Másnap reggel, miután Castielt kint hagytam az udvaron a fiúkkal, határozottan megindultam befelé, hogy megkeressem azt a személyt, akivel beszélni akartam. Egyrészt, sokat agyaltam az éjszaka, és arra a következtetésre jutotta, hogy jobb, ha elbeszélgetek Irisszel, másrészt, meg azért siettem, mert ma különösen hideg volt. Szokatlanul erős szél fújt, össze is gomboltam kis farmer dzsekim míg befelé lépkedtem. Tagadhatatlanul nyakunkon volt az ősz. Elsárgult falevelek hulldogáltak az udvaron álló fákról és a szél ide-oda söpörte a rozsdabarna és aranyszínű leveleket körülöttem a földön. Úgy éreztem, korán jött ez az időjárás, hisz tavaly ilyenkor még kellemesen langyos volt a hőmérséklet. Eszembe jutott, hogy ilyentájt mehettünk strandolni Rosaly-ékkal. Ettől az emléktől akaratlanul is arra gondoltam, mennyivel másabb volt akkor még Nathaniel. Az a gyámoltalan, vicces, stréber gyerek eltűnt, és szörnyeteg lett belőle. Nem tudtam megérteni mi lelte, de valami másra rájöttem álmatlan éjszakám folyamán: arra, hogy tegnap nem volt igazam, amikor azt gondoltam, Iris jól teszi, ha kitart Nath mellett. Ha Castiel így viselkedne velem, mint most Nathaniel vele, akármennyire szeretem, nem maradnék mellette, ha nem lennék így boldog. Inkább szenvednék nélküle, minthogy tönkre tegye az életem. Mindenképpen beszélni akartam a barátnőmmel, hogy megértsem a kapcsolatukat.
Kim, Viola, Kentin, Patty és Eva már a büfé előtt gyülekeztek, de csak intettem nekik és a matek terem előtt ácsorgó Iris felé vettem az irányt.
Idegesen léptem a Capucine-al beszélgető vörös, copfos lányhoz.
- Szia, Iris! Beszélhetünk négyszemközt? - tértem rögtön a lényegre. Féltem, hogy ha halogatom, meggondolom magam.
A kék pulcsis és fehér nadrágos Capucine vette a lapot.
- Oké, én megyek büfézni! Jössz, Ren? - mosolygott a közelben ácsorgó Renre.A fiú gyilkos pillantást vetett rám, aztán halovány mosolyfélével fordult a lányhoz, aki meghívta.
- Persze, szívesen! - egyezett bele, és már el is tűntek mindketten.
Homlokom ráncolva néztem utánuk. Ez kicsit olyan volt, mintha direkt azzal hergelne ez a sötét alak, hogy nekem mindenre nemet mond, mással meg szívesen barátkozik. Majd megpukkantam mérgemben, de most nem volt időm ezen gondolkodni, hisz komoly beszélgetést készültem lezavarni Irissel.
Barátnőm leolvashatta az arcomról a lelki állapotom, mert ijedten kérdezte meg:
- Baj van, Vivi?
- Igazából nincs. - mosolyogtam görcsösen. Nem akartam a frászt hozni rá, próbáltam megnyugtatni őt is, és magamat is. - Csak tegnap volt egy kisebb összezördülésem Nathaniellel utolsó órán, és csak azt akartam mondani, hogy most már biztos vagyok benne, hogy igazat mondtál. Paraszt módjára belekötött Renbe, és belém. Olyan gonoszság sugárzik belőle, mintha megszállta volna az ördög! Nem is értem, hogy tudod elviselni. - fejeztem be akadozva a monológom.
Iris összerezzent és elhúzta a száját.
- Én se értem. Vele vagyok, mert reménykedem, hogy meg fog változni, de már nem bírom sokáig... Ő már nem az, akit szerettem, ez a hólyag, akit Jinx csinált belőle, nem az a Nathaniel, aki elvarázsolt.
