Végzetes félreértés

Eltelt két hét, már lassan október közepén járunk. A helyzet változatlan, az apró-cseprő vitáktól eltekintve boldog voltam Castiellel. A kapcsolatunk jó és stabil, folyamatosan igyekezett kimutatni, hogy én vagyok neki a legfontosabb. Boldog voltam, csak a többiek nyűglődtek. A kosárklubban Nath egy B-s barna hajú lánynak csapta a szelet és kiakasztott, hogy ezt csinálja Iris háta mögött, de nem mertem beárulni a barátnőmnek, nem akartam a rossz hírvivő lenni. Kim és Lysander megvoltak, de elég sűrűn összekaptak hülyeségeken. Iris és Rosa elvoltak a fiúkkal, de nem láttam őket felhőtlenül boldognak. Eva lassan teljesen beilleszkedett közénk. Egyre barátságosabb és nyíltabb lett. Már hivatalosan is a mi bandánkba tartozott, nem úgy mint, Tori, aki csak Amber után kutyagolt. Ren semmit sem változott. Továbbra sem haverkodott senkivel, elvolt magában és mindenkit hűvösen elküldött, aki barátkozni akart vele. Engem is csak a sulin kívül fogadott el, mikor a húgára vigyáztam, a gimiben szinte keresztülnézett rajtam.
Úgy jött ki a lépés, hogy reggeliző szünetben egyedül nyomultam a büfében, mert a banda a hidegben bagózott odakint, így miután megvettem a sajtos csigámat, megálltam a fekete vastag pulcsis és farmeres Ren mellett. A fiú a falnak dőlve pizzaszeletet evett, odasiettem mellé.
  - Jó étvágyat! - mosolyogtam rá.
  - Kösz, neked is. - viszonozta a fiú udvariasan, de alig nézett rám.
Kicsit sem tetszett, hogy megint játssza a jéghegyet, és úgy döntöttem, ezt meg is mondom neki.
  - Ren Willford, mikor enged már fel a kő szíved? Nem unalmas, hogy folyton egyedül lógsz és nem barátkozol senkivel?

  - Nincs szükségem barátokra. - felelte a kék szemű fiú morcosan. - Minél kevesebb ember van mellettem, annál kisebb az esélye, hogy megbántanak, elárulnak, vagy átvernek!
  - Ez de hülye felfogás! - tiltakoztam hevesen, miután lenyeltem a számban forgatott falatot. - Körülötted nincs is senki. Ne légy már ilyen zárkózott. Sokkal boldogabb az élet, ha barátok vesznek körül!
  - Nem hinném. - húzta el a száját Ren. - Jó megfigyelő vagyok. Lysander és Kim folyton veszekednek, Rosa és Iris megjátsszák, hogy boldogok, de valójában szenvednek. Kentin barátnője Armin felé kacsingat, és meglátásom szerint a te boldogságod sem tökéletes a rockereddel!
Meglepetten néztem a borús hangulatú srácra. Nem is gondoltam, hogy ennyi mindent észrevesz. Tényleg olyan, mint valami csendes megfigyelő. Pontosan látta, kinek mi a gondja, pedig nem beszélt ilyesmikről senkivel.
  - Érdekes, milyen éles látásod van! Ha ennyire ráérzel mások gondjaira, talán segíthetnél nekik a megoldásban!
  - Még mit nem! Megvan a saját bajom, nem kérek másokéból! - tiltakozott a fiú. - Téged szívesen meghallgatlak, ha gondod van, de a többiek problémájára magasról tojok!
  - Milyen kedves, hogy legalább velem törődsz! - válaszoltam gúnyosan. - De nekem semmi gondom nincs!
  - Ezt próbálod magadnak bebeszélni. - mosolygott Ren az orra alatt. - De a szíved mélyén is így gondolod?
  - Igen. Csak az bánt, hogy a barátaim szenvednek. Nem tartom igazságosnak, hogy én boldog vagyok, ők meg nem.
  - Ó, a kis mártír! - legyintett Ren. - Szánalmasan túl jó szíved van!
  - Neked meg tudod, mi a bajod? - kérdeztem feldühödve. Borús gondolkodása mélyen felbosszantott. - Szerintem, azért vagy megkeseredve és befordulva, mert hiányzik az életedből a szerelem! Ha lenne egy lány az életedben, te is megváltoznál!
Ren ellenségesen pillantott rám.
  - Téged ismerve már ki is találtad, kivel kéne járnom.
