni, hogy félreértette, amit látott. - Tévedés volt. Nem az van, amit gondoltál!
  - Ezt most hagyjuk! - mordult rám Cast és jobb kezével lerángatta a bal lábáról a takarót, hogy megnézze felkötött, begipszelt lábát. - Inkább azt meséld el, milyen állapotban vagyok, de ne merd szépíteni!
Hatalmas érvágás volt az elutasítása és a közönye felém. Nem akartam elveszíteni egy hülyeség miatt, most, hogy végre életjelet adott. Ha nélkülem akar tovább élni, az még rosszabb. Mardosott a kétségbeesés, de próbáltam a kérdésére koncentrálni. Lesz még időnk megbeszélni a dolgokat, ha felerősödött, most türelmesnek kell lennem.
  - A lábad a legrosszabb. Nyílt törésed van, platinacsavarokat tettek bele. Két-három hónapig eltart a gyógyulás. Eltört néhány bordád, a vállad pedig meghúzódott. Úgy sajnállak Castiel! - a végére megint elcsuklott a hangom.
  - A picsába! - mérgelődött Cast és láttam rajta, hogy tehetetlenül vergődik belül. - Már csak ez hiányzott!
  - Erős vagy, drágám, hamar felgyógyulsz, meglátod! - próbáltam vigasztalni, de közben totál idiótának éreztem magam, hogy ott állok mellette és nem foghatom meg a kezét, nem érinthetem meg. Mintha egy üvegfalat húzott volna kettőnk közé. Minden sokkal jobb lett volna, ha szeretettel összeborultunk volna. Ez a kimért ridegség mardosta a szívem.
  - Nem vagyok a drágád! - nyelvelt Cast összehúzott szemekkel. - Menj a kis szőke hercegedhez és hagyj engem békén!
A durva felszólítás ökölcsapásként ért. Valamilyen szinten megértettem az elutasítását, mégis fájt, iszonyúan fájt.
  - Castiel! Ne csináld ezt! Szeretlek! Két napja itt virrasztok melletted! Majd megőrültem, mert azt hittem... meg fogsz halni! - zúdítottam rá az érzéseimet. Tudatni akartam vele, mennyire fontos nekem. Nem veszíthetem most el!
  - Én nem kértem. - nyögte Castiel és nem nézett rám. Meredten a szemközti falat bámulta.
Reménytelenül sóhajtottam.
  - Nem, nem kérted, de én már csak ilyen hülye vagyok! Aggódok azokért, akiket szeretek! Ha történt volna veled valami, megörültem volna, vagy meghaltam volna! - úgy gondoltam muszáj vele megértetnem, mennyit szenvedtem, míg műtötték és válságos állapotban volt. Ha ő makacs, nekem még inkább annak kell lennem.
Castiel a száját húzgálva nézett rám. Szemében vegyes érzelmek bujkáltak. Csalódottság, harag, de némi remény és vágy is vegyült a pillantásába.
  - Elárultál! - vádolt Castiel jéghidegen.
  - Nem, ez nem igaz, Castiel! Nathaniel az akartatom ellenére csókolt meg! Letámadott és hirtelen védekezni sem tudtam. - magyarázkodtam hevesen. Tudtam, hogy ezen múlik most minden. - Sosem szerettem, nem akartam, hogy ez történjen! Mindig téged szerettelek, rajtad kívül nem kell senki! Nagyon kérlek, ne lökj el magadtól egy buta félreértés miatt, mert nélküled nincs értelme az életemnek! Mindennél jobban szeretlek, tudhatnád már!
Nem láttam meghatottságot Cast arcán és ez nagyon elkeserített.
  - Lüktet a fejem, kába vagyok és hasogat a lábam! Nem ez a legalkalmasabb időpont erre a beszélgetésre, drágám. - a becenevet inkább gúnyosan ejtette ki, mint kedvesen. - Menj el! Át kell gondolnom, mi legyen! Egyelőre nem akarlak látni sem!
Legszívesebben ott helyben a föld alá süllyedtem volna. Ordibálni szerettem volna, hogy ne tegye ezt velem, adjon még egy esélyt, de a büszkeségem nem engedte. Ha könyörgök és megalázkodom, csak minden sokkal rosszabb lesz. Megkeményítettem a szívem, hátat fordítottam neki és elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkából.