- Jinx? Az meg ki? - kaptam fel a fejem, és érdeklődve néztem Iris elgyötört arcát.
- Ő az a srác, akivel a nyáron Nath összehaverkodott a Don Pepében. Itt végzős a fiú, de még első nap felfüggesztették, mert füves cigit találtak nála. Most nem jár suliba, de rettegek, mi lesz, ha visszajön és itt is együtt fognak menőzni, mint gimin kívül. Igazából nem tudom, mit csinálhatnak sulin kívül, mert ritkán megyek az új tuskó haverjai közé. Csak ezzel a Jinxszel találkoztam eddig - még a rendes nevét se tudom - meg két másik sráccal, Deannel és Kasey-vel. Mind a három zűrös gyerek és ha kijelenti, hogy velük megy valahová, inkább elmenekülök. Ki tudja, mit csinálnának, ha közéjük keverednék.Iris szemében valódi félelem tükröződött, és ettől én is megijedtem.
- Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. - bizonygattam és együtt érzően megszorítottam hideg kezét. - Hogy bírod elviselni, vagy veled nem ilyen mocsok?
- De.… végül is elég sokszor az... És egyre sűrűbben jut eszembe, hogy szakítanom kéne vele, de mégsem tudok, mert szeretem és reménykedek. Őrjítő ez az egész!
- El tudom képzelni. - nyelten nagyot. A szívem szakadt meg érte, hisz valamiért átéreztem a fájdalmát. - Úgy sajnállak.
- Nem kell. Tűröm amíg tudom, de előbb-utóbb betelik a pohár.
Erre már nem tudtam, mit mondani. Annyi minden a torkomra fort, amit ki akartam még mondani, de minden felesleges lett volna, hisz mégis csak neki kell tudni, hogy megéri-e a szenvedést.
- Én melletted leszek. Számíthatsz rám, bármiben segítek, amiben tudok. - súgtam elérzékenyülve.
Igazából úgy terveztem, hogy a földig szidom a pasiját és mindent elkövetek, hogy dobja ezt a szemétládát, de belegondoltam, hogy nekem is hiába beszélne bárki, hogy szakítsak Castiellel. Veszett ügy lenne, hisz mindennél jobban szeretem, és nem tudnának elválasztani tőle. Ha Iris is így érez, akkor hiába tépném a szám. Felesleges!
Végszóra megérkezett a szürke, szűk pulóveres, és fekete szaggatott farmeros Nathaniel és mindkettőnk vállát átkarolta.
- Ó, helló, drágáim! A suli két legszebb vörös cicája! - vigyorgott a szőke srác, és viharosan ölelgetett minket.
Rögtön védekező üzemmódra kapcsoltam és kibújtam a karja alól. Dühösen néztem a borostyán szemekbe, de mielőtt megszólalhattam volna Nath kinevetett:
- Ugyan már, édes Vivi! Iris nem féltékeny rád.
Iris azonban meg sem szólalt, csak kellemetlenül feszengett Nath karjában.
- De Castiel igen!
Nathaniel farkasszemet nézett velem, aztán megint elkapott és a karjába rántott, arrébb húzott egy picit engem és Irist is, hogy a büfé felé tudjon mutatni a vállam felett.
- Nem úgy látom, hogy nagyon idegesítené magát, egész jól elvan! - jegyezte meg a srác kárörvendve.
Követtem a pillantását. Innen nagyon jól láttuk, hogy a büfében kólázik Lyssel és Evával, vidáman nevetgélve.
***
Eközben Castiel azt tette, amit Vivi kért tőle, barátkozott a fekete hajú, zárkózott szépséggel.
- Kár, hogy a hülye tűzriadó miatt elmaradt a szakkör! Annyira kíváncsi vagyok már, hogy mi vár ránk. - jegyezte meg a fekete garbós, barna bőrkabátos és fekete csőszáru nadrágos Evangeline.