Akaratlanul is elmosolyodtam, mert igen, gondoltam már rá, hogy kivel kellene összejönnie.
  - Hát... elképzeltelek már Evával.
Ren megrázkódott, mint akire ráesett egy undorító bogár.
  - Pont egy ilyen halálosan unalmas lányt néztél ki nekem? Csalódtam benne, Vivi! Jobban kedvelem az eleven, szenvedélyes, minden lében kanál csajokat!
Meghökkenve pislákoltam. A típus, amit leírt, nem gondoltam, hogy illene hozzá. Bár, jobban belegondolva, talán egy erős egyéniség tudna hatni csak a jégszívű kis hercegre.
  - Neked pszichiáter kell, nem barátnő! - incselkedtem vele.
  - Lehet. - nevetett Ren.
Mivel becsengettek, a fiú lazán átkarolta a vállam és a földrajz terem felé vezetett. Meglepett, hogy nem szégyell érintkezni velem a többiek előtt, de nem érdekelt. Jókedvre derítettem, és ennek nagyon örültem. A terem előtt már gyülekezett egy csapat, ezért Ren óvatosan levette a kezét a vállamról és egy lépésnyit elhúzódott tőlem. Rám kacsintott, aztán a fülébe dugta a hallgatót.
Megint kizárta a külvilágot és engem is.
Következő szünetben a csajokkal lógtam és Viola áradozását hallgattam Dimitry-ről. Már mindent tudtam csodás szeméről, selymes hosszú hajáról és szédítő mosolyáról. Lila hajú barátnőm egyébről sem tudott beszélni, de ezúttal nem dorgáltam le, tanultam a múltkoriból. Úgy cseszi el az életét, ahogy akarja!
Következő szünetben Kentin és Patty rábeszélt, hogy menjek ki velük az udvarra, így kivettem a kabáttárolóból a fehér, bélelt, szőrmés kapucnis dzsekim és rávettem a lila pulcsimra. Nem akartam megfagyni, de szívesen csatlakoztam Castielhez és Kimékhez.
Castiel és csapata a szokásos fa alatt cigizett, mikor meglátott megkínált engem is, aztán a karjába vont, hogy így melegítsen fel. Hálásan simultam hozzá és a zsebébe dugtam a szabad kezem.
Egy darabig semleges dolgokról beszéltünk, aztán a fekete térdig érő szövetkabátos Evangeline elmesélte Amberék újabb bénázását a zeneóráról. A végén már a hasunkat fogtuk a nevetéstől.
  - Ha már a zene a téma, Kentinnel úgy döntöttünk, szombaton elmegyünk az új bárba. - vette át a szót a méregzöld, katonai stílusú kabátos Patty. Jobban nem is öltözhetett volna a párjához, mert mindkettőjükön fekete zsebes nadrág volt. - Nyitóbuli lesz a Dream Drinkben. Ez olyan élőbulis lokál, ahol minden hétvégén kezdő zenekarok mutatkoznak be. Most valami rockegyüttes lesz a színpadon.
  - Hm, ez jól hangzik! - bólogattam lelkesen és arcon csókoltam Castielt. - Megyünk mi is?
  - Naná! Régen buliztunk már, ráadásul szakmai szempontból is megnézhetek egy kezdő zenekart. Jó program lesz.

  - Mi kihagyjuk, már elterveztük, hogy kettesben töltjük a hétvégét. - közölte a piros rövid dzsekis, és zöld farmeres Kim.
  - És te, Eva? - kérdezte Ken a fekete hajú lánytól.
  - Ha tömegben megyünk benne vagyok. Meghívom Alexyt, hogy legyen társaságom, ha ti összebújtok! - kacsintott rám Eva. - Meg engem is érdekel, hogy viselkedik egy kezdő zenekar a színpadon.
  - Oké, akkor hétvégi program lezsírozva. - nevetett Patty.
Ekkor a fekete térdig érő gót ruhás, vastag harisnyás, hosszú csizmás és szürke, nyitott kabátos Nina lépett oda hozzánk. A lányt még most láttam először igazán közelről. Sárgás szőke haja össze volt fogva a nyakában, a frufruja enyhén rózsaszín árnyalatú volt. Szürke szemében lila fény csillogott. Igazán szépnek nem volt mondható, mégis egyedi és valamilyen szinten érdekes lány volt.
Nina édes mosollyal az arcán odalépett Lysander mellé és átnyújtotta neki a kezében szorongatott poharat.
  - Hoztam neked kapucsínót, Lys, mert tudom, hogy szereted. Ráadásul nem szeretném, ha ebben a hidegben baja lenne az angyali hangodnak.