  - Rendben. Elmegyek! Minden jót, Castiel! - nyögtem ki nagy nehezen, mert gombóc keletkezett a torkomban. Vissza sem pillantottam, elhagytam a szobáját.
Könnyáztatta arccal, alig látva viharzottam végig a folyosón. A kis váróteremben majdnem nekiszaladtam az elém toppanó Kate néninek.
  - Mi történt, Vivi? - az asszony elkapta a karom és végigsimított rajta.
  - Elzavart... - köptem ki a fájó szavakat.
  - Tehát felébredt? - kérdezte Cast anyukája örömmel. - Azonnal bemegyek hozzá. Látnom kell... és ha akarod, beolvasok neki, amiért csúnyán bánt veled!
  - Neee... ne tessék mondani neki semmit! Az csak rontana a helyzeten! Amúgy is, igaza van... - hadartam egy szuszra. El akartam innen húzni a csíkot minél hamarabb. - Majd visszajövök, ha... ha lenyugodott! Viszlát, Kate néni!
Elhagytam a kórházat. A hideg ellenére gyalog indultam haza, jobb volt a friss levegőn bolyongani, mint a buszon nyomorogni.
Sokára értem haza, de legalább lecsillapodtam egy kicsit, és már örömmel tudtam újságolni anyunak és Tony-nak, hogy Cast magánál van és rendben lesz.
Korai vacsora közben anya megemlítette, hogy Sissy az oviban említette, hogy hiányol, ezért gondoltam egyet és evés után meglátogattam. Nekem is hiányzott már a kislány, ráadásul nem akartam egyedül maradni a bizonytalansággal és kesergéssel. Jó elterelés lesz a gyerekkel lógni.
Mikor megnyomtam a csengőt Ren nyitott ajtót. A jóképű fiú világoskék pólót és farmert viselt.
  - Nocsak! A tékozló lány megkerült? - kérdezte Ren gúnyosan, de a szeme pajkosan nevetett.
  - Szia! Restellem, hogy így elhanyagoltalak titeket, de sok volt a gond. - válaszoltam az ajtóban toporogva.
Ren kitárta az ajtót, hogy beengedjen és elvette a kabátom, a fogasra akasztotta.
  - Ja, hallottam. Castiel eltaknyolt. - bólintott a srác közömbösen. - Jobban van már?
Meglepett, hogy Ren mutat némi együttérzést. Nem számítottam ilyesmire, és kimondottan jól esett.
  - Igen, szerencsére jobban van. Sok idő lesz míg felgyógyul, de él, az a lényeg.
  - Hű... ennyire súlyos volt a helyzet? - vonta fel a szemöldökét Ren.
  - Sajnos igen... de már túl van az életveszélyen.
  - Ó, sajnállak!
  - Kösz. - motyogtam az orrom alatt.
Rövid és sikertelen párbeszédünk abba maradt, mert Sissy, aki a nappali közepén a kanapén tévézett, felfigyelt a hangomra és visítva rohant elém.
  - Vivi! - kiáltott a rózsaszín kötött pulcsis és farmer szoknyás csöppség és átölelte a lábaim.
Megilletődve guggoltam le, az ölembe vettem és megölelgettem.
  - Szia, Sissy! Ezek szerint hiányoztam!
  - Nagyon! Ren szörnyen unalmas pesztra! - közölte komoly arccal a bájos kislány.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Jó érzés volt, hogy valakinek számítok, fontos vagyok.
  - Milyen kedves. - húzta el a száját a bátyja, de aztán csak mosolygott. - Nekem sem volt könnyű dolgom, mert ez a kis rémség folyton utánad siránkozott.
  - Velünk maradsz? Eperkét nézzük! - Sissy már húzott is a tévé elé, miután letettem.
  - Igen, maradnék egy kicsit.
Lekuporodtunk mindhárman a tévé elé és a mesét néztük. Megnyugtató volt a családias hangulat, ami körülölelt. Sissy szinte hozzám bújva ült félig rajtam feküdve a kanapén, Ren egy fotelben matekpéldák felé görnyedt.
  - Apuci mondta, hogy kórházban van egy barátod, azért nem tudsz jönni hozzám. - szólalt meg a kislány korát meghazudtoló komolysággal, mikor reklám következett a mesecsatornán.
  - Nos... igen. Egy olyan személyt ért baleset, aki nagyon fontos nekem.
Sissy homlokát ráncolva figyelte szomorú arcomat.