- Én is jobban örültem volna, ha megtartják. Jobb lett volna, mert így halálra aggódtam magam Viviék miatt! Meg aztán ha meghalljátok a hangom elájultok! - nevetett Castiel kólát iszogatva.
- Öcsém, micsoda önbizalom! - veregette hátba barátját röhögve Lysander, aki vastag méregzöld, nagybetűs Boy feliratú dzsekit viselt, bő farmerrel.
- Még szép, hogy én mindenben jó vagyok! - vigyorgott Cast önelégülten és ez nevetésre késztette a másik két társát is.
Rosa a büfében nyomult, de meghallotta a beszélgetést, és Castiel mellé furakodott.
- Nem volt egy nagy élmény a csarnokba ragadni! - húzta el a száját fancsalodva a fehér hajú szépség. - Uncsi volt, és rossz volt nézni, mit művelt Nathaniel Vivivel...
- Mért? Mit művelt? - kapta fel a fejét Castiel megütközve.Rosaly sejtette, hogy rosszat szólt, de már nem volt ideje megbánni, muszáj volt körvonalakban elmesélnie, mi zajlott.
- Hát... Nath belekötött Renbe, Vivi megvédte, aztán Nath persze Vivivel balhézott. Csúnyán beszólogatott neki. Szerintem, ha Ren nem áll közéjük, a barátnőd tuti kikaparta volna a szemét. Nem értem, Nathanielnek hirtelen mi baja van Vivivel. - hadarta egy szuszra a lila, hosszú kötött felsős és fehér nadrágos Rosa.
- Megölöm a férget, ha nem száll le a csajomról! - jelentette ki a vörös srác elködösödött szemmel és fejjel. Szemével máris az aulát pásztázta, és Vivit vagy éppen Nathanielt kereste, mindegy, csak megtudja valamelyiktől, mi folyik a háta mögött.
Majd felrobbant, amikor azt látta, hogy kedvesét és Irist éppen a kicsit sem szokványos külsejű pancser ölelgeti. Nathaniel éppen vigyorogva végig nyalta Vivi arcát. Haragosan elindult feléjük....
- Kentin! Gyere velünk! Balhé szagot érzek! - intett a Kimékkel trécselő fiúnak Lys, és mindketten megindult Castiel után.
***
- Nem vagyok féltékeny Castielre! Tudom, hogy szeret! - néztem fullánkosan az ölelgetőm szemébe. - Ő viszont nagyon is az, úgyhogy jobb lenne, ha elengednél!
- Jaj, édesem! Szerintem, nem is vagy neki annyira fontos, mint amennyire azt hiszed! - mosolygott Nath az orra alatt.
- Nem vagyok az édesed! - tiltakoztam dacosan. A megjegyzésére nem akartam reagálni. Higgyen, amit akar!
- Ó, dehogynem! Nekem édes vagy, nagyon is! - vigyorgott Nath. Elengedte Irist, már két karral ölelt, hogy ne tudjak védekezni, közel hajolt hozzám, és nyelvével végig nyalta az arcomat.
- Eressz el, te beteg állat! - kértem panaszosan, de hiába ficánkoltam, százszor erősebb volt nálam.
- Eszemben sincs! - Nath karjai bilincsként tapadtak rám, kétségbeesetten néztem oly közeli szemébe. Nem működött az agyam, fogalmam sem volt, hogy tudnék kiszabadulni a karjából. Mielőtt még...
- Talán hallgathatnál a hölgyre! - csattant fel Castiel erélyes hangja a hatunk mögött.
Ettől féltem. Szabadultam volna, mielőtt Cast észreveszi, de most már késő. Örültem, hogy megment, de ugyanakkor rettegtem, hogy kárt tesznek egymásban, ha összebalhéznak.
- Szia, Castiel! Talán nem teszik valami? - fordult szerelmem felé Nath lazán mosolyogva, és még mindig karolta a vállam.