Kim feltűnően belekarolt a párjába.
  - Te csak ne aggódj a pasimért, Barbie baba! - förmedt riválisára a fekete bőrű lány. - Ne másszál a barátomra, mert megtéplek!
Nina csodálkozva húzta fel fitos orrát.
  - Ne parázzál már, te nőszemély! Lysander és én csak haverok vagyunk és együtt zenélünk! Magadat égeted a túlzott féltékenységgel! Ne csodálkozz, ha a srác majd beleun és kidob!
  - Az nem fordulhat elő! - csúfolta ki Kim a másik lányt. - Egy ilyen műszépség, mint te, labdába sem rúghat mellettem!

  - Ne balhézzatok már, csajok! - kérte Eva emelt hangon. - Ne ess túlzásokba, Kim! Nina és Lysander úgy vannak, mint én Castiellel. Haverok és duetteket énekelnek.
  - Na, ezzel kurvára megnyugtattál ám! - jegyezte meg fog csikorgatva Kim.
  - Drágám, tényleg olyasmit látsz, ami nincs! - csitította féltékeny barátnőjét a zöld-fekete csíkos pulóveres és fekete nadrágos Lys. - Nekem nem kell más, csak te!
Szerencsére Lysander ölelése és szavai lenyugtatták a túlérzékeny Kimet. Nina elsétált a kapucsínóval együtt, amit Lys nem fogadott el, Ken és Patty megint az új bárról kezdett beszélni, hogy eltereljék a témát. Hálás voltam ezért, mert megelőzték a katasztrófát. Féltem, hogy Ninának igaza lesz, és előbb-utóbb Lys megelégeli barátnője túlzott birtoklási vágyát. Ismertem annyira Lysandert, hogy tudjam, ő, akinek eddig csak rövid románcai voltak, hosszú távon nem fogja elviselni Kim féltékenységét. Ha ez megtörténik a barátnőm padlóra kerül...
A nap további része viszonylag eseménytelenül telt el.
Az utolsó óránk tesi volt, kosaraznunk kellett. Castiellel, Rennel, Kimmel és Kentinnel játszottam egy csapatban, Nath, Amber, Leigh, Rosa és Armin ellen. Lesöpörtük a pályáról az ellenfeleinket, mivel mi jól összejátszottunk, még Ren is mindenkivel elvolt és jó passzokat adott Castielnek, míg Nath csapata szétszórt volt és kétbalkezes. Amíg a többiek játszottak, csapatosan a lelátón pihentünk. Castiellel összebújva, Kentinékkel hülyéskedve figyeltem a többiek játszmáját.
Mire véget ért az óra, már nagyon kellett pisilnem, ezért az öltözőben a WC-be vettem az irányt. Azt gondoltam, legalább nem kell nyomorognom öltözködés közben, mert a többi lány addigra elhúz. Elszöszöltem a kézmosónál, újra a fejem tetejére fogtam a hajam és megmostam az arcom. Mire végeztem, valóban csend volt az öltözőben. Mikor kiléptem a mosdóból olyat láttam, amitől ledermedtem. Amber és Nathaniel vadul smároltak. A fiú a méregzöld vasszekrényekhez nyomta a lányt és csók közben taperolta. A látvány fejbe kólintott. Hogy tehetik ezt Irisszel és Leigh-el?
Mivel hangtalanul csöppentem közéjük, hogy felhívjam magamra a figyelmet, visszaléptem és hangosan becsaptam magam mögött a mellékhelység ajtaját. Ez hatott, a párocska szétrebbent és felém fordult. Amber pironkodva, Nathaniel gonoszul nézett rám.

  - Hogy tehetitek ezt? - kérdeztem felháborodva. - Mindketten kapcsolatban vagytok!
  - Törődj a magad dolgával, kicsi Vivi! - mordult rám a fehér pólós és szürke melegítős srác ellenségesen, aztán kisétált az öltözőből, mintha mi sem történt volna.
Ottmaradtam kettesben Amberrel.
  - Kérlek, Vivi, el ne járjon a szád! - fogta könyörgőre a szőkeség, aki rózsaszín szűk pólót viselt, kék pamutnadrággal.
  - Nem értelek téged, Amber! Azt hittem, szereted Leigh-t. Emlékszem, mennyit küzdöttél, hogy szétmenjenek Rosával, erre az első adandó alkalommal félrelépsz! Szívtelen vagy és kegyetlen.