  - De már jobban van? - kérdezte Sissy. - És úgy szereted, mint én Rent?
  - Szerencsére jobban van. Valahogy úgy, csak kicsit jobban! - mosolyogtam. Hogy értessem meg egy óvodással, mit érzek Castiel iránt? - Inkább úgy, mint ahogy Ariel szereti Eric herceget, vagy Barbie Kent.

   - Akkor értem. - bólogatott a kislány komolyan, és a vállamhoz hajtotta a fejét. - Mint ahogy apu szerette anyukámat. De ugye a te barátod nem fog meghalni? Mert az nagyon rossz lenne neked...
Nagyot nyeltem, hisz borzasztó volt, hogy ez a kicsi lány tisztában van az ő korában a halál fogalmával.
  - Castiel nem fog meghalni. Megműtötték és már ébren van. Meg fog gyógyulni.
  - Az jó! - bólogatott Sissy. - Nem akarom, hogy szomorú legyél.
  - Pedig még kicsit az. - szólt oda nekünk lazán Ren és az asztalra hajította a matekfüzetét egy halom rajz és ceruza mellé.
  - Megviseltek a történtek. - mondtam, és jól esett kiönteni a szívem. Pár héttel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy ebben a rideg, lerobbant házban találom meg a melegséget és a szeretetet. A Willford testvérek kicsit az én családommá is váltak. - Nehéz volt elviselni, hogy a szerelmem élet-halál között lebeg. Életem legrosszabb két napja volt.
Panaszkodtam, és még jól is esett kimondani a bennem felgyülemlett félelmeket.
  - A lényeg, hogy nem lett katasztrófa. - hagyta rám Ren, majd felállt. - Na, én megyek vacsizni! Ki kér tükörtojást?
  - Kösz, én nem vagyok éhes. - ráztam a fejem.
  - Én meg már beteg leszek a sok tojástól! Ren csak tojást tud sütni. - nyafogott Sissy színészkedve. Imádni való volt, mikor bosszankodott. - Ments meg, Vivi! Csinálj valami finomabbat!
A kérésnek nem tudtam ellenállni, mégis bizonytalan pillantást vetettem a nagy tesóra.
  - Segítsek összedobni valamit?
  - Hálás lennék, már én is unom a tojást. Ha nem nagy fáradság, nézz szét a hűtőben, mit lehet alkotni vacsorára.
Örültem, hogy szükség van rám.
  - Te is jössz, Sissy? - kérdeztem a kicsitől, amikor felálltam.
  - Neeem! A másik csatornán mindjárt kezdődik a Madagaszkár pingvinjei. Imádom Mortot és a közlegényt! Ki nem hagynám!
Kicsit aggasztott, hogy kettesben kell főzőcskéznem a mord bátyussal, de összeszedtem magam.
Idegesen vonultam ki az apró konyhába, hogy felmérjük a hűtő tartalmát. Mivel találtunk egy nagy darab sajtot és a konyhapulton tésztát, közös megegyezéssel úgy döntöttünk, sajtszósz lesz a menü tésztával és sült virslikarikákkal. A kezdeti feszültség hamarosan elmúlt. Egész jól összedolgoztunk Rennel. Segített nekem, a fűszereket a kezembe adta és ő karikázta fel a virslit, amíg főztem a tésztát és a sajtszószt kavargattam. Az egyszerű vacsi hamar elkészült, és ha már segédkeztem a tesók ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak enni is. Nem igazán volt étvágyam, de nem akartam őket megbántatni, így magamba erőltettem egy kis adagot. Evés közben Sissy szája be nem állt. Ovis történetekkel szórakoztatott, Ren meg néha kötekedve belekotyogott, a kicsi felhúzta magát, így nagyon jó volt a hangulat. Pont ez kellett, hogy ne érezzem magam egyedül és magányosnak. Új barátaimnak köszönhetően megfeledkeztem a gondjaimról és felszabadultan velük nevettem. Egy ilyen fesztelen, vidám estre volt szükségem, hogy ne gondoljak a bizonytalan jövőre és Castielre...
Bármit is hoz a sors, most, hogy Cast életben marad, úgy gondoltam el tudom viselni, ha ilyen barátaim vannak. A bizonytalan, de cserfes kislány és a magába zárkózó tesója immár az életem részei voltak és így volt ez jó. Ők segítettek át a nehézségeken, és még csak nem is tudtak róla...