- Ugyan már, haver! Jártam már a szájában régebben, mégse bántad! Azt viszont sajnálom, hogy a bugyijába nem jutottam. Te ügyesebb voltál nálam. - mindezt Nathaniel olyan lazán mondta, hogy megfordult a fejemben, hogy vagy őrült, vagy ki akarja nyíratni magát. Tudtam, hogy ezt a sértést Cast nem fogja lenyelni.
- Ereszd el! - kérte Castiel haragtól összeszűkült szemmel. A szavakat szinte szótagolva ejtette ki. Egy erős rántással elhúzott Nathanieltől, de mielőtt még megragadtam volna a karját, hogy visszatartsam valami őrültségtől, eltaszított magától. Durván meglökte Nathanielt, olyan erővel, hogy az a falnak csapódott. A szőke srácnak a szeme se rebbent, még mindig provokáló tekintettel méregette a felbőszült Castielt.
- Mi van, Cast? Fáj az igazság? Itt mindenki tudja, hogy amikor te játszottad a barmot, a kicsike hozzám futott. - folytatta a nyelvelést Nathaniel. - A múltat kár letagadni. A mai eszemmel nem hagytam volna, hogy melletted kössön ki.
- Ne hidd, hogy bármin is tudtál volna változtatni! - Castiel felbőszülve megragadta Nath nyakánál a pulóvert, úgy kezdte rázogatni. - Már akkor is engem szeretett, ezen nem tudtál és nem is fogsz tudni változtatni!
- Az lehet, de még nem fordult meg a fejedben, hogy ha nem érzett volna irántam semmit, akkor nem engem választott volna? Bejöttem Vivinek, gerjedt rám. Lehet, hogy most már téged bálványoz, de ha a kis csajod nem bolondult volna meg és nem szakítasz vele, Vien most mellettem lenne! Az érzelmek megvoltak, és az bánt téged, hogy még most is megvannak!
- Azt akarod, hogy betörjem a hülye fejedet? - kérdezte Cast feldühödve és egy hirtelen mozdulattal a falhoz nyomta riválisa fejét. Nathaniel feje hangosan koppant a zöld csempén.
- Castiel... Nem kéne... - kezdtem rettegve. Iszonyúan féltem, hogy kicsinálják egymást, vagy kicsapassák magukat. Bűnösnek éreztem magam, pedig igazából semmi rosszat nem tettem. Az osztály körénk gyűlt, de senki nem mert közbeavatkozni.
- Hadd intézzük el férfiak módjára! - vetett rám egy figyelmeztető pillantást Castiel, és esze ágában sem volt elengedni ellenfelét. Nathaniel hiába ficánkolt, Cast erősen a falhoz nyomta.
- Szerinted így fair, hogy mozdulni sem hagysz? - kérdezte nyögve Nathaniel.
- Nyugi, barátom, nem foglak agyonverni, bármennyire szeretnélek! Csak azt akarom, hogy végig hallgass! - Castiel még mindig a másik srác nyakát szorongatva, gyilkos pillantások kíséretében folytatta. - Nyomatékosan megkérlek rá, hogy hagyd békén a csajomat! Ha még egyszer meglátom, hogy kezet emelsz Vivire, hozzá szólsz, vagy csúnyán nézel rá, megesküszöm rá, hogy a földbe döngöllek! Ő hozzám tartozik, és ha bántod, velem gyűlik meg a bajod, világos?
- Vegyem fenyegetésnek? - lihegett Nath, már a feje is pirosodott.
- Mindenképpen... barátom! - az utolsó szót Cast cinikusan tette hozzá. Még egyszer megcsapta ellensége fejét, hogy a falhoz koppanjon, aztán keményen meglökte, hogy elessen.
Isten adott szerencse volt, hogy a közelben álló Armin és Dajan észnél volt és elkapta a hátra tántorodó Nathanielt, így nem esett el. Elborzadva néztem a jelenetet. Belülről remegtem, de összeszedtem magam és Castiel karjába vetetem magam, nehogy mégis meggondolja magát és nekiessen a riválisának.- Nyugi, drágám! Nem történt baj. - suttogtam bizonytalan hangon, átöleltem a derekát, majd a mellkasára hajtottam a fejem.