  - Te ezt nem értheted! Szeretem Leigh-t, de valami vonz Nathanielben! Megveszek érte, mert rossz, dögös és erőszakos.
Szavai letaglóztak, de valamilyen szinten meg is értettem, hisz tavaly én is ezzel az érzéssel küszködtem, mikor Castiel ostromolt. Nincs jogom ítélkezni felette, és nem is szólhatok bele mindenki életébe.
  - Csináljatok, amit akartok, nem érdekel!
Jelezni akartam, hogy befejeztem a beszélgetést, ezért a szekrényemhez léptem és elkezdtem átöltözni. Igyekeznem kell, mert azóta Castiel már biztos elszívta a cigijét és a csarnok előtt vár. Nem akartam nagyon megvárakoztatni. Amber hamarabb elkészült, mint én, duzzogva eliszkolt.
Összepakoltam én is, gondoltam egyet, leengedtem a hajam, a fekete hajgumim a csuklómra tekertem. Mikor a hátizsákommal a fél vállamon kiléptem a homályos folyosóra, rögtön kiszúrtam, hogy Nathaniel immár farmerdzsekiben, barna pólóban és fekete macskakarmos farmerben a falnak támaszkodva rám vár. Tudtam, hogy nem úszom meg veszekedés nélkül.
Erőt vettem magamon és határozottan megindultam felé.
  - Vivien Marsall, légy szíves ne másszál bele a magánéletembe! Ha kikotyogod, amit láttál, nagyon meg fogod bánni!
Nem ijedtem meg tőle, hiába lépett fenyegetően elém. Alig harminc centire állt meg előttem és haragosan villogó szemekkel nézett, de engem inkább mulattatott, mintsem félelmet keltett volna bennem.
  - Igazán? Mit árthatsz, te nekem? Saját magad alatt vágod a fát. Esztelenség, hogy kikezdtél Amberrel, mert mindenkinek fájdalmat okozol ezzel. Ki akarod nyíratni magad? Iris vagy Leigh meg fog ölni! Ha így folytatod, hamarosan kitekerik a nyakad, de meg is érdemled! - ellenségesen néztem a borostyán szempárba. - De tudod mit? Örömmel fogom végig nézni a bukásod! Megérdemelnéd, hogy valaki végre ellássa a bajod!
  - Na, és ha arra játszom? - Nathaniel, ha lehet még közelebb lépett hozzám. Az arca veszélyesen közel volt az enyémhez, szinte a homlokomon éreztem a leheletét. Most már kezdtem megijedni, mert borzongás futott végig a gerincemen. Nem voltam felkészülve arra, hogy így tud hatni rám. Megbénultam és levegő után kapkodtam. Nath fenyegetően tovább beszélt: - Lehet, hogy van, ami megéri, hogy Castiel agyon verjen...
  - Castiel? - néztem fel rá értetlenül. Nem értettem, hogy jön ide Castiel, hisz Amberről, Leigh-ről és Irisről beszéltünk.
Mire kitaláltam volna a szándékát, és hogy miért hozta szóba a pasimat, már az ajka lecsapott az enyémre. Leblokkoltam. A vad és birtokolni akaró csók egy pillanatra megszédített, akaratlanul is viszonoztam a szenvedélyét, de aztán észhez tértem, ficánkolni kezdtem, de hasztalan, az erős karok szorítása fogva tartottak. Erősebb volt, mint én, az agyammal próbáltam tiltakozni, hogy ne viszonozzam a csókot, de nagyon nehezemre esett. Ez a brutális barom túl jól csókolt, jobban, mint amikor együtt jártunk. Talán a megváltozott személyisége miatt lehetett így. Jó darabig tehetetlenül tűrtem a csókot, de próbáltam a mellkasának feszíteni a tenyeremet, hogy kiszabadítsam magam.
A csarnokajtó hatalmas dörrenéssel csapódott be, és ez megzavarta a támadómat. Kihasználtam ezt és minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól Nathanielt.
A becsapódó ajtóra lestem. Egy fiú távozott éppen nagy léptekkel, de megfagyott a vér az ereimben, mert a vörös haja lobogott a szélben.
Istenem, Castiel látta, hogy Nathaniellel smárolok! Miért, miért, miért? Úgy éreztem, összeomlott a világ. Gyorsan összekaptam magam és utána rohantam, hogy megmagyarázzam neki, ha még lehet. Egyszer már elveszítettem a nyári táboros idióta csók miatt, ez nem történhet meg még egyszer! De ha mégis, Nathanielt felakasztom, vagy kocsi alá lököm!