- Csak még egy kérdést! - sétált mellénk Nathaniel, mintha mi sem történt volna.
Megrökönyödve néztem fel rá, de nem kockáztattam, nem engedtem el Cast derekát.
- Mi a frászt akarsz? Kihúzod a gyufát! - szájalt Castiel ellenségesen.
- Csak azt akarom kérdezni, hogy ha a csini kis sellőd meggondolná magát, és esetleg úgy döntene, hogy mégis inkább engem akar, akkor mit csinálnál? Képes lennél erőszakkal magad mellett tartani?
Cast oldalra sem pillantott, az arcomat vizsgálta, miközben átgondolta a választ.
- Nem. Ha valami csoda folytán mégis téged szeretne, elengedném. - mondta Castiel, és úgy nézett, mintha a lelkembe akarna látni.
Én csak a fejem ingattam. Megigézve néztem a szürke, csodálatos szempárba. Hogy is tudnék mást szeretni? Rajta kívül senkit nem tudnék ilyen hevesen és intenzíven szeretni. Már a gondolat is nevetséges volt.
- Ahhoz tényleg nagy csoda kéne. - súgtam, és bizonyításképpen lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam.
Castiel készségesen fogadta a csókot és szinte éreztem, ahogy végigfut rajta a megkönnyebbülés. Hát ennyire nem bízik bennem? Miből gondolja, hogy valaha is képes volnék valaki más iránt is így érezni?
- Akkor majd meglátjuk. - húzta el a vállát Nath fölényesen, és a közelben álló Iris derekába karolt, aki riadt tekintettel figyelte eddig a jelenetet, de nem szólt semmit. - Nekem itt a kis barátnőm, de hát a szerelem olyan kiszámíthatatlan! - kacagott Nath és arrébb vonszolta Irist. Nem magyarázkodott a lánynak, nekem durvának tűnő csókokkal támadta le. A hideg futkosott a hátamon.
A nap lassan telt el, de szerencsére balhémentesen. Kövi szünetben Lys azzal húzta Castielt, hogy gratulált neki, amiért meg tudta őrizni a hidegvérét. Még ő sem nézte ki belőle, pedig régebb óta ismeri, mint én. Az elellenségeskedés ott lobogott a levegőben. Rettegtem, hogy ha ezek ketten megint összecsapnak, akkor már tuti vér fog folyni. Megfogadtam, minden erőmmel azon leszek, hogy ezt megakadályozzam.
Aznap délután Cast hazajött velem. Miután letudtuk a tanulást, összegömbölyödtem az ágyon és a mellkasát használtam kispárnának. Csodálatos volt mellette pihenni, és nem gondolni semmire. Ő az ágyam támlájának döntve a fejét, hosszában feküdt az ágyon, én meg a hasánál kuporogtam. Castiel szórakozottan a hajammal játszott, aztán megsimogatta az arcom, majd kicsit megemelte a fejem, hogy ránézzek.
- Vivi...
Nem tetszett, ahogy rám nézett és a megszólítás sem. Tudtam, hogy ha elmarad a megszokott "Vivieni", akkor valami kínos téma következik.
- Mondd! Ne kímélj! - szólítottam fel, és az állam a mellkasán támasztva néztem fel rá. Hasra fordultam, így kényelmesebb volt.
- Mi volt, ez a reggeli cirkusz Nathaniellel? Miért hergelt fel, és mit akar tőled?
Valahogy sejtettem, hogy ide akar kilyukadni, még mielőtt megszólalt volna.
- Az egész azért történt, mert mostanában lételeme lett mások piszkálása. Ez az új szórakozása. - magyaráztam, a kérdés könnyebbik felére koncentrálva.