Ilyen gondolatokkal a fejemben rohantam Castiel után, de nagy volt az előnye, mire a parkolóhoz értem, már felpattant a motorjára és elviharzott. Sírás fojtogatott és legszívesebben bömbölve térdre rogytam volna. Megint nem hallgat meg! Ilyenkor szokott őrültségeket gondolni és tenni!
Az életem egy perc alatt romokba dőlt és mintha pont ezt siratná az időjárás is, eleredt az eső. Először csak apró cseppekben szitált, de aztán hatalmas szemekkel zúdult le rám egy kiadós zuhé. Nem érdekelt, hogy bőrig ázom. Ott álltam összetörve a szakadó esőben, a könnyeim elvesztek az eső cseppjeiben. Nem is tudom, mennyi ideig álltam ott a szinte üres parkolóban, a szakadó esőben, de mikor már a hajam a fejemre tapadt és a csontomig hatolt a hideg, összeszedtem magam és ólom nehéz lábakkal elindultam haza. Mire hazaértem lenyugodtam egy kicsit, és azzal biztattam magam, hogy megtalálom a módját, hogy tisztázzam a félreértést Castiellel. Nem fogok beletörődni csak úgy, hogy elveszítsem egy ilyen hülyeség miatt. Tudnia kell, hogy őt szeretem, és nem tudtam
védekezni Nath erőszakossága ellen. Anyu még nem volt otthon, így nem kellett magyarázkodnom, miért vagyok olyan, mint egy ázott kutya. Felmentem az emeletre, levettem vizes gönceimet, aztán a nappaliban letelepedtem kedvenc kanapémra. Azonnal felhívtam Castielt a mobilomról, de persze nem vette fel. Ott ültem reményt vesztve és idegesen. Öt percenként hívogattam, de semmi válasz. Tudtam, hogy szándékosan csinálja, mert képtelenség, hogy ebben az esőben motorozna és azért ne hallaná. Egyetlen lehetséges megoldás volt: méghozzá az, hogy direkt nem akar velem beszélni. Mondjuk nem csodálkoztam, azok után, amit látott. Már láttam, hogy telefonon nem fogom elérni, ahhoz meg nem volt bátorságom, hogy átrohanjak náluk. Hagyni akartam neki némi időt, hogy lecsillapodjon. Ha zaklatott állapotban egymásnak esünk, abból nem sülhet ki semmi jó. Kezdett megőrjíteni ez a tehetetlenség. Megint rám tört a rettegés, hogy így lesz vége a kapcsolatunknak, ezért a kanapé karfájára dőltem és sírni kezdtem. Kidagadt szemekkel, remegve a kétségbeeséstől talált rám a bátyám több, mint egy óra múlva.
Tony szinte halálra rémülve guggolt le mellém, és egyből faggatni kezdett, hogy mi bajom.
  - Elvesztettem Castielt... - kezdtem elcsukló hangon, aztán az egész rémes történetet elmeséltem, attól kezdve, hogy rajtakaptam Nathanielt Amberrel az öltözőben.
Ezüst hajú tesóm nyugtatóan ölelgetett, és azzal biztatott, hogy szeretjük egymást eléggé ahhoz, hogy ezt is átvészeljük. Ő is úgy látta, hogy jobban járok, ha akkor beszélek Castiellel, ha már lenyugodott. De én féltem. Volt egy olyan érzésem, hogy Cast olyan állapotban van, hogy mindenféle őrültségre képes lehet, hisz láttam már ilyennek, és az életre szóló lecke volt mindkettőnknek.
Az idő csak vánszorogva telt. Újra és újra rácsörgettem Castielre, de még mindig nem vette fel. Már tuti volt ötven, vagy száz nem fogadott hívása, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy tudja, meg akarom vele beszélni a dolgokat. Csak ne lenne ilyen makacs! Hogy rendezhetném a dolgokat, ha meg sem hallgat? Megint bizsergett bennem a menni akarás, de azt se tehettem, mert nem lehettem benne egészen biztos, hogy otthon van. Ekkor mentőötletként eszembe jutott, hogy felcsörögjem az otthoni számukat, de persze azt sem vette fel senki. Dühösen a kanapé végébe hajítottam a telefonom. Pont abban a pillanatban jött vissza a konyhából Tony. Leült mellém és a kezembe nyomott egy bögre, forró kakaót. Kiskorunkban anya ezzel nyugtatott minket, de tudtam, most ez sem segít. Mégsem akartam megbántani, hisz a tesóm szeméből sütött az aggodalom, ezért elvettem tőle az egyik bögrét.

  - Nyugi, húgocskám! Ha lecsillapodott a felbőszült bika, jönni fog, majd meglátod!
  - Nem fog. - ráztam a fejem csalódottan és a csészét szorongatva próbáltam felmelegíteni merev, hideg ujjaimat. - Ismerem már annyira, hogy most vérig sértődött, tombol és épp bosszút forral.
  - Na és? Lehet éppen üti-vágja azt a szőke taplót!
  - Na, ezzel aztán sikerült megnyugtatnod! - húztam el a szám és féloldalasan haragos pillantást vetettem Antonyra. - Gondolod örülnék, ha kinyírnák egymást? Nincs otthon sem ő, sem az anyja, mert a vezetékes telefont sem veszik fel. Ha tényleg Nathanielhez ment... ó-jaj...
  - Ne gondoljunk a legrosszabbra, húgi! Minden rendbe fog jönni! - Tony nyugtatóan átölelte a vállam és én hálásan dőltem a mellkasára, de a szívemben kesergő fájdalmat nem tudta elűzni. Az együttérzése nem segített, inkább elszakított bennem valamit és Tony mellkasára borulva ismét rám jött a sírógörcs. Szenvedtem, és erre nem láttam már gyógyírt.
Órák telhettek el, mert mikor magamhoz tértem már besötétedett, íncsiklandó illatok jöttek a konyha felől, így arra következtettem, hogy anyu már időközben hazajött. Tony mellkasán tértem észhez, a hajam az arcomba lógott.
A bátyám felfigyelt a mocorgásomra, mert kisimította a hajamat a szememből.
  - Szia, álomszuszék! Remélem, jobban vagy.
De a vidáman csillogó lilás árnyalatú szemek csöppet sem vidítottak fel.
  - Nem, kicsit sem. - nyögtem. Felegyenesedtem és kihúzódtam a kanapé szélére. Átkulcsoltam a felhúzott térdeimet a karommal és a fejem a térdemen nyugtattam. - Nem jelentkezett Castiel?
  - Nem, felébresztettelek volna, ha igen.
Ez a hír megint elkeserített. Csak az zakatolt a fejemben, hogy elvesztettem, nem kellek már neki.
Tony láthatta a szememben gyülekező kínokat, mert elkapta a kezem és gyengéden szorongatni kezdte.
  - Ne kínozd magad, kis tesó! Ha Cast olyan barom, hogy meg sem hallgat, akkor ne foglalkozz vele! Ne bánkódj, hisz lehet, hogy nincs is miért.

  - Ó, dehogynem! - vágtam rá keserűen. Nem tehetek róla, de már csak negatív gondolataim voltak. - Az eltűnése mindent megmagyaráz. Azt hiszi megcsaltam Nathaniellel és kiadta az utam. De én ebbe belehalok!
A fejem megint a térdemre csuklott, a hajam fátyolként fedte el nedves arcom.
  - Jaj, Vivi... - Tony mondandóját a vezetékes telefon hangos csöngése szakította félbe.
A tesóm felpattant és felvette a telefont.
Miután bemondta, hogy Marsall lakás, jó darabig hallgatott, érdeklődve pillantottam rá.
  - Téged keresnek. - nyújtotta felém Antony a kagylót.
Gyenge lábakkal feltápászkodtam.
  - Ki az? - kérdeztem a tesómtól.
  - Egy nő, nem mutatkozott be, csak téged kért...
Rosszat sejtve vettem át a telefont.
  - Tessék? Vivien vagyok!
  - Jaj, Vivi, de jó, hogy elértelek! Kate vagyok... - Castiel anyjának a hangjából sütött az aggodalom és ez szíven ütött. - Baj van... - az asszony már zokogott.
  - Mi... mi történt? - kérdeztem remegve, de féltem hallani a választ.
  - A fiam... brutális karambolt szenvedett. Most indulok hozzá a kórházba. A rendőrök azt mondták csúnyán összetörte magát. - Kate hangját alig értettem, annyira hadart és zokogott. - Élet-halál között van, azt mondták nem biztos, hogy megéli a reggelt...
A kagyló kiesett a kezemből, a lábamból kiment az erő és a szívem megfagyott. Olyan erővel tört rám a fájdalom, hogy én is bele akartam halni.
Castiel haldoklik! - ez volt az utolsó gondolatom, aztán elszürkült előttem a világ és ájultan összeestem.