- Lys már nyefegte, hogy nagy változásokon ment át, és valódi tapló lett, de te csak tudod, mi az oka. Nem mondták a többiek, vagy Iris?
- Iris szerint rossz társaságba keveredett, valami kemény bandába csöppent, akiket a pizzériában ismert meg. Akkor érzi jól magát, ha másokat szekálhat. Olyan, mintha kicserélték volna. - folytattam az ecsetelést és már azt vártam, mikor tér a személyes problémánkra.
- Értem... Már kezdtem azt hinni, hogy miattunk lett ilyen. Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, hogy esetleg azért lett ilyen tahó, mert elvettelek tőle. - folytatta Castiel az elméletét, és még mindig egy hosszú hajfürtömmel játszadozott beszéd közben. - Az elkeseredés sok mindenre ráviheti az embert.
- Nem, Castiel! Nath változása nem miattunk történt! - tiltakoztam hevesen, de közben valami belül azt súgta, hogy azért mégsem lehetek ebben teljesen biztos. Feljebb kúsztam, hogy közelebb kerüljek Castiel fejéhez. Lehajoltam, és apró csókot nyomtam a szájára, aztán tovább magyaráztam: - Velem sem gonoszabb, mint a többiekkel, de tudod milyen vagyok, ha a barátaimat bántja, nekiugrok és akkor persze, hogy engem szekál. Ken, Eva és Ren miatt is összekaptunk már. - vallottam be bűnbánóan. - Utálom, ha a gyengébbeket bántja! Nem tudom elviselni, hogy fikázza őket! A haragja nem is ellenem irányul, csak mindig ott vagyok, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek, ennyi az egész!- Ezt megértem. Nem is te lennél, ha nem így tennél. - Cast megengedett magának egy félmosolyt, de aztán megint komolyan nézett a szemembe. - Mégis azt kérem, ha lehet, ne veszekedj vele, mert ha még egyszer ez történik, nem fogok uralkodni magamon, és tényleg agyon verem! Régen se kedveltem Nathanielt... tudod miért, de az a gyűlölet, amit most érzek iránta, azért, mert mocsok veled, az arra fog késztetni, hogy...
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, a szájára tettem a mutatóujjam, így fojtottam belé a szót.
- Sss, Castiel! Nagylány vagyok már, meg tudom védeni magam! Nem akarom, hogy élet-halál harcot vívjatok értem! Ezt gyorsan verd ki a fejedből! - szóltam rá szigorúan.
- Van valami, amivel el tudod terelni a figyelmem? - kérdezte Cast kihívóan, de nevetve. Megragadta a két karom, magára húzott, aztán egy fordulattal átpördültünk, felém mászott és leszorított az ágyra.
Az ijedségtől vadul kalimpált a szívem, levegő után kapkodtam, de aztán megnyugodtam, mert elég jó fordulatot vett a beszélgetés. Elszántan néztem a szemébe és mosolyogtam.
- Azt hiszem, teszek egy próbát. - súgtam. Felemeltem a fejem és oly közeli szájához nyomtam az enyémet. Nem érkeztem levegőt sem venni, mert már olyan hévvel csókolt, hogy beleszédültem. Egy darabig incselkedve, kifulladásig csókolózva, hemperegtünk az ágyamon, amikor kinyílt a szobám ajtaja és Tony dugta be a fejét.
- Kész a vacsora, gyerekek! A... - kék inges tesóm lenyelte a következő mondatot, amikor felfedezte, hogy nem a legjobbkor toppant be. - Hoppá! Hogy ti mindig csak ezt tudjátok csinálni!
- Tűnés! - kikaptam egy piros díszpárnát a fejem alól, és Antony felé dobtam. Sajnos nem találtam el, de legalább kacagva elhúzott. Én meg csak azért is szorosabban bújtam Castielhez.
Kit érdekelt a vacsora, amikor éltem értelme úgy ölelt, mintha sosem akarna elengedni